Kultúra minden mennyiségben

KultúrSokk

Chicago - rendezte Alföldi Róbert

2018. július 03. - Péntek Tünde

„Ezen az estén két lány történetét meséljük el önöknek, akik... Nem könnyű elmondani, de valami olyasmiről van szó, olyan egyszerű dologról, hogy ők boldogok szeretnének lenni. Persze rögtön felmerül a kérdés: mit is jelent az, hogy boldogság...” – zenés revü két részben, a Kultúrbrigád és az Átrium előadása.

3_33.jpg

Így szól a színház honlapján a Chicago rövid bemutatása. Már maga az ismertetés is egész formabontónak hat, hiszen a fenti sorok alapján igen nehéz beazonosítani John Kander, Fred Ebb és Bob Fosse legendás musicaljét, amely Maurine Dallas Watkins Chicago című színdarabja alapján készült, és a mozgóképes verzió minden idők egyik legsikeresebb zenés filmjévé vált, összesen 6 Oscar-díjat kapott, köztük a „Legjobb filmnek” járó szobrocskát is bezsebelte. A darab 2001-ben debütált például a Madách Színházban is, pár évig szerepelt a repertoáron kevésbé zajos sikert aratva – ám hűen ragaszkodva a mű eredeti szellemiségéhez, korrajzához. Tulajdonképpen a színpadi és a filmes változat is a maga műfajában igazi remekmű, a show, a zene, a tánc és a szórakoztatás tökéletes egyvelege. Viszont az Átriumban látható, június 23-án bemutatott előadás eltér minden korábbi verziótól, ahogy már megszokhattuk, Alföldi Róbert kicsit másképp látja ezt a sztorit is.

7_21.jpg

Alapvetően Roxie Hart és Velma Kelly története ugyanaz maradt, minden ismert dal felcsendül – viszont mégis más az előadás. Kezdjük ott, hogy a rendező a húszas évek Amerikája helyett egy művelődési házba helyezi a darabot, ahol amatőr színjátszóként jelennek meg a szereplők. Viszont az eredeti cinikus és komikus hangvétel visszaköszön, a változó értékrend, a hírnév kergetése, a média manipuláló hatása, a korrupció és a bűnözés mind-mind megelevenednek a színpadon. Ám Alföldi nem bízza a néző képzelőerejére, hogy az univerzális mondandó hogyan is manifesztálódik napjainkban, úgy csavar a hangsúlyokon, hogy egyértelmű legyen. Egyszerűen a néző elé tolja például a Gucci táskás hivatalnokokat, a korrupt vezetést és igazságszolgáltatást, a kellemetlenséget okozó, értetlen bevándorlókat, illetve a végszót adó Szózat előtt a következő sorral zárja le a darabot: "szeretnénk megköszönni önöknek, akik olyanná teszik országunkat, amilyen!”

5_24.jpg

Alföldi Róbert Chicago-ja rendkívül harsány és éles aktuálpolitikai és társadalomkritikát fogalmaz meg. Ráadásul nemcsak átvitt értelemben helyezi egy óriási tükörkeretbe a történetet, hanem fizikailag is: a színpad meghatározó elemei a tükrök, amelyekben a nézők akár magukat is láthatják, de a színészek is tükörlépcsőkön vonulnak ki-be, ha valami jelentős történik. Emellett neon- és ledcsövek, vasoszlopok, arany flitterek és függönyként használt angyalhajak alkotják a díszletet, ám minden kopott, fakó és elavult hatást kelt, mintha egy letűnt világ jelképeiként maradtak volna fenn. Ugyancsak ezt erősíti az egyik rablány, aki csángó tájszólással beszél, és senki sem érti meg. Ezek után már az sem tűnik annyira meglepőnek, hogy a teljes darabban a jazz zene ritmusára magyar néptánc-elemekkel tarkított koreográfia született. Ha pedig már ennyire hazai Chicago-t kapunk, amellett sem siklik el a darab, hogy mennyire ízesen lehet magyarul káromkodni. Persze nem valószínű, hogy bárki ennyi trágár kifejezést használ beszéd közben, amennyivel itt megkínálják a nézőket.

8_22.jpg

Az „All That Jazz”-ből pedig „Ez csak szex” lett. Az eredeti Chicago sem egy tündérmese, viszont Alföldi verziója a tőle megszokott módon polgárpukkasztóra sikeredett. Már rögtön az első jelenetben Roxie Hart orálisan elégíti ki a nem sokkal később meggyilkolt Fred Casely-t, de ugyanez esik meg az ügyvéd Billy Flynnel, akit a szabója vesz kezelésbe. Morton Mama a börtönlakó lányok fenekét fogdozza és kényezteti őket. Az újságírónő, Mary Sunshine karaktere pedig ezúttal egy transzvesztita. Ráadásul hozzá kapcsolódik a darab talán legízléstelenebb jelenete (habár nem könnyű ezt kiválasztani): Billy Flynn, miután kijelenti, hogy  „nem minden az, aminek elsőre látszik”, lehúzza Sunshine szoknyáját, és egy óriási műpénisz himbálózik a közönség felé. (Zárójelben megjegyzendő: Mary Sunshine esetében már elsőre is az minden, aminek látszik.)

Összességében a színészek énektechnikai tudása sem teljesen meggyőző, alapvetően prózai szerepekben jártas művészeket láthatunk a darabban. A szöveget helyenként elnyomja a zene hangereje, ráadásul a fordítás sem mindig dalszövegszerű, így a kevésbé rutinos színész-énekeseket még nagyobb kihívás elé állítja. Viszont afelől nincs kétség, hogy a karakterek hiteles megformálásban részesülnek.

2_38.jpg

A bi- vagy homoszexuális Billy Flynn Brasch Bence előadásában hanyag eleganciával csavarja szálakat, és nem mellesleg a Csillag Születik tehetségkutatójából közismert fiatal énektudásában sem akad kifogásolni való. Hernádi Juditra mintha ráöntötték volna Morton Mama szerepét, és nyilván személyre szabottan került be a darabba az a poén, amikor a kétségbeesett Roxie-t úgy nyugtatja, kissé dudorászva, hogy „sohase mondd”. A konferansziét Hámori Ildikó alakítja, aki a külvárosi művelődési ház műsorvezetőjeként éppen olyan, mint ahogyan egy nyugdíjas klub házigazdáját elképzeljük – mindenesetre számára jutalomjáték e szerep, rendkívül üdítő színfoltja a darabnak és ő az, aki az előadásban is sokszor emlegetett morált testesíti meg.

4_33.jpg

Velma Kelly megformálója Parti Nóra, akinek karcos hangjára és szuggesztív játékára sokáig emlékezni fogunk. Huzella Júlia az elvárható szinten alakítja Roxie Hartot, aki ezúttal nem egy butus, csini naivaként jelenik meg, hanem egy céltudatos, de kissé balszerencsés és esetlen nőként. A papucsférj, Amos Hart szerepében Mihályfi Balázs kifejezett meglepetése a darabnak, váratlanul drámai karakterként jelenik meg a színen.

6_23.jpg

Tulajdonképpen mindaz, amiért az átlagember jegyet vesz egy musicalre, – történetesen a világ egyik legsikeresebbjére – azt nem adja meg számára Alföldi Róbert Chicago-ja. Ebben a darabban éppen az sikkad el, amiért a musicaleket szeretni lehet: pár órára elrepítenek egy álomvilágba, szórakoztatnak, gyönyörű dalokat, énekhangokat kapunk, csodás a látvány és esetenként még adhatnak némi sablonos konklúziót a világ dolgairól, amiken elgondolkozhatunk – ha akarunk. Alföldi előadása olyan meghökkentő, hogy egy jó ideig nem ereszti a nézőt, ráadásul nemhogy kiszakítana a hétköznapokból, hanem még nagyobb súllyal helyezi a nézőre a világ aktuális nyűgjeit. Az előbb felsorolt, zenés darabokkal kapcsolatos elvárások is teljesen mellékesek, nála a tartalom a hangsúlyos, az aktualitás, a polgárpukkasztás. Hogy ezért megéri-e átdolgozni, modernizálni egy közkedvelt, klasszikus musicalt, mindenki saját jóízlésére van bízva.

1_42.jpg

Fotók: Átrium Facebook oldala

A bejegyzés trackback címe:

https://expertin.blog.hu/api/trackback/id/tr3714090795

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.