Kultúra minden mennyiségben

KultúrSokk

Zseni vagy őrült? - A Daniel Day-Lewis életmű

2018. május 13. - Péntek Tünde

Milyen messzire képes elmenni egy színész, ha a szerepe megformálásáról van szó? Nos, egy háromszoros Oscar-díjas művész esetében nincsenek határok.

A filmtörténet eddigi legsikeresebb színésze vélhetően abban is világklasszis, hogy elképesztő szakmai bravúrjaival fordított arányosságban ismeri nevét a közönség, mivel egyáltalán nem sztáralkat, és szerepeit illetően rendkívül válogatós. Aki nem látta egyetlen filmjét sem, az ugyanúgy a bulvárlapokból sem hallhatott róla. Ellenben, ha egyszer mégis belefutunk valamilyen Daniel Day-Lewis alakításba, arra jó ideig emlékezünk majd. Ha pedig másodszorra is megtörténik ez velünk, csóválhatjuk a fejünket, hogy biztosan ugyanezt az embert láttuk-e korábban, annyira másnak tűnik. A következőkben betekintést nyerhetünk egy rendkívül elhivatott színész életművébe, illetve számtalan aspektusát megismerhetjük annak a színjátszási technikának, amely kapcsán legendássá vált Sir Daniel Day-Lewis.

day-lewis-oscar.jpeg

Életrajz

Habár magánéletéből a nyilvánosságot teljesen kizárta, annyit biztosan tudhatunk, hogy Daniel Michael Blake Day-Lewis 1957. április 29-én született Londonban, brit-ír kettős állampolgárként. Tulajdonképpen már az anyatejjel magába szívta a művészetek iránti fogékonyságot: édesapja Cecil Day-Lewis angol-ír költő, édesanyja Jill Balcon zsidó származású színésznő, a brit filmgyártást meghatározó Ealing Studiost irányító Sir Michael Balcon lánya. Daniel a házaspár második gyermeke volt, 4 évvel korábban látott napvilágot Tamasin Day-Lewis – aki felnőtt korában újságíróként és televíziós szakácsnőként vált ismertté.

1_4.jpg

A színész annyit árult el gyermekkoráról, hogy rendkívül vad természettel áldotta meg a sors. Művelt, középosztálybeli, zsidó származása miatt gyakran zaklatták a dél-londoni kölykök, ő pedig úgy próbált kikerülni a célpontjukból, hogy elsajátította viselkedésüket és akcentusukat. Habár 11 évesen bentlakásos iskolába küldték szülei lehiggadni, még így is többször követett el bolti lopásokat és hasonló, kisebb bűncselekményeket. Iskolai évei alatt ismerkedett meg a színjátszással, első filmszereplésére 14 évesen került sor a Vasárnap, átkozott vasárnap-ban, ahol epizódszerepben drága autókat kellett megrongálnia. Elmondása szerint maga a „mennyország” volt neki, hogy a mímelt vandálkodásért még 2 font fizetést is kapott. (További érdekesség, hogy 1985-ben, Az én szép kis mosodám-ban kapta meg élete első jelentős filmes szerepét, ahol szintén egy londoni vandált alakított. Day-Lewis egy interjúban mesélte, hogy a mozi premierjén összefutott a Vasárnap, átkozott vasárnap rendezőjével, akinek viccesen megjegyezte: „Úgy érzem, nem sokat változtam.”)

Visszakanyarodva korai éveire, mindössze 15 éves volt, amikor édesapja meghalt – ezután kezdett megszelídülni, és egyre komolyabban venni a színjátszást, illetve másik nagy szenvedélyét, az asztalosságot. Meglepő módon a pályaválasztásnál a fát részesítette előnyben: először műbútorasztalosnak jelentkezett egy 5 éves képzésre – azonban tapasztalat hiányában elutasították. Ám a Bristol Old Vic Theatre School-ba azonnal felvették, ott tanulta ki a színész mesterség fortélyait. Arra sem kellett sokat várni, hogy az ifjú tehetséget a Royal Shakespeare Company is felfedezze – 1982-ig kizárólag színházi színészettel foglalkozott, számtalan Shakespeare szerepet játszott el. A ’80-as években kezdte felfedezni a filmes szakma, és a nagy áttörés 1989-ben érkezett el számára, A bal lábam című életrajzi dráma mozgássérült festőművészének megformálásával, amelyért a legjobb színésznek járó Oscar-díjat is megkapta – kiütve a nyeregből a karrierje csúcsán álló Tom Cruise-t, akire a legtöbb fogadóiroda letette voksát a Született július 4-énben nyújtott alakításáért.

2_5.jpg

Azonban ahelyett, hogy Day-Lewis meglovagolta volna a váratlanul jött sikereket, azonnal hátat is fordított Hollywoodnak, és visszatért Londonba, hogy eljátssza Hamlet szerepét a National Theatre-ben. Az alakítása legendássá vált, mivel összeesett azon jelenet közepén, mikor Hamlet első ízben találkozik apja kísértetével. Kérlelhetetlen zokogásban tört ki, és nem volt hajlandó visszamenni a színpadra – nemcsak aznap este, hanem egyáltalán. A hivatalos közlemény kimerülés eredményének tulajdonította az esetet, azonban egy későbbi interjú során maga Day-Lewis vallotta be, hogy abban a bizonyos jelenetben édesapja szellemét vélte látni, aki elviselhetetlenül kemény dolgokat mondott neki. Ő pedig azóta sem vállalt szerepet színházi előadásban.

Így viszont a filmes karrierjére fordíthatta minden energiáját. 1992-ben játszotta el Az utolsó mohikán főszerepét, amelyben az indiánok által felnevelt Sólyomszemként keveredett felejthetetlen kalandokba a vadonban. 1993-ban két teljesen eltérő karakterben is megmutatta magát: a Martin Scorsese rendezte Az ártatlanság kora című kosztümös filmben 19. századi, amerikai nemesként tűnik fel, az Apám nevében című életrajzi drámában egy olyan észak-ír férfit játszik, akit ártatlanul ítéltek el egy IRA által végrehajtott robbantásért – az utóbbi szerep második Oscar-jelölését hozta meg neki. Ebben az időszakban Day-Lewis visszatért ír gyökereihez, és mindenki meglepetésére a zajos Londonból az ír vidékre tette át székhelyét, egy állítólag szellemjárta házat vásárolt Wicklow megyében, ahol a mai napig tökéletesen el tudja szigetelni magát a külvilágtól.

3_2.jpg

Három év szünet után, 1996-ban jött ki az Arthur Miller drámáján alapuló, az író által átdolgozott forgatókönyv alapján készült A salemi boszorkányok, amely olyan szempontból is említésre méltó, hogy a forgatás kapcsán ismerkedett meg a szerző egyetlen lányával, az író-rendező Rebecca Millerrel, akit még ugyanabban az évben feleségül is vett. A bulvármédia számára ekkoriban szolgáltatott némi alapanyagot Day-Lewis magánélete, ugyanis kiszivárgott, hogy miután összejött Millerrel, faxon szakított korábbi élettársával, Isabelle Adjani francia színésznővel, aki ráadásul ekkor már várandós volt. A házaspár a magánéletéről nem szívesen nyilatkozik a sajtónak, annyit lehet tudni, hogy 1998-ban és 2002-ben születtek meg fiaik, Ronan Cal és Cashel Blake, illetve velük él a Day-Lewis előző kapcsolatából származó fia, Gabriel Kane is. Egyébként már 22 éve házasok, az év egyik részét Írországban, a másikat New Yorkban töltik.

4_3.jpg

1997-ben debütált A bunyós című észak-ír dráma, amelyben a színész egy 14 év után börtönből szabadult, egykori IRA-s bokszolót alakít, aki megpróbálja újrakezdeni életét. A filmet követően Day-Lewis visszavonult 5 évre a színészettől és a nyilvánosságtól. Vélhetően asztalos szenvedélyének hódolt, illetve magával ragadta a cipőkészítés mestersége is, és 10 hónapra Firenzébe költözött, hogy egy cipészmester mellett tanulhasson. Önkéntes száműzetését három ismert hollywoodi fickó zavarta meg: Harvey Weinstein producer, Martin Scorsese rendező és Leonardo DiCaprio színész látogatta meg, hogy felajánlják neki Hentes Bill szerepét a New York bandáiban – a félszemű, kegyetlen fickó megformálásáért később Day-Lewis begyűjtötte harmadik Oscar-jelölését. Egyébként a Day-Lewis karakterek egyik legérdekesebbje Hentes Bill, mivel rendkívül gyűlöli az íreket, Írországot és Lincolnt is (akinek fotójába még egy kést is hajít az egyik jelenetben).

2005-ben a Jack és Rose balladája főszerepében tért vissza, amelyben egy hippi kolóniában élő, magának való, haldokló édesapát játszik. A film különlegessége, hogy Day-Lewis felesége, Rebecca Miller rendezte. Következő szerepe nemcsak karrierjének csúcspontja, hanem a filmesztéták szerint minden idők egyik legnagyszerűbb alakítása: a Vérző olaj című filmben az embergyűlölő Daniel Plainview-t formálja meg, az ezüstbányászból lett olajmágnást – az Oscart is beleértve, 23 különböző díjat nyert el ezen játékáért. A  második Oscar-díja átvételekor pedig nemes egyszerűséggel azzal indította köszönőbeszédét, hogy „Azt hiszem, egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy lovaggá üssenek.”

5.jpg

2009-ben a Kilenc című alkotás Guido Contini-jeként újabb arcát mutatta meg a közönségnek: egy musical főszerepében tűnt fel, amelyben énekel és táncol is a kiégett, olasz, nőcsábász rendezőt megtestesítve. A film a kritikusok tetszését nem nyerte el, viszont Day-Lewis alakítását nem érte panasz.

Ebben az időszakban látott napvilágot egy említésre méltó történet az Irish Examiner jóvoltából, amely picit betekintést ad abba, milyen ember is lehet a valóságban Day-Lewis. A wicklow-i Evanne Cahill hospice alapítványa létrehozásán dolgozott. Éppen akkoriban volt a színész születésnapja, és mivel vidéken mindenki tisztában van vele, hogy ki hol él, így vette a bátorságot és elküldte neki képeslap formájában jókívánságait, illetve megemlítette az alapítványát is, hogy milyen megtisztelő lenne, ha támogatni tudná a kezdeményezést. Három hónapig semmi sem történt, majd megcsörrent Cahill telefonja, egy férfihang köszöntötte: „Helló, Daniel Day-Lewis vagyok, tudunk most beszélni?”

Cahill elmondása szerint majdnem leesett a székről, a színész pedig még elnézést kért, hogy ilyen sokáig megvárakoztatta, de nem volt otthon egy darabig, csak most nézte meg a leveleit – majd rákérdezett, hogy pontosan miről is lenne szó. Arról is beszélt neki, hogy a legfontosabb számára a privát szférájának megőrzése, és nagyra értékeli, hogy Wicklow-ban ez működik is. Cahill biztosította, hogy semmi másra nincs szüksége, csak adja a nevét a kampányhoz – Day-Lewis pedig azonnal igent mondott a felkérésre. Sőt, azt is hozzátette, hogy amennyiben sikeres lesz a következő filmje, a bevételét az alapítványnak adományozza. Cahillt meglepte a színész szerénysége – miért is ne lenne sikeres bármi, amibe egy ilyen legenda belevág? Egyébként a Lincoln című, nagyszabású történelmi drámán dolgozott ekkor, amelynek dublini premierje után egy aukciót tartottak filmes ereklyékből, a teljes bevételt megkapta Cahill alapítványa. Később Day-Lewis elmesélte, hogy azért érintette meg ennyire a hospice alapítvány felkérése, mivel nem sokkal azelőtt hunyt el édesanyja egy ilyen jellegű, angol vidéki intézményben, és sosem fogja elfelejteni, milyen méltósággal bántak vele élete utolsó szakaszában.

6.jpg

Visszakanyarodva karrierjéhez, 2012-ben mutatták be az említett, Steven Spielberg által rendezett Lincolnt – maga a film nem lett kasszasiker, viszont Day-Lewis filmtörténelmet írt vele: a mai napig ő az egyetlen színész, aki háromszor is Oscar-díjat nyert legjobb férfi főszereplő kategóriában. Ahogy pedig korábban megérezte, a brit filmművészetért tett szolgálataiért az angol királynő lovaggá ütötte. Azonban ekkoriban egy váratlan kijelentést is tett Sir Daniel Day-Lewis, miszerint 60 éves koráig visszavonul a filmezéstől, pontosabban nem feltétlenül tartaná jó ötletnek, hogy egyáltalán visszatérjen a Lincoln után.

Ám a végső búcsú előtt még egy utolsó felvonás belefért: 2017-ben mutatták be a Fantomszálat, amelyben az 50-es évek Angliájában egy előkelő ruhatervezőt alakít. Ahogy elmondta egy interjúban, „Hirtelen rám tört egy érzés, hogy játsszak még valami nagyon angol történetben. Habár a forgatás túl közel volt mindahhoz, amitől évtizedekkel ezelőtt elmenekültem, viszont a háború utáni Anglia légköre a végletekig lenyűgözött, a szüleim sokat meséltek róla. Reynolds Woodcock pedig eléggé emlékeztet édesapámra.” A Vérző olaj rendezőjével, Paul Thomas Andersonnal dolgozott együtt, és a forgatókönyvírásba is besegített. A direktor szerint rendkívül jól szórakoztak, amikor kitalálták, hogy milyen gonoszságokat adjanak Reynolds szájába, amellyel kínozni tudja a körülötte élőket – ám a forgatáson, amikor éles szituációban hangoztak el ugyanezek a mondatok, mindennek tűntek, csak viccesnek nem.

7.jpg

A szerep meghozta neki a hatodik Oscar-jelölést, azonban már a film promóciója előtt a következő nyilatkozattal állt elő ügynöke: „Daniel Day-Lewis többé nem fog színészként dolgozni. Mérhetetlenül hálás minden munkatársának és a közönségének. Ez egy személyes döntés, és sem ő, sem pedig a képviselői nem fognak többet nyilatkozni ebben a témában.” A W Magazine újságírója azért megemlítette neki egy későbbi interjú során, hogy sokan reménykednek benne, idővel meggondolja magát, és nem fogják csak úgy hagyni, hogy csendben eltűnjön a színről. Erre ő elmosolyodott, megköszörülte a torkát, és azt felelte: „Nos, muszáj lesz nekik.”

8.jpg

Ha végignézzük szakmai pályáját, látható, hogy csaknem 40 éves karrierje alatt viszonylag kevés filmben játszott. Ennek oka egyrészt a későbbiekben részletesen is olvasható felkészülési technika, másrészt, hogy alapból is elég válogatós volt.  Visszautasította például Aragornt A Gyűrűk urában, amelyet többször is felajánlottak neki, aztán a Philadelphia – Az érinthetetlen főszerepét (melynek érdekessége, hogy éppen a helyére szerződtetett Tom Hanks happolta el előle az Oscar-díjat, amikor ő az Apám nevében-nel volt esélyes). Nemet mondott Az angol betegre (a szerep Ralph Fiennes-é lett), Steven Soderbergh Solaris-ára is (a szerep George Clooney-é lett), A gonosz csábítására (a szerep John Malkoviché lett), Az acélemberre (a szerep Russell Crowe-é lett), Simon Templar karakterére Az angyalban (a szerep Val Kilmeré lett), a Terminátor – Megváltásra, és A kincses sziget kalózaira. Illetve elsőre még Lincolnt is visszadobta Spielbergnek, amiről úgy vélte, hogy egy tökéletes lehetőség – de valaki másnak. Egyszer pedig az is előfordult, hogy neki mondtak nemet: Mel Gibson azzal utasította el, hogy túlságosan európai arcberendezése van A passió főszerepéhez.

Sir Daniel Day Lewis karrierje során 20 filmben szerepelt, hatszor jelölték Oscar-díjra, amelyből hármat meg is nyert. Azt hiszem, elégedetten mehet nyugdíjba.

 

Az a legendás method acting…

Minden színésznek van egy bevett módszere, amivel magáévá teszi az adott szerepet. Az egyik ilyen technika a method acting (magyarul talán módszeres színjátszásnak nevezhetnénk). A pszichológiai valósághűség módszerének követői olykor egészen elképesztő, külső szemlélő számára akár az őrültség határát súroló munkát végeznek egy-egy szerep kedvéért, hogy azonosulni tudjanak a karakterrel – és Day-Lewis a szótári mintapéldája lehetne, annyira beleásta magát az adott szerepeibe. Ez a magyarázata annak, hogy miért is tartott annyi  szünetet egy-egy filmje között: egyrészt akár több évet igénybe vett maga a felkészülés, másrészt olyan pszichológiai megterhelést jelentett az egész folyamat, hogy időt kellett szánni a feltöltődésre.

9.jpg

A színész visszafogottan csak annyit árult el saját technikájával kapcsolatban, hogy a felkészülési módszereit nem érdemes túlmisztifikálni, csupán egyszerű gyakorlatról van szó, amivel a saját képzelőerejét stimulálja, így felesleges vad fantáziákat belevetíteni ezekbe a lényegtelen részletekbe. „A magyarázat nagyon egyszerű: máshogy nem tudom csinálni. Nyilván unalmasnak tűnik, és mindenkit megőrjítek vele, de nekem csak így megy” – állítja Day-Lewis. Azonban ezek a „lényegtelen részletek” igazi legendává tették, elképesztő történetek láttak napvilágot különböző alakításai kapcsán. Ami mindegyikben közös, hogy a színész a forgatás teljes ideje alatt, akkor is, amikor már nem forogtak a kamerák, a karakterben maradt és elvárta, hogy így is kezeljék – Lincoln esetében például, hogy „Elnök úrnak” szólítsák. Mondjuk A bunyós és a Vérző olaj esetében az általa játszott figurákat is Danielnek hívják, így legalább ebből a szempontból nem volt nehéz a stáb dolga.

Day-Lewis magyarázata egyébként annyi, hogy teljesen értelmetlen lenne, ha az aznapi forgatás végeztével visszatérne önmagához, másnap reggel meg ismét nagy erőket fektetne abba, hogy visszabújjon a levetett karakter bőrébe. A vele dolgozott rendezők egyöntetű véleménye, hogy számukra kifejezetten inspiráló volt, hogy 0-24 órában beszélgethettek a film egyik szereplőjével – azonban sokakban félelmet keltettek ezek a módszerek. Vegyük sorra, mi mindenre volt képes Day-Lewis egy-egy film kedvéért!

A lét elviselhetetlen könnyűsége – 1987

10.jpg

Ez volt az első olyan film, amelyben nemcsak övé volt az abszolút főszerep, de elindult a method acting legendává válás útján is, és először maradt szerepében a forgatás szüneteiben. Annak érdekében, hogy az általa megformált nőfaló agysebész cseh-angol akcentusát tökéletesen vissza tudja adni, pár hónap alatt megtanult csehül. Az viszont már kétséges, hogy a method acting-nek tudható-e be, hogy nemcsak a filmben, hanem a valóságban is beleszeretett partnernőjébe, Juliette Binoche-ba, akivel egy ideig együtt élt a forgatás után.

A bal lábam – 1989

A filmben egy szinte teljesen lebénult művészt, Christy Brownt alakítja, aki a lábával fest. A színész felkészülés gyanánt a Sandymount School Clinic mozgássérültjeihez költözött be pár hétre, és az ott szerzett tapasztalatait próbálta kamatoztatni a forgatáson. Day-Lewis annak érdekében, hogy átérezze a Brown életkörülményeivel járó megalázó pillanatokat, nem volt hajlandó felkelni a tolókocsiból. Így a stábtagoknak kellett segítséget nyújtani a mozgatásában (például átemelni a kamera- és világosító kábeleken), illetve ragaszkodott ahhoz is, hogy kanállal etessék. Mivel a felvételek időszakában, több héten át görnyedten ült, két bordáját is eltörte. Nem mellesleg a szerep kedvéért ő is megtanult festeni a lábával, igaz, neki a jobbal sikerült a filmhez szükséges vonásokat meghúzni, de ezt a filmezésnél tükrök segítségével megoldották.

11.jpg

A bal lábam forgatására ellátogatott Day-Lewis akkori ügynöke, Julian Belfrage is, aki azt hitte, hogy valami rossz vicc, amit a színész művelt, és azt mondta neki: „Drága fiam, ez nevetséges – de folytasd csak!” És nyilván az 1990-es Oscar-gálán sem bánta meg, hogy folytatta…

Az utolsó mohikán – 1992

12.jpg

A felkészülést kemény testedzésekkel kezdte, majd megpróbálta kiismerni a vadonélés és a nyomkövetés fortélyait: hetekig sátorban élt Alabamában, vadászott, halászott, zsákmányát megnyúzta – ha pedig nem fogott semmit, akkor nem evett. Szabadidejében egy kenut is épített magának. A  tomahawk hajítást mesterfokon űzte, illetve a forgatás alatt végig a flintlock puskájával az oldalán járt, még a karácsonyi vacsorára is magával vitte.

Az ártatlanság kora – 1993

13.jpg

Day-Lewis szerepe szerint egy 19. századi, New York-i nemest, Newland Archert játssza. Ennek megfelelően két hétre bejelentkezett a puccos Plaza Hotelbe N. Archer néven, és ez idő alatt feszített cilinderben, sétapálcával mutatkozott. Így járta New York utcáit, és a kornak megfelelő akcentussal beszélgetett mindenkivel.

Apám nevében – 1993

14.jpg

A filmben Gerry Conlont alakítja, egyikét azon négy embernek, akiket ártatlanul ítéltek el egy IRA által végrehajtott bombarobbantásért. Day-Lewis jelentősen lefogyott a szerep kedvéért, észak-ír akcentust használt a forgatás teljes ideje alatt, és sok időt töltött börtöncellába zárva. A legendássá vált kihallgatásos jelenet előtt három napig nem aludt, nem evett, és nem ivott, a stábtagokat pedig megkérte, hogy váratlanul öntsenek rá vizet vagy alázzák meg bármilyen durvaságot mondva neki. A harmadik napon kilenc órán át, megállás nélkül kihallgatták. Három különböző csoport intézett hozzá kérdéseket, amelyekből kettő igazi rendőrökből állt. A forgatás pedig csak ezután kezdődött.

A salemi boszorkányok - 1996

15.jpg

Már a forgatás előtt kamatoztathatta asztalos szenvedélyét: segédkezett a díszletek felépítésében, majd beköltözött a maga által épített, karaktere otthonául szolgáló épületbe több hétre, és korhű eszközökkel növényeket is ültetett. Megpróbált úgy élni, ahogy az általa megtestesített figura is élhetett a 17. században: villany és víz nélkül. A legendák szerint az egész forgatás alatt felhagyott a fürdéssel – ami elképzelhető, hogy csak pletyka, mivel egyetlen stábtag sem panaszkodott a későbbiekben ápolatlanságára, ráadásul Rebecca Millert is éppen ekkor ismerte meg. Nem mellesleg, vélhetően ez esetben is ragaszkodott a hitelességhez, és a 17. században  is nyilván fürödtek, mosakodtak az emberek – ha mással nem, hát hideg vízzel, pár havonta biztosan...

A bunyós – 1997

16.jpg

A színész második, IRA-témával kapcsolatos szerepéért nemcsak eljátszott egy bokszolót, de bokszoló vált belőle. A felkészülést már a forgatás előtt három évvel megkezdte. Hogy formába hozza magát, minden reggel több mérföldet futott a festői szépségű wicklow-i tájon. Aztán 18 hónapot töltött a korábbi pehelysúlyú világbajnok, Barry McGuigan mellett. Szigorú súlykontrollnak vetette alá magát, minden nap kétszer edzett, hogy teste a bokszolói elvárásoknak megfelelően nézzen ki, még tetoválásokat is varratott a karjaira. A forgatás végén McGuigan megjegyezte, hogy Day-Lewisból könnyen profi bokszoló is válhatott volna. A filmben látható boksz-jelenetek hitelességét pedig mi sem példázza jobban, minthogy a színész még az orrát is eltörte a felvételek közben. Összeségben pedig több időt szánt a szerepre történő felkészülésre, mint amennyit egy profi bokszoló szán arra, hogy formába hozza magát a mérkőzéseire.

New York bandái (2002)

Hentes Bill karakterének kedvéért sokat foglalkozott késekkel: több hétre hentes gyakornoknak állt, illetve wicklow-i otthonába költöztett két hivatásos késdobáló cirkuszi alkalmazottat, hogy elsajátíthassa a trükkeiket. Hentes Bill üvegszeme sem számítógépes trükk: Day-Lewis egy üvegprotézist kapott, és a forgatásra megtanulta, hogy pislogás nélkül hogyan tudja megkocogtatni egy kés hegyével a műszemet (azonban ahol ezt láthatjuk a filmben, improvizáció volt – akárcsak a Whoopsy Daisy jelenet, miközben késeket hajigál Cameron Diaz felé). A  stábtagok egyébként előszeretettel emlékeznek vissza rá úgy, hogy a forgatás szüneteiben egy sarokban ücsörgött magányosan, a késeit élezve.

17.jpg

Saját elmondása alapján minden reggelét azzal indította, hogy meghallgatta Eminem The way I am című dalát, amivel kellő indulatba hozta magát – és szívesen provokált akár vadidegeneket is a forgatás szünetében, hogy vitatkozzanak vele. A felvételek alatt tüdőgyulladást kapott, azonban visszautasította a melegebb kabát viselését, mivel az nem illett a filmben ábrázolt korhoz. Végül az orvosi kezelésről sikerült meggyőzni. Emellett még akkor is orvosi segítségre szorult, amikor egy eldurvult harcjelenetben Leonardo DiCaprio véletlenül eltörte az orrát – egyébként a baleset ellenére végigjátszotta a jelenetet.

És természetesen a korhű akcentust is elsajátította, csak így volt hajlandó beszélni a stábtagokkal, illetve bárkivel: Martin Scorsese visszaemlékezése szerint egyik este elhívta vacsorázni DiCaprio-t és Day-Lewist, aki persze nem lépett ki a karakteréből, és a pincérnőt annyira halálra rémisztette a megjelenése, hogy félt a közelébe menni. Egyébként amint véget ért a forgatás, Day-Lewis szinte azonnal kopaszra vágatta a haját, annyira gyűlölte a Hentes Bill-féle, zsíros frizurát.

Jack és Rose balladája – 2005

18.jpg

Vajon mivel hálálta meg azt a színész, hogy felesége tulajdonképpen neki írta, és rá osztotta a film főszerepét? Hát azzal, hogy már a forgatás előtt elköltözött tőle és gyermekeiktől Kanadába, egy tengerparti kunyhóba, ahol emberekkel sem találkozott. Day-Lewis magyarázata szerint szüksége volt az elszigeteltségre.

Vérző olaj – 2007

A felkészüléshez Paul Thomas Anderson számos, a film cselekményének idejéből, a kései 19. századból, illetve 1927-ből származó hangfelvételt, továbbá A Sierre Madre kincse című film egy példányát juttatta el Day-Lewisnak. A színész ezek alapján alkotta meg Daniel Planview hangját és akcentusát, három évet töltött vele. Day-Lewis a szerep kedvéért azt is megtanulta, hogyan kell használni a századeleji olajfúró eszközöket. A film egyik jelenetében egy rögtönzött beszédet is tartott az olajfúrással kapcsolatban, ami annyira tetszett a rendezőnek, hogy a végső vágásban is benne maradt. Day-Lewis munkáját minden túlzás nélkül nevezhetjük az évtized alakításának, annyira belemélyedt szerepébe – ám ezzel sokakat meg is ijesztett.

19.jpg

A The New York Times szerint két héttel a forgatás megkezdése után a filmkészítők kénytelenek voltak lecserélni a Vérző olaj mellékszereplőjét, Kel O’Neillt, mert túlságosan nagy lelki feszültséggel járt számára minden nap Day-Lewisszal játszania, annyira félelmetesnek találta. Később utódja, Paul Dano is megszenvedett vele, például abban a jelenetben, ahol Plainview bowling golyókat dobál a színész felé, ugyanis Day-Lewis ragaszkodott hozzá, hogy a golyók valódiak legyenek. A Plainview nevelt fiát alakító, Dillon Freasier nem volt színész, hanem a forgatás helyszínéhez közeli iskola tanulójaként választották ki.  Dillon édesanyja nem ismerte Day-Lewist, és mielőtt engedélyt adott volna a fia szerepléséhez, ellenőrizni akarta a színészt – sajnálatos módon a New York bandáit kölcsönözte ki a helyi videótékából. A film megnézése után bepánikolt, nem írta alá a papírokat. Végül a castingos kollégák elküldték neki Az ártatlanság korát, amely meggyőzte, hogy áldását adja a dologra.

Kilenc (2009)

20.jpeg

Érdekes módon a Kilenc kapcsán nem kaptak szárnyra pletykák, hogy milyen őrültségeket tett a forgatás érdekében Day-Lewis. Szimplán elsajátította az olasz-angol akcentust, ének- és táncórákat vett. Elmondása alapján nagyon félt a saját énekhangját visszahallgatni. Nem mellesleg, hogyan is lehetne felkészülni method actinggel egy nőcsábász szerepre? Szerintem ezt mindenki el tudja képzelni…

Lincoln (2012)

21.jpg

Day-Lewis a felkészülési munkát már a forgatás előtt egy évvel megkezdte, megtanulta utánozni az elnök jellegzetes, magas fekvésű hangját. Aztán a felvételek alatt végig úgy járt és beszélt, mint az Egyesült Államok egykori elnöke, és elvárta, hogy a stábtagok szigorúan csak „Elnök úr”-nak szólítsák, és Lincoln korabeli nyelvezetben beszéljenek hozzá. A filmbeli feleségét alakító Sally Fielddel sokat kommunikált sms-ben, nyilván archaikus nyelvezet szerint tette ezt, és mindig úgy írta alá, hogy „Szerelmed, A.”.

Fantomszál – 2017

Day-Lewis utolsó filmjében megadatott neki az a kegy, ami a ’80-as évek óta sosem: végre a saját hangján szólalhatott meg, a saját angol akcentusát tudta használni a filmben. Reynolds Woodcock kedvéért számtalan tanulmányt olvasott a ’40-es, ’50-es évek divatjairól, ruha anyagairól, divattervezőiről. Illetve a New  Yorki Balettintézet jelmeztervezője segédletével megtanult varrni, hónapokig bejárt hozzá gyakorolni. A balettszezon végére elhatározta, hogy sajátkezűleg is alkotnia kell egy gyönyörű női ruhát. Egy iskolai egyenruha jellegű, Balenciaga darabra esett a választása, modellje pedig a felesége volt, és a színész elmondása szerint azóta is szívesen hordja.

22.jpg

Day-Lewis nemcsak a forgatás közben élt úgy, mint Woodcock (például miután a stáb hazament, ő ott maradt az épületben, a karakter ágyában aludt). Ő válogatta ki a divattervező ruhatárát (az ikonikus zoknikat is), ő rendezte be a házát az utolsó kis apró részletig (mint a tollak vagy a tányérok), még az is ő ötlete volt, hogy milyen fajtájú kutyája legyen Woodcocknak.

Mindezek alapján nyilván azt hisszük, hogy kedves számára ez a film, ugye? Pedig az az igazság, hogy még nem is nézte meg, mi több, nem is áll szándékában. Az indok pedig a következő: „Nem szeretném látni azt a filmet, ami ahhoz a döntésemhez köthető, hogy felhagyok a színészettel – azzal a hivatással, ami 12 éves korom óta foglalkoztat.”

Ezután olyan elvadult pletykák is napvilágot láttak, hogy Day-Lewis azért nem játszik több filmben, mert beleveti magát a divat világába. Az elmélet szerint a színészt annyira magába szippantotta a Fantomszál ruhatervező figurája, hogy úgy döntött: saját ruhamárkát indít. Daniel Day-Lewist kezdetektől körüllengi a titokzatosság aurája, amiből aztán könnyen szárba szökkennek az efféle mítoszok. Erre persze ad is okot bőven, hisz nem nagyon beszél a médiával, ha mégis megteszi, szeret rejtélyesen fogalmazni. Jellemző rá, amikor a W Magazine újságírója rákérdezett a fenti divattervezős pletykára, ő csak elmosolyodott, és annyit felelt: „Ki tudja?”

daniel-day-lewis-retire-reactions.jpg

Források:

IMDb, Irish Examiner, W Magazine, Filmtekercs, NLCafé

A bejegyzés trackback címe:

https://expertin.blog.hu/api/trackback/id/tr8313915224

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.