1917

2020. február 07. - Péntek Tünde

Amikor azt hinné az ember, hogy már mindent látott, amit csak lehet háborús filmből, akkor bejelentkezik Sam Mendes az 1917-tel.

A háborús filmek mindig is népszerűek voltak mind a közönség, mind pedig Hollywood részéről. Amióta létezik mozi, a filmrajongók számos olyan élménnyel gazdagodtak, melynek köszönhetően az egyik legkedveltebb témává vált a világháborúkban való kalandozás. Lehetetlen vállalkozás lenne felsorolni a műfaj legnagyobbjait (habár egyszer már megpróbálkoztam vele), de abban valószínűleg mindenki egyetért, hogy például A piszkos tizenkettő, A halál 50 órája, A híd túl messze van, A szakasz, vagy éppen a Ryan közlegény megmentése mind-mind olyan klasszikusok, melyekre évtizedek múltán is emlékezünk. A bőség zavara pedig azzal is jár, hogy napjainkban igen nehéz már újat mondani vagy mutatni. Viszont pontosan ez történt Christopher Nolan Dunkirk című, kísérleti jellegű filmje esetében, amelyből gyakorlatilag hiányoznak a CGI effektek, akárcsak az ellenség és a főszereplő is, ellenben annyira látványos és feszültséggel teli, hogy csak pislogni lehet rajta (kritika itt). Legfőképp ehhez az élményhez hasonlítható az Oscar-díjas Sam Mendes alkotása is.

Viszont érdemes inkább azzal kezdeni, hogy az 1917 már csak azért is kiemelkedő mű, mivel az első világháborúról jóval kevesebb film készült, mint a másodikról. Ennek oka talán abban keresendő, hogy a második világháború időben közelebb van hozzánk, kitűnően dokumentált, még ma is találhatunk túlélőket, és nem utolsó sorban az ideológiák véres összecsapása volt, amiről igazán van mit mesélni. Ezzel szemben az immár 100 éves nagyháború nehezebben megfogható már csak abból szempontból is, hogy szinte minden csatatere hasonló volt (sár, bombatölcsérek, rozsdás szögesdrót, szétroncsolt felszerelés és halottak), és nagyjából ugyanezt látta minden katona, függetlenül attól, hogy melyik fél oldalán harcolt.

Sam Mendes filmje 1917 tavaszán játszódik, amikor az antant technikai és számbeli fölényét már jócskán érző német hadsereg a nyugati front egyik jelentős szakaszán egy titokban előre kiépített védőállásba vonult vissza. Az angol csapatok már tervezték az előrenyomulást - és pontosan ekkor bízták meg főhőseinket, Schofield és Blake őrvezetőt egy fontos üzenet kézbesítésére. Csupán egyetlen napjuk van, hogy célhoz érjenek, különben 1600 társuk, köztük egyikük testvére kelepcébe sétál és odaveszhet. A két bátor harcos hihetetlen elszántsággal indul neki a német frontnak, a senkiföldjén, az elhagyott, de korántsem ártalmatlan korábbi német állásokon, lerombolt falvakon és városokon vágnak át, dacolva ezer veszéllyel.

Egy szó mint száz, az 1917 hihetetlenül izgalmas. A forgatókönyvet már korábban elolvasó Steven Spielberg úgy fogalmazott, hogy a néző nem jut majd levegőhöz - és nem is túlzás ilyet állítani. Mindez leginkább annak köszönhető, hogy Sam Mendes és operatőre, az Oscar-díjas Roger Deakins úgy forgatta le a filmet, hogy a kamera mindvégig a katonákkal tartott, hol az ő nézőpontjukat követve, hol kissé előttük járva, hol őket mutatva – és ez egyrészt valóban rendkívül intenzív élményt nyújt, másrészt hihetetlenül jól néz ki. Az egész film egy egysnittes felvétel látszatát kelti, olyan, mintha egyetlen folyamatos jelenetet néznénk – ami persze nem igaz, hiszen bevallottan több mint 20 vágást csempésztek bele. Mindenesetre ez az operatőri bravúr kifejezetten alkalmas az ottlét illúziójának megteremtésére, a valószerűség növelésére. Nyilván óriási vállalás volt mindez: 9 hónap előkészítést és 2 forgatókönyvet igényelt a produkció (az egyik a párbeszédekkel cselekményre, a másik a helyszínek kinézetére, a főszereplők és a statiszták pontos helyére és mozgatására koncentrált).

Az eredmény pedig döbbenetes. Legkésőbb már a film második jelenetében lélegzetelállítóvá válik az élmény, amikor a két katonával együtt bukdácsolunk a senkiföldjén: tüzérségi találatoktól összecsavarodott szögesdrótok, koponyáig oszlott lótetemek, sárral vegyülő emberi maradványok, veszedelmes víznyelőkké alakult bombatölcsérek között, miközben attól rettegünk, hogy bármelyik pillanatban tüzet nyithatnak a főhősökre. Pontosan annyit látunk, amennyi a két katona látóterébe belefér: Roger Deakins kamerája, ha kell, oson, máskor kúszik, vagy bombatölcsérbe merül, mintha maga is egy frontkatona lenne – akárcsak a nézők.

A színházi múlttal is rendelkező Sam Mendes kifejezetten az a művész, aki az embert keresi a saját maga által felöltött maszk, vagy a rákényszerített szerep mögött. Néha a kertvárosi idill mögé tekint (Amerikai szépség, A szabadság útjai), máskor James Bondot ruházza fel érzelmekkel (Skyfall, Spectre), de a harctéri valóság sem áll tőle távol. A Bőrnyakúak című filmjében olyan tengerészgyalogosokat állított a középpontba, akiknek legnagyobb problémája, hogy unatkoznak az Öbölháború során. Az 1917 is az igazságkeresés szándékával készült, csak az ember helyett a miliőre koncentrál.

Sam Mendes a nyugati front lövészárkait úgy hozza testközelbe, hogy nem a háborús filmek történetorientált szerkezetét és didaktikus eszméit villantja fel. Az 1917 a rendező első világháborút futárként megjáró nagyapja emlékeit eleveníti meg - melynek ábrázolását a történészi szakértelem egészíti ki. Az alkotás számos, kisebb vagy nagyobb epizódján érezni, hogy családi történeteken vagy más katonák életinterjúin alapulhatnak: például a bajtársak anekdotái a patkányokról, a németek által leölt állatok tetemeivel való találkozás, az erdei közös ima, a roham előtt összeomló, vagy cinikusan kiábrándult tisztek, esetleg az olyan naturalista helyzetek, amikor a megbotló katona valami olyanba tenyerel bele, amibe nagyon nem akart volna. A kisemberek elbeszélt történelméből megörökölt sztorik pedig kétségkívül fokozzák az 1917 valószerűségét és hatásosságát.

Emellett az is kifejezetten szimpatikus döntés volt a rendező részéről, hogy viszonylag ismeretlen színészeket tett meg főszereplőnek – akik pontosan úgy néznek ki, ahogy elképzeljük az első világháború átlagos katonáit. De biztos, ami biztos, azért Colin Firth, Benedict Cumberbatch és Mark Strong is kapott egy-egy jelenetet, habár hozzájuk nem kerülünk igazán közel, kis túlzással ők is csak epizodisták maradnak saját történetükben.

Sam Mendes gyönyörűen fényképezett, elképesztően feszült atmoszférájú műve egy olyan kifogástalan első világháborús tabló, amely szemléltető eszköz is lehetne a történelem órákon. Érdekes párhuzamba állítani a korábban már említett Dunkirkkel, ugyanis az a film is éppen ezen a koncepción alapszik, hogy minél valóságosabban és átélhetőbben rekonstruálja a háború borzalmait. És bármennyire meglepő, akár azt is mondhatnánk, hogy a 10 Oscar-díjra jelölt 1917 és az egyik komoly vetélytársa az idei díjszezonból, a szintén 10 Oscarra jelölt Quentin Tarantino film, a Volt egyszer egy… Hollywood (kritika itt) rendkívül hasonlítanak egymásra. Leegyszerűsítve, mindkét alkotásban a főszereplők az igencsak hitelesnek tűnő díszletek között, korhű jelmezekben "lődörögnek", és egyúttal átadnak egy rendkívül meghatározó, életszagú érzést a nézőknek az adott korszak miliőjéből. Nem a cselekményen van a hangsúly, hanem magán az atmoszférán. A különbség csupán annyi, hogy az egyikben a Manson banda borzolja a kedélyeket, míg a másikban a rothadó emberek és állatok látványa. Szó, mi szó, mindkettő elég kellemetlen téma, de vétek lenne kihagyni az efféle időutazásokat.