Kultúra minden mennyiségben

KultúrSokk

A Wilhelm Gustloff tragédiája

Tengerbe veszett könnyek

2019. május 21. - Péntek Tünde

Minden idők legszörnyűbb tengeri katasztrófái kapcsán a Titanic, esetleg a Lusitania tragédiája jut eszünkbe, pedig a második világháború idején egy torpedótámadás következtében több mint 9000 utas, főként nők és gyerekek lelték halálukat a jeges Balti-tengerben, amikor a Wilhelm Gustloff személyszállító hajó elsüllyedt egy dermesztő januári éjszakán.

1_88.jpg

A Wilhelm Gustloff a Harmadik Birodalom személyszállító hajója volt, amelyet 1945. január 30-án süllyesztett el a szovjet S-13-as tengeralattjáró, megközelítőleg 9400, jórészt civil halálát okozva. Ez hatszor annyi áldozatot jelent, mint a világhírű Titanic katasztrófája, ami 1517 ember életét követelte, így a Wilhelm Gustloff tragédiája a valaha volt legnagyobb hajószerencsétlenség. A Titanic története vélhetően azért lett sokkal ismertebb az utókor számára, mert a pusztulás igazi fényűzés közepette következett be és számos befolyásos, gazdag ember lelte halálát a jeges óceánban. Ellenben a Wilhelm Gustloff hajó tragédiájáról sokáig hallgattak német és szovjet oldalról is. De mi is történt pontosan?

1944 októberében a szovjet csapatok már német földre szorították vissza az ellenséges erőket. Az egyik első falu, amelyet a Vörös Hadsereg elfoglalt, Nemersdorf volt Kelet-Poroszországban. A férfiakat és fiatal fiúkat rögtön agyonlőtték, de nem kímélték az egészen kicsiny gyermekeket sem. A nőkre még ennél is borzalmasabb sors várt, őket előbb megerőszakolták, majd ezt követően brutális kegyetlenséggel végeztek velük is. A német lakosság gyorsan értesült a borzalmakról, és elindult a menekültek áradata Gdansk és Gotenhafen kikötői felé. A civilek evakuálását Dönitz admirális rendelte el a „Hannibál hadművelet" keretében. Így 1945. januárjától kezdődően valósult meg a történelem legnagyobb vízi mentőakciója, aminek köszönhetően két és fél milliónyi német és nem német menekült meg, elszállításukban 672 kereskedelmi, utasszállító és iskolahajó vett részt. Ha a számadatokat nézzük, a veszteség ehhez képest viszonylag csekélynek mondható, mintegy 30 ezer fő vesztette életét - de ennek a harmada egyetlen éjszaka alatt pusztult el. A szárazföldön menekülők közül pedig minden hatodik ember meghalt.

2_85.jpg

1945 januárjának utolsó hetében a Vörös Hadsereg elől menekülő civilek folyamatosan érkeztek a Gotenhafen kikötőjébe. A hajón a hivatalos papírok szerint 6050-en, a valóságban azonban tízezernél is többen szorongtak. Közülük alig ezer volt a harcképes katona és hajós személyzet, mellettük 73 súlyosan sebesült katona  és 373 fiatal női tengerészeti segélyszemélyzet utazott, a többiek viszont kétségbeesett menekülők voltak, többségükben nők és gyerekek. A hajón áldatlan állapotok uralkodtak. Az eredetileg kétszemélyes kabinokban legalább tizenhármán zsúfolódtak össze, mindenütt emberek feküdtek, a folyosókon szinte lépni nem lehetett. Az egész hajót az emberi szenny, vizelet és a sebesültek bűze töltötte meg.

A Wilhelm Gustloff 1945. január 30-án kora hajnalban hajózott ki Gotenhafenből, hogy a fedélzetén tartózkodókat Kielbe szállítsa és az ország belsejébe tudjanak menekülni. A hajót csak egy romboló, a Löwe kísérte. Indulás után a Wilhelm Gustloff a túlterheltség miatt nagyon lassan haladt, sebességét egy tengeralattjáró is tartani tudta. A kapitányok nehezen tudtak megegyezni, melyik útvonalat válasszák: a part menti kivilágítatlan veszélyes vizeket, vagy a parttól távolabb eső mély tengert, ami ugyan aknamentesített, de tengeralattjárók már tartózkodhattak ott – végül utóbbi mellett döntöttek. A Wilhelm Gustoff kapitánya rádión arról értesült, hogy egy német aknamentesítő konvoj közeledik feléjük, így felkapcsoltatta a hajó piros-zöld navigációs fényeit, hogy elkerülje a velük való ütközést. Ezzel az éjszakai sötétségben nagyon könnyen, és távolról is jól észlelhetővé tette hajóját.

5_67.jpg

A védtelen óceánjárót ezután vette észre az S-13 jelzésű, járőröző szovjet tengeralattjáró. Alekszandr Ivanovics Marinyeszko kapitány két órán át követte a Wilhelm Gustloffot, majd este 9 óra 8 perckor kiadta a tűzparancsot. A hajóra négy torpedót lőttek ki, ezek közül az első, amelyre a "Sztálinért" szavakat vésték, meghibásodott, de a másik három ("A hazáért", "A szovjet népért" és "Leningrádért" felirattal) célba talált. Az első torpedó a hajó orrát találta telibe a vízvonal alatt, a második az E fedélzeten robbant, a harmadik a gépházat találta el. A három találatot kapott utasszállító a bal oldalára dőlt, fedélzetén kitört a pánik. Az évnek abban a szakaszában megszokott -4 °C helyett −15 °C-os hideg volt, ezért minden teljesen el volt jegesedve. A csörlők, daruk üzemképtelenek voltak. Az utasok és a személyzet baltákkal és késekkel próbálta kiszabadítani a csónakokat. Sok csónak egyszerűen leesett a fedélzetről a kapkodás és a pánik miatt. A Wilhelm Gustloff kevesebb, mint 45 perc alatt süllyedt el a 44 méter mély vízben.

3_80.jpg

A szerencsétlenségnek a becslések szerint 9343 áldozata volt, közülük ötezer gyermek. A sebesült katonáknak esélyük sem volt a menekülésre, sok embert a lépcsőkön és a folyosókon tapostak halálra, mások a megdőlt hajóról csúsztak a jeges, alig 4 fokos vízbe, ahol néhány percnél tovább senki sem maradhatott életben. A mentőhajók összesen 1239 túlélőt találtak.

A Wilhelm Gustloff elsüllyesztését kezdettől fogva mély hallgatás övezte. Az összeomló Harmadik Birodalomban nem tudósítottak a rossz hírről, a szovjetek sem igazán akartak eldicsekedni a több ezer ártatlan civil halálával. A későbbiekben a szovjetek továbbra sem bolygatták az esetet, a háborút kirobbantó, bűntudattól gyötört németek pedig nem hozták szóba, így gyakorlatilag évtizedekig tabutémának számított. A történészek a mai napig vitatkoznak arról, hogy háborús bűncselekmény történt-e, avagy olyan szörnyű tragédia, amely a háború óhatatlan velejárója. Vélhetőleg inkább az utóbbi, mivel a szovjet kapitány nem tudhatta, hogy a célpontul kiszemelt, vöröskeresztes jelzést nem használó hajó sebesülteket és civileket szállít. Katonai parancsnokként azt kellett feltételeznie, hogy a fedélzeten visszavonuló katonák tartózkodnak, akik fenyegetést jelentenek a Szovjetunió számára, ezért a hajót meg kell semmisítenie. A Wilhelm Gustloff a mai napig 44 méter mélyen, az oldalára dőlve pihen a homokos tengerfenéken. A sok ezer áldozat sírjául szolgáló roncsot, azóta hivatalosan kegyeleti hellyé, tengeri temetővé nyilvánították.

4_79.jpg

A Wilhelm Gustloff tragédiáját dolgozta fel a magyarul Tengerbe veszett könnyek (Salt to the Sea) címen megjelent, megrendítő regényben Ruta Sepetys – ezzel örök emléket állítva a több mint 9000 áldozatnak.

2_86.jpg

„Minden nemzetnek van rejtett története, számtalan történet, amit csak azok őriztek meg, akik átélték az eseményeket. Háborús történeteket világszerte olvasnak olyan olvasók, akiknek nemzete a háborúban az ellenség oldalán állt. A történelem elválasztott minket, de az olvasás révén együtt lehetünk a történetben, a tanulásban, az emlékezésben. A könyvek globális olvasóközönséggé egyesítenek minket, de ami ennél is fontosabb: olyan emberi közösséggé leszünk, amely tanulni akar a múlt hibáiból.

Mi határozza meg, hogyan emlékezünk a történelemre, mely elemek őrződnek meg és hatolnak át kollektív tudatunkon? Ha önt, kedves olvasó, érdeklik a történelmi regények, nézzen utána a tényeknek, olvasson történeti munkákat, emlékiratokat és személyes visszaemlékezéseket. Ezeken a tényeken alapulnak a történelmi regények. Amikor a túlélők már meghaltak, a mi felelősségünk, hogy ne tűnjön el velük az igazság.

Kérem, adjanak nekik hangot.” Ruta Sepetys 

1_89.jpg

Porgy és Bess

Most akkor ki is a rasszista?

A hazai színházi élet még nem látott olyan szintű nemzetközi botrányt, ami a Porgy és Bess bemutatása kapcsán alakult ki. 35 év után láthatta újra a magyar közönség George Gershwin világhírű operáját – ezúttal fehérbőrű énekesek előadásában.

03_8.jpg

Az Operaház honlapját böngészve elég érdekes ajánlószövegre bukkanhatunk, ha a Porgy és Bess előadásról szeretnék több információt megtudni:

A jogtulajdonosok nyilatkozata: „A Porgy és Bess produkció jelen formában történő bemutatása nem engedélyezett, és ellentétes a mű színrevitelének követelményeivel."

05_5.jpg

A furcsa közlemény hátterében az áll, hogy Ira Gershwin, a zeneszerző testvére és a dalszövegek írója rendelkezése alapján csak fekete színészekkel szabad eljátszani a Porgy és Bess-t – ezzel ellehetetlenítve az európai és ázsiai előadásokat. Azonban 2017-ben a Magyar Állami Operaház egy olyan szerződésre tudott lecsapni, melyből kimaradt a hírhedt „all black cast” kitétel – valószínűleg tévedésből. Amikor kiszivárgott a 2018. január 27-re tervezett premier híre, egy névtelenségben maradó, felháborodott magyar operarajongó feljelentette a jogörökösöknél a fehérbőrű színészekkel készülő darabot. Mivel az Operaház érvényes szerződéssel rendelkezett, így a jogtulajdonos csak arra tudta kötelezni a vezetőséget, hogy minden szóróanyagon és plakáton tüntessék fel az előbbiekben idézett sorokat.

02_8.jpg

Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója a következőket nyilatkozta az Indexnek a botrányos előadással kapcsolatban: „A színház az absztrakcióról szól, arról, hogy a színészek eljátszanak valamit, nem pedig arról, hogy tényleg csak Pinkerton nevű ember játszhatja Pinkerton hadnagyot a Pillangókisasszonyban. Különben is, mi az, hogy csak fekete szereplők? A fekete egy színt jelent? Akkor határozzák meg, hogy a színskála pontosan melyik színe megfelelő. Vagy származást? Akkor hány fekete felmenő után számít valaki feketének? Vagy identitást? Akkor hány évig kell afroamerikai közösségben élni, hogy az ember eljátszhassa Porgy-t, és ne kérdőjelezzék meg, minek tartja magát?”

10_50.jpg

A magyar előadásban egyébként játszanak színes bőrű színészek is, például Kálid Artúr is látható egy prózai szerepben. A Porgy és Bess 15 szereplője pedig a következő nyilatkozatot írta alá az igazgató úr kérésére: „Én, alulírott kinyilvánítom, hogy identitásomnak elválaszthatatlan részét képezi az afro-amerikai eredet és tudat. Ezért is külön öröm számomra, hogy George Gershwin Porgy és Bess című operájában felléphetek.”

07_5.jpg

Az Erkel Színházban látható Porgy és Bess elképesztő népszerűségnek örvend, a bemutatóval együtt 10 alkalommal volt eddig megtekinthető, melyek mindegyikén gyakorlatilag teltház volt, és számos külföldi néző is ült a közönség soraiban. Az utolsó előadásra az idei évadban 2019. április 17-én került sor. Nemcsak a New York Times-ban is taglalt botrány miatt marad emlékezetes a darab, hanem valóban egy olyan világszenzációról van szó, amely igazán különleges élményt nyújtott az európai operarajongók számára.

04_7.jpg

Gershwin mesterműve az afro-amerikai kultúra alapköve, az amerikai opera esszenciájaként is emlegetik. A Porgy és Bess népszerűségére a legjobb példa, hogy a Summertime, az I Got Plenty O’ Nuttin’ vagy az It Ain’t Necessarily So kezdetű dalokról sokan a mai napig azt hiszik, hogy csupán régi jazz-slágerek, nem pedig Gershwin operájának részletei. Az alkotók azért nem akarták, hogy a fekete közösség sorsáról szóló előadást fehérbőrű énekesek mutassák be, mivel szerintük a történet nem ragadható ki eredeti kontextusából, nem választható el a faji megkülönböztetés kérdésétől. Amikor Gershwin alkotása debütált 1935-ben, alig pár évtizede törölték el a rabszolgaságot, mindennapos volt az afro-amerikaiak szegregációja és az ellenük irányuló agresszió. A darab a fekete közösség vidámsággal, imádsággal, munkával és szenvedéssel teli életét mutatja be: egy rokkant koldus és egy kábítószerfüggő nő szerelmét meséli el az erőszakkal és rasszizmussal küzdő dél-karolinai nyomornegyedben, Charlestonban.

08_7.jpg

Az Erkel Színházbeli előadás díszletei meghatározhatatlan helyszínt mutatnak be, a térbeliségről annyi információt lehet megtudni a darabban elhangzottak alapján, hogy messze van New Yorktól. Az általános érvényűség elvét reprezentálják a kosztümök is: azokból nem derül ki konkrétum a szereplők társadalmi helyzetére, szubkultúrájára vagy egyáltalán a bemutatott történelmi időszakra vonatkozóan. Ezeket a színes ruhadarabokat hordhatnák akár afro-amerikaiak, ám mivel jelen előadásban fehérbőrű szereplők vannak a színpadon, így inkább hippiknek tűnnek, esetleg egy későbbi időszakbeli bohém kolónia tagjainak – de például Sporting Life stílusú figurákat itthon is láthatunk a 8. kerület belsőbb részein. További érdekesség, hogy a darab rendfenntartó figuráit alakítják a színes bőrű színészek, akik a közösséget sanyargatják – így még inkább a feje tetejére áll az eredeti koncepció, mivel a Gershwin-féle verzióban ezekben a szerepekben láthatunk fehéreket.

01_6.jpg

A színkavalkád és a kortalanság eszmeiségének jegyében valóban igazi 21. századi, modern Porgy és Bess előadás született, melynek létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen. Azonban azt is érdemes megjegyzeni, hogy Gershwin éppen azzal teremtette meg sajátos operastílusát, hogy a blues, a jazz és a gospel világából merítkezett, a darabban több spirituális jellegű részlet is elhangzik – a Porgy és Bess zeneisége pedig egyértelműen behatárolja, hogy az afro-amerikai kultúráról van szó. Így kicsit zavaros a kialakult összkép: ennyire karakteres hangzásvilágnál furcsának hat az az általános jellegű és megfoghatatlan látvány, ami a színpadon tárul a nézők elé. Habár a Magyar Állami Operaház társulata kiválóan énekel, és Palerdi András Porgy-ja annyira tökéletesen szól, hogy csukott szemmel hallgatva magam előtt láttam a fekete bőrű rokkant férfit – mégis, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jutott eszembe a magyar verzió láttán, hogy milyen is lehet egy Porgy és Bess előadás a New York-i Metropolitan Operában.

09_5.jpg

Elviekben fenntartás nélkül lehet támogatni Ókovács Szilveszter szívügyeként is azonosítható törekvést, miszerint az afroamerikai szereplőket kötelezően előíró, nem túl modern felfogású rendelkezésen túllépett, és több ízben hangoztatta: „ma már nem lehet bőrszín alapján meghatározni, ki mit énekelhet és mit nem.” A Porgy és Bess előadással egy olyan darab került vissza a magyar operarepertoárba, amelyet 35 évig nem játszottak hazánkban, pedig korábban több mint egy évtizeden át valóságos slágerdarabnak számított. Most az Erkel Színház 10 előadása során nagyjából 18 ezer nézőnek nyílt lehetősége megtekinteni a nem mindennapi operát. A nemes célzatú hagyománytörés révén hiánypótló és emlékezetes előadás született meg, csodásan és elképesztő lelkesedéssel éneklik a művészek Gershwin örökzöld klasszikusát. Viszont abban is biztos vagyok, hogy nem én voltam az egyetlen olyan néző a közönség soraiban, aki kissé ambivalens módon mégis gondolt arra, hogy szívesen elmenne egy „all black cast” Porgy és Bess előadásra is. Szó, mi szó, a Porgy és Bess után is megállapítottam ugyanazt, ami mindig eszembe jut a Magyar Állami Operaház repertoárja kapcsán: "Az Erkel Színházban továbbra sem láttam még rossz előadást.”

06_5.jpg

Végezetül következzék egy költői kérdéscsokor és pár elgondolkodtató tény, mellyel Ókovács Szilveszter reagált a darabbal kapcsolatos támadásokra. (forrás: itt és itt)

  1. Lehetséges-e ma a felvilágosult Földön, hogy embereket származásuk és/vagy bőrszínük alapján különböztetnek meg Auschwitz, Martin Luther King és hutu-tuszi népirtások után?
  2. Milyen szín a „fekete” (all black cast) a Pantone skálán?
  3. Milyen származás a „fekete” (all black cast), és miféle jegyek, netán géntérkép alapján kell igazolni?
  4. Barack Obama egyik nagyszülője „fehér” volt: helyesnek tartaná, ha ő fellépne a Porgy és Bessben? Egyáltalán megtehetné?
  5. Dumas és Puskin egyik nagyszülője „fekete” volt: helyesnek tartaná, ha ők nem léphetnének fel a Porgy és Bessben?
  6. George Gershwint, Amerikába vándorolt ukrán zsidócsalád sarját ma nem engednék fel saját művének színpadára a bőrszíne és/vagy származása miatt, és rá hivatkozva. Rendben lévőnek találja ezt?
  7. Mi következik abból, hogy a genetika mai állása szerint kettő/néhány embertől származunk valamennyien?
  8. Magyarországon élhet-e 14 operaszínpadra alkalmas szakmai állapotú, színesbőrű művész?
  9. Ha nem él, miféle pozitív diszkriminációt lehetne alkalmazni másokkal (magyarokkal/”fehérekkel”) szemben, őértük?
  10. Veszített-e azzal a világ és George Gershwin kultusza, hogy főművét, egyetlen operáját 1983 óta gyakorlatilag egyetlen színház sem tudja játszani, repertoáron tartani?
  11. Van-e Önnek elég ideje kivárni 2053-at, amikorra már a mai jogi keretek között semmiféle tilalom nem tartható fenn?
  12. Hogyan reagálna Ön és a világ, ha a Magyar Állami Operaház, amely bírja Bartók Béla örökös exkluzív engedélyét A kékszakállú herceg vára c. opera székesfővárosi előadására, mától pl. a Fesztiválzenekarnak ezt megtiltaná, esetleg levédiai vagy etelközi származáshoz kötné mások budapesti előadásainak szíves engedélyezését?
  13. Tudta-e Ön, hogy az Egyesült Államokban már az ötvenes években is léptek fel „fekete” operaénekesek, és váltak sztárrá? S hogy közülük pl. Grace Bumbry vagy Jessye Norman nálunk is, az Erkelben is járt, nem jogtiprás, hanem hatalmas ováció mellett?
  14. Ön szerint az a tízezer néző, aki a tavalyi előadások után az idei sorozatra előre jegyet váltott az Erkel Színházba, a fenti kérdések kapcsán milyen válaszokat adna?

+ 1: Nyugalma megmaradna-e akkor, ha a kirakatba tett árucikkért kifizetné az árat, de az eladó azt közölné, hogy Ön nem veheti meg, mert Ön nem „fekete”?

- Probléma-e, hogy 35 év rasszista tiltás után Budapesten egy európai társulat újra előadja az európai származású George Gershwin operáját annak eredeti nyelvén, angolul?

- A Porgy és Bess tényszerűen nem folklór-opera; Gershwin egy szűk nyarat szánt a charlestoni körülmények, hangulatok megfigyelésére (ha ezzel autentikussá lehetne válni, talán ezt a tanulmányutat kellene kikötni, vagy a kulturális Maugliként való felnevelődést afroamerikaiak között, nem pedig a bőrszínt), amúgy pedig Gershwin maga nyilatkozta, hogy a Carmen drámájának romantikáját és a Mesterdalnokok szépségét kívánja egyszerre megírni a Porgyban… Miről beszélünk hát? Bizet-ről, Wagnerről?

- Minden alapmű kiragadható valamelyest a kontextusából, ez színházi alapvetés, a mű lényege és üzenete fontos: vagy akkor Bernstein kezét is le kéne vágni, mert a Rómeó és Júliából West Side Storyt csinált?

- Az európai művészet minimum a középkor óta szabad, senki sem fog arra engedélyt kérni például Japán vagy Etiópia népességétől a Pillangókisasszony és az Aida kapcsán, hogy ... régebben keletkezett darabokat miként állítson színpadra.

-Történelmi igazságtalanságot sem követtünk el afroamerikaiakkal szemben a mű előadásával, vagy ha igen, akkor a Tamás bátya kunyhójának puszta olvasása is az lehetett.

11_50.jpg

Ha a Beale utca mesélni tudna

A hetvenes évek Harlemjében játszódik a 2016 legjobb filmjét is megrendező Barry Jenkins legújabb alkotása. Habár sok vonásában hasonlít a Holdfényre és számos díjra is jelölték, a hazai mozikba mégsem jutott el. Pedig a Beale utcáról tényleg van mit mesélni.

05_2.jpg

„A Beale utca New Orleans egyik utcája, ahol apám, ahol Louis Armstrong és ahol a jazz született. Minden egyes amerikai fekete ember a Beale utcában született: Amerika egyik városának fekete szomszédságában, legyen szó Jackson-ról, Mississipi-ről vagy New York város Harlem-jéről. A Beale utca az örökségünk. Ez a regény a lehetetlenről és a lehetségesről szól, és örökségünk kifejezésének szülötte. A Beale utca hangos. Az olvasó feladata, hogy értelmet leljen a dobok zajában.” – James Baldwin.

01_3.jpg

A Ha a Beale utca mesélni tudna James Baldwin 1974-ben publikált regénye alapján készült. A hetvenes évek Harlemjében a 19 éves Tish beleszeret a nála három évvel idősebb Fonnyba, akivel együtt nőttek fel.  A szerelmespárt azonban szétválasztja az élet, amikor Fonny-t nemi erőszak koholt vádjával tévesen elítélik. Tish ekkor tudja meg, hogy babát vár, és családja, illetve ügyvédje segítségével próbálja bizonyítani Fonny ártatlanságát. A film az eseményeket nem lineárisan tárgyalja, az időben előre-hátra ugrálva tudunk meg egyre több háttérinformációt az esetről, a szereplőkről és környezetükről. Habár a történet nem éppen ezt sejteti, de a film középpontjában a szerelem áll, így a társadalmi helyzet ábrázolása ellenére is a Ha a Beale utca mesélni tudna alapvetően egy szívszorító romantikus alkotás.

02_4.jpg

Talán nem túlzás azt mondani, hogy minden idők egyik legemlékezetesebb pillanata Barry Jenkins-hez fűződik az Oscar-gálák történetében. Ugyanis amikor 2016 legjobb filmjének - mondhatni a papírforma szerint - kihirdették a Kaliforniai álmot és az egész stáb felvonult a színpadra megköszönni a díjat, mégiscsak kiderült, hogy tévedés történt és Barry Jenkins Holdfény című műve nyerte el az aranyszobrot. Az eredmény meglepetés volt a javából, viszont a Ha a Beale utca mesélni tudna is azt bizonyítja, hogy Barry Jenkins nemcsak egyszer az életében volt jókor jó helyen, hanem generációjának egyik legtehetségesebb rendezőjéről van szó.

07_1.jpg

Új filmjéhez is a Holdfény Oscar-jelölt sikercsapatát szerződtette le (Joi McMillon és Nat Sanders vágókat, James Laxton operatőrt és Nicholas Britell zeneszerzőt). Így nem hat az újdonság erejével, hogy a két film stílusa rendkívül hasonlít és a célközönség is ugyanaz. A Ha a Beale utca mesélni tudnában Barry Jenkins tulajdonképpen nemesítette számos szerzői vonását, és ismét bemutatta egyedi kézjegyét, megerősítve azt, hogy mitől is olyan különleges rendező. A filmjei sajátossága a hullámzó ritmus és a páratlan hangulatvilág - bármilyen nehéz szituációkat, élethelyzeteket is ábrázol, mégis rendkívül finom és lírai eszközökkel teszi azt. Mostani alkotásában a romantikus jelenetekben mindig lágy zene szól, gyakoriak a lassítások – amikor viszont más szereplők is belépnek a színbe, a zene helyét az utca és a város zaja veszi át. Az intim belsőséges részeket mindig egy külső helyszínen játszódó epizód követi, így alakul ki az a gyengéden lüktető tempó, ami igazán érzékivé és magával ragadóvá varázsolja a művet.

06_2.jpg

A Ha a Beale utca mesélni tudna főszereplői nem befutott sztárok, inkább ösztönös tehetségek, például a Tisht alakító KiKi Layne-nek ez volt az első filmje, amiben egyáltalán játszott. Az epizódszereplők között viszont találunk ismerős arcokat: Diego Lunát, mint latin-amerikai pincért, Dave Francot, mint zsidó ingatlanost vagy Pedro Pascalt, mint Puerto Ricói maffiózót. Általuk körvonalazódik a bűntény és a hetvenes évek társadalmi viszonyait is színesíti megjelenésük – viszont mindannyian csak átmenetileg lépnek színre, önmagukban nincsen jelentőségük, csak az eseményeket lendítik egy kicsit előrébb. A film legdrámaibb alakítását a Tish édesanyját megformáló Regina Kingtől láthatjuk, aki erőteljes és megrendítő játékáért a Legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjat is elnyerte.

04_3.jpg

Érthetetlen, hogy ez a rendkívül különleges atmoszférájú és komoly társadalmi problémákat feszegető romantikus film miért is kerülte el a hazai mozikat. Viszont legalább James Baldwin kisregénye megjelent a Magvető Kiadó jóvoltából, méghozzá új, sodró lendületű, lírai fordításban. Magyarországon a könyvet ezelőtt csak 1980-ban publikálta a Modern Könyvtár-sorozat, Ha a néger utca beszélni tudna címmel. Az új kiadás természetesen a filmmel azonos címet viseli, ami nagyon jól mutatja az elmúlt 30-40 év politikai-társadalmi kontextusának változását hazánkban. A Ha a Beale utca mesélni tudna viszont leginkább arról szól, hogy azért vannak olyan dolgok is az életben, a nagyvilágban, amelyek az évek múlásával sem feltétlenül változnak meg.

08_3.jpg

Ha a Beale utca mesélni tudna (If Beale Street Could Talk, 2018)

amerikai romantikus dráma, 119 perc

Főszereplők: KiKi Layne, Stephan James, Regina King

Rendező: Barry Jenkins

00_10.jpg

Egy legenda nyomában - Daniel Day-Lewis interjú

A mai napon ünnepli 62. születésnapját minden idők eddigi legsikeresebb színésze, a háromszoros Oscar-díjas Daniel Day-Lewis. A jeles alkalomból a médiának igen ritkán nyilatkozó művész egy 10 évvel ezelőtti, vidám hangulatú interjúját olvashatjuk a következőkben, amelyet a TimeOut Londonnak adott a Kilenc című film bemutatója apropójából. Az eredeti cikk itt található.
11_49.jpg

Daniel Day-Lewis interjú

A kétszeres Oscar-díjas ír színész arról mesélt Dave Calhounnak, mivel sikerült rávennie Rob Marshall rendezőnek, hogy karácsonyi blockbusterében, a Kilenc című musicalben énekeljen és táncoljon.

„Emlékszem ám, hogy legutóbb botsáskának neveztél!”- mondja nevetve Daniel Day-Lewis, aki még fotósunk előtt is a sértettet játssza. Arra a beszélgetésre emlékeztetett, amikor 2006-ban Dublinban találkoztunk a felesége, Rebecca Miller által rendezett Jack és Rose balladája bemutatója előtt – pár hónappal később pedig már a Vérző olajat kezdte forgatni, amelyért második Oscar-díját kapta (az elsőt az 1990-ben készült Bal lábamban nyújtott alakításával nyerte el). Kissé megszégyenülve mondom neki, hogy akkoriban rendkívül sovány volt, ráadásul vidéki otthonából érkezett a dublini interjúra motorral, ahhoz illő szűk bőrruházatban. „Botsáska! Vajon most minek fogsz nevezni?” Örömmel jelenthetem, hogy Daniel Day-Lewis 52 éves koránál fiatalabbnak tűnik és kicsit – hangsúlyozom, kicsit – teltebb az arca. Mint egy jóllakott botsáska.

04_6.jpg

A színész a Kilenc című musical bemutatója kapcsán járt Londonban, amit a Chicago-val világhírűvé vált Rob Marshall készített. E filmben Day-Lewis játssza Guido Contini-t, a fiktív olasz filmrendezőt a hatvanas évek Rómájában. Contini alkotói válságban szenved, de házassága is zátonyra futhat, ha a szoknyapecér direktor továbbra is szeretője (Penélope Cruz), múzsája (Nicole Kidman), illetve egy újságíró (Kate Hudson) után fut, ahelyett, hogy visszatérne az évek óta szenvedő felesége (Marion Cotillard) karjaiba. A musical egy 1982-es zenés darab adaptációja, ami Federico Fellini 1963-es klasszisán a 8 és 1/2-en alapul. És igen, Daniel Day-Lewis – a sötét és mély karakterek nagymestere – ezúttal énekel, táncol és Rómában furikázik egy púderkék Fiat sportkocsival.

13.jpeg

Most egész gyorsan visszatértél a mozivászonra a legutóbbi filmed után.

Egy barátom annyit mondott erre: „Úristen, a végén még túlzásokba esel.” (nevet) Igazából nem akartam újra dolgozni. Nagyon nem akartam. A családom szempontjából nem volt megfelelő az időzítés. A feleségem, Rebecca Connecticutban forgatott és pár hónapra mi is odaköltöztünk a fiúkkal, akik így magántanulók lettek. Akkor úgy gondoltuk, hogy ezt nem fogjuk újra végigcsinálni. Valóban nem ez volt a legjobb pillanat, hogy munkába álljak.

Eléggé meglepődtem, hogy Rob Marshall musicalszerepet ajánlott neked.

Talán arra számított, hogy sok kifogást hozok majd fel ellene, hogy miért nem tudom megcsinálni – és adok neki egy listát azokról a színészekről, akiknek szerintem sokkal jobban menne, mint nekem.

03_7.jpg

Mivel győzött meg?

Az az igazság, hogy Rob a madarakat is leénekli a fáról. Veszett ügy volt küzdeni ellene. Sikerült mindannyiunkat meggyőznie róla, hogy idővel a kisegérből oroszlánt fog csinálni. Fogalmam sincs, hogy csinálta. Őszintén megmondtam neki, hogy nem tudok énekelni. Erre ő: „De igen.” Én meg: „Tényleg nem.” Aztán valahogy előkerült egy zongora és megpróbálkoztam az egyik dallal. Utána megmondtam neki: „Látod, nem tudok énekelni.” Erre ő: „Most hallottam, hogy igen.” Tudta, hogy 8 héten keresztül együtt fogunk próbálni és meg volt győződve róla, hogy menni fog. Minden bizalmam belé vetettem.

12_44.jpg

Van egy nagyon megható jelenet a filmben, amikor az olasz színészlegendával, Sophia Lorennel táncolsz, aki édesanyád szellemét alakítja.

Oh, nagyon élveztem azt a részt! Édesanyám tavaly hunyt el és nagyon bánt, hogy nem láthatta már a filmet, mert izgatta a fantáziáját, mikor megtudta, hogy Sophia játssza majd az anyámat. Teljesen elbűvölte a dolog. Nem volt elragadtatva mindenkitől, akik az évek során az édesanyámat játszották, de Sophia telitalálat volt.

06_4.jpg

A legtöbb filmedből hiányzik a románc. Leginkább maguknak való karaktereket alakítsz.

Ez így van és talán nem véletlenül. Habár nem tudom, hogy miért… Azok a figurák, akik az utóbbi években felkeltették az érdeklődésemet, nem jártak túl nagy sikerrel a nőknél. (harsányan felnevet) Talán csak egy kicsit.

A Kilenc részben a filmgyártásról szól, amivel még nem foglalkoztál korábban.

Ötletként érdekelt. Nagyon befelé forduló tevékenység. A 8 és 1/2 bizonyította, hogy mennyire önkifejező tud lenni. És ugyanez igaz Truffaut nagyszerű filmjére, az Amerikai éjszakára. Számos nagy példát lehetne még hozni. Pedig az örök igazság inkább az lehetne, hogy ne dolgozd fel a saját munkádat.

07_4.jpg

Aggódtál amiatt, hogy a musical műfajjal esetleg eléred színjátszó képességeid határát?

Ez volt az egyik kérdés, amit feltettem Robnak, ugyanis nem vagyok a musical műfaj nagy követője. Amikor fiatal voltam, szerettem Astaire musicaljeit. És gyerekként Mary Poppinst is. Ezután egy hatalmas rés következik az ismereteimben. Ha valaki betett egy musicalt, mindig az jutott eszembe: „Miért énekelsz? Ne csináld. Csak mondd el a történetet.” Aztán megnéztem a Moulin Rouge-t, amit nagyon szerettem. Akárcsak a Chicago-t. Úgy tűnt, hogy kivételes munka zajlott le a háttérben. Az egyik első kérdés, amit feltettem Robnak, az volt: „Hogyan tudod összefésülni a beszélt és énekelt nyelv látszólag teljesen eltérő világát? Hogy találod meg benne a valóságot?”

02_7.jpg

Az általad játszott karakter, Guido Contini élete elég zavaros, mivel a nyilvános és magánszférája teljesen összefonódik. Tettél-e komoly erőfeszítéseket, hogy elkülönítsd őket?

Volt egy olyan időszak az életemben, amikor tudtam, hogy így kell tennem. De amikor beindul a munka, mindig kérdéses, hogy hol húzzam meg a határokat. Nem mindig könnyű. Akkor pedig még nehezebb, amikor megjelenik a film és mindenki bele akar mászni az életembe. De amióta Írországban élek, sokkal könnyebb lett minden. Nagyon szerencsés vagyok. Már fiatal korom óta tudom, hogy mennyire fontos számomra a privát szférám megőrzése. Nemcsak nekem és a családomnak van rá szüksége, de a munkámhoz is elengedhetetlen. Hogy vissza tudjak térni a normális kerékvágásba, aztán megint beletemetkezhessem az új szerepbe. Ez csak akkor megy, ha hétköznapi módon, normális társadalomban tudok élni. Ha egy rendkívül különleges teremtménynek kiáltanak ki és az őrült gépezetnek köszönhetően napról napra jobban elhiszed, hogy az vagy, akkor – Isten bocsássa meg – nem sok mindened marad az életben. Sosem szabad elfelejteni, hogy mennyit veszthetsz.

14_36.jpg

A Kilencben nagyszerű kolléganőkkel vagy körülvéve, külön kiemelném Penélope Cruzt, aki mindent beleadott és egy igen erotikus számot láthatunk tőle. Megengedték neked, hogy a durva dolgokat is megnézd, vagy megkértek, hogy hagyd el a helyiséget?

Az a helyzet, hogy mindenhová szabad bejárásom volt. Ezzel jár eljátszani egy rendezőt. Nyilvánvalóan kértem engedélyt, de ott ültem az összes próbán. Így teltek a napjaim a lányokkal az előkészületek során és láttam, ahogy napról napra, lépésről lépésre fejlődnek, míg végül eljutottak odáig, ami a filmben látható.

09_4.jpg

Határozottan van egy kis Daniel Day-Lewis Guido karakterében, aki amiatt aggódik, hogy a sok beszéd megöli a filmjeit.

Igen, a beszéd megöli a filmet. Mintha csak én mondtam volna. Nekem is feltűnt a hasonlóság. Ez pontosan egy olyan dolog, ami közelebb vitt engem Guido karakteréhez.

Gyakran kérik tőled, hogy mesélj a felkészülési módszereidről. Hogyan készültél fel erre a szerepre, amikor nem a próbákon ültél?

(hangosan felnevet) Ezt nem fogom az orrodra kötni.
111_1.jpg

Ha tetszett a bejegyzés, a következő cikkeimet is figyelmedbe ajánlom!

Zseni vagy őrült? – A Daniel Day-Lewis életmű

Filmkritika: Kilenc

A method acting megszállottjai

Gabriel-Kane Day-Lewis: modell, zenész és megkínzott lélek

Hotel Mumbai

Az új évezredben alig találhatunk olyan esztendőt, amikor nem rázta meg a világot valamilyen terrortámadás - idén már az Új-Zélandon és Srí-Lankán történt merényletek is biztosan beleíródnak a történelemkönyvekbe. Az pedig szinte borítékolható, hogy előbb-utóbb a mozivászonról is visszaköszönnek a borzalmas események - például tavaly a 2011-es norvégiai mészárlásról mutattak be két filmet (Utøya, July 22). 2019 első ilyen típusú feldolgozása a modern  kori Indiában elkövetett legsúlyosabb terrorcselekményt mutatja be, a maga sokkoló valóságában.

05_4.jpg

2008 novemberében, India pénzügyi központjában, a 18,5 millió lakosú Mumbaiban a Lashkar-e-Taiba nevű pakisztáni iszlamista csoport tíz tagja 12 támadással sújtotta a város lakóit 4 napon keresztül. Az akció leghíresebb célpontja egy luxushotel, The Taj Mahal Palace Hotel volt, ahol a szervezet a gazdag külföldi vendégeket és a helybéli személyzetet gyilkolta le, túszokat is ejtve. A kegyetlen akciónak kedvezett, hogy Mumbai terrorelhárító felkészültsége gyenge volt és a legközelebbi segítség Újdelhiből érkezett, ami több órányi várakozást jelentett. Megközelítőleg 300-an sérültek meg, 174 ember vesztette életét, a támadók közül egyetlen kivétellel mindenki meghalt. Az akciót egy szellemi vezető irányította telefonos kapcsolaton keresztül - a történtek után pedig felszívódott és azóta sem került elő.

09_3.jpg

Anthony Maras filmje alapvetően a Taj Mahal luxushotelben történtekkel foglalkozik, ahol 31 ember veszítette életét, beleértve négy támadót és kommandósokat. Emellett az utcai lövöldözésekből, egy kávézó és a mumbai Chhatrapati Shivaji vasútállomást ért támadásokból is kapunk némi ízelítőt, ahol több mint kétszer annyian haltak meg, mint a szállodában – viszont köztük nem voltak külföldi állampolgárok. Habár a film témaköre tapasztalt rendező után kiált, Anthony Maras-nak ez az első egészestés műve, korábban csak három rövidfilmet rendezett. Tapasztalatlansága ellenére rendkívül ígéretesen oldotta meg a feladatot, munkájában nyoma sincs kapkodásnak vagy bizonytalanságnak. Az általa vászonra álmodott Hotel Mumbai műfaját tekintve legalább annyira thriller, katasztrófa- vagy akciófilm, mint amennyire az indiai történelem vérrel írt lapjaiból merítkezik.

02_6.jpg

A Hotel Mumbai az eseményeket fiktív karaktereken keresztül mutatja be, akiket három csoportra oszthatunk. Egyrészt adott a szálloda lelkiismeretes személyzete, köztük a sztárséffel és a szikh pincérrel (Dev Patel – Gettómilliomos, Oroszlán). Másrészt megismerhetünk VIP vendégeket, köztük a minden hájjal megkent orosz üzletembert (Jason Isaac – A hazafi, Harry Potter filmek), a hotel éttermében marhaburgert rendelő amerikai építészt (Armie Hammer – Az UNCLE embere, Szólíts a neveden,) és indiai feleségét, aki felvilágosítja férjét, hogy itt a tehén szent állat.

01_5.jpg

Harmadrészt ott vannak a terroristák is, akik nem arc- és történet nélküli figurák. Jól kiképzett, fanatikus terroristákat látunk, akik olyan hitetlen embereket mészárolnak le, akiket nem is tartanak embernek. Ám az is kiderül, hogy ők tulajdonképpen agymosott fiatal srácok, akik a szegénység elől menekülve álltak be a Lashkar-e-Taiba soraiba. Nemcsak olyan luxust nem láttak, ami a Taj Mahal Hotelben fogadta őket, de még az angolvécé is újdonság volt számukra. Az egyik legfontosabb motivációjuk pedig az volt, hogy mártírhaláluk esetén családjuk komoly összeget kap. Akár azt is gondolhatnánk, hogy a Hotel Mumbai némileg ingoványos talajra tévedt, hogy megpróbál empátiát kelteni terroristák iránt. Viszont egyáltalán nem arról van szó, hogy felmentést kaptak volna borzalmas tetteikért, hanem rendkívül egyedi módon arra világít rá a film, hogy maguk a merénylők is áldozatok, akik egy láthatatlan ellenség bábfiguráiként hisznek egy olyan Paradicsomban, amiért lent a Földön a Poklot kell elhozniuk.

07_3.jpg

Nem mellesleg a rendező elképesztően jól vezényli le a támadást és a hotel ostromát – vélhetően kiváló akciófilmes válhatna belőle, mivel az idegtépően izgalmas és intenzív jelenetek elsőrangú megteremtője. Képes két órán át fenntartani a feszültséget, amire ráerősítenek a szálloda klausztrofób hangulatú folyosói, a kézikamerás stílus, a pergő vágások és a zsigerig ható hanghatások.  Ráadásul helyenként a megszokott dramaturgiát is kifordítja, és szomorú valósághoz mérten olyan szereplők vesznek oda, akikre nem számítunk - de olyanok is túlélik, akik esetében drámaibb kifejletet vártunk volna.

03_6.jpg

Maras alkotása leginkább ezért emlékezetes, mert érzékletesen mutatja be a terrorizmus talán legfélelmetesebb velejáróját, miszerint a terror egészen váratlan helyeken és pillanatokban bukkanhat fel. A Hotel Mumbai elemi brutalitása, a terroristák hidegvérrel elkövetett vérengzései még a kötélidegekkel rendelkező nézőket is sokkolhatják. A hatást pedig csak fokozza, hogy 2008-ban készült felvételek is beleépülnek a filmbe, hogy egy pillanatra se felejtsük el, hogy megtörtént események szemtanúi vagyunk.

06_3.jpg

Viszont azt azért érdemes hozzátenni, ha jobban belegondolunk, abban van valami bizarr, hogy nézőként afféle katasztrófaturistákká válunk a vérfürdő kukkolásával. Például, amikor a merénylők halomra lövik az ismeretlen civileket a mozivásznon, tudjuk, hogy filmbéli szerepük szerint csak a helyzet súlyosságát érzékeltetik velük – dramaturgiailag nekik mindenképpen meg kellett halniuk. Afféle név nélküli masszaként funkcionálnak, hiszen csak az áldozatok számának gyarapítását szolgálják. A terrortámadásokat feldolgozó filmekben leginkább ezek a megoldások vetnek fel etikai aggályokat, hogy mindig vannak a töltelékáldozatok és a kiemelt karakterek, akiknek a sorsa valamiért fontosabbnak tűnik a többieknél. Nézőként is hajlamosak vagyunk könnyedén benyelni az ilyen megoldásokat, hiszen mindig ott vannak a főszereplők, akikért lehet izgulni és ilyenkor valamiért megfeledkezünk arról, hogy Isten előtt minden ember egyenlő, bármennyire is egyszerű vagy VIP életet él is.

08_5.jpg

Összességében a Hotel Mumbai egy pattanásig feszült, sötét tónusú, kifejezetten sokkoló és kegyetlenül valóságos alkotás. Magát a műfajt nem újítja meg az elsőfilmes ausztrál rendező, ugyanakkor ügyesen építkezik a szokásos zsánerekből és kiválóan vizsgázik atmoszférateremtésből. Habár vannak benne sablonos karakterek, pátoszos hősök, és szentimentális megoldások, alapvetően mégis az a meghatározó vonás benne, hogy mennyire kendőzetlenül mutatja be a terrorizmus mibenlétét. Manapság ritkán látni ilyen jó filmet, ami ennyire szórakoztató és egyben felkavaró lenne. A Hotel Mumbai az a típusú alkotás, amire minden bizonnyal sokáig emlékezni fogunk, ha egyszer megnézzük - viszont a Mumbai városnézés Taj Mahal Palace Hotelbeli vacsorával vagy szobafoglalással valószínűleg lekerül majd a bakancslistákról.

04_5.jpg

Hotel Mumbai (Hotel Mumbai, 2018)

amerikai történelmi dráma, 125 perc

Rendező: Anthony Maras

Főszereplők: Dev Patel, Armie Hammer, Jason Isaac

00_11.jpg

Érdekességek New York történetéből

Nem is olyan régen szó volt már a blogban olyan tragikus eseményről, amelyek New Yorkban történtek. Most pár érdekességet, városi legendát szemügyre véve könnyedebb vizekre evezünk, habár ezúttal sem végződnek szívderítően a történetek. Fényűzés, kísértethistória, szerelem és gyilkosság – csak néhány darabka az ezerarcú New York emlékezetéből.

16_21.jpg

A Waldorf Astoria története

Voltak olyan idők, amikor New Yorkban a gazdaság, a bőség és az elegancia egyet jelentett a Waldorf Astoria nevével. 1839-ben a Dakota-házat is megálmodó Henry Hardenbergh tervezte a világ legnagyobb luxusszállodáját az Ötödik sugárúton a város egyik legtehetősebb üzletembere, William Waldorf Astor kérésére. A hotel 13 emeletes volt és 450 kiadó szobával várta a vendégeket. Négy évvel később John Jacob Astor IV. a sugárút másik felén, néhány lépésnyire a Waldorftól egy 17 emeletes hotelt építtetett, ami így a szomszédjánál is impozánsabb méretekkel büszkélkedhetett. Végül a családi rivalizálás felett az üzleti érzék győzedelmeskedett, egy 91 méter hosszú folyosóval összekötötték az épületeket, így született meg 1897-ben a Waldorf-Astoria, olyan korszerű szolgáltatásokkal, mint a szobaszervíz, szobatelefon, saját fürdőszoba, gyermekmenü és a teljes áramosítás. A szállodakomplexum luxus lakosztályaiban királyok, hercegek, elnökök és sztárok szálltak meg, a báltermekben fényűző társasági élet folyt, a konyha pedig olyan legendás ételeket alkotott meg, mint a Waldorf-saláta, az ezersziget öntet, a Benedek tojás és a vörös bársony torta.

03_5.jpg

A sikeres évek nem tartottak örökké, mivel John Jacob Astor IV a Titanic utasaként az óceán jeges vizében lelte halálát, míg pár évvel később unokatestvérét szívroham vitte el. Hamarosan megnyitott a Savoy-Plaza Hotel is, a New York-i elit pedig Manhattan északibb utcáiba tette át székhelyét, így a Waldorf-Astoria lassan elvesztette vonzerejét. Végül 1929. május 3-án zárta be kapuit a legendás szálló, melynek helyén az Empire State Building épült fel. Azonban Lucius Boomer üzletember még a lebontás előtt megvásárolta 1 dollárért a Waldorf-Astoria névhasználatát, így 2 év múlva a ma is ismert helyén, a Grand Central Terminal környékén, a Park sugárúton megnyitotta az új hotelt. Az új Waldorf Astoria a világ legnagyobb és legmagasabb szállodájának számított, 2200 szobával várta a vendégeket. A világhírű hotel az évtizedek során fontos szerepet töltött be az Egyesült Államok politikai és kulturális életében, otthont adva számos magas rangú rendezvénynek.  A Waldorf Astoria állandó lakói közé tartozott Sophia Loren, Elizabeth Taylor, Frank Sinatra és Cole Porter – aki kedvenc zongoráját a hotelre hagyta. További érdekesség, hogy a szállodához a Grand Centralról egy külön vágány is vezetett, illetve a tetőn hat kaptár 300 ezer méhhel biztosította a friss mézet a vendégek reggelijéhez.

01_4.jpg

1972-ben a Hilton Hotels Corporation vásárolta meg a Waldorf Astoriát, 2014-ben pedig a kínai székhelyű Angbang Insurance Group a világtörténelem legdrágább hoteltranzakciója keretében. Az új vezetőség bejelentette, hogy a szállodát luxuslakás-hotel kombinált komplexummá alakítja: a szobák egy része továbbra is szálloda marad, másik része luxus apartmanház lesz. A felújítások még jelenleg is tartanak.

02_5.jpg

A szellemjárta Gay Street

Greenwich Village barátságos, kanyargós utcácskája New York City egyik legősibb környékén található. A közhiedelemmel ellentétben nevét nem a West Village bohém LGBT közösségéről kapta, és nem is Sidney Howard Gay-ről, a Nemzeti Rabszolgaság Ellen című magazin szerkesztőjéről – hanem egy hely földtulajdonosról. A Gay Street 12-t 1827-ben építették, a holland telepesek idején halottasházként funkcionált, később istállót alakítottak ki belőle, majd a Washington Square-i gazdag családok rabszolgái éltek itt. Az 1920-as években a szesztilalom idején egy hírhedt zugkocsma, a Pirate’s Den (Kalóztanya) működött a pincéjében. A város polgármestere, a kicsapongó életviteléről híres Jimmy Walker egyik törzshelye volt ez a mulató, amit megvásárolt szeretője, Betty Compton számára. Walker később feleségül vette a nőt és a Gay Street 12 szám alatt a szesztilalom alatti ivászat, tánc és mulatság a tetőfokára hágott a polgármester úr szervezésében. Habár a második világháború közeledtével végérvényesen befejeződtek a tivornyák, az utca lakói mégis szandálok koppanását hallották az épületből és sült hagyma szag áradt ki az ablakokon. Úgy tűnt, hogy a Gay Street 12-ben sosem ért véget a vigadalom. A helyiek arról is beszámoltak, hogy éjszakánként gyakran láttak az utcán a 20-as évek divatja szerint öltözött nőket és férfiakat, többen Jimmy Walkert is felismerték.

04_4.jpg

Az 1950-es években Frank Parris bábművész és családja vásárolta meg a házat, akik szintén természetfeletti jelenségekről számoltak be: lépéseket hallottak és bútorok mozgatásának zajára lettek figyelmesek az éjszaka közepén. A kutyájuk nagyon nyugtalan volt a házban, gyakran csak egy pontra koncentrált és az összes szőr felállt a hátán. Ráadásul az eb halála után az ő jelenlétét is érzékelték a családtagok: mintha láthatatlanul is a lábukhoz dörgölőzött volna, hogy a túlvilágról is védelmezze őket. Egyik este egy magas, sötét hajú, cilinderes, fekete köpenyt viselő férfit látott a Parris család a házban, illetve a szomszédok is az utcán – ő lett a Gay Street fantomja. Azóta több tulajdonosa is volt a legendás háznak, de valamilyen formában minden lakó tapasztalta a szellem jelenlétét, illetve erős sült hagyma szagra is panaszkodtak.

05_3.jpg

Titanic szerelmespárja

Habár a Titanic című filmben csak egy pillanatra láttuk őket, mégis biztosan emlékezünk arra az idős házaspárra, akik az ágyban egymást átölelve várták, hogy a hullámok örökre eltemessék őket. Jack és Rose románcával ellentétben az ő történetük teljesen valóságos: Isidor Strausról és feleségéről, Idáról emlékezett meg James Cameron, amikor úgy döntött, hogy a Macy’s Nagyáruház társtulajdonosának sorsát is beleépíti művébe. Isidor Straus egy német származású kereskedő, aki testvérével együtt alapította meg a világhírű áruházat. Feleségével, Idával egy napon születtek és több mint 40 éven át együtt tudtak ünnepelni. Házasságuk során pár napnál hosszabb időt nem töltöttek egymás nélkül. Hét gyermekük született. 1912 tavaszán Dél-Franciaországban vakációztak, majd jegyet váltottak a Titanicra, hogy hazatérjenek New Yorkba. A hajó leggazdagabb utasai közé tartoztak, apartmanjukról mintázták Rose filmbéli lakosztályát.

06.png

A Titanic katasztrófáját túlélő szobalány, Ellen Bird beszámolója alapján ismerheti meg az utókor a Straus házaspár végtelen szerelmének krónikáját. Társadalmi rangjuk miatt mindketten elsők között szállhattak be egy mentőcsónakba, ám Isidor lelkiismerete nem engedte, hogy nők és gyermekek helyét vegye el – ám ahhoz ragaszkodott, hogy felesége beüljön. Amikor Ida rádöbbent, hogy férje nem tart vele, kilépett a mentőcsónakból és a következőket mondta: „Isidor, a helyem melletted van. Veled éltem le az életem. Ahová mész, én is oda megyek. Szeretlek, és ha kell, veled halok.” A párt a hajó fedélzetén látták utoljára, egymást átölelve ültek egy fedélzeti székben. Isidor holttestét már másnap megtalálták és New Yorkban temették el, azonban Idáé sosem került elő – így nem teljesült végső kívánságuk, hogy örökké együtt legyenek.

07_2.jpg

A Kitty Genovese-gyilkosság – avagy a 911-es segélyhívó története

Kitty Genovese meggyilkolása még egy félévszázad távlatából is összefonódik a nagyvárosi élet durvaságával, a mások iránti érdektelenséggel. Kitty egy brooklyni olaszamerikai család legidősebb gyermeke volt. Miután szülei Connecticutba költöztek, ő New Yorkban maradt, Queens kertvárosias hangulatú részében, a Kew Gardens vasútállomáshoz közel bérelt lakást. Egy bárban szerzett menedzseri állást és nem félt késő éjjel közlekedni Queens sötét utcáin.

10_48.jpg

1964. március 13-án hajnali három körül ért a környékre, amikor lakásától 100 méterre közeledő lépteket hallott a háta mögül. Futásnak eredt, ám a férfi gyorsabb volt: elkapta a lányt és kétszer hátba szúrta. Kitty kiabálni kezdett: “Úristen, megszúrt! Segítség!” Több ablakban is felgyulladt a fény, Robert Moser, aki a hetedik emeleten lakott, nem tudta kivenni, mi történik, így csak lekiabált: „Hagyd békén azt a lányt!” A támadó erre megfutamodott. A 14 éves Michael Hoffman szintén látta a párt, szólt is az apjának, aki hívta a rendőrséget. 3-4 perces várakozás után végre beszélhetett a diszpécserrel, akinek elmondta, hogy egy nőt bántalmaztak, a támadó elfutott, a nő elindult a lakása felé. A diszpécser a hallottak alapján úgy döntött, nincs szükség a kivonulásra. Marjorie és Samuel Koshkin az ablakból láttak árnyakat és hallották a veszekedést. Koshkin hívni akarta a rendőrséget, de a felesége megnyugtatta, hogy már biztosan többen hívták őket, így nem foglalkoztak tovább a dologgal. Joseph Fink a szemközti ház kisegítő házmestere éjjeli műszakos volt, foteljéből tökéletesen rálátott az eseményekre. Vallomásában később elmondta, hogy eszébe jutott venni a baseball ütőjét és kimenni az utcára, de meggondolta magát és inkább lement a saját lakásába aludni.

11_48.jpg

Ezalatt Kitty megpróbált a lakásához jutni. A gyilkos, látva, hogy semmi sem történik, tíz perccel később visszatért, a félholt lányt a ház hátsó bejáratánál találta meg, torkon szúrta, hogy ne tudjon kiabálni, majd brutálisan megerőszakolta. A lánynál lévő 49 dollárt magához vette. A Kitty kezén talált szúrt sebek bizonyították, hogy védekezett. A dulakodás zajára a lakók ismét felriadtak. Hajnali 3 óra 50 perckor a házban lakó Karl Ross kinyitotta a lakása ajtaját és látta, amint a gyilkos torkon szúrja a lányt. Karl aznap este ittas állapotban volt, nem akart bajba keveredni, inkább szólt a szomszédjának, Sophie Farrar-nak, hogy menjen ki és nézze meg, mi történik. Sarah a maga 150 centijével, nem tudva, hogy a támadó még a közelben van-e, kiszaladt a földön fekvő, levegőért kapkodó Kitty-hez. Sarah utasította Karl-t, hogy hívja a rendőrséget, miközben vigasztalta a haldokló lányt. A rendőrség 10 percen belül a helyszínre érkezett. Kitty a kórházba szállítás közben halt bele sérüléseibe, testén a nyomozók 17 késszúrást találtak.

12_43.jpg

Hat nappal a brutális gyilkosság után, a tejesember személyleírása alapján, elfogták a tettest. A 29 éves, nős, két gyermekes apa, Winston Moseley, szintén Queens-i lakos, hirtelenjében még két gyilkosságot, továbbá számtalan betörést bevallott. “Aznap azzal a szándékkal jöttem el otthonról, hogy megölök egy nőt.” Moseley-t halálra ítélték, ám az elmeszakértők vizsgálata alapján a halálos ítéletet életfogytiglani börtönre változtatták. 81 éves korában hunyt el, több mint 50 évet töltött a börtönben.

09_2.jpg

Kitty halála az egész országot megrázta és változások lavináját indította el. A vizsgálatok szerint 37 szemtanú lehetett, akik közül senki sem sietett a lány segítségére. A rendőrség okult a tragédiából, hiszen többen őket próbálták hibáztatni, hogy azért nem telefonáltak nekik, mert a diszpécserek morcosak és nem elég segítőkészek – illetve amúgy is a nehéz elérni őket. 1964-ben még nem volt 911-es központi segélyhívó vonal. A bejelentőnek először a központot kellett hívni és gyakran csak hosszas várakozás és bonyolult kapcsolás után tudott a hívó kapcsolatba lépni az illetékes szervekkel. Kitty halála előmozdította a 911 segélyhívó szám használatának bevezetését és a közbiztonság általános javítását.

13_35.jpg

Bizonyított tény, hogy az ember felelősségérzete csökken, amennyiben többen vesznek részt egy adott feladat elvégzésében. Kitty esetében, a lánynak nagyobb esélye lett volna az életben maradásra, ha csupán egy személy lett volna tanúja az ellene elkövetett támadásnak. Így vonult be a tudományba a Genovese-szindróma és Kitty hamarosan a modern társadalom, a városiasodás rémének szimbóluma lett.

08_4.jpg

Ha tetszett a cikk, és szívesen olvasnál még New Yorkról, a következő írásaimat ajánlom figyelmedbe:

Tragédiák New York történetéből

New York-i élménykalauz

14_34.jpg

Apró mesék

A Don-kanyartól a Gemenci erdőig

A második világháború végét követő és a kommunista hatalomátvételt megelőző történelmi időszakban játszódik az utóbbi évek egyik legjobb magyar filmje, amely műfaját tekintve igazi kuriózum a hazai filmgyártás történetében.

4_78.jpg

Budapest romokban hever, az utcákon mindennapos a nyilasok lincselése, a szovjet hadsereg pedig kérdés nélkül munkaszolgálatra küld mindenkit, aki papírok hiányában nem tudja igazolni személyazonosságát. A film címe azokra az apróhirdetésekre utal, amelyekben a háború végeztével a hozzátartozók keresték az eltűnt vagy elhurcolt szeretteiket. Az Apró mesék főszereplője egy olyan szélhámos férfi, aki abból húz hasznot, hogy hamis hírekkel, a Don-kanyarról szóló történeteivel felkeresi a hirdetéseket feladókat, akik köszönetképpen pénzzel, ruhával vagy ennivalóval hálálják meg neki a reménykedésre okot adó információkat. Ám Hankó Balázst is utoléri végzete, olyan hirdetésre jelentkezik, ahol igen hamar lebukik hazugságaival és menekülnie kell, mielőtt megölnék. Más kiút híján felugrik az első vonatra, ami útjába kerül. Így jut el a Gemenci-erdővidék rengetegébe, Bárányfok közelébe, ahol a vadon közepén álló vadászházban kér menedéket az ott élő asszonytól és gyermekétől. A dörzsölt férfi egész jól beügyeskedi magát a házba, és igen gyorsan szerelemre lobban a nő iránt, akinek a férje még nem tért haza a háborúból, de agresszív természete miatt ez inkább áldás a családnak, mintsem tragédia. Az igazi bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor mégis csak megérkezik a férj az otthonába és ahelyett, hogy elzavarná Balázst a háztól, a barátjaként üdvözli őt.

2_84.jpg

Ez pedig egy annyira hátborzongató pillanat lett, ami az elmúlt évek egyik legjobb mozgóképes momentumának nevezhető a magyar filmgyártásban - de nemzetközi szinten nézve is teljesen megállja a helyét. Ettől a jelenettől kezdve teljesen új lendületet kap az Apró mesék, és habár abszolút egyértelmű, hogy ebben a felállásban valakinek meg kell halnia, mégis igazán feszült, nyomasztó és fordulatos eseményeknek lehetünk tanúi, mire elérkezünk a végkifejlethez. Az Apró mesék rendkívül egyedi és újszerű alkotás a hazai palettát tekintve, leginkább brit és amerikai stílusjegyeket fedezhetünk fel benne, a magyar filmművészeti hagyományokat csak nyomokban tartalmazza. A műfaját nehéz lenne meghatározni, thriller, film noir és western is keveredik benne, a történelmi háttér előtt pedig egy fiktív romantikus történet bontakozik ki. A műfaji sokszínűség nem árt a filmnek, mivel annyira jól felépítették a forgatókönyvet és olyan erős hangulatot teremtettek hozzá, hogy szinte azonnal beszippantja a nézőt. Ráadásként ehhez hozzájönnek még a remek színészi alakítások.

6_64.jpg

Köbli Norbert forgatókönyvíró Szabó Kimmel Tamásra írta a szerelmes szélhámos Hankó Balázs szerepét, aki rendkívül szuggesztív játékával hálálja meg a belé vetett bizalmat. A hazai mozikban eddig elsősorban zenés filmekből ismerhetjük (például ő alakította Fenyő Miklóst a Made in Hungáriában, de a Pappa Pia! főhőseként is dalra fakadt), viszont a színházba járó közönség tudhatja, hogy korosztályának talán legtehetségesebb magyar színészéről van szó, akinek erőssége a drámai szerepekben rejlik. Filmbéli párját Kerekes Vica alakítja, akinek a karaktere ugyan háttérbe szorul a férfiakhoz képest, viszont remekül gazdálkodik a kapott lehetősséggel. A két főszereplő közötti érzelmi szál és a szenvedély rendkívül erőteljesen és hitelesen jelenik meg a vásznon, magával ragadó, hogy mennyire jól működik a két színész között a kémia. Amikor a Saul fiából megismert Molnár Levente a sorozatgyilkosokat megszégyenítő módon rideg tekintetével hazatér a vadászlakba, nincs olyan néző, akinek a hátán ne futkosna tőle a hideg. Ő is telitalálat a szerepre, ráadásul egy igazi átváltozóművészről van szó, aki civilben teljesen másképp néz ki, de rendelkezik azon ritka képességgel, hogy bármilyen figurát tökéletes pontossággal életre tud kelteni. A karakter nemcsak a feszültségkeltés szempontjából fontos eleme a filmnek, és nemcsak az Apró mesék nyomasztó hangulatát mélyíti, hanem korrajz szempontjából is különleges. Ugyanis a férfi nem frontkatonaként vett részt a világháborúban, hanem munkaszolgálatos foglyokat őrzött egy rézbányában Szerbiában. Habár a filmben konkrét utalás nem történik rá, de eszünkbe juthat Radnóti Miklós sorsa is az Apró mesékben elmondott háborús visszaemlékezések alapján.

1_87.jpg

Szász Attila rendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró együttműködéséből eddig olyan nagy sikerű, történelmi időkben játszódó tévéfilmek születtek, mint A berni követ, a Félvilág és az Örök tél. Ezek a művek a mozikban is megállták volna a helyüket, mivel úgy idézték meg Magyarország egy-egy ellentmondásos korszakát, hogy közben végig feszült, fordulatos, szórakoztató és emlékezetes filmek lettek. Így nagy várakozások előzték meg a szerzőpáros első mozifilmjét. Ahogy a korábbiakból is kiderült, alapjában véve nagyszerűen sikerült az Apró mesék, az olyan lényeges dolgok, mint a rendezés, a forgatókönyv, az operatőri munka és a színészi játék teljesen rendben vannak - viszont néhány szemet szúró baki is belecsúszott a történetbe. Például, hogy ha Hankó Balázsra akár ötnél több katona is lő egyszerre, véletlenül sem találja el senki sem. Vagy pedig az, hogy a második világháború utáni vidéki Magyarországon, az ártéri erdőben élő vadászfeleség harisnyatartót és selyemkombinét hord, makulátlanul tiszta, vasalt blúzban indul a kúthoz vizet hozni vagy ugyanezekben a ruhákban dolgozza fel az elejtett vadakat.

5_66.jpg

Mégis, ezekkel a bakikkal együtt is abszolút működő film az Apró mesék. Van egy semmihez sem hasonlítható stílusa, hangulata, és eleganciája. Sokkal inkább megtestesíti a film noir műfaját, mint a nemrégiben készült Budapest Noir címre hallgató bűnügyi történet. Habár az Apró mesék is jól ismert sablonok alapján készült és helyenként kiszámítható, mégsem érezzük unalmasnak egyetlen percre sem. Valahogy már az elején sejtjük, hogy mi lesz a vége, de azt nem tudjuk, hogyan jutunk el odáig, sőt, helyenként el is bizonytalanodhatunk, hogy mégsem arra megy ki a játék, amire először gondoltunk. Másképp mondva, már az első pillanattól kezdve abszolút érdekes a történet, és az utolsó percig az is marad. Nyugodt szívvel kijelenthető, hogy az Apró mesék az utóbbi évek legizgalmasabb magyar filmje és azt sem túlzás állítani, hogy még sosem született a hazai filmiparban ennyire hollywoodi jellegű és minőségű thriller.

3_3.png

Apró mesék

magyar thriller, 112 perc, 2019

Főszereplők: Szabó Kimmel Tamás, Kerekes Vica, Molnár Levente

Rendező: Szász Attila

0.jpeg

Schindler listája

A történelem sötét foltjaival kapcsolatban sokszor hallhattuk már, hogy ahhoz, hogy ne történhessen meg újra, beszélni kell róla, és meg kell tartani az emlékezetünkben. Abban, hogy az auschwitzi koncentrációs táborban elkövetett borzalmak nem vesztek feledésbe, jelentős szerepe van a filmművészetnek. A Schindler listája alighanem a holokauszt filmek legalapvetőbb darabja, amit ma is érdemes feleleveníteni.

02_3.jpg

Oskar Schindler egy német iparmágnás, aki a film szerint először csak az olcsó munkaerőt látja a zsidókban. A híres piros kabátos kislány jelenetnél lehetünk tanúi Schindler öntudatra ébredésének, ahogy rádöbben a vágóhídra terelt zsidó családok láttán, hogy minden egyes élet számít, az ő kezében hatalom van: emberi sorsokról dönthet. Ezután igyekszik továbbra is elhitetni a nácikkal, hogy lojális és szüksége van a nála dolgozó zsidók munkájára – alkalmazottai pedig így elkerülik a biztos halált. 1944-ben az Endlösung, azaz a zsidókérdés végső megoldása jegyében bezáratják a helybéli táborokat, és a rabokat Auschwitzba és Treblinkába akarják küldeni. Schindler némi korrupció árán rábeszéli a német hatóságokat, hogy a termelés szempontjából nélkülözhetetlen munkásokkal együtt a gyárat áttelepíthesse a cseh-lengyel határra, Brinnlitzbe. Ekkor készül el az 1100 nevet tartalmazó lista, amelynek résztvevői kalandos úton, de megmenekülnek a krematóriumokból.

04_2.jpg

Steven Spielberg művét 1993. december 16-án mutatták be, és nem kevesebb, mint 7 Oscar-díjat nyert, köztük a legjobb film, legjobb rendező, legjobb adaptált forgatókönyv díját, illetve további 5 kategóriában jelölték. A holokauszt borzalmait bemutató, lelkileg néhol kifejezetten megterhelő alkotás anyagi sikerré vált és minden idők egyik legjobb műveként vonult be a filmtörténelembe. A Schindler listája kapcsán számtalan kritikát és elemzést lehetett már olvasni, így ezúttal inkább egy pár kevésbé köztudott érdekesség kerül terítékre.

10_47.jpg

Habár már 1983-ban eldöntötte Steven Spielberg, hogy készít egy filmet Oskar Schindlerről, mégis 10 évet várt vele, mert 37 évesen még nem érezte elég érettnek magát ahhoz, hogy megküzdjön a holokauszt témakörével. Amikor viszont mégis belevágott, nem akarta a rendezést magára vállalni, csak a produceri feladatokat. Elsőként Roman Polanskit kérte fel, aki személyes érintettsége miatt visszautasította a lehetőséget.  Polanski 8 éves koráig a krakkói gettóban élt, ahonnan meg tudott szökni – édesanyját viszont Auschwitzba deportálták és ott halt meg. Amint Spielberg megtudta mindezt, azonnal elnézést kért kollégájától, hogy eszébe juttatta ezt a tragikus családi emléket. Egyébként 2002-ben Polanski is megrendezte a maga holokauszt filmjét A zongorista címen, ami a Schindler listájához hasonló szakmai elismerésekben részesült, a filmtörténelem legemlékezetesebb darabjai közé került. Spielberg felkereste Martin Scorsese-t is a rendezés lehetőségével, aki rendkívül lelkes volt a felkéréstől, végül amiatt visszakozott, hogy szerinte ezt a filmet nem egy olasz, hanem egy zsidó direktornak kellene elkészítenie. Ezután Billy Wilder sem vállalta el a felkínált feladatot, ám végül ő győzte meg Spielberget, hogy rendezze meg a Schindler listáját. Így nagy nehezen beadta a derekát, viszont munkadíjat nem fogadott el érte, mert azt „véres pénznek” tartotta volna.

13_34.jpg

Bármennyire is Liam Neeson arca ugrik be Oskar Schindler neve hallattán, mégsem ő volt az első választás. Steven Spielberg legszívesebben Harrison Fordnak adta volna a szerepet, aki azzal az indokkal utasította vissza, hogy szerinte egy olyan színész, akit mindenki csak Han Solo-ként vagy Indiana Jones-ként ismer, nem feltétlenül mutatna hitelesen egy ennyire komoly filmben. Így nagyszabású casting indult a főszerepre, többek között meghallgatták Kevin Costnert, Mel Gibsont, Dustin Hoffmannt, Warren Beatty-t, Stellan Skarsgardot és azt a Bruno Ganz-t is, aki 2004-ben Adolf Hitlert alakította A bukás című filmben. És persze Liam Neeson is megjelent a válogatáson, aki annyira esélytelennek érezte magát, hogy inkább elvállalt a Broadway-en egy szerepet, hogy pár hónapra lekösse magát. Egyik este az előadása után megjelent az öltözőjében Steven Spielberg harmadmagával és bemutatta neki feleségét és anyósát. Neeson biztosan nem sejtette, hogy számára sorsdöntő volt, ahogy üdvözlésképpen megölelte az idős asszonyt. Nem sokkal később Spielberg felesége, Kate Capshaw említette meg férjének, hogy Neeson viselkedése éppen olyan volt, mint ahogyan ő Oskar Schindlert elképzelné ebben a szituációban. Egy héttel később Liam Neeson telefonja megcsörrent, és övé lett a Schindler listája főszerepe.

06_1.jpg

A kegyetlen náci tiszt, Amon Göth szerepe könnyebben gazdára talált. Tulajdonképpen Tim Roth és Ralph Fiennes voltak versenyben, végül Spielberg azzal indokolta választását, hogy Fiennes kisugárzásában valamiféle ördögi szexualitást is meglátott. A színész a szerep kedvéért 13 kilót hízott, amelyet saját bevallása szerint a napi több korsónyi Guinness-nek köszönhetően szedett fel. Átalakulása annyira sikeresnek bizonyult, hogy amikor a forgatáson bemutatták a holokauszt-túlélő Mila Pfefferbergnek, a nő látványosan remegni kezdett, annyira emlékeztette őt Fiennes a valódi Amon Göth-re. További érdekesség, hogy a film azon jelenetében, ahol a nácik a bőröndöket pakolják, az egyiken a „Sonnenschein” név olvasható. Fiennes 1999-ben, a Szabó István rendezte A napfény ízében a zsidó Sonnenschein család több tagját is eljátszotta a több évtizeden átívelő, holokauszt témakörét is érintő történetben.

03_2.jpg

Maga a forgatás atmoszférája annyira zord és sötét volt, hogy Spielberg minden este a Seinfeld című komédia sorozatot nézte, és megkérte jó barátját, Robin Williams-t, hogy meséljen neki telefonon keresztül vicceket – amiket néha kihangosítva az egész stábnak is lejátszottak. Spielberg szerezhetett volna engedélyt, hogy Auschwitzon belül forgathasson, viszont a halottak iránti tiszteletből sosem kérte ezt. Helyette a haláltábor tökéletes mását építtette fel Auschwitz kapui elé. A felvételek során senki sem viselt színes ruhát, látványos sminket és a díszletekben is minimálisra csökkentették a színhasználatot, mivel azok nem illettek volna a fekete-fehér látványvilághoz, illetve hiteltelennek tűntek volna a valósághoz képest. A Schindler listája a mai napig a világ legköltségesebb fekete-fehér filmjeként tartja magát.

12.png

Amikor Spielberg megmutatta a 195 perces művet John Williamsnek, a zeneszerző annyira a látottak hatása alá került, hogy kért pár percnyi türelmi időt, amíg összeszedi magát és elment sétálni egyet a friss levegőn. Miután visszatért a rendezőhöz, közölte vele, hogy szerinte ez film sokkal jobb zeneszerzőt érdemel nála. Az anekdota szerint Spielberg a következőt válaszolta: „Tudom, de ők már nem élnek.”

11_47.jpg

A zsidó hagyományok szerint, amikor valaki meglátogat egy sírt, a tisztelet jeleként ott kell hagynia egy követ. A Schindler listája legutolsó jelenetében is ezt láthatjuk, Oskar Schindler végső nyughelyénél emlékeznek meg a valódi túlélők, akiket a filmbéli megformálójuk kísér. Eredendően ez nem is szerepelt volna a műben, Steven Spielbergnek a forgatás közben jutott eszébe az ötlet, és igazán nagy kihívás volt felkutatni, majd egy időpontra összehívni a túlélőket. Sokan azt hiszik, hogy legutolsóként a rendező helyezi a virágot a kövekre, viszont Liam Neeson kezét láthatjuk a film zárásaként.

07.png

Amikor a filmben minden a helyére került, és elérkezett a bemutató, a világ majdnem minden részén örömmel fogadták és a közönség rendkívüli érdeklődése övezete. Ugyanakkor a Fülöp-szigeteken adódott némi botrány, mivel az ottani törvények értelmében cenzúrázni akarták belőle a meztelen és erőszakos részeket. Steven Spielberg kijelentette, hogy vagy teljes egészében vetítik a filmet, vagy visszavonja az engedélyeket, hogy játszhassák a művét az országban. Fidel Ramos elnök végül különleges utasítással kötelezte a cenzorokat, hogy vágás nélkül engedjék a mozikba a Schindler listáját. Malajziában is hasonló helyzet állt fenn, viszont ott nem lépett közbe állami vezető, így végül sosem mutatták be a filmet.

08_1.jpg

Steven Spielberg egyszer azt nyilatkozta, hogy akkor lenne a legboldogabb, ha az utókor úgy emlékezne rá, mint arra a rendezőre, aki elkészítette az E.T. A földönkívülit és a Schindler listáját. Ugyanakkor sosem adott egyetlen autogramot sem a Schindler listája vonatkozásában és nem szívesen nyilatkozik róla.

09_1.jpg

A magyar filmtörténet legjobban díjazott filmjében, a Saul fiában Nemes Jeles László arra építette fel a mű vevizualitását, hogy „nem mutatja meg azt, ami megmutathatatlan“. Steven Spielberg viszont már 1993-ban szemérmetlenül a nézők elé tárta a borzalmakat a maguk szörnyű valóságában, ahogy a nácik az általuk alsóbbrendűnek gondolt zsidókat kínozták, megalázták és megölték. Spielberg a pokol förtelmes bugyrát, az elementáris gonosz lakhelyét mutatta meg a közönségnek. Mindazonáltal egy olyan történetet mesélt el, amelyben helyet kapott a remény és az emberi jóság. Habár végtelenül szomorú, megrázó és nehezen feldolgozható film a Schindler listája, az mégis jóérzéssel tölti el a nézők lelkivilágát, hogy egyetlen ember jóakarata  és helytállása mennyit számít. A háború végén Schindler egy gyűrűt kapott ajándékba az általa megmentett emberektől, melybe a Talmud egy részlete volt belevésve – ami a film mottójaként is szolgál, és aki megnézi a Schindler listáját, biztosan nem felejti el e sorokat: „Aki egy életet is megment, az egész világot menti meg.”
05_1.jpg

Schindler listája (Schindler’s List)

amerikai történelmi dráma, 195 perc, 1993

Főszereplők: Liam Neeson, Ralph Fiennes, Sir Ben Kingsley

Rendező: Steven Spielberg

01_2.jpg

Michael Fassbender, a vörös kaméleon

42 éves lett az ír-német származású Michael Fassbender, aki kollégái közül abból a szempontból emelkedik ki, hogy mindenféle modorosságot mellőző, szinte matematikai pontossággal kimért alakítást nyújt rendkívül sokszínű filmjeiben, legyen szó akár mély érzelmi töltetű szerepekről vagy képregényhősökről. Ő az a színész, aki pályafutása során volt már holokauszt túlélő, náci, robot, katona, hősszerelmes, rabszolgatartó, detektív, éhségsztrájkoló, Steve Jobs, Carl Jung - de szívesen lenne Magnum is.

4_77.jpg

Az egykori Német Szövetségi Köztársaság területén található Heidelbergben született meg Michael Fassbender 1977. április 2-án. Édesapja német, édesanyja ír származású, és a szülők mindkét gyermeküket, Michaelt és nővérét, Catherine-t római katolikusként nevelték fel. Amikor a kisfiú kétéves lett, a család Írország dél-nyugati részére, Killarney-ba költözött. Ott egy éttermet nyitottak West End House néven, ahol édesapja séfként dolgozott, de a gyerekek is besegítettek a vállalkozásba.

2_83.jpg

Fassbender egészen 19 éves koráig itt élt, és már középiskolás korában kiütköztek színészi ambíciói: akkora hatással volt rá Quentin Tarantino első rendezése, a Kutyaszorítóban, hogy barátaival együtt egy színdarabot is összeállított belőle, amit az iskola színpadán előadtak. Érettségi után Londonba költözött és beiratkozott a Drama Centre-be, majd nem sokkal később az Oxford Stage Company-hez szegődött, és Csehov a Három nővér című drámájában kapott szerepet.

3_79.jpg

A 2000-es évek elejétől tévéfilmekben és különböző sorozatokban is feltűnt, játszott például a nagysikerű Az elit alakulatban is – ami későbbi X-Men-beli partnerének, James McAvoy-nak szintén az egyik első szerepe volt. Fassbender számára viszont még nem hozta meg a várva várt áttörést, ekkoriban pultosként és rakodómunkásként is dolgoznia kellett kereset kiegészítésként, hogy meg tudjon élni. Illetve elvállalt mindenféle színészi munkát, például a The Cooper Temple Clause nevű együttes Blind Pilots című számának klipjét, vagy igazi írként egy Guinness-reklám kedvéért az Atlanti-óceánba vetette magát.

Néhány nehezebb év után végül csak a mozivásznon kötött ki. Habár egy kisebb szerepben látható volt a 300 című kasszasikerben, karrierje a Steve McQueen által rendezett 2008-as Éhséggel indult be igazán. Bobby Sandset, az Ír Köztársasági Hadsereg tagját alakította, aki az ír egyesítésért harcolt, majd miután a belfasti Maze fegyházba zárták, nem politikai fogolyként bántak vele. Ezért kezdett éhségsztrájkba 1981-ben, halálra éheztette magát - és még kilenc társa halt bele abba, hogy követte példáját. Az Éhség mindössze a negyedik a játékfilm és az első igazi főszerep volt Fassbender számára, viszont egyből díjat nyert alakításával a Brit Független Filmdíj-gálán – a film pedig a 2008-as cannes-i fesztiválon megkapta az Arany Kamera nevű elismerést.

1_84.jpg

Ezután már válogathatott a jobbnál jobb lehetőségek között. Legközelebb Quentin Tarantino sikerfilmjében, a Becstelen brigantykban szerepelt, egy magát németnek kiadó angol tisztet alakított a fergeteges kocsmajelenetben. 2011-től az X-Men franchise tagja lett, ami a népszerűséget és a közismertséget is meghozta számára. Ő alakítja a fiatal Magneto-t a mai napig, eddig 2011-ben Az elsőkben, 2014-ben Az eljövendő múlt napjaiban, 2016-ban az Apokalipszisben láthattuk, és idén érkezik a Sötét Főnix.

2_81.jpg

Szintén 2011-ben debütált A szégyentelen című dráma, melyben ismét Steve McQueennel dolgozott együtt. Ebben a filmben Fassbender annyira meggyőzően alakította a szexfüggő férfit, hogy a Velencei Filmfesztiválon megnyerte a legjobb színésznek járó Volpi Kupát, illetve jelölték Golden Globe és BAFTA-díjra is. A rendkívüli szakmai elismerések ellenére az Akadémia nem választotta be abban az évben az Oscar-díjra esélyes legjobb öt színész közé. Egyes források azzal indokolták a mellőzöttséget, miszerint a filmben Fassbender teljes meztelensége és a szexuális együttlétek naturális ábrázolásmódja a választóbizottságot inkább fantáziálásra, mintsem szakmai szempontok szerinti szavazásra inspirálta volna.

1_85.jpg

Ám nem kellett sokat várni az Oscar-jelölésig, 2013-ban a 12 év rabszolgaságban nyújtott alakításáért már esélyes volt a legjobb mellékszereplő kategóriában. Ezúttal harmadízben dolgozott Steve McQueennel, aki valóban a legjobbat (avagy jelen esetben a legrosszabbat) hozta ki belőle, mivel még sosem játszott ennyire ellenszenves és visszataszító figurát. Egyszerűen a hideg futkos a néző hátán tőle, annyira zseniálisan formálta a kegyetlen, alkoholista rabszolgatartót. 2015-ben pedig már a legjobb férfi főszereplő kategória jelöltjei között találta magát az Oscar-gálán Steve Jobs-ként nyújtott szuggesztív játékáért Danny Boyle filmjében.

6_62.jpg

„Sokáig nem kaptam munkát, így most addig ütöm a vasat, amíg meleg” – nyilatkozta korábban Fassbender. Ha megnézzük pályafutása utóbbi 10 esztendejét, azt láthatjuk, hogy gyakorlatilag megállás nélkül forgatott a legkülönbözőbb témakörökben. Eljátszotta például Mr. Rochestert a Jane Eyre-ben, Carl Jungot a Veszélyes vágyban, vagy Macbeth-et a legutóbbi Shakespeare feldolgozásban. Szerepelt westernben (Slow West), kosztümös romantikus drámában (Fény az óceán felett), skandináv krimiben (Hóember), számítógépes játékon alapuló történetben (Assassin’s Creed), művészfilmekben (Daltól dalig, Frank), thrillerekben (A jogász, A bűn hálójában) vagy Ridley Scott új Alien filmjeiben (Prometheus, Alien: Covenant).

3_78.jpg

Fassbender 2017 októberében nősült meg, feleségül vette az Oscar-díjas svéd színésznőt, Alicia Vikandert. 2018-ban pedig beiktatott egy kis szabadságot a hajtós évtized után: „Kivettem az egész évet, és baromira élvezem a semmittevést.” – nyilatkozta. Idén kerül mozikba a legújabb X-Men film, a Sötét Főnix, amit még 2017-ben forgattak le, így a nagy Fassbender-visszatérés várat magára. Mindenesetre érdemes lesz odafigyelni rá a jövőben is, akkor pedig még inkább, ha ismét összeállna Steve McQueennel…

5_65.jpg

Jöjjön néhány érdekesség Michael Fassbenderről!

- 19 éves kora óta Londonban él, ráadásul ugyanabban a puritán lakásban, amit kezdő színészi fizetéséből összespórolt magának.

- Habár eljátszotta már az Apple vezérigazgatóját, bevallotta, hogy nincs jóban a technikai újításokkal, évek óta az összetört kijelzőjű iPhone 4-esét használja ahelyett, hogy egy új csúcsmodellt vásárolna magának.

5_64.jpg

- Egyike azon 5 színésznek, akik több mint egyszer kapták meg a Los Angeles-i Filmkritikus Szövetség díját: mellette Robert De Niro, Jack Nicholson, Robert Duvall és Daniel Day-Lewis mondhatja el ezt magáról. Fassbender 2011. és 2015. évi munkásságával nyerte el a rangos elismerést.

- Egy interjú során mesélt arról, hogy számára mit is jelent kétnemzetiségűként élni: „a német oldal mindent irányítani akar, míg az ír oldal bosszút akar állni ezért.” Egyébként anyanyelve az angol, és persze jól tud németül is – de például a Becstelen brigantyk forgatására, amiben egy németül beszélő tisztet alakított, kicsit fel kellett frissítenie a nyelvtudását. Elmondása szerint nagyon szívesen játszana a későbbiekben is német nyelven filmben vagy színdarabban egyaránt.

3_77.jpg

- Pályafutása során játszott már holokauszt túlélőt (az X-Menben Magneto, polgári nevén Erik Lehnsherr) egy magát nácinak kiadó brit katonát (Becstelen brigantyk) és egy nácit is (Town Creek).

- Szívesen merít inspirációt kollégái munkásságából. A Macbeth-ben dolgozott együtt Marion Cotillarddal, akiről többször is azt nyilatkozta, hogy a legprofibb színésznő a szakmában. A férfiak közül pedig Daniel Day-Lewist emelte ki: „Csak saját magával tud versenybe szállni, nincsen hozzáfogható színész. Számomra mindig ő lesz a tökéletesség mintaképe.”

4_1.png

- Persze Michael Fassbendert sem kell félteni, ha method actingről vagy maximalizmusról van szó. Az Éhség forgatása úgy zajlott, hogy a film utolsó szakaszának felvétele előtt 10 hétre leálltak a munkával, hogy a színész „formába” jöhessen a haldokló éhségsztrájkoló megszemélyesítéséhez. Naponta legfeljebb 900 kalóriát evett, főként bogyókat, diót és szardíniát, emellett napi 7 kilométert futott és jógázott. Mikor visszatért Belfastba a forgatásra, 57 kilogramm volt a 183 centiméteres magasságához.

- A jobb bokáján egy sebhely őrzi annak nyomát, hogy egyszer elmentek golfozni James McAvoy-jal és kollégája összetörte a golfkocsit, amiben ültek.

2_82.jpg

- A Fény az óceán felett című filmben Alicia Vikanderrel alakítottak egy házaspárt, viszont nem a forgatáson találkoztak először egymással, oda már egy párként érkeztek meg. A torontói filmfesztiválon ismerkedtek meg, amire a színésznő a következőképp emlékszik vissza: „Nem is beszéltünk egymással, csupán táncoltunk.”

- A Hóember című skandináv krimiben nyomozó szerepben láthattuk, aminek kapcsán arról kérdezték, hogy van-e olyan közismert detektív karakter, akit szívesen életre keltene? „Magnumot örömmel eljátszanám. Hány nyomozó mondhatja el magáról, hogy folyton rövidnadrágot és hawaii mintás inget visel? És még ott van az a hatalmas bajusz is…” – mondta nevetve.

1_86.jpg

Ha tetszett a cikk, az alábbi bejegyzéseimet ajánlom figyelmedbe!

 

Filmkritikák

12 év rabszolgaság

X-Men - Az elsők

X-Men - Az eljövendő múlt napjai

X-Men - Apokalipszis

Prometheus

Majmok és alienek vonzásában

 7_54.jpg

A legtehetségesebb brit színészek

Zseni vagy őrült? – A Daniel Day-Lewis életmű

A method acting megszállottjai

6_63.jpg

Hollywoodi álomtörténetek

Akik nem színészként kezdték

Habár mi már csak mozifilmekből ismerjük őket, nem minden híresség született Hollywoodba, sokuk hétköznapi emberként kezdte pályafutását. Pontosabban, vannak, akik átlagos munkakörben dolgoztak, mások pedig extravagánsban. Esetenként pedig még filmcsillagként is hasznosítani tudták korábbi szakmai tapasztalataikat, végzettségüket. Lássuk, kik ők!

0_17.jpg

Tulajdonképpen nem is esett túl messze az alma a fájától, ha úgy vesszük, hogy a cirkuszi dolgozók és sztriptíztáncosok a szórakoztatóipar egy másik területéről nyergeltek át a filmvilágba.

Például Christopher Walken fiatalkorában egy vándorcirkuszban dolgozott az oroszlánszelídítő asszisztenseként és rendszeresen fellépett a porondra is nagymacska kollégáját kísérve.

10_42.jpg

Pierce Brosnan pedig Anglia egyik legnépszerűbb cirkuszához csapódott, ahol három évig tűznyelőként tevékenykedett.

12_38.jpg

Hugh Jackman akár a Legnagyobb showman (kritika itt) című filmje porondmestere szerepéhez is kamatoztatni tudta azon tapasztalatát, hogy egykor bohócként kereste kenyerét, gyerekzsúrokon és szülinapi bulikon is vállalt fellépést. A népszerű színész egyébként több hétköznapi foglalkozást is űzött, benzinkúton dolgozott, illetve általános iskolai testnevelő tanár volt – ami az eredeti végzettsége, tanári és kommunikáció szakos diplomával rendelkezik.

3_72.jpg

Channing Tatum a sztriptíz világából érkezett, 19 éves korától profi táncosként kereste kenyerét Floridában. Így a Magic Mike sztriptíztáncos főszerepének elsajátításához nem kellett túl sok előtanulmányt folytatnia. Emellett még egy polgáribb foglalkozást is űzött huszonéves korában, napközben tetőfedőként dolgozott.

4_72.jpg

Ha már az ácsmesterség szóba került, érdemes hozzátenni azt is, hogy meglepően sok asztalos múlttal rendelkező színészt ismerünk.

Harrison Ford története már igazi legenda lett. Tudniillik, évekig próbálkozott betörni színészként, de mellette valamiből el kellett tartania családját, így eredeti végzettségének megfelelően asztalosként dolgozott. Egyszer George Lucas irodájába készített egy új bútort, ahol a rendezővel olyan jól elbeszélgetett, hogy behívta a Csillagok háborúja szereplőválogatására. A többi már történelem.

2_77.jpg

Matt LeBlanc, közismert nevén a „Jóbarátok Joey-ja”, asztalos családból származik, még nagyapja alapította meg saját bútorgyártó cégüket. Így persze ő is kitanulta a mesterséget, egy ideig ágyakat készített – aztán végül színészi ambíciót váltotta valóra.

5_61.jpg

Kevesen tudják, hogy minden idők legtöbb Oscar-díjjal kitüntetett színészét, Daniel Day-Lewis-t csak egy hajszál választotta el attól, hogy asztalosmester legyen. Ugyanis a középiskola elvégzése után műbútorasztalosnak jelentkezett egy 5 éves képzésre, azonban tapasztalat hiányában elutasították. Ezzel valószínűleg nagy szívességet tettek a filmvilágnak, mivel ezután kezdett Day-Lewis hivatásszerűen színészkedéssel foglalkozni. Persze az asztalosságot sem engedte el, szabadidejében szívesen foglalkozik vele, illetve a Salemi boszorkányok című filmhez is ő készítette el a díszletek egy részét. Nem mellesleg Day-Lewis a 2000-es években több évig tanult Olaszországban cipészkedni saját kedvtelésére, utolsó filmje, a Fantomszál kapcsán pedig a New York-i balettintézet jelmeztervezője segítségével sajátította el a ruhakészítés művészetét és feleségének megvarrta  már egy dizájner darab másolatát. (A színész megszállottságairól bővebben itt lehet olvasni.)

00_9.jpg

A hollywoodi hírességek között tűzoltóból és magánnyomozóból sincs hiány.

Például Steve Buscemi a New York-i tűzoltóság brigádját erősítette több évig fiatalkorában. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás hatására visszatért a szolgálatba és beállt önkéntesnek, hogy segítse egykori társai embert próbáló munkáját.

6_58.jpg

Ki gondolta volna, hogy egykor Jack Nicholson is tűzoltóként tevékenykedett? Pedig valóban így volt, ráadásul még egy filmes anekdota is kapcsolódik hozzá. A Ragyogás forgatásán a díszletmunkások egy könnyen betörhető ajtót készítettek az egyik ominózus jelenethez. A felvételkor viszont Nicholson tűzoltói tapasztalatai révén annyira profin és egyszerűen betörte azt, hogy egy masszívabb ajtót kellett gyártani a hitelesség kedvéért.

7_4.png

Bruce Willis sem volt mindig akciósztár, habár nem állt távol tőle a munkakör. Ugyanis több évig dolgozott biztonsági őrként, illetve New Jersey-ben magánnyomozóként is működött – de bevallása szerint nem volt túl sikeres. Emellett volt még taxis, teherautó sofőr, illetve blues zenészként kocsmákban harmonikázott.

8_54.jpg

Összefoglaló jelleggel akár úgy is mondhatnánk, hogy egykor fehérgalléros munkát végző színészeket is könnyedén találhatunk.

Példának okáért az előbb említett Bruce Willis egykori felesége, Demi Moore a ’70-es években tartozások behajtójaként dolgozott egy cégnél. Azonban arról már nem osztott meg további információt, hogy mennyire volt sikeres.

10_43.jpg

Johnny Depp nyilván szívesebben mesélné azt, hogy egy rockbanda gitárosaként kereste kenyerét, mielőtt színész lett. Valójában viszont egy telemarketinges cégnél is dolgozott, ahol tollakat kellett árulnia. Elmondása alapján gyűlölte a melót, ráadásul mindössze egyetlen terméket sikerült eladnia, így nem ő lett a hónap értékesítője.

8_53.jpg

Gerard Butler szintén előbb volt rockzenész, mint színész, ám azelőtt még ügyvéd is volt. Miután elvégezte Glasgow-ban a jogi egyetemet, ügyvédként gyakornokoskodott egy edinburgh-i jogász cégnél. Jogi pályafutásának az vetett véget, hogy jobban lekötötte a zenészkedés, majd jött a színészet is.

13_30.jpg

Hugh Grant már ránézésre sem tagadhatná le eredeti szakmáját, ami nem más, mint angol irodalom szakos tanár. Diplomáját Oxfordban szerezte és pár évig tanított is egy gimnáziumban. Színészként többször alakított tanárt.

11_44.jpg

Liam Neeson is tanárként kezdte karrierjét, fizika és informatika szakon tanult az egyetemen, ám a szakmai gyakorlat nem győzte meg arról, hogy ez lenne a legjobb pályafutás számára. Ezután építész asszisztens lett, később dolgozott a Guinness sörgyárban, de keresett pénzt targoncakezelőként és amatőr bokszolóként is.

12_39.jpg

Természetesen kékgalléros előéletű sztárokba sem nehéz belefutni Hollywoodban.

Az Oscar-díjas Matthew McConaughey például több évig egy étteremben dolgozott mosogatóként, ezután pedig egy csirkeüzemben folytatta karrierjét, ahol bevallása szerint trágyalapátossal foglalkozott.

13_31.jpg

Jim Carrey azért hagyta ott a középiskolát, hogy segítse szülei anyagi helyzetét, és ebben az időszakban egy gyár mosdójának takarításával tudott pénzt keresni.

4_71.jpg

George Clooney pályafutását egy dohányültetvényen kezdte egyszerű munkásként, ahol annyi volt a feladata, hogy leszedje és összevágja a dohányleveleket. A későbbiekben még női cipőket áruló házaló ügynök is volt, mielőtt színészetre adta a fejét.

5_60.jpg

Ozzy Osbourne igen érdekes CV-t tudna összeállítani, ugyanis dolgozott segédmunkásként, szerszámkészítő asszisztensként, vízvezeték szerelő gyakornokként, illetve munkát vállalt egy vágóhídon is. Állítása szerint az első néhány hétben csak öklendezni tudott.

14_32.jpg

Ozzy Osbourne-t talán már csak Clint Eastwood tudja felülmúlni. Mielőtt színész lett, a következőket csinálta: medencéket pucolt, golfpályán ütőket cipelt az ügyfelek helyett, acélüzemben, repülőgépgyárban és benzinkúton dolgozott, illetve volt sofőr, rakodómunkás és vízimentő is.

9_46.jpg

Apropó, Jake Gyllenhaal is dolgozott ifjú korában életmentőként az óceánparton. Elmondása szerint sosem kellett senki miatt vízbe vetnie magát, de egyszer egy elég csúnya medúzacsípésnél kellett a fájdalmat enyhítenie: aminek, mint tudjuk, az egyik közismert módja a sérülés vizelettel való kezelése. (További érdekességek itt olvashatók a színészről.)

15_25.jpg

Vendéglátós egységekből elindulva sem egy Hollywoodi álom vált valóra.

A hatszoros Oscar-jelölet Amy Adams 18 évesen a Hooters étteremlánc alkalmazásában állt. A cég egyébként arról is közismert, hogy a női munkatársak meglehetősen kihívó ruhákban szolgálnak fel. Adams a fizetéséből finanszírozta a főiskolai tanulmányait és a kollégiumot.

2_78.jpg

Gwen Stefani, a No Doubt platinaszőke énekesnője a Diary Queen gyorsétterem-láncnál dolgozott, történetesen fagylaltot árult.

3_73.jpg

Rachel McAdams három évig a McDonald’s csapatát erősítette. Mint elmondta, nem volt túl jó munkaerő, viszont nővére volt a menedzsere, ezért húzta ennyi ideig.

9_45.jpg

Sandra Bullock pincérnőként és csaposként kezdte pályafutását.

7_50.jpg

El tudjuk képzelni Tom Hanks-et, amint pattogtatja a popcornt és megtölti földimogyoróval a kis papírpohárkákat? Bármennyire is szürreálisnak tűnik, ez pár évtizeddel ezelőtt valóban megtörtént.

17_18.jpg

Brad Pitt marketinget és újságírást hallgatott az egyetemen, a tanulmányaihoz szükséges zsebpénzt pedig az El Pollo Loco nevű étteremben kereste. Munkája abból állt, hogy a vendéglátó egység előtt hatalmas csirkének öltözve próbálta az étterembe csábítani a járókelőket. Később egyébként limuzinsofőrként is dolgozott, elsősorban örömlányokat furikázott.

1_79.jpg

Tom Cruise annak idején egy bárban dolgozott. Abszolút nem volt hiábavaló számára ez az időszak, hasznos gyakorlatnak bizonyult, mivel pár évvel később a Koktél című filmben a világ egyik legjobb mixerét alakította. A gyermek Tom Cruise-nak többféle elképzelése volt, hogy mi lesz belőle, ha nagy lesz, ám a színészet nem volt köztük. Focista és katona akart lenni, de egy sportsérülés miatt mindegyik elképzelés meghiúsult. Illetve a harmadik verzió az volt, hogy katolikus pap lesz, de túlzottan élénk természete miatt eltanácsolták a katolikus iskolából (egyik osztálytársa emlékei szerint azért, mert alkoholt lopott a nevelőpapoktól). Mielőtt színész lett egy ideig egy hotelben is dolgozott, ahol a vendégek poggyászait cipelte.

1_80.jpg

Végül, de nem utolsó sorban beszélnünk kell még azokról a hírességekről is, akik egykor halottakkal foglalkoztak, netán pszichiátrián dolgoztak.

Mick Jagger a hatvanas években a Bexley Pszichiátriai Intézet munkatársa volt, ahol a betegeket és azok személyes tárgyait szállította, illetve recepciósként és ápolóként is tevékenykedett.

18_17.jpg

Annak ellenére, hogy Whoopi Goldberg nevét hallván egyből vígjátékokra és vidámságra asszociálunk, a színésznő több évig egy halottasházban dolgozott, ahol az volt a feladata, hogy a felravatalozott elhunytakat kisminkelje. Állítása szerint ez a munka nem okozott neki gondot, sőt, máig szívesen beszél róla, szépségápoló tevékenységként gondol vissza rá.

16_20.jpg

Danny DeVito szintén szépségápolásból élt meg fiatalkorában, női fodrász végzettséggel rendelkezik. Eleinte édesanyja szalonjában dolgozott, ami egy igazi családi vállalkozásként üzemelt, mivel unokatestvére is a kolléganője volt (aki nem más, mint Jack Nicholson édesanyja). DeVito később szintén egy halottasházban kötött ki, csak ő nem a sminkért, hanem a frizuráért felelt.

11_43.jpg

Képek forrása

Tragédiák New York történetéből

Habár sokak számára New York az álmok városa, a turisták bakancslistájának állandó szereplője, a mozifilmek gyakori helyszíne, azért a Nagy Almában történtek már olyan sötét események is, mint metróbaleset, öngyilkosság vagy terrortámadás.

7_53.jpg

New York legsúlyosabb metróbalesete

1918. november 1-jén sztrájkot hirdetett a metróvezetők szakszervezete. Brooklynban viszont nem függesztették fel a járatok közlekedtetését, hanem némi jutalék fejében a nem sztrájkoló alkalmazottakat fogták be. Így történhetett meg az, hogy a diszpécserként dolgozó Edward Luciano mozdonyvezető lett aznap, 2 órás továbbképzés után már munkába is állt. Miután 10 órát ledolgozott a mai F vonalon, és indult volna haza, az irányítóközpont maradásra bírta és áthelyezte a mai B és Q vonalra, ami jóval nehezebb szakasz, éles kanyarokkal és meredek emelkedőkkel tarkított terep, magasított útvonalon kezdődik, utcaszinten folytatódik, majd a föld alá is lemegy. Luciano nem tudta megfelelően kezelni a szerelvényt ilyen körülmények között, többször fékezett vagy túlcsúszott bizonyos megállókon. Mivel késésben volt, a Malbone Street előtti megállónál 50-70 km/órás sebességre kapcsolt és figyelmen kívül hagyta az alagút előtti kanyart, amelyet 10 km/órával lett volna biztonságos bevenni.

1_83.jpg

A metró második kocsija betonfalnak csapódott, a harmadik pedig belerohant a másodikba. A szerelvény ezen részében sokan szörnyet haltak: vagy az ütközéstől, vagy kirepültek és a kerekek alá sodródtak, vagy a felgyűrődött sínek döfték halálra őket. Akik képesek voltak a saját lábukon kikecmeregni, ők sem biztosan menekültek meg, ugyanis többeket áramütés ért, miután a vezérlőközpontban visszakapcsolták az áramot. Beszámolók szerint a becsapódást és az utasok sikolyát másfél kilométerre is hallani lehetett, mindent beborítottak az emberi testrészek és a szerelvény maradványai. Az orvosi segítség csak 45 perc után érkezett meg a helyszín nehéz megközelíthetősége miatt, sokakat kötelekkel húztak fel és le. 103-an haltak meg a balesetben és több, mint 200-an megsérültek. Luciano nemcsak túlélte, de saját lábán hazasétált a szerencsétlenség után, később a bíróság felmentette minden vádpont alól.

2_80.jpg

A legszebb öngyilkosság

1947. május 12-én a Life Magazin címlapján jelent meg Robert Wiles fotója a „A legszebb öngyilkosság” címmel. „Az Empire State Building lábainál Evelyn McHale holtteste fekszik, mintha egy groteszk ravatalon nyugodna, teste egy autó tetejébe csapódott” – írta a fénykép alá magyarázatként. A kép néhány pillanattal azután készült, hogy a 23 éves nő leugrott az Empire State Building 86. emeletéről. Bár több mint 300 métert zuhant, ez szinte nem is látszik rajta: tökéletes sminket visel, fehér gyöngysor lóg a nyakában, kezén selyemkesztyű, a lábai kecsesen keresztezik egymást. Annyira elegáns és stílusos maradt, hogy csupán az alatta behorpadt limuzin sejteti, hogy nem az ágynemű öleli körbe álmában, hanem már meghalt. A későbbi orvosi vizsgálatok megállapították, hogy az áldozat valamennyi létező csontja eltört, teste szinte “folyékonnyá” vált a becsapódás erejétől.

3_76.jpg

Evelyn könyvelőként dolgozott egy gravírozással foglalkozó cégnél Baldwin városában, ahol megismerte Barry Rhodes-t, későbbi vőlegényét. Az esküvőjük időpontja 1947 júniusára volt kitűzve. Április 30-án meglátogatta vőlegényét, majd vonatra szállt, és New York-ba érkezett. Barry később azt nyilatkozta, hogy „mikor elköszöntünk csókkal egymástól, boldog volt, mint minden lány, aki nemsokára férjhez megy”. A nő 9 órakor érkezett meg a Penn Stationre, majd kivett egy szobát a Governor Clinton Hotelben, ahol megírta búcsúlevelét. Aztán sétált két háztömbnyit, és vett egy jegyet az Empire State Building 86. emeleti kilátójába… Később itt találták meg Evelyn szépen összehajtogatott kabátját, és benne egy családi fotókat rejtő ridikült és egy noteszt a búcsúüzenetével: „Nem szeretném, ha bárki a családomon belül vagy azon kívül látná a testemet. Meg tudnák semmisíteni hamvasztással? Könyörgöm Önnek és a családomnak is, hogy semmiféle megemlékezést ne tartsanak a tiszteletemre. A vőlegényemmel idén júniusban keltünk volna egybe. Nem gondolom, hogy én bárkinek is jó felesége lennék. Jobb lesz neki nélkülem. Mondják meg az édesapámnak, hogy túl sok tulajdonságát örököltem anyának.” Evelyn-t kérésének megfelelően elhamvasztották, nem volt temetése és nincsen sírhelye.

4_76.jpg

9/11 – a tornyokból menekülve

New York legsötétebb napjával kapcsolatban számtalan történetet lehetne elmesélni. Különösen érdekes például Brian Clark beszámolója, aki egyike annak a 4 embernek, aki kijutott a World Trade Center deli tornyából a becsapódási pont felettről.

6_3.png

Háromnegyed 9-kor hatalmas, robbanásszerű zaj hallatszott, a lámpák villódzani kezdtek és a legnagyobb döbbenetemre, a 84. emeleti ablakomat lángok mardosták. Először azt hittem, hogy valamilyen gázrobbanás történt néhány emelettel felettünk. … A légnyomás kivitte az ablakokat és a lángnyalábok a déli oldalon a gravitáció hatására a déli toronynak csapódtak, az irodám magasságában. … Többen kiabálni kezdtek, hogy emberek ugrálnak ki az ablakon. Én nem akartam látni, nem akartam ezt az emlékképet, így hátrébb léptem. … 9 óra 3 perc volt. A United Airlines 175-ös járata a 77. emelet magasságában repült az épület déli oldalába. A gép megdőlve csapódott be és a megemelkedett jobb szárny csücske kettéhasította az irodánkat. Minden kivágódott a falakból. A hangosbeszélők, a lámpák, a légkondicionálás csövei és leszakadt az álmennyezet is. Az egész irodát meszes, koszos por borította be. Füstöt, tüzet nem láttam. … Meghallottam, hogy a falon túl valaki kiabál: “Segítség, segítség! Beszorultam! Nem kapok levegőt! Hall engem valaki?”... Egy csomó törmelék volt körülötte. Ezeket gyorsan eltakarítottam, majd rájöttem, hogy egy faldarab választ el tőle. Odatoltam egy asztalt és felmásztam. Mondtam neki, hogy fel kell kapaszkodnia hozzám. Néhányszor nekirugaszkodott, aztán sikerült a karjába kapaszkodva felrántanom. Visszaestünk, én a hátamra, ő meg rám. Hatalmas puszit nyomott az arcomra. “Brian vagyok. – mondtam. “Én meg Stanley. – válaszolta – És örökre testvérek leszünk.”

10_46.jpg

Átkaroltam és megindultunk lefelé. … Továbbra is blokkoltam az agyamban a halottak látványát. A bevásárlóközponton keresztül haladtunk kifelé. Mindenfelé rendőrök, tűzoltók szedelőzködtek, hogy mennek felfelé. Az ajtónál álló biztonsági őr azt mondta, hogy ha itt megyünk ki, szaladjunk, amint csak bírunk, mert sok-sok törmelék zúdul lefelé. Rohanni kezdtünk. Másfél tömb után kifutottam a szuszból, éppen egy kis csemegebolt előtt. Mondom az eladónak, tudna-e adni egy kis vizet? Kihozott pár palack vizet és a kezembe nyomott egy fóliával leborított reggeli tálcát. … A Trinity Church mögött találkoztunk két pappal. Az egyik atya azt mondta, hogy imádkozzunk kicsit, majd felajánlotta, hogy menjünk be a templomba megpihenni. … A Déli Torony teteje inogni kezdett, majd bumm-bumm-bumm, egyik emelet a másikba roskadt, gyorsulva, mintha semmi ellenállás nem lett volna. A templom kitakarta előlünk az épület alsó harmadát, s mint egy fal eltorlaszolta a porfelhő és a törmelékbomba útját. Mind belecsapódott a templomba és felfelé robbant. Miután rájöttünk, hogy ez mind ránk fog zúdulni, rohanni kezdtünk a Broadway felé. A törmelékfelhő utánunk hömpölygött a Broadway-n. Beszaladtunk a 42-es szám alá. … Nem tudom, miért és hogyan lehettem ilyen szerencsés, hogy túléltem.”

5_63.jpg

9/11 – a föld alatt

A Porth Authority Trans Hudson (PATH) egy olyan ingajárat, ami New Jersey-t köti össze New Yorkkal a Hudson-folyó alatt. 2001. szeptember 11-én a reggeli csúcsforgalom idején, amikor 3 percenként érkezett szerelvény a World Trade Center megállójába, a föld alatt nem értesültek még a terrortámadásról. Amint eljutott az információ Victoria Cross Kelly-hez, a PATH helyettes igazgatójához, azonnal felhívta Richie Moran forgalomirányítót, hogy állítsa le a szerelvényeket. Moran utasítására a WTC-hez éppen befutó szerelvény ajtajait nem nyitották ki, a vonat visszaindult New Jersey irányába az elégedetlen utasokkal. Később persze megtudták, hogy valószínűleg az életük múlt rajta.

11_46.jpg

Ezután Moran a szintén WTC-hez közeljáró Noel Romant hívta fel. Megkérte, hogy utasait szállítsa le az Exchange Place állomáson, ő pedig forduljon vissza a World Trade Centerhez és szedje fel az ott várakozókat. Roman beszámolója szerint az alagutat fojtogató füst borította. Az állomáson a PATH alkalmazottai várakoztak, illetve egy hajléktalan, akit szintén felparancsoltak a szerelvényre. Ha a vonatok csak pár perccel is tovább közlekednek és befut mind a 35 kocsi, ami úton volt, akkor több százzal magasabb lenne az áldozatok száma. Később Richie Moran és Victoria Cross Kelly sok levelet kapott túlélőktől, akik megköszönték hősies helytállásukat. Victoria szerint az ösztöneire hallgatott. Richie Moran pedig a következőt mondta: “Csak jól végeztem a munkámat aznap.”

12_42.jpg

9/11 – az áldozatok száma most is növekszik

Hogyan lehetséges az, hogy még ma is emelkedhet a szeptember 11-i terrortámadás áldozatainak száma? Az ikertornyok összeomlásakor keletkezett por, amelyet a helyre állítások során hónapokig szívtak a munkások, akár halálos betegségeket okozhatott. Pontosabban, amikor a WTC összeomlott, a levegő megtelt az épületből, elektronikus eszközökből, bútorokból, emberi maradványokból származó porkoncentrátummal. A levegő telítve volt alumínium, azbeszt, üveg, ólom, higany és egyéb nehézfém részecskékkel (amelyek önmagukban is rákkeltő hatásúak), valamint elégett több, mint 90 ezer liter kerozin, 100 ezer tonna organikus anyag, az épületekben található több mint 800 ezer liter transzformátor, fűtő és diesel olajjal. A levegő  szén-monoxid és a kén-hidrogén tartalma szintén veszélyesen magas volt. A leomlott épületek 5 hónapon át folyamatosan szennyezték egész New York levegőjét, a mentési területeken pedig a koncentráció jóval erősebb volt. Összesen 2500 különböző, mérgező anyagot mutattak ki a pormintákban.

8_57.jpg

Az egykori tornyok területén 60-70 ezer ember dolgozott, de a túlélők és a környék lakói közül is egyre több megbetegedést jelentettek az évek során.  A leggyakoribbak a légzőszervi és emésztőrendszeri rendellenességek, mint az asztma, a tüdőkapacitás romlása, COPD, reflux, autoimmun rendellenességek, alvási apnoé, illetve poszttraumás stressz és krónikus depresszió is kimutatható volt sok túlélőnél. A daganatos betegségben elhunytak száma évente emelkedik, ráadásul sokaknál egyszerre többféle daganatos betegséget is diagnosztizáltak. Jelenleg a rák 50 fajtáját mutatták ki a 2001-es terrortámadás környezetében élők, dolgozók között. 2011. januárjában Obama elnök írta alá a  World Trade Center Health Programot, amely 2015-ben került megújításra az Egészség és Kártérítés törvény keretein belül. A listára jelenleg 80 ezren regisztráltak, közülük 10 ezren a környék lakói közül. 2001 óta 2100 New York-i tűzoltó és mentős vonult korábban nyugdíjba, jelenleg több mint 7 ezren szenvednek valamilyen szeptember 11-én szerzett betegségben. A 2017-es adatok szerint közel 1500-an hunytak el közülük, és  92 százalékuk közvetlenül részt vett a mentési és eltakarítási munkálatokban. A program vezetősége szerint azonban ennél jóval többen lehetnek, akik jogosultak a kártérítésre, csak nem tudnak róla, mivel sokan nem ismerik fel a tünetek és a terrortámadás okozta légszennyezettség közti kapcsolatot.

9_49.jpg

A hidegháborús X-akta

A Gyatlov-dosszié

Az FBI titkos ügyeiről szóló történeteknél már csak az lehet hátborzongatóbb, amikor nem egy tévésorozatból köszönnek vissza a fiktív esetek, hanem valódi, a mai napig megoldatlan rejtélyekkel kerülünk szembe. A pontosan hatvan éve a Gyatlov-hágónál történt borzalom pedig minden képzeletet felülmúl. A hidegháborús X-aktaként is emlegetett rejtély során az Urálban kilenc túrázó nagyon nyugtalanító, mi több, megmagyarázhatatlan körülmények között vesztette életét.

5_62.jpg

A túra

Igor Gyatlov az Uráli Műszaki Egyetem végzős diákjaként egy 350 kilométer hosszúságú, 16 napos téli gyalogtúrát szervezett az Urál északi részére. Nyolc egyetemi barátjából (két nő és hat férfi) és egy kirendelt vezetőből állt a csapat, aki egyébiránt a KGB tisztje volt. A csoport minden tagja gyakorlott hegymászó és kiránduló volt. A társaság több fényképezőgépet is vitt magával, többen naplót is vezettek, így részletes fotó- és írásos dokumentáció maradt hátra az előkészületekről és az utazásról.

11_45.jpg

A csoport 1959. január 23-án indult el Vizsaj környékéről. Az Otorten-hegy volt célállomásuk, aminek megközelítéséhez a helyi őslakos manysi nyelven Holatcsahl-nak (Halál-hegy) hívott 1079 méteres magaslat oldalán lévő hágón át vezet az út. Január 28-án betegség miatt a csapat egyik tagja, Jurij Jugyin visszafordult Vizsajba és Gyatlov arra kérte, hogy az egyetemnek továbbítsa azt az üzenetet, hogy a nehezen járható terepviszonyok miatt előreláthatóan pár nappal tovább fog tartani a túra. A tervek szerint február 1-jén kellett volna átkelniük a hágón és a hegy túloldalán, védett helyen tölteni az éjszakát. Egy hirtelen lecsapó hóvihar viszont keresztülhúzta a számításaikat, nemcsak rövidebb utat tudtak megtenni, de a kijelölt iránytól is eltértek nyugat felé. Végül a hegyoldalban, másfél kilométerre a legközelebbi erdőtől vertek sátrat.

2_79.jpg

A csoportnak február 12-én kellett volna visszaérkeznie Vizsajba. Mivel a késés várható volt, így az első napokban még senki sem aggódott értük. Ám február 20-án egyetemi tanárokból és diákokból álló mentőexpedíció indult keresésükre, továbbá a hadsereg is küldött erősítést és katonai gépeket a kutatáshoz. Február 26-án értek a Holatcsahl-hágóhoz, és amit a helyszínen találtak, még a sokat tapasztalt nyomozókat is megdöbbentette.

A helyszínelés

Elsőként a hóval félig betemetett sátrat találták meg. A belsejében a felszerelés rendezett állapotban volt. Viszont a sátor oldalát belülről késsel felmetszették, mintha a bent lévők olyan gyorsan el akarták volna hagyni a helyszínt, ahogyan csak lehet – és nem bíbelődtek az összekötözött bejárat kibontásával. Innen követni lehetett a lábnyomokat a hegyről lefelé, amelyek tanúsága szerint a túrázók rendezett sorrendben haladtak egymás után (nem fejvesztve menekültek). A nyomok az erdő széléig, egy 5 méter magasságig lecsupaszított fenyőhöz vezettek, ahol két holttestet találtak. Mellettük kezdetleges tábortűz nyomait is felfedezték, illetve úgy tűnt, mintha a fára is megpróbáltak volna felmászni.

1_81.jpg

Ami még inkább nyugtalanító volt, hogy a holttesteken csak alsónemű volt, nemhogy kabátot, még cipőt sem viseltek. Fejjel a sátor irányába néztek, mintha megpróbáltak volna visszamászni oda utolsó erejükkel. Ugyanez elmondható további három társukról is, akiket a hó alatt találtak meg a fenyőfa és a sátor közötti részen pár száz méter távolságra. A későbbi vizsgálatok megállapították, hogy habár kisebb sérüléseket is szenvedtek, mind az öt ember halálát kihűlés okozta, illetve közülük négyen alkoholt is fogyasztottak.

A csapat többi tagját két hónappal később találták meg, amikor már megindult az olvadás, mivel őket nagyjából 3 méternyi hó temette be. A fenyőtől 75 méterre feküdtek egy vízmosásban az erdő belseje felé. Rajtuk viszonylag több ruha volt, úgy tűnt, mintha a többiek odaadták volna nekik saját öltözetük egy részét. Az egyik holttest nyakában a nyilvántartásban nem szereplő fényképezőgépet is találtak, de a benne lévő tekercs megsemmisült. Az orvosszakértő megállapította, hogy egyikükkel koponyatörés végzett, a többieknek belső vérzésük, nyaki sérüléseik és bordatörésük volt. Az egyik nőnek pedig hiányzott a nyelve. Mindegyik sebesülés önmagában halálos kimenetelű lehetett kezeletlen állapotban, de vélhetően ők is halálra fagytak. A szakértő azt is hozzátette, hogy ezek a sérülések az autóbalesetekhez hasonlítanak, mintha 100 km/órás sebességgel csapódtak volna valamihez. Az idegenkezűség pedig 100 százalékosan kizárható.

6_60.jpg

Megmagyarázhatatlan részletek

Mint a fentiekből is kiderül, számtalan zavaros részletre derült fény a helyszíni szemle és a holttestek vizsgálata során, ám ez még korántsem minden. Az alábbi 8 pont tartalmazza az eset legkülönösebb elemeit.

  1. Vajon mi okozhatott akkora pánikot, hogy a túrázók alsóneműben elhagyták a sátrat mínusz 20-30 fokos időjárásban? Tapasztalt kirándulókról van szó, de józan paraszti ésszel sem vágna neki önként senki sem egy szál semmiben a fagyos éjszakának.
  2. Ha mégis halálra rémültek valamitől, hogyhogy rendezett sorban, az útirányt átgondolva, egyenesen, a legrövidebb úton az erdő felé indultak?
  3. A tábortűz nyomai arra utaltak, hogy vélhetően nem akartak senki vagy semmi elől elbújni. Az egyedüli gyanús körülmény, hogy miért próbáltak a fenyőfára felmászni, hogyan és miért csupaszították le azt 5 méteres magasságig?9_47.jpg
  4. Egyes holttesteken égési sérüléseket is találtak, de füst-, korom- vagy szénmaradvány már nem volt rajtuk.
  5. A vízmosásnál talált holttestek színe sárgásbarna volt.
  6. Két halott három ruhadarabján sugárzást mutattak ki, de még tágabb környezetben sem működött radioaktivitást okozó forrás. Igaz, hogy ezen ruhadarabok tulajdonosai korábban radioaktív anyagokkal is dolgoztak, de csak azokon a ruhaneműiken találtak erre utaló nyomot, amiket halálukkor viseltek – a sátorban hagyott szennyesben már nem.
  7. Miért hiányzott az egyik holttest nyelve? Ráadásul a vízmosásban talált tetemek mellett olyan vércseppeket is azonosítottak, amelyek egyiküktől sem származtak.
  8. A tragédia éjjelén és a környező napokban az őslakosok, illetve más kirándulócsoportok is furcsa égi fényjelenségekről számoltak be. A Gyatlov-csoport legutolsó fényképén is egy fényjelenség látszik, azonban a kép rossz minősége miatt nem kivehető, hogy pontosan mit akart megörökíteni a fotós.

4_73.jpg

A vizsgálat eredménye

Az esetet igen gyorsan, még 1959 májusában lezárta a rendőrség megoldatlanul. A jelentés konklúziója a következő volt: a túrázók valamilyen "ismeretlen kényszerítő erővel találkoztak, amellyel képtelenek voltak megküzdeni". A nyomozás anyagait titkosították a kilencvenes évekig, a területet évekre lezárták. Miután hozzáférhetővé váltak az anyagok 1991-ben egy újságíró, Anatolij Guscsin betekintést kért az iratokba. Megállapította, hogy a nyilvánossá tett dokumentáció erősen hiányos, számos oldal elveszett a jegyzőkönyvekből, így ő sem jutott közelebb a rejtély megoldásához.

3_74.jpg

Persze nem Guscsin volt az egyetlen, aki nyomozásba fogott az ügy kapcsán. Jurij Jarovojt is igen foglalkoztatta a téma, ráadásul ő első kézből származó értesülésekkel is rendelkezett, mivel részt vett az eltűnt túrázók felkutatására szervezett mentőexpedícióban. 1967-ben fejezte be az eset által inspirált regényét, ami határozottan nem tényfeltáró, dokumentarista jellegű írás volt, csupán egy fikció. Ám még így sem tudta a cenzúrát elkerülni, csak jelentős módosításokkal engedték művét kiadni. Ami pedig még furcsább, hogy 1980-ban tisztázatlan körülmények között vesztette életét egy autóbalesetben, hagyatékából pedig éppen az a két dosszié hiányzott, amelyben saját nyomozása publikálatlan feljegyzéseit tartotta. 

13_32.jpg

Lehetséges megoldások

De mi is történt valójában a Halál-hegyen? Természetesen sok a találgatás, szám szerint 75 darab elképzelés született már erről, vannak földhözragadtabb és fantáziadúsabb megoldások is. Íme, 8 olyan verzió, amelyek habár megcáfolhatók, de némi potenciál mégis rejlik bennük.

  1. Az egyik kézenfekvő magyarázat a lavinaveszély. A csoport ugye nyílt helyen, hegyoldalon táborozott a tél kellős közepén, ahol könnyedén megeshetne ilyesmi. Egy lavinára utaló morajlás könnyedén okozhatott olyan pánikot, amitől azonnal elhagyni kényszerültek a sátrat a kirándulók. Viszont mindez nem magyarázza, hogy miért nem mentek vissza, amikor látták, hogy mégsem csapott le rájuk a gyilkos hóáradat. Nem mellesleg magára a térségre sem jellemzőek a lavinák, illetve olyan profi túrázók is voltak a csapatban, akik nyilván nem állítottak volna veszélyes helyre sátrat.
  2. Másik logikus magyarázatnak tűnik a hipotermia. Ugyanis a szervezet fokozott mértékű kihűlése esetén fellépő állapot egyik megfigyelt tünete a vetkőzés: hiába van a fagyhalál szélén az illető, érezhet a testén égető meleget, ami miatt ledobja ruháit. Emiatt akár a csoport tagjai is kimehettek volna a hűvösbe, ám arra nincsen bizonyíték, hogy a sátorban a kihűlés szélén lettek volna a túrázók. Illetve az sem túl valószínű, hogy egyszerre lépett volna fel a vetkőzős tünet mindenkinél.dyatlov-pass-ufo-theory.png
  3. Többen felvetették a füstmérgezés lehetőségét is. Ha a sátorban található kályha kimeneti nyílása záródott el, és pillanatok alatt füsttel töltötte el a teret, teljesen érthető megoldásnak tűnt volna, hogy a lehető leggyorsabban megpróbálták elhagyni a helyet. A kályha problémák az égési sérülésekre is magyarázatot adnának, illetve a teória hívei hozzáteszik, hogy mivel több túrázó alkohol hatása alatt állt, valószínűleg nem mérlegelték, hogy mínusz 20-30 fokba szaladnak ki. Az orvosszakértő viszont nem talált füstre, koromra vagy szénmaradványra utaló jeleket a holttesteken.
  4. Az esettel kapcsolatban 2013-ban jelent meg Donnie Eichar Halálhegy című könyve, ami rendkívüli alapossággal járja körül a rejtélyt. A szerző véleménye szerint egy ritka természeti jelenség, a Kármán-féle örvénysor lépett fel a helyszínen. Mivel a naplóbejegyzések alapján egész nap szél- és hóvihar tombolt, akár létrejöhetett az erős széllökések hatására a hegy körül ez a jelenség, ami fülsiketítő zajjal jár és infrahang kíséri. Utóbbi képes pánikrohamot és irracionális viselkedést kiváltani az emberekből – ami sok megválaszolatlan kérdésre magyarázatot adna.7_51.jpg
  5. Sokan azt sem tartják elképzelhetetlennek, hogy a környékbeli őslakos manysi törzsek támadták meg a kirándulókat – habár az orvosszakértő is kizárta az idegenkezűség lehetőségét a sérülések alapján. Mindenesetre annyi biztos, hogy a manysik számára a Halál-hegy szent és sérthetetlen hely, legendáik szerint évszázadokkal ezelőtt kilenc (!) vadászuk halt itt meg „repülő szellemek” által.
  6. Ezzel pedig el is érkeztünk az ufóverzióhoz, sokan egy félresikerült negyedik típusú találkozást vizionálnak. A feltételezést megerősíti, ahogy arról korábban már szó esett, hogy több szemtanú furcsa fényjelenségekről számolt be a térségben. Persze mindenki egyből a földönkívüliekre gondol, azonban akár titkos katonai vagy űrrepülési kísérlet jelei is lehettek – hiszen ekkoriban javában zajlott a hidegháború. Egyes elképzelések szerint a környéken azokat az R-7 interkontinentális rakétákat látták, amelyeket a Bajkonur űrrepülőtérről lőttek fel. Viszont a belső sérüléseket szenvedett áldozatok halálához látni kellett volna annak nyomát is, hogy valami becsapódott a vízmosásnál. Erre semmilyen hivatalos bizonyíték nincsen, de nem megerősített források szerint találtak fémtörmelékeket a területen.dyatlov-pass-map-12.png
  7. A kriptozoológia rajongói szerint nyilván csakis jetitámadás történhetett, ami például megmagyarázná a belső sérüléseket és a hiányzó nyelvet is. Kevésbé fantáziadús megközelítések szerint bármilyen portyázó húsevő állat elfogyaszthatta a testrészt, habár az kérdéses, hogy miért csak ennyit evett, és miért csak egy áldozatból.
  8. Sokak szerint a KGB keze van a dologban, és a hivatalos túraútvonalról letért fiatalok egy helyi katonai akció vagy kísérlet közepébe csöppentek. Ezzel magyarázzák a fényjelenségeket, a radioaktív ruhadarabokat és az elszíneződött holttesteket. A teória több ponton is cáfolható. Egyrészt csak azoknak a bőre színeződött el, akiket haláluk után két hónappal találtak meg és már bomlásnak indult a testük. Másrészt radioaktivitást csak azon a két áldozaton észleltek, akik korábban már dolgoztak nukleáris anyagokkal. Egyébként a rendőrségi iratok a légkörből aláhulló radioaktív porral magyarázták a jelenséget, ami akár hihetőnek is tűnik az atomkísérletek korszakában. Továbbá azt is fontos megemlíteni, hogy a túrázók engedélyt kaptak a hatóságoktól az útvonalra, illetve egy KGB tiszt is kísérte őket, így kicsi a valószínűsége, hogy egyenesen belesétáltak a szovjet titkosszolgálat akciójába.

8_55.jpg

 A hidegháborús faktor

A mentőexpedíció tagja és az Uráli Műszaki Egyetem hallgatója volt Szergej Szogrin is, aki tavaly adta ki családtörténeti könyvét. Egy interjúban mesélt a Gyatlov rejtélyről, ugyanis nemcsak elsők között érkezett 1959 februárjában a tragédia helyszínére, de egészen májusig részt vett a munkálatokban, amikor az utolsó holttestek is előkerültek. Szogrin arról számolt be, hogy a nyomozást vezető Lev Ivanov azonnal rájött, hogy mi történt a helyszínen – az esetről jelentést tett, miután elég gyorsan Moszkvába hívták, ahol instrukciókat kapott a további teendőkről. Szogrin teóriája szerint a Gyatlov-csoport egy rakétakísérlet szemtanúja lett, amiről fényképek is vannak, de Ivanov nyomozó magához ragadta őket – és halála előtt átadta őket a rejtélyt kutató alapítványnak. Szogrin azt is állítja, hogy őmaga is szemtanúja volt egy rakétakísérletből fakadó égi jelenségnek 1959. március 31-én. Véleménye szerint Gyatlovék egy félresikerült kísérlet áldozatai lettek, a rakéta éppen a sátruk közelében robbant fel.

10_44.jpg

A balesetet azonnal jelentették Hruscsovnak, de a hír kijutott Nyugatra, a BBC is beszámolt róla. Az eset azért is volt különösen kényes, mivel még 1958-ban olyan 3 évre szóló megállapodást kötött a Szovjetunió és az Egyesült Államok, hogy nem hajtanak végre nukleáris kísérleteket. Tehát a hidegháború kellős közepén nem volt mit tenni, Moszkvában arra utasították Ivanov nyomozót, hogy gyorsan zárja le az ügyet és a túrázók felkészületlensége szerepeljen jelentésében. Szogrin szerint Ivanov becsületes ember volt, ezért fogalmazta meg olyan homályosan a végső konklúziót, miszerint a kirándulók "ismeretlen kényszerítő erővel találkoztak, amellyel képtelenek voltak megküzdeni." Habár a kivágott nyelv rejtélyére már nem tért ki, Szogrin még olyan részletekre is magyarázatot adott, hogy a bőrszín elváltozása a fagy és Nap hatásának köszönhető, a felrobbanó rakéta okozta az égési sérüléseket, és vélhetően légúti nehézségeik is voltak a túrázóknak 

A döglött akta felélesztése

Szogrin tavalyi állításait persze senki sem erősítette meg, viszont az orosz főügyészség a tragédia 60. évfordulóján bejelentette, hogy újraindítja a vizsgálatot. Szakértők törvényszéki bizonyítási kísérletet és helyszíni szemlét fognak végezni, alapvetően lavina, hócsuszamlás és hóvihar lehetőségét elemzik ki. Mint a fentiekből is kiderült, a Gyatlov-rejtély annyira sok kérdést vet fel, hogy talán még a 21. századi technika is kevés hozzá, hogy bármi biztosat lehessen állítani. Feltéve, ha nemcsak figyelemelterelésről van szó, és Szogrin tapintott rá a lényegre. A megoldás kulcsa egyértelműen abban áll, hogy miért hagyták el Gyatlovék a sátrat 1959. február 1-jén – enélkül csak találgatni lehet. Mivel a kilenc túrázó közül senkinek sem volt lehetősége elmondani az utókornak, hogy mi volt az az „ismeretlen kényszerítő erő”, így bátran nyugtázhatjuk, hogy az igazság odaát van.

12_40.jpg

Források: Index, Origo, Oroszvilág

A túra és a helyszíni szemle teljes képdokumentációja itt tekinthető meg.

A Glenn Close – Meryl Streep képlet

Az történt, hogy ugyanazon a napon kezdtem el olvasni Barabási Albert-László: A képlet című könyvét, amikor belefutottam egy olyan cikkbe, ami Meryl Streep sikereit és Glenn Close kudarcait állította szembe egymással. Elsőre egymástól teljesen függetlennek tűnt a két dolog. Viszont, ahogy haladtam előre a könyvben, akarva-akaratlanul beugrott Glenn Close esete, mivel, mint kiderült, tökéletesen végigvezethető rajta Barabási elmélete.

3_75.jpg

Pontosan mi is ez a bestseller, ami lassan féléve ott sárgállik minden könyvesbolt kirakatában és azóta is az eladási listák élén áll? A képlet a szerző tudományos kutatásaiból kiindulva vizsgálja meg azt, hogy a sikernek milyen összetevői vannak. Barabási Albert-László a komplex hálózatok kapcsán végzett kutatásaira építkezik, saját adatokkal, elemzésekkel és tudományos hivatkozásokkal alkotta meg elméletét. A könyvben a mindennapi életből vett példákon keresztül mutatja be azt az öt törvényt, amelyek véleménye szerint a siker kulcsai.

1_82.jpg

Elsőre akár azt is gondolhatnánk, hogy oké, megint itt egy „nesze semmi, fogd meg jól” típusú tanácsadó könyv, amikből már Dunát lehetne rekeszteni. Barabási műve viszont több szempontból is hitelesnek tűnik. Kezdjük a legszembetűnőbbel: nemcsak írt a sikerről, hanem el is érte azt a könyvével. Másrészt, ha jobban utánanézünk a szerző életrajzának, kiderül, hogy egy 1000 főt sem számláló erdélyi településről, Karcfalváról származik, jelenleg pedig Bostonban él, ahol megalapította a modern hálózattudományt és az egyik leghivatkozottabb magyar tudóssá vált a világon. Barabási viszont leginkább attól tartja kiemelkedőnek írását a sok száz siker témát körbejáró könyv közül, hogy azok a sikeres emberek tapasztalatait vizsgálják, ellenben A képletben hétköznapi példák szerepelnek, amelyek ugyanannyira szólnak a kudarcokról is.

0_18.jpg

Szóval, mi is a siker öt törvénye? Avagy, hol hibázik Glenn Close vagy mit csinál jól Meryl Streep? Mielőtt belemennénk a részletekbe, szögezzük le, hogy a példa szempontjából az Oscar-díj elnyerése értendő a sikernek – nem a színészi teljesítmény. Mint látni fogjuk, a siker meghatározása nem egyszerű feladat, művészek esetében meg pláne nem. Nyilván lehet attól még sikeres egy színész, hogy nincsen Oscar-díja. Viszont az sem képezi vita tárgyát, hogy a filmvilág legrangosabb szakmai elismerése még mindig az Oscar-díj – bármi is legyen a személyes véleményünk róla... Akinek köze van Hollywoodhoz, valószínűleg eljátszott már a gondolattal, milyen is lehet átvenni az aranyszobrocskát. Továbblépve, ha adott egy színésznő, aki már hétszer volt ennyire közel a tűzhöz, ám sosem szerepelt a neve a bűvös borítékban, nem feltétlenül tekintendő egy gonosz összeesküvés áldozatának.

12_41.jpg

I. törvény: A teljesítmény vonzza a sikert. De ha a teljesítmény nem mérhető, a sikert a hálózatok hozzák meg.

Barabási szerint a siker legkevésbé sem arról az egyénről szól, aki azt eléri, hanem mindenki másról, aki azt értékeli. Nem elég elérni valamit, az is szükséges, hogy észrevegyék. Különösen igaz ez azokra a területekre, ahol nehéz kézzel foghatóan megállapítani, hogy pontosan mi számít sikeresnek. A művészetben rendkívül fontos a kapcsolati háló, de a szakértők és átlagemberek véleménye is meghatározó tényező.

14_33.jpg

Hetedszer is megszívatják ezt a csodás színésznőt?” címmel jelent meg egy cikk Glenn Close-ról az Indexen még az idei Oscar-gála előtt. A választ azóta már tudjuk: igen. Ezzel ő lett a legtöbbször jelölt, de sohasem díjazott színésznő a földkerekségen, az Oscar-díjak történetének egyik legnagyobb vesztese. „Gyakran összekevernek Meryl Streeppel, leszámítva az Oscar-estet” – idézte a hivatkozott cikk Glenn Close-t legnagyobb vetélytársával kapcsolatban. Ha Glenn Close az Oscar negatív, akkor Mery Streep a pozitív rekorder, hiszen 21 Oscar-jelöléséből háromszor nyert, amivel toronymagasan minden idők legtöbbször nominált színésznője. Egyébként két hasonló korú és tehetségű művészről van szó, akik többször játszottak közös filmben és a valóságban jó barátságot ápolnak egymással.

6_61.jpg

Visszakanyarodva Barabási I. törvényéhez, Glenn Close-ról elmondható, hogy a teljesítményével nincsen probléma, mivel számtalan alkalommal bizonyította kimagasló és rendkívül sokszínű színészi képességét. A szükséges kapcsolati háló is megadatott neki, mivel a legjobbak között tartják számon. Idén az átlagnéző és a média is mellette állt, hiszen mindenki megsajnálta és drukkolt a 72 éves színésznőnek, hogy végre összejöjjön az az Oscar. Viszont az Akadémia valamiért mégsem vette pártfogásába. Talán nem volt elég erős a szakmai kampánya, mi több, valószínűleg már ő maga is elengedte egy kicsit a dolgot, mivel azt nyilatkozta, hogy nem foglalkoztatja, hogy nyerni fog-e. Egyébként, kritikus szemmel nézve, számomra emlékezetesebb alakítást nyújtott a díjat elnyert Olivia Colman, mint Glenn Close – viszont láttunk már olyan csodát, hogy nem a legjobb teljesítmény aratta le a babérokat. Szóval az idei évet még meg lehet magyarázni, de mi a helyzet az előző 6 alkalommal?

9_48.jpg

II. törvény: A teljesítmény korlátos, a siker korlátlan.

Amikor nem mérhető számszerűen a teljesítmény, a legapróbb különbségek is befolyásolhatják a megítélést. Az Oscar-gála példájánál maradva: mindig kiderül, hogy az adott évben ki a legjobb – de vajon ki a második? A teljesítmény korlátos: a legjobb színészt nem a kiugró tehetsége különbözteti meg a többi jelölttől, hanem a sikere – aminek határa a csillagos ég.

13_33.jpg

Glenn Close-t 1987-ben a Végzetes vonzerőért jelölték Oscar-díjra, 1988-ban pedig a Veszedelmes viszonyokért. Mindkét filmben rendkívül ellenszenves karaktereket játszott, amikkel képtelenség elnyerni a közönség szimpátiáját. Ez persze nem jelenti azt, hogy szakmailag ne lehetne sikereket aratni antagonista szerepekkel – sőt, általában azok a legemlékezetesebb figurák. 1987-ben Jodie Foster nyert Oscar-díjat A vádlottakért: egy megerőszakolt nőt játszott, aki ügyvédjével az igazság nyomába eredt. 1988-ben Cher vehette át az aranyszobrot egy brooklyni özvegyasszony keserédes történetével a Holdkórosokban. Mivel a legjobb színésznő kategóriába bekerült öt művész teljesítménye között jelentős különbség nincsen, elképzelhető, hogy az emberi tényező döntött – tehát ezekben az években azok tudtak nyerni, akik szimpatikusabb figurákat keltettek életre. Hiszen mindketten egy olyan fájdalmas élethelyzetből keresték a kiutat, amely akár bárki mással is megeshet, megindító történetek voltak ezek. Ezzel szemben Glenn Close a vásznon pszichopatát és egy rosszindulatú manipulátort formált meg. Bármennyire is emlékezetes alakítást nyújtott, siker nem koronázta munkáját egyik esetben sem.

10_45.jpg

III. törvény: Alkalmasság × korábbi siker = jövőbeni siker

Barabási nem mondott sok újdonságot azzal, hogy a siker sikert szül – ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne igaz ez a közhely. A siker egyik kulcsfontosságú tényezője a preferenciális kapcsolódás, azaz nyert ügyünk van, ha korábban voltunk már sikeresek és olyanok vesznek körül minket, akik szintén azok.

5_2.png

Ezt a törvényt Glenn Close is ismeri. Ha végignézzük eddigi munkásságát, láthatjuk, hogy nagyszerű érzékkel választotta szerepeit. Mindig jó csapatban játszott, színvonalas filmeket vállalt el, ahol minőségi volt a rendezés és a színészgárda is. Ugyanez elmondható Meryl Streepről is, csak az előző törvénynél is taglalt „legapróbb különbségek” egyszer régen az ő malmára hajtották a vizet. Ugyanis ő már 1980-ban megkapta első Oscar-díját a Kramer kontra Kramerért. Igaz, hogy előző évben jelölték A szarvasvadászért is, de még csak pár éve bukkant fel Hollywoodban, új tehetségnek számított. A villámgyorsan érkezett siker generálta számára azt a hihetetlen elismerésekkel tarkított pályafutást, hiszen, ahogy ismerjük a mondást, a siker sikert szül. Meryl Streep az első sikere után is hozta a további elismerésekhez szükséges, átlagon felüli teljesítményt, kapcsolati hálójának köszönhetően pedig a mintapéldája lett annak, hogy a siker valóban korlátlan. Ezenfelül még az átlagemberek szimpátiáját is elnyerte, mivel kiegyensúlyozott, hétköznapi családi háttérrel rendelkezik, a médiában pedig mindig visszafogott, intelligens és kedves nő benyomását kelti nyilatkozatai alapján. Sikerreceptje annyi, hogy egy olyan embert, akit mindenki szeret és hozzá még tehetséges is, egyszerűen öröm díjazni.

8_56.jpg

IV. törvény: Míg a csapat sikere a sokféleségében és az egyensúlyában rejlik, a babérokat mindig egyvalaki aratja le

Az evolúció során úgy alakult, hogy az egyéni teljesítményt szeretjük díjazni, nem a csapatmunkát. Teljesen életszerű az az eset, amikor a csapatban nem az kapja az elismerést, aki a legtöbbet tett érte, hanem aki már eleve sikeres volt. A képlet ezen részében Barabási konkrétan a sztárokra is kitér, de elmélete persze más területeken is megállja a helyét. Véleménye szerint megfontolandó, hogy egyáltalán együtt dolgozzunk-e sztárokkal – ha igen, akkor érdemes elgondolkodni rajta, hogy meddig van ennek értelme. Amint váltunk és az egyéni teljesítményünkre fókuszálunk, akkor van esélyünk sztárrá válni.

7_52.jpg

Ahogy arról korábban már szó volt, előbb vagy utóbb mindig felmerül Glenn Close kapcsán Meryl Streep neve is. A két színésznő együtt játszott 1993-ban a Kísértetházban, illetve 2007-ben a Koltai Lajos rendezte Estében. Nem meglepő módon az Oscar-díjak szempontjából egyik film sem lett sikeres. A képlet alapján a létező legrosszabb döntés volt a két színésznőt összeereszteni. De ha egy kicsit távolabbról nézzük a dolgokat, nagyon ritkán sül ki abból bármi jó, amikor sok nagy sztárt csődítenek össze egyetlen filmbe. Glenn Close-ra pedig mindig rávetül Meryl Streep árnyéka. 2012-ben mindkettőjüket jelölték Oscar-díjra. Glenn Close az Albert Nobbs-szal volt esélyes, amiben aztán minden benne volt, amit értékelni szokott az Akadémia: a történet a XIX. századi Írországban játszódik, ahol a nőnek született Nobbs eleinte csak gazdasági kényszerből adja ki magát férfinak, hogy jobban fizető munkát kapjon, később viszont rájön, hogy csak férfiként tud igazán önmaga lenni. Vele szemben ott volt Meryl Streep a Vaslady-vel, az igen szenvedélyes Margaret Thatcher alakításával. Mindkét színésznőről elmondhatjuk, hogy nemcsak az év, hanem pályafutásuk legjobbját hozták, a teljesítményükben nem lehetett különbséget tenni. Ám, mint tudjuk, a siker sikert szül, Meryl Streep vitte haza szám szerint a harmadik Oscar-díját azon az estén.

4_74.jpg

V. törvény: Ha kitartunk, a siker bármikor beüthet

Barabási utolsó megállapítása arról szól, hogy a kor előrehaladtával az egyén kreativitása nem csökken, legfeljebb a produktivitása. Ám ha kitartóak vagyunk, a siker bármikor bekopogtathat az ajtón.

Mi is ugyanezt kívánjuk Glenn Close-nak, várjuk a folytatást. Ám mielőtt újabb projektbe fogna, szíves figyelmébe ajánlanánk Barabási Albert-László könyvét, ami The Formula címen angol nyelven is elérhető.

2_5.png

Zöld könyv

Habár 5 Oscar-díjra jelölték filmet a legrangosabb kategóriákban, mégsem egy nyomasztó drámára kell gondolni. A Zöld könyv egy igazán kedves, értékes és ügyesen kivitelezett alkotás, amely kitűnő példája annak, hogy könnyedebb stílusban is lehet mély gondolatokat megfogalmazni, és emlékezetes színészi alakításokat produkálni.

4_67.jpg

Hollywoodban mindig nagy szakmai siker övezi az olyan megtörtént eseményeken alapuló filmeket, amelyek központi témája a homoszexualitás, rasszizmus, holokauszt, szegregáció vagy éppen a feketék és fehérek viszonya az amerikai társadalomban. Így tehát eleve nagyszerű esélyekkel indult az idei díjátadó szezonban a Zöld könyv, hiszen az aktuális emberjogi kiáltvány szerepét tölti be, a társadalmi egyenlőséget és megbecsülést hirdeti. A Torontói Nemzetközi Filmfesztivál fődíját elhozta, a National Board of Review 2018 legjobb filmjének nevezte, felkerült az Amerikai Filmintézet top 10-es listájára, az öt jelölésből három Golden Globe-díjat nyert, és még az Oscar-gála is hátra van.

2_73.jpg

A Zöld könyv a ’90-es évek szívmelengető történeteit idézi, amiket ma is kellemes szórakozás elővenni, csak úgy árad belőlük valami ódon, semmihez sem hasonlítható hangulat. Kétségtelenül igényes, szórakoztató, ám igencsak elgondolkodtató alkotás lett, amelyet egy valódi történet inspirált.  A film egy elismert fekete zongoraművészről Dr. Don Shirley-ről (Mahershala Ali) szól, aki 1962-ben a déli államokba indul turnézni, ehhez pedig felfogad maga mellé sofőrnek és testőrnek egy olasz származású, egyszerű gondolkodású kidobót, Tony Vallelonga-t (Viggo Mortensen). Kapcsolatuk nem meglepő módon fagyosan indul, hiszen látszólag semmilyen közös nevező nincsen a két férfiben. Ám a két hónapos út során mégis egy életre szóló barátságot kötnek: ráébrednek arra, hogy mégsem különböznek annyira egymástól, és közös kalandjaik során igen sokat tanulnak a másiktól.

1_76.jpg

Az alapfelállás nem újszerű, hiszen a Miss Daisy sofőrje is hasonló koncepcióra épül fel, ami csupán annyiban más, hogy ott a fekete férfi furikázza az idős, zsidó asszonyt. Ráadásul a 2011-es év egyik kiváló filmje, az Életrevalók is valami olyasmiről szól, hogy a művelt, arisztokrata férfi felfogadja a külvárosi gettóból érkező, priuszos, munkanélküli segélyen tengődő szenegáli fiatalembert. A Zöld könyv mindkét alkotásból merítkezik, és leginkább sztereotípiák ütköztetésére helyezi a hangsúlyt: éles kontrasztot állít a kor déli feketéi és az elit körökben mozgó zongoraművész között. Valamint érdekes adalék mindehhez a Bronxban született, olasz bevándorló családból származó férfi esete, aki úgy látja szociális helyzetét, hogy a panelben élő nagy családjával együtt gyakorlatilag őt is feketeként kezeli a társadalom.

5_56.jpg

Hiába törölték el a rabszolgaságot száz évvel korábban, a szegregáció és a rasszizmus ugyanúgy folytatódott az 1960-as évek Amerikájában. A Zöld könyv cím arra utal, hogy a polgárjogi küzdelmek hajnalán valóban létezett egy ilyen nevű kiadvány, amely azokat a szálláshelyeket tartalmazta a déli államokban, ahol színes bőrű vendégeket is szívesen láttak. A filmben a New York-i művész is tisztában van vele, hogy pusztán úri fellengzésből hívják őt délre hangversenyt tartani, egyébként meg csak egy koszos négert látnak benne, miután lejön a színpadról. Később persze az is kiderül, hogy ebbe a közegbe csöppenve miket él át a kiváló iskoláztatást kapott fekete férfi, akit a helyi elit képviselői állva tapsolnak meg, aztán ugyanezek az emberek nem engedik meg neki, hogy fellépés előtt vagy után ugyanazt a mosdót használja, amit ők, ugyanannál a szabónál próbáljon ruhát, vagy egyáltalán azt, hogy a fehérek között egyen.

7_48.jpg

A drámai téma ellenére bármennyire is furcsán hangzik, de a sznob fekete férfi, és a prosztó olasz bevándorló közös utazása sok vidám percet okoz a nézőknek. Számtalan nevetséges szituáció és párbeszéd származik abból, hogy mennyire eltérő osztályból származnak, ami ráadásul a korszakot ismerve meglehetősen abszurdnak tűnik. Tulajdonképpen, ha csak annyi lenne a film, hogy a két férfi a kocsiban ülve beszélget, akkor is rendkívül jól szórakoznánk rajta. De a különleges barátság varázslata nem jöhetne létre kiváló színészek nélkül.

6_55.jpg

A dán származású Viggo Mortensen tökéletesen hozza az olaszt, akcentusa és non-verbális kommunikációja alapján fel sem merülhet bennünk annak gyanúja, hogy nem csörgedezik némi szicíliai vér az ereiben. Pedig tényleg nem, abszolút északról származik. Mortensen köztudottan a method acting híve, szerepei kedvéért szívesen variálja kinézetét és testsúlyát, emellett folyékonyan beszél angolul, spanyolul, dánul, franciául, illetve megérti a katalán, a svéd és a norvég nyelvet is, így az akcentusok elsajátításával sincsen komolyabb problémája.

3_68.jpg

A kifinomult ízléssel bíró zongoristát Mahershala Ali formálja meg, akiről azt érdemes tudni, hogy amikor 2016-ban a Holdfényben nyújtott alakításáért átvette a Legjobb férfi mellékszereplő kategóriában az aranyszobrot, ő lett az első muszlim vallású Oscar-díjas színész. Ali rendkívüli érzékenységgel ábrázolja a művészt, felejthetetlen tekintetében az első perctől az utolsóig ott bujkál valami visszafogott düh és mélységes magány. A Zöld könyv nagyszerű lehetőséget biztosít mindkét színész számára, mivel nemcsak egy-egy sablonos karaktert kell eljátszaniuk, hanem mindig olyan szituációkba kerülnek, amelyekben új oldalukat mutathatják meg. Mortensen és Ali pedig olyannyira brillíroznak szerepükben, hogy mindkettejüket Oscar-díjra jelölték.

9_43.jpg

Hihetetlen, hogy ezt a filmet ugyanaz a Peter Farrelly rendezte, akinek a nevéhez olyan borzalmak köthetők, mint a Dumb és Dumber, A nagyon nagy ő vagy az Én és én meg az Irén. A Zöld könyv egy gyönyörű, szívmelengető történet, amely elegáns, ámde egyszerű eszközökkel mutatja be ezt a különleges barátságot. Nincsenek benne túl giccses, túl manipulatív vagy túl direkt pillanatok, annyira szépen felépítették a cselekményt. Az egyik forgatókönyvíró Nick Vallelonga, Tony fia, aki a saját családi legendái nyomán, édesapja meséi alapján, Dr. Shirley rokonai megkérdezése nélkül vetette papírra a virtuóz zongorista figuráját. A Zöld könyv-sztorit picit megkérdőjelezhetővé teszi mindez, hiszen ahogy a filmből is kitűnik, az olasz sofőr igazán nagydumás volt, akár picit idealizálhatta is a valóságot. Ha így volt, ha nem, mi örülünk neki a legjobban, hogy ez a történet nemcsak egy bronxi városi legenda maradt.

8_51.jpg

Zöld könyv (Green Book, 2018)

Amerikai dráma, 130 perc

Rendező: Peter Farrelly

Főszereplők: Viggo Mortensen, Mahershala Ali

0_13.jpg

Két királynő meg egy törvényen kívüli

Az ezredforduló környékén egymást követték a nagyszabású hollywoodi kosztümös sikerfilmek, amelyekre most is szívesen emlékezünk vissza. Főként azért is tesszük ezt, mert jóformán kihalt a műfaj az utóbbi 10-15 évben, hiánycikké váltak a történelmi filmek. Ennek oka nem abban keresendő, hogy nincsen már érdekes, ámde feldolgozatlan múltbéli téma, inkább kimerült az az eszköztár, amivel úgy lehetne újat mondani, hogy ne egy korábbi kasszasikerre emlékeztessen. Így a nagy stúdiók leginkább már bele sem fognak ilyen típusú művek gyártásába, legfeljebb olyan kísérleti jellegű megközelítések érkeznek, mint a Dunkirk (kritika itt). Azonban a történelmi filmek klasszikus nyomvonalát követve mégiscsak született két alkotás mostanában, ráadásul mindegyik a középkori Skócia cselszövésekkel és harcokkal sújtott időszakába kalauzolja a nézőt.

00_8.jpg

A rettenthetetlen című filmet talán senkinek sem kell bemutatni, Mel Gibson rendezése egyaránt szakmai és közönségsiker lett. Hogy könnyedén felvegyük a fonalat, az 1995-ben készült mű a skót történelem egyik hősi alakjának, William Wallace-nak a (meglehetősen kiszínezett) történetét meséli el, aki a XIII. századi felkelés kulcsfigurája volt és rútul elárulták, majd kivégezték. Az Outlaw King (aminek egyelőre nincsen magyar címe, de a törvényen kívüli királyként fordíthatnánk) tulajdonképpen A rettenthetetlen nem hivatalos folytatása, hiszen nagyjából ott kezdődik, ahol Mel Gibson filmje véget ért. Robert Bruce nemes (aki egyébként A rettenthetetlenben is feltűnt) William Wallace halála után hűséget esküszik az angol királynak, ám a skót nép elnyomását látva végül mégis a lázadás mellett dönt. Törvényen kívüli uralkodóvá válik, akit még saját földijei sem feltétlenül támogatnak. Néhány emberből álló, de szép lassan bővülő csapatával megpróbál gátat szabni az angol önkényuralom kiteljesedésének, majd egy sorsdöntő ütközetben végül megmérkőznek egymással a csatamezőn.

2_76.jpg

Köztudott, hogy A rettenthetetlen az egyik leghiteltelenebb történelmi film, ami valaha készült (erről bővebben itt lehet olvasni.) Valójában már maga a címe sem korrekt, mivel a skótok „Braveheart” jelzővel nem William Wallace-t illetik, hanem Robert Bruce-t. Mindenesetre az Outlaw King nem azért készült, hogy rávilágítson a másik alkotás pontatlanságaira, vagy megpróbálja kijavítani azokat. Tehát nem a véletlen műve, hogy az újabb filmből az élő Wallace figurája teljesen kimaradt, habár a hírek szerint leforgattak egy olyan jelenetet is, ahol a két skót hős találkozik. Maga a rendezői változat is négy óra hosszúságúra sikerült, és még a végső verzióból is kivágtak 20 percet (egy csatát és egy üldözési hajszát), miután a Torontói Filmfesztiválon negatív kritikákat kapott a bemutatott alkotás. Így nem meglepő módon elég pörgős a film tempója, és habár helyenként sok idő telik el egyes jelenetek között, mégis abszolút követhető a cselekmény fonala.

4_70.jpg

Az Outlaw Kingben igyekeztek autentikus középkori küllemet adni a díszleteknek, eszközöknek és jelmezeknek – így a Mel Gibson-féle filmben megismert skót szoknyát sem öltötték itt magukra a férfiak, hiszen abban a korban még nem is létezett. A harc jelenetekben és a karakterek magatartásának ábrázolásában is a hitelességre törekedtek. Például, amikor a walesi herceg hattyúk torkát szorongatva tesz esküt a királynak, hogy hadba indul a skótok ellen, teljesen korabeli viselkedési forma. További skót jelkép, hogy a filmben (akárcsak A rettenthetetlenben) többször is felbukkan Skócia nemzeti virága, a bogáncs. Nem mellesleg pedig az Outlaw Kingben csodaszép skót tájakban is gyönyörködhetünk. Viszont éppen ezek a részek nem korhűek, mivel úgy láttatják Skóciát, ahogyan ma is kinéz: csupasz, füves hegyekkel tarkítva. Azonban ebben az időben még erdő borította a környezetet.

5_59.jpg

Sajnos nemcsak a skót tájakkal kapcsolatban találhatunk fogást az Outlaw Kingen. Amitől A rettenthetetlen működött, éppen az hiányzik ebből a filmből: egy csipetnyi Hollywood. Nemcsak a zene, a drámai történetvezetés, meg úgy összességében a forgatókönyv lehetett volna hatásosabb, hanem nagyon hiányzott egy olyan karizmatikus figura, mint amilyen Mel Gibson volt William Wallace-ként. Annak ellenére, hogy a színészgárda nagyrészt brit, a főszerepet mégis az amerikai Chris Pine-ra bízták. Nemcsak azzal van probléma, hogy Pine teljes érdektelenséggel formálja meg Robert Bruce-t, és nem is érzékelteti, hogy az egyik legnagyobb skót hős bőrébe bújt. A számára megírt szerep sem visz közelebb ahhoz, hogy mélységében megismerjük a figurát.

3_71.jpg

Pedig az alapanyag kifejezetten ígéretes lett volna, hiszen Robert Bruce-t alapvetően a skót trón megszerzése motiválta és nem feltétlenül a legtisztább eszközökkel küzdött célja eléréséért. A film persze megpróbálja szimpatikusnak feltüntetni a főhőst, éppen ettől pedig kifejezetten jellegtelen lett a karakter. Mellette pedig a többi szereplő sem meghatározó, egyedül talán James Douglas, a kisemmizett lord tud pár emlékezetes jelenetet produkálni, köszönhetően Aaron Taylor-Johnson nagyszerű játékának – aki ezúttal is bizonyítja, hogy egy igazi kaméleon.

1_78.jpg

Az összes hibája ellenére az Outlaw King egy igényes produkció, minden eleme elképesztő mennyiségű munkáról és erőfeszítésről tanúskodik, a legapróbb részletre is odafigyeltek. Az pedig egyáltalán nem mindennapi teljesítmény, hogy a film egy kilencperces, vágatlan jelenettel kezdődik - igazi operatőri bravúr. Mindent együttvéve az Outlaw King biztosan jó benyomást tesz azokra a nézőkre, akiket érdekel a középkori Anglia és Skócia, netán kedvelik a történelmi filmeket - vagy a Trónok harcát.

6_57.jpg

Outlaw King (2018)

amerikai történelmi dráma, 121 perc

Rendező: David Mackenzie

Főszereplők: Chris Pine, Stephen Dillane, Rebecca Robin

0_16.jpg

Ahogy az Outlaw King utolsó képsoraiból is kiderül, a Stuart-uralkodóház tagjai Robert Bruce leszármazottai. A Stuart-házból származó VI. Jakab (az angol I. Jakab) lett az első uralkodó, akit Anglia, Skócia és Írország királyának is koronáztak. Édesanyja pedig nem más, mint Stuart Mária, akit a Két királynő című filmben egész közelről megismerhetünk.

1_77.jpg

Ezúttal is némi magyarázatra szorul a film címe, mivel eredendően nem két királynőről van benne szó, hanem csak egyről, Stuart Máriáról (Mary Queen of Scots). Tehát, alapvetően skót szemszögből láthatjuk, hogyan alakult ki a hírhedt viszály I. Erzsébettel, és mi vezetett a királynő kivégzéséhez. Stuart Mária élete mindig is érdekes történelmi téma, hiszen saját korát is éppen annyira megosztotta, mint az utókort. Egyesek férfifaló intrikust látnak benne, mások egy meghurcolt asszonyt.

8_52.jpg

Ki is az a Stuart Mária? Nem sokkal apja halála előtt született, 6 évesen került a francia királyi udvarba, 10 év múlva francia királyné lett – másfél évvel később pedig özvegy. Habár sok kérője akadt, 1561-ben visszatért szülőföldjére, ahol távollétében bátyja régensként kormányzott. Mária jogosan lett Skócia királynője, de nem élvezte saját népe teljes körű támogatását. Ugyanis Skócia nagyobb része protestáns lett, akik gyanakodva figyelték a katolikus Máriát. Ráadásul a szintén protestáns Anglia érdekszférájának tekintette az országot, uralkodójuk pedig egy oly nő volt (I. Erzsébet), aki nem akart férjhez menni, így utódja sem volt. Amennyiben a vele unokatestvéri rokonságban álló Mária gyereket szül (vagy egyszerűen tovább él), akkor ő lehet a brit trón várományosa. Ez még önmagában nem lett volna baj, ám a britek nem vágytak katolikus uralkodóra. Mária viszont sok mindent tett annak érdekében, hogy leszármazottai legyenek Erzsébet örökösei – ám mindenki tudja, hogy milyen árat fizetett érte.

9_44.jpg

Akiket izgat a középkori Anglia történelme, nyilván sokat hallottak már Erzsébet és Mária konfliktusáról. Ezt a viszályt eddig inkább Erzsébet szemszögéből ismertük meg, ahol nyilván negatív kontextusban tűnt fel Stuart Mária. Éppen ettől izgalmas a Két királynő, mivel nagyon kevés alkotás dolgozta fel eddig az események skót oldalát. Ez a film viszont egyértelműen pozitív hősként kezeli Máriát, aki nemcsak szép, hanem okos, őszinte, tisztességes, viszont túl sokan áskálódnak körülötte. Vele szemben Erzsébet bármennyire is intelligens és rátermett uralkodó, mégis hajlandó megalkuvásra, netán árulásra céljai elérése érdekében.

6_56.jpg

Az Outlaw Kinggel ellentétben, a Két királynőben már akadtak problémák a korhű, hiteles ábrázolással. Például semmi bizonyíték nincsen arra, hogy a filmben biszexuálisnak/melegnek mutatott Lord Darnley és David Rizzio valóban azok voltak. Emellett a középkori brit udvartartásba nem tartoztak fekete vagy ázsiai emberek, nemhogy magas pozíciókban, a királynők közvetlen közelében szolgáltak volna.

5_58.jpg

A Tudor szakértőknél pedig az verte ki a biztosítékot, amikor a film tetőpontján sor kerül Mária és Erzsébet személyes találkozására. A két királynő a valóságban csupán levelezett egymással. Habár a filmben is elhangzik Erzsébet szájából, hogy amennyiben napvilágra kerül a találkozó ténye, le fogja tagadni, nem valószínű, hogy valaha látták egymást személyesen. A Két királynőt alapvetően áthatja a feminizmus, miszerint a férfiak uralta világban két ennyire erős nő uralkodik egy időben, ráadásul ugyanazon a szigeten. A valóságban viszont ennek a ténynek nem volt akkora jelentősége, mint ahogyan a rendezőnő bemutatja.

10_41.jpg

Az Outlaw Kinges összehasonlítást folytatva, amennyire felejthetőre sikerültek ott a színészi alakítások, a Két királynő viszont éppen ebben a legerősebb. Igaz, hogy Stuart Mária szerepére szintén nem találtak skót színésznőt, hanem az ír Saoirse Ronan játssza, viszont kétség sem fér hozzá, hogy tökéletes választás volt. Ezúttal is bizonyítja, hogy generációja egyik legjobb színésznője, annyira szuggesztív jelenléttel bír a vásznon, hogy nem lehet másra figyelni, amikor színen van.

7_49.jpg

Erzsébetet pedig az ausztrál Margot Robbie alakítja, aki elsőre nem is vállalta el a szerepet, mivel nem találta elég jó színésznőnek magát azokhoz az elődökhöz képest, akik korábban megformálták a legendás királynőt (Cate Blanchett és Judi Dench). Végül a rendezőnő személyesen könyörgött neki, és elmondta, miért látja éppen őt a legmegfelelőbbnek, mire Robbie végül beadta a derekát. A végeredményt látva nem is igazán érthető, mitől tartott a színésznő, mivel lebilincselően játszott. Minderre a sminkmesterek is rátettek egy lapáttal, ugyanis a topmodell külsejű Robbie-t orrprotézissel és himlőhelyes arcbőrrel is elcsúfították, a film végére pedig az arzéntartalmú arcfestéktől kopaszodó Erzsébetként szinte úgy nézett ki, mint Stephen King AZ bohóca.

2_75.jpg

11_42.jpg

A Két királynő csúcspontja a korábban már említett nagy találkozás, ami habár fikció, mégis egy rendkívül jól sikerült jelenet lett. Nemcsak tele van nagy szavakkal, hanem a kiváló színészeknek köszönhetően csak úgy árad mindkettejükből a büszkeség és az egész atmoszférát áthatja afféle nővéri szeretet is. A készítők gondosan ügyeltek arra, hogy a két színésznő egyáltalán ne találkozzon a forgatás napjáig, talpig kosztümben, szerepeikké átalakulva látták egymást először. „Elképesztő jelenet volt, egyszerre megható és a maga módján ijesztő is” – mondta később Robbie. „A végén már mindenki a könnyeivel küszködött, a stáb tagjait is beleértve.”

4_69.jpg

A kiemelt hibák ellenére a Két királynő abszolút kellemes filmélmény. A fizikai csaták helyett itt inkább lelki síkon folynak a harcok, amelyet a kiemelkedő színészi alakítások tesznek emlékezetessé. Említésre méltók azok az újszerű megoldások is, mint például ahogy az idő múlását Erzsébet egyre fehéredő arcán és egyre látványosabbá váló parókáin keresztül mutatják be. Vagy maga a film keretes szerkezete is, miszerint a két királynő egyike a halálba tart, a másik pedig a trónterem felé lépked magabiztosan. Nem mellesleg pedig érezhető az is, hogy a rendezőnő a színház világából érkezett, mivel nagyon kifinomult környezetet teremtett a drámához: csodálatosak a díszletek, tündöklőek a kosztümök, korhűek a helyszínek. Tökéletesen sikerült megjeleníteni a korszak stílusát, külön figyelmet fordítva a nemesi rangokra, alkalmakra és a különböző tisztségeket betöltő szereplőkre. Skócia rajongói sem szomorkodhatnak, a lélegzetelállító tájak mellett tradicionális skót zenéket is hallhatunk, amelyek olyan jellegzetes hangszereken szólalnak meg, mint a skót duda, hárfa vagy hegedű. Aki pedig feliratosan nézi meg a Két királynőt, a semmivel össze nem téveszthető skót akcentust is próbálhatja megérteni, hátha sikerül.

3_70.jpg

Két királynő (Mary Queen of Scots, 2018)

angol történelmi dráma, 118 perc

Rendező: Josie Rourke

Főszereplők: Saoirse Ronan, Margot Robbie

0_15.jpg