Kultúra minden mennyiségben

KultúrSokk

2018 legjobb filmjei

2018. december 31. - Péntek Tünde

Év végén mindig előszeretettel összegezzük, hogy mi minden történt az elmúlt 12 hónapban. Mivel a blogban legtöbbször filmes témakörű bejegyzések születnek, ezért 2018 utolsó írása is erről fog szólni. Ezúttal két top 10-es lista következik: az egyikben a számomra legemlékezetesebb, 2018-as filmek szerepelnek, a másik pedig egy teljesen szubjektív gyűjtés azon korábban készült filmekről, amelyeket idén láttam először – és sok szeretettel ajánlom őket az olvasóknak!

befunky-collage.jpg

A legjobb 2018-as filmek

  1. Ocean’s 8 – Az évszázad átverése

Kicsit belefáradtam az Ocean’s filmekbe, meg se tudnám mondani, hogy hányat láttam belőlük. Viszont valamiért mégis rászántam magam az Ocean’s 8-ra. Nem mondanám, hogy az évszázad átverését – vagy filmjét – láttam, viszont hétvégi kikapcsolódásnak tökéletes volt. Ráadásul nem sokkal előtte jártam a Metben, így igazán érdekes volt kicsit más szemszögből is megismerni a világhírű múzeumot.

oceans.jpg

  1. Szólíts a neveden

A homoszexualitás témaköre a mai napig felkavaró tényező a filmművészetben, habár már közel sem annyira, mint 15-20 évvel ezelőtt. A Szólíts a neveden egy 17 éves srác és egy doktori disszertációján dolgozó fiatalember románcáról szól – és amennyire a Túl a barátságon átlépett bizonyos határokat, nos ezúttal sem volt visszafogott a rendező a szerelem ábrázolásában. Felkavaró, de gyönyörű film – aki nem hiszi, nézze csak meg.

call_me.jpg

  1. A ház, amit Jack épített (kritikai itt)

Ha már a felkavaró filmeknél tartunk, akkor Lars von Trier filmje viszi a pálmát. Rendkívül különleges a mű, hiszen ritkán látni ilyen szintű erőszakot a vásznon – véleményem szerint a 18-as karika is kevés – ám mindennek ellenére, a főszereplőt egy pillanatig sem utáljuk. Számomra Matt Dillon az év egyik legjobb alakítását hozta – ha van gyomrunk hozzá, ne hagyjuk ki!

jack.jpg

  1. Mission: Impossible – Utóhatás

Idén két film volt, amit kétszer néztem meg moziban, ez volt az egyik. Sok mindent lehet hallani Tom Cruise-ról, mindenesetre velem sosem tudta megutáltatni magát. Ráadásul ezeknek a Mission: Impossible filmeknek van értelme is, mivel mindig úgy jöttem ki az aktuális rész után a moziból, hogy ez volt a legjobb. Drukkolok, hogy a jövőben is így legyen. Szerintem az ilyen élmények miatt érdemes filmszínházakba járni, azokat a képi és hanghatásokat, amik egy ilyen profin összerakott akciófilmben vannak, otthon nehezen lehet rekonstruálni.

mission.jpg

  1. A Pentagon titkai (kritikai itt)

Steven Spielberg filmjeit mindig megnézem. Nem mondom, hogy mindegyiket kedvelem is, de például a történelmi ihletésű műveivel ritkán lő mellé (érdekes módon talán csak a Lincoln nem tetszett, pedig a későbbiekben még bőven lesz szó Daniel Day-Lewis-ról.) A Pentagon titkait különösen érdekesnek találtam abból a szempontból, hogy erről az időszakról semmit nem hallottam korábban, ugye mindenki csak a Watergate-ről beszél, arról, ami előtte volt, ritkán esik szó. Számomra egy kifejezetten hiánypótló alkotás volt, amibe némi aktuálpolitikai áthallást is csempészett a rendező, Tom Hanks és Meryl Streep pedig továbbra is nagyszerű színészek, akiket mindig öröm nézni.

the_post_1.jpg

  1. A legsötétebb óra (kritikai itt)

Általában nem találom szimpatikusnak, ha ennyire lezsírozott, hogy a díjkiosztókon ki fog nyerni. 2018-ban mindenki tudta, hogy Gary Oldman lesz mindenhol a befutó – és így is történt. De azért lehetett arról is hallani, hogy ilyen szintű maszkon keresztül, hogyan lehetséges igazán jó alakítás nyújtani, hiszen a színészek egyik fő fegyvere a mimika, amire jelen esetben elég korlátozott lehetőségei voltak Oldmannek. Tulajdonképpen teljesen felismerhetetlen volt, esetleg 1-2 szemvillanásából lehetett következtetni rá, hogy tényleg ő rejtőzik az álca mögött. Szerintem az egész filmben ez az igazán bravúros, hogy mindennek ellenére mennyire magával ragadó alakítást nyújtott. Meg persze arra is vevő szoktam lenni, ha kicsit pátoszos, történelmi művet látok – hát jelen esetben ebben sem volt hiány.

darkest.jpg

  1. Három óriásplakát Ebbing határában (kritikai itt)

Semmi sem az volt, amire számítottam – és éppen ettől lett annyira nagyszerű a film. Szerintem sokan így vannak ezzel. Kicsit drámai, kicsit vicces, kicsit meghökkentő, kicsit könnyed – és két Oscar-díjas alakítás született. Nem is ragozom tovább.

ebbing.jpg

  1. A legnagyobb showman (kritikai itt)

Utánanéztem, december 28-án került a hazai mozikba, így ez kvázi még a 2017-es filmekhez sorolandó, ha szigorúan vesszük, de szerintem ezen a 3 napon ne akadjunk fenn – bevallom, én csak 2018-ban néztem meg. A zenéjét azóta is rendszeresen hallgatom, és az év során már többször újranéztem a filmet. Ez egy igazi show, ahogy a címe is ígéri, aki pedig kifejezetten fogékony a musicalekre, annak ez a film maga a megtestesül tökély, amire évek óta várni kellett.

showman.jpg

  1. Csillag születik (kritikai itt)

Ez a másik film, amit idén kétszer is megnéztem moziban. Ennek oka abban keresendő, hogy véleményem szerint kritikán alulian rossz lett a magyar szinkronja – így megnéztem eredeti nyelven is. Például Lady Gaga játékán sokat dobott, amikor nem magyar hangon hallottam beszélni – de összességében engem színésznőként még így sem győzött meg. Viszont, amikor a filmben énekel, az valami csoda. De így sem értem mi ez a nagy felhajtás körülötte, prózában nem több, mint átlagos színésznő. Számomra inkább Bradley Cooper az igazi meglepetés: színészként és rendezőként egyaránt. Gyönyörű, érzelmes filmet tett le az asztalra, amiben igazán visszafogott és őszinte színészi játékot láthatunk.

star_is_born.jpg

  1. Fantomszál (kritikai itt)

Nálam 2018 abszolút befutója a Fantomszál. Amióta moziban láttam, többször is megnéztem otthon, mi több, ez lett az a film, amit legtöbbször megtekintettem idén. Mindig találok benne valami újat, valami rejtett apróságot. Szerintem egy remekmű. Ráadásul ez volt az a film, amiben annyira megkedveltem Daniel Day-Lewist, hogy elővettem a korábbi filmjeit, alaposan utána olvastam, mi mindent érdemes tudni róla – és ebből született meg blogom legelső, önálló bejegyzése, de erről még lesz szó a későbbiekben.

phantom.jpg

A legjobb hiánypótló filmek, amelyeket 2018-ban láttam először

  1. Idegen földön (2013)

Amikor októberben elhajóztam a Szabadság-szobor mellett New Yorkban, akaratlanul is eszembe jutottak a bevándorlók, akik egy szebb élet reményében érkeztek Amerikába és ugyanezt látták meg először. Pontosan erről szól az Idegen földön, Marion Cotillard, Joaquin Phoenix és Jeremy Renner főszereplésével. Egy alulértékelt, magával ragadó dráma, nagyszerű színészi alakításokkal arról, hogy az újvilágban milyen nehézségekkel kellett szembenézniük a menekülteknek.

idegen_fldon.jpg

  1. Goya kísértetei (2006)

Az idén elhunyt Milos Forman rendezte az egyik legnagyobb spanyol festő életéről szóló filmet. Valamiért eddig nem kerítettem sort rá, pedig olyan nagyszerű és közismert színészek játsszák a főszerepeket, mint Stellan Skarsgard, Javier Bardem és Natalie Portman. Mint Forman műveiről elmondható, nem csupán egyszerű életrajzi műről van szó, sokat megtudhatunk a spanyol inkvizíció vészterhes időszakáról is.

goya2.jpg

goya.jpg

  1. Elvis és Nixon (2016)

Mindig is érdekeltek az amerikai elnökök, illetve Elvis Presley is, de azt nem tudtam, hogy ebből a témából létezik közös nevező, amíg teljesen véletlenül bele nem futottam ebbe a filmbe. Habár Michael Shannon fizikailag nem a legideálisabb Elvis, színészként annál inkább nekivaló a szerep, Kevin Spacey-t pedig mintha a jóisten is Nixonnak teremtette volna. Nem is értem, miért nincs a köztudatban ez a film, pedig annyira szórakoztató, érdekes és informatív.

e2_7.jpg

e1_7.jpg

elvis_1.jpg

  1. A bunyós (2000)

Alapvetően nem szeretem a bokszolókról szóló filmeket – mondja ezt az, aki egy egész bejegyzést szánt már bokszolós filmeknek. Véleményem szerint A bunyós nem is a bokszról szól, sokkal inkább egy észak-ír dráma a nehéz időkről, illetve egy szép szerelmi történet, kiváló alakításokkal. Abszolút alulértékelt film.

boxer.jpg

  1. Ragyogj! (1996)

A film megtörtént életrajzi események alapján készült, David Helfgott zongoraművész történetét meséli el – és ezért kapott Oscar-díjat Geoffry Rush. Habár Rahmanyinov műveiről esik a legtöbb szó, számomra mégis az a jelenet maradt a legemlékezetesebb, ahogy Helfgott önkívületi állapotban játssza Liszt Ferenc II. Magyar rapszódiáját.

shine.jpg

  1. Café Society (2016)

Szeretem Woody Allen filmjeit, általában moziban is megnézem őket. A Café Society-vel viszont bajban voltam, mert mindkét főszereplőt irritálónak találom – már csak ránézésre is. Egészen két évig tartott, mire rávettem magam, hogy túllépjek mindezen. És azt kell mondjam, meg is érte, mivel egy nagyon kellemes és szórakoztató élményben volt részem, mi több, szerintem ez az utóbbi idők legjobb Woody Allen filmje.

cafe.jpg

  1. Borg/McEnroe (2017)

Mondhatjuk, hogy nem rajongok a teniszért. Mi több, a sportfilmek sem tartoznak a kedvenceim közé, hirtelen ezek jutnak eszembe, amikre azt mondanám, hogy tetszenek: Micsoda csapat!, Eddie, a sas, Hajsza a győzelemért, Millió dolláros bébi, Verseny a lejtőn, Bagger Vance legendája – illetve a fentebb említett A bunyós. Lényeg, a lényeg, a Borg/McEnroe óriási meglepetés volt számomra, rendkívül jól felépített, feszült légkörű alkotás – és számomra, aki még a végeredménnyel sem volt előzetesen tisztában – kifejezetten izgalmas élmény volt.

borg.jpg

  1. New York bandái (2002) (kritikai itt)

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a filmet nem idén láttam először – vagyis nem teljesen. Amikor még újdonságnak számított, nekifutottam és annyira unalmasnak találtam, hogy el is aludtam rajta. Amikor a Daniel Day-Lewis cikket írtam, és elmélyültem a témában, sajnos, nem sajnos, a New York bandái is terítékre került – és őszintén szólva ennek a filmnek álltam neki a legkevesebb lelkesedéssel. Aztán talán a legnagyobb meglepetés lett belőle, hogy úristen, mennyire jó ez a film – és vajon mit néztem én 15 évvel ezelőtt?

gangs.jpg

  1. Az utolsó mohikán (1992)

Még gyerekkoromból élt bennem egy halvány emlék, hogy az erdőben gyilkolásszák egymást katonák és indiánok – aztán ekkor óvodáskori énem el is lett távolítva a tévé elől. Mindenféle naturalista jelenetre felkészülve vettem elő idén ezt a filmet. 25 év távlatából már egyáltalán nem tűnt vészesnek, viszont a zene, a táj és a történet annyira magával ragadó volt, hogy magam sem értettem, hogy kerültem el ezt a filmet mindezidáig. Azóta többször is megnéztem, és 2019-ben tervezek róla egy hosszabb cikket is készíteni.

mohican.jpg

  1. Az ártatlanság kora (1993) (kritikai itt)

Hasonlóan a New York bandáihoz, úgy tűnik Martin Scorsese filmjei nem adják könnyen magukat elsőre – másodszorra viszont annál inkább. Gyönyörű, szívszorító történet, páratlan díszletekkel, csodálatos zenével és egy jó adag társadalomkritikával fűszerezve. Igazából nem tudom eldönteni, hogy Az ártatlanság kora vagy a Fantomszál tetszett-e jobban idén, mindenesetre annyi biztos, hogy nálam a 2018-as év legnagyobb filmélményei Daniel Day-Lewis-hoz köthetők. Kár, hogy csak most fedeztem fel, amikor már nyugdíjba is vonult.

poster_1.jpg

Végül, de nem utolsósorban, ajánlanám azt a cikkemet, amibe a legtöbb energiát fektettem idén, és talán a legkedvesebb számomra:

 Zseni vagy őrült? - A Daniel Day-Lewis életmű

ddl.jpg

Köszönöm az egész éves figyelmet, jövőre találkozunk!

A bejegyzés trackback címe:

https://expertin.blog.hu/api/trackback/id/tr9314525144

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

_z_ 2019.01.15. 08:23:54

Nyilvan szubjektiv, mint minden lista, node:
Ocean’s 8 – Az évszázad átverése? "A legjobb 2018-as filmek" vs. "Nem mondanám, hogy az évszázad átverését – vagy filmjét – láttam, viszont hétvégi kikapcsolódásnak tökéletes volt."? Nem volt 10 tenyleg jo film?
A ház, amit Jack épített? Szerintem egy hypelufi. Egyaltalan nem annyira brutalis, mint amilyen a hire, inkabb csak kinosan tulnyujotott. Matt Dillon tenyleg zsenialis benne, de reszemröl ez az egyetlen pozitivum, ami elmondhato a filmröl (na jo, meg a kenyszeresen rendezgetös jelenet).
Mission: Impossible – Utóhatás? Ketsegtelenül nagyon latvanyos, de a Fast and Furious filmeknel csak fel fokkal realisabb akciojelenetek, mindehhez nagyjabol nulla szineszi jatek, logikatlan, bakugrasokkal tele levö forgatokönyv, aminek az eleje követhetetlen, a vege meg tulegyszerüsitett.
Ezek utan mennyire lehet komolyan venni a többit?