Kultúra minden mennyiségben

KultúrSokk

A Pentagon emberei

2018. augusztus 15. - Péntek Tünde

A XX. század az Egyesült Államok sikertörténetének tekinthető. A világ vezetőbirodalmaként az amerikaiak melle dagadt a büszkeségtől, ám éppen ez a nagy önteltség vezetett a hetvenes évek legnagyobb politikai baklövéseihez. Erről az időszakról pedig két nagyszerű film is készült, melyek tökéletesen megidézik az oknyomozó újságírás fénykorát, és betekintést engednek a botrányok kulisszatitkaiba is.

8_32.jpg

2017-ben debütált Steven Spielberg mozija A Pentagon titkai címmel, amely olyan elszánt újságíróknak állít emléket, akik vakmerő kiállásukkal szembe szálltak a leghatalmasabb politikai erőkkel és tájékoztatták a nyilvánosságot arról, amit a Fehér Ház évek óta gondosan eltitkolt előlük. 1967-ben Robert McNamara védelmi miniszter kérésére felállítottak egy különleges ügyosztályt annak érdekében, hogy a vietnámi háborúról tényszerű elemzéseket készítsenek. Ebből született meg egy 7000 oldalas, 47 kötetes, szigorúan bizalmas vizsgálati anyag. Már 16 éve zajlott a vietnámi konfliktus 1971-ben, és a társadalom zúgolódni kezdett a rengeteg áldozattal és sebesülttel járó, céltalannak tűnő háború ellen. Ekkor Daniel Ellsberg elemző, aki részt vett a vietnámi tanulmány elkészítésében, kiszivárogtatta a titkosított iratok nagy részét – a napilapok között pedig versengés alakult ki, hogy ki hozza le felforgató hírként őket. Először a The New York Times közölt részleteket belőle, ám bírósági úton a Nixon-kormány betiltotta a tevékenységüket. Ezután a kis helyi újságként működő The Washington Post vállalta magára a botrányt, és kiállt a sajtószabadság mellett.

3_42.jpg

Steven Spielberg nagy rutinnal rendelkezik a megtörtént esetek megfilmesítésében, gondoljunk csak az 1972-es olimpiai terroreseményeket feldolgozó Münchenre, a hidegháborús Kémek hídjára, vagy a Schindler listájára. A Pentagon titkai leginkább a Lincoln című rendezésére emlékeztet, mivel itt is kissé lassan indulnak be az események, de az első pillanattól fogva a korszak hiteles ábrázolása volt a cél. Például maga Nixon nem is jelenik meg a műben, csak messziről látni a sziluettjét a Fehér Házban, ahogy telefonál, de az ő hangját hallatjuk archív felvételekről. Persze a történetben lévő aktualitás mellett sem lehet szó nélkül elmenni, akaratlanul is párhuzamot lehet vonni Richard Nixon és Donald Trump között. És nyilván az sem véletlen a #metoo mozgalom idején, hogy a film egyik főszereplője egy olyan nő, akit nem tekintenek egyenrangú félnek az őt körülvevő férfiak.

2_48.jpg

Habár Daniel Day-Lewis Lincolnjához fogható emlékezetes alakítást ezúttal nem sikerült kihozni színészekből, ennek semmiképpen sem a szereplők voltak az okai. A The Washington Post harcias és karakán laptulajdonosának szerepét az addig 20-szor Oscar-díjra jelölt Meryl Streepre bízták, akinek személyiségéhez is közel áll a karakter. Ez volt egyébként a színésznő és a rendező első közös munkája, az együttműködés annyira gyümölcsözőnek bizonyult, hogy Streep 21. alkalommal is hallhatta nevét a 2018-as Oscar-gálán.

6_33.jpg

A Pentagon titkai másik főhőse viszont Spielberg nagy kedvence, Tom Hanks, és immár ötödjére dolgoztak együtt a Ryan közlegény megmentése, a Kapj el, ha tudsz, a Terminál és a Kémek hídja után – és további érdekesség, hogy Hanks és Streep útjai is ezzel a filmmel keresztezték egymást először. A The Washington Post főszerkesztőjének alakja szintén telitalálatnak bizonyult a színész számára, amellett, hogy a megszokott jófiú karaktert kapta, alázatos és határozott játékot kívánt meg a szerep. Hanks a magánéletben szenvedélyesen gyűjti a régi írógépeket, és a The Washington Postnál zajló forgatás idején kipróbálta az összes náluk található darabot. Egy Corona Zephyr eszközön megakadt a szeme, és nemes egyszerűséggel arról tájékoztatta a részleget: „Vagy megveszem, vagy ellopom, Önöktől függ.

4_44.jpg

Szó, mi szó, ahogy 2016-ban a Kaliforniai álom a musicalek aranykorából merítkezve visszahozta a műfajt a köztudatba, ugyanígy porolta le a Spotlight – Egy nyomozás részletei 2015-ben a tényfeltáró újságírós filmeket. Ezt a vonalat erősíti A Pentagont titkai is, és több ponton tiszteleg egy nagy klasszikus előd előtt. Például, amikor Ellsberg a film elején elkezdi lemásolni a titkosított elemzést, akkor az iroda falán az 1969-es Butch Cassidy és a Sundance kölyök poszterét láthatjuk, amely alkotás meghozta a világhírnevet Robert Redford számára. A Pentagon titkai záró jelenete a Watergate-botrány első pillanatait mutatja be – és éppen így kezdődik Az elnök emberei című film, amely a The Washington Post leghíresebb esetét dolgozza fel.

10_4.png

1972. június 7-én a washingtoni Watergate Épületben lévő demokrata párti irodában betörőket füleltek le és vád alá helyzeték őket. A látszólag jelentéktelen ügy tudósítója a szinte kezdőnek számító Bob Woodward lett. Ám igen hamar kiderült, hogy eset komplikáltabb, ugyanis minden vádlottnál lehallgató készülékeket találtak, ráadásul egyikük CIA ügynök volt. Ahogy komolyabb fordulatot vett az ügy, az újság másik fiatal tudósítója, Carl Bernstein is beszállt Woodward mellé segédkezni a szálak felgöngyölítésébe, ami végül Nixon elnök lemondásához vezetett.

12_23.jpg

Alan J. Pakula rendezése Bernstein és Woodward műve alapján készült – a szerzőpáros még csak tervezte a könyv felépítését, amikor Robert Refdord már bejelentkezett a megfilmesítési jogokért. Az újságírók eredendően csak Nixonról és a Watergate-botrányról akartak írni, ám a munkásságukat élénken figyelő Redford meggyőzte őket arról, hogy legyenek ők a főhősök és a nyomozásuk állomásait meséljék el. Így Az elnök embereiben is azt látjuk, ahogy az elszánt újságírók vasalt ingben és nyakkendőben telefonálnak, könyvtárba járnak, személyes találkozókra rohangálnak és a tényfeltáró újságírás technikai és etikai problémáival is megküzdenek (például azzal, hogy mennyi forrásnak kell lenni a hitelességhez, vagy leírható-e valami, amire nincs bizonyíték, csak tudomásunk van róla).

14_21.jpg

A produceri feladatok ellátása mellett Robert Redford alakítja a filmben Bob Woodward-ot, habár eredendően nem is akart szereplőként részt venni az alkotásban. Viszont a Warner Bros. csak azzal feltétellel finanszírozta a projektet, amennyiben ő játssza az egyik főszerepet, így fejet hajtott akaratuknak. Végeredményben ez egyáltalán nem volt rossz döntés, nagyszerű párost alkottak Dustin Hoffmannal. Megállapodtak abban, hogy megtanulják egymás szövegét is, így a felvételek közben könnyedén egymás szavába vághattak, ami még természetesebbé tette az adott párbeszédet. A felkészüléshez mindketten beköltöztek pár hétre a The Washington Post szerkesztőségébe, és mindketten szívesen meséltek az ott töltött élményeikről. Redford egyik kedvenc sztorija, hogy a folyosón összefutott egy csoport középiskolással, akik tanulmányi kirándulásra érkeztek az újsághoz. Természetesen azonnal elkezdték fotózni a színészt egészen addig, amíg Bob Woodward el nem sétált mellettük. Redford felhívta a figyelmüket, hogy itt van az a fickó, akit alakít a filmben, inkább őt kellene lefényképezniük – azonban a diákokat nem érdekelte a lehetőség. Hoffmant az egyik nyomdász nézte fénymásoló fiúnak és megkérte, hogy szerezzen neki tüstént egy új írógépszalagot. Az akkor már közismert színész vélhetően hétköznapi öltözékével és hosszú hajával tévesztette meg a „munkatársat”.

11_26.jpg

Az elnök embereiben minden módon törekedtek a hitelességre, még olyan apróságokban is, minthogy az amúgy balkezes Redford jobbkezessé vált Woodwardként, vagy amikor tárcsázza a Fehér Házat, valóban annak a központi telefonszámát üti be. A filmbéli hívásokkal kapcsolatban az is híres anekdotává vált, hogy az egyik jelenetben Woodward megszakítás (és vágás nélkül) hat percen keresztül telefonál. A beszélgetés vége felé Redford bakizott egyet és rossz néven szólította partnerét – azonban a szerepében maradva kijavította a tévedést, ami annyira természetesnek tűnt, hogy végül ez a verzió látható a filmben is. Redford film iránti elkötelezettségét mi sem mutatja jobban, minthogy a washingtoni forgatás idején a Watergate Hotelben szállt meg. Sőt, azt is bevallotta, hogy 13 éves korában a kiváló atlétikai teljesítményéért járó iskolai díjat Richard Nixon adta át neki személyesen, akiről már akkor is mindenki azt suttogta, hogy egy napon elnök lesz. Nyilván nagy hatással volt rá a találkozás, habár bevallása szerint oly módon, hogy kifejezetten hátborzongató figurának találta a politikust.

15_17.jpg

Az elnök embereit nem kevesebb, mint 8 Oscar-díjra jelölték, amelyből négyet megnyert. Alan J. Pakula műve igazi klasszikusként vonult be a filmtörténelembe, mai szemmel nézve is nagyszerű és élvezetes alkotás, amin abszolút tetten érhető, hogy legalább akkora lelkesedéssel készítették, mint amivel a két főszereplő újságíró nyomoz a filmben. Pakula 1998-as halála utána egy barátja a következőket mondta róla: "Nem volt az a sztárcsináló fajta, mert a filmjeiben szereplő színészek többnyire már sztárok voltak. De ha ezeknek a művészeknek a legkiválóbb alakításait keressük, akkor azokat sokszor Alan J. Pakula filmjeiben találjuk meg".

13_19.jpg

„A hírek a történelem piszkozatai” – mondja Meryl Streep A Pentagon titkaiban. A fenti filmek egy olyan korba repítenek vissza, amikor nemes és nagyszerű hivatásnak tűnt újságírónak lenni, igazi értékekért küzdöttek a szakma képviselői, a média valóban a negyedik hatalmi ágként funkcionált. Ez már valóban történelem.

9_27.jpg

A Pentagon titkai (The Post)

amerikai politikai dráma, 115 perc, 2017

Főszereplők: Tom Hanks, Meryl Streep

Rendező: Steven Spielberg
7_30.jpg

Az elnök emberei (All the President’s Men)

amerikai politikai dráma, 138 perc, 1976

Főszereplők: Dustin Hoffman, Robert Redford

Rendező: Alan J. Pakula

16_14.jpg

Escobar

Még halála után negyed évszázaddal is Pablo Escobarral van tele a média, csak ezúttal nem a drogügyletei miatt, hanem életrajzi sorozatok, filmek és könyvek kapcsán. Tulajdonképpen a világ leghírhedtebb drogbárójának története már annyira közismert, hogy nehéz újat mondani róla. Ezúttal viszont egyik szeretője, a kolumbiai médiasztár Virginia Vallejo szemszögéből kapunk áttekintést Escobar ámokfutásairól.

00_2.jpg

Pablo Escobar életét mítoszok övezik. Annak ellenére, hogy volt olyan időszak, amikor a világ kokainkereskedelmének 80 százalékát kartelljei bonyolították le és ellenségeit egyszerűen lelövette, mégsem afféle hidegvérű gyilkosként vonult be a köztudatba. Escobar a szegénysorból kapaszkodott fel a Forbes gazdasági toplistájára, és bármennyire fényűző módon is élt, szívén viselte Kolumbia nincstelenjeinek sorsát. Például székhelyén, Medellinben lakótelepeket épített fel a helyi nyomornegyedekben, és mindegyik mellé focipályát vagy más sportlétesítményt emeltek. A szegények afféle istenként tekintettek rá, és az iránta érzett tiszteletből számtalan kisfiú kapta a Pablo keresztnevet a környéken.

p1_4.jpg

Azonban Escobarnak volt is miből Robin Hoodkodnia, mivel annyi pénze volt, hogy havi 2500 dollárt költött csak befőttes gumikra, hogy összefoghassa a pénzkötegeit. A kb. 800 ingatlanjában, kertjeiben, sufnikban, mi több, még sírokban is elrejtett vagyonából és becslések szerint évi másfél milliárd dollárja semmisült meg a beázások, tűzesetek, egyéb természeti csapások és rágcsálókárok miatt. Fia beszámolója alapján pedig az is megtörtént egy éjszaka, hogy 2 millió dollárt tüzelt el, hogy befűtse a házát.

p3.png

Kedvenc birtoka fejlesztésére sem sajnálta a pénzt: a Hacienda Nápoles birtok 20 négyzetkilométeren terült el, és repülőtér, bikaviadal aréna és állatkert is tartozott hozzá, tigrisekkel, oroszlánokkal, elefántokkal, zsiráfokkal és vízilovakkal – utóbbiak úgy elszaporodtak a környéken, hogy a mai napig óriási pusztításokot okoznak a helyi vadvilágban. Escobar a gyermekeinek egy dinóparkot csináltatott olyan élethűnek tűnő viaszpéldányokkal, amelyből akár Steven Spielberg is inspirációt meríthetett volna a későbbi Jurassic Park filmekhez.

p2_5.jpg

És, hogy ne csak a szép dolgokat említsük, hírhedtek voltak Escobar korrupciós ügyletei. Akit tudott, lefizetett, akit nem, azt meg egyszerűen megölette. Áldozatai között volt egy elnökjelölt, egy igazságminiszter, egy legfőbb ügyész, illetve több száz bíró és rendőr. Emberei miatt ideiglenesen betiltották Kolumbiában a motorok használatát, ugyanis a gyilkosságokat úgy követték el, hogy kismotorral az áldozat autója mellé hajtottak és tüzet nyitottak a kocsiban ülőkre – majd egy szűk mellékutcában elhajtottak és felszívódtak. Viszont maga Escobar is érezhette, hogy túl messzire ment az állami vezetők kiiktatásával, így 1991-ben alkut kötött a kolumbiai állammal: felhagy a politikusok elleni támadásokkal, amennyiben az alkotmányba foglalják, hogy egyetlen kolumbiai állampolgárt sem lehet kiadni más országoknak. Miután ez megtörtént, Escobar önként feladta magát a hatóságoknak azzal a feltétellel, hogy ő választhatja ki a börtönét. Így egy La Catedral nevű intézménybe költözött, amelyet maga építtetett, vízesés, jakuzzi, kocsma és minden luxus megtalálható volt benne, természetesen focipálya is volt, ahol még Maradona is játszott a drogbárónak.

p0.jpg

És a fentiek csak néhány kiemelt momentumnak számítanak Escobar kalandos életéből, bővebben érdemes elolvasni a 2017-ben kiadott Juan Pablo Escobar: Apám, a drogbáró című könyvét, vagy a mostani film alapjául szolgáló, 2007-es Virginia Vallejo művet, amely a Szerettem Pablót, gyűlöltem Escobart címet viseli. Kolumbiában igazi médiasztár volt Virginia Vallejo és ő lett az első újságíró, aki televíziós interjút készített Escobarral. Ezután évekig a szeretője lett, és a drogbáró halála után a hatóságoknak is beszámolt minden mocskos részletről, amit megtapasztalt mellette.

pablo3.jpg

Habár a mostani mozi szerint Vallejo azért volt kénytelen az Egyesült Államokban menedékjogot kérni, mert Escobar ellenségei meg akarták ölni – a valóságban a drogbáróval kapcsolatban álló politikusok névsorát adta le az amerikai hatóságoknak és rettegett a megtorlástól. A filmből egyébként más közismert mozzanat is kimaradt (a politikai gyilkosságok zöme, vagy az Igazságügyi Palota ostroma), az országban összecsapó baloldali gerillák és jobboldali halálosztagok harcairól, illetve a civilek lemészárlásáról sem sokat tudunk meg. A rendező elsősorban a karakterek valósághű ábrázolását és kapcsolati viszonyuk feltárását tűzte ki célul.

6.jpeg

Ennek megfelelően két önző és törtető embert látunk, akiknek csupán trófea a másik. Escobar az üzletfelei előtt dicsekszik hódításával, és a kapcsolat soha nem jelentett számára annyit, hogy egyáltalán fontolóra vegye, hogy elhagyja érte a feleségét. Vallejót pedig rendkívül vonzza a férfi hatalma és vagyona, amiből neki is csurran-csöppen ez-az. Kettejük között munkakapcsolat is van, a nő újságíróként közelít felé, a férfi pedig egy önéletrajz megírására kéri fel – vélhetően nem olyan típusú műre számított, amit végül Vallejo elkészített.

4_43.jpg

A film rendezője igyekezett megindokolni, hogy a karakterek miért hoznak meg bizonyos döntéseket, és senkinek nem ad feloldozást bűnei miatt. Természetesen kapunk megrázó jeleneteket is, de alapvetően az erőszakot inkább verbálisan mutatja be a mű, mintsem véresen. Egyrészt a fantáziánkra bízza, hogyan festhettek az áldozatok, mert a gyilkosságok után egy pontnál tovább már nem mozdul a kamera – másrészt a film egyik leghátborzongatóbb jelenetét az adja, ahogy Escobar részletekbe menően elmeséli, mire számíthat Vallejo az ellenségeitől.

0_2.jpg

A két főszerepet két Oscar-díjas, spanyol színész játssza, akik nem mellesleg a valóságban már 8 éve férj és feleség, két gyermekük is született. Javier Bardem és Penélope Cruz már korábban is szerepeltek együtt, 1992-ben a Sonka, sonka című spanyol filmben, majd 1997-ben az Eleven hús című Pedro Almodovar műben, így a munkakapcsolatuk terén is közismert az összhang köztük. Bardemet már többször felkérték, hogy játssza el Pablo Escobart, viszont ő egészen addig visszautasította az ilyen jellegű ajánlatokat, amíg nem érezte kellően árnyaltnak a karaktert. Kerülni akarta a sablonos főgonosz alakját, amelyből pályafutása során jó sok megadatott már neki (gondoljunk csak a Nem vénnek való vidékre, vagy a Skyfallra). Escobar megformálásáért alaposan meghízott, és tökéletesen visszaadta az eredeti figura modorosságait, helyenként pedig olyan a pszichopata tűz ég a szemében, amelytől a hideg is kiráz.

5_34.jpg

Penélope Cruznak egy olyan karaktert kellett életre keltenie, aki alapból úgy néz ki, és úgy is viselkedik, mint egy dél-amerikai szappanopera főhőse. Kicsit elhisszük neki, kicsit irritál – és nehéz eldönteni, hogy ez szimpla ripacskodás, vagy ilyen lehetett maga a figura is. Jelenléte nem sokat ad hozzá az eseményekhez, alárendelt viszonyban áll a drogbáróval szemben, és narráció formájában rágja a nézők szájába azt, ami a széles vászonról is egyértelmű. Például, Vallejo következő gondolatait hallhatjuk: „Pablo trófeaként villog velem az üzlettársai előtt.” Eközben pedig pontosan azt látjuk, hogy bemutatja kiemelt partnereinek, és büszkén feszít mellette. Egy idő után kettejük viszonya is vázlatossá válik, mivel ahogy Escobar csillaga leáldozóba kerül, Vallejo számára is teher lesz ismertségük, de arra például nem kapunk választ 1-2 felszínes veszekedős jelenet kivételével, hogyan tudja a nő leépíteni ezt a kapcsolatszálat.

10_3.png

Az is érdekes megoldás, hogy habár az egész produkció spanyol, mégis angolul beszélnek a szereplők – de olyan erős akcentussal teszik ezt, hogy nyugodtan Kolumbiában érezhetjük magunkat tőle. Azonban, amikor Escobar dühbe gurul, hirtelen átvált spanyolra, így kicsit kaotikussá válik a nyelvezeti felépítés. A magyar szinkron minimálisan igyekezett visszaadni az erős tájszólást, a drogbáró mondhatni parasztosan beszél – de ha igazi élményre vágyunk, akkor feliratosan kell megnézni a filmet. Ami pedig szintén egy logikai következetlenség, hogy az alkotás elejétől az életrajzírás adja a keretet a történetnek, ez az elem vissza-visszatér az események közepette is, ám a film végére teljesen elsikkad.

3_41.jpg

Tulajdonképpen a kritikusok ízekre szedték a filmet, szakmai sikert nem igazán aratott. Az biztos, hogy az Escobar-témakörben jártas érdeklődőknek kevés újdonsággal tudott szolgálni. De az kétségkívül bátor és eredeti gondolata a műnek, amikor Vallejo kifejtette, hogy az amerikai igazságszolgáltatást igazából nem az zavarta, hogy a kolumbiaiak mennyi kokaint vittek be az országba és hányan vásároltak belőle – hanem az volt a fő probléma, hogy dollármilliókkal rövidítették meg ezáltal az Egyesült Államokat. Azonban az Escobart nem lehet lehúzni azért, hogy a történetvezetés szempontjából ne lenne szórakoztató és izgalmas a végeredmény, tapasztalataim szerint a mozinézők is élvezték a filmet. A teremből távozva egy érdekes vélemény ütötte meg a fülemet: „jó volt, de azt hittem, happy end lesz.” Szóval, van akinek tud újat mondani az Escobar...

8_31.jpg

Escobar (Loving Pablo)

spanyol dráma, 123 perc, 2018

Főszereplők: Javier Bardem, Penélope Cruz

Rendező: Fernando León de Aranoa

9_26.jpg

Evita

Argentína egykori first lady-je, Eva Duarte de Perón, azaz közismert nevén Evita kultusza még a mai napig sem merült feledésbe. Rendkívüli történetéről készítette a világhírűvé vált zenés darabot Andrew Lloyd Webber és Tim Rice, ami nyilván a megfilmesítést sem kerülhette el. Az Evita olyan szempontból kiemelten érdekes számunkra is, hogy ekkor hozta el először hazánkba Andy Vajna Hollywoodot.

4_42.jpg

A szegény családból származó, apja által megtagadott kislány az első lehetőséget megragadva a vidéki porfészekből elindult Buenos Aires-be. Mivel nem sok lehetősége volt, így a testével kereste kenyerét: modellként és színésznőként szerzett magának hírnevet, illetve befolyásos pártfogókat. Evita nagy napja akkor jött el, amikor egy jótékonysági esten megismerkedett Juan Perón ezredessel. A két rendkívül ambiciózus ember pedig erejüket egyesítve meghódította egész Argentínát. Ám a hatalom és a csillogás mégsem biztosította a halhatatlanságot, 1952. július 26-án gyászba borult az ország, mivel Evita 33 évesen elhunyt méhnyakrákban.

2_46.jpg

Andrew Lloyd Webber és Tim Rice ezt a történetet dolgozta fel zenésített formában. Az Evitát 1979. szeptember 25-én mutatták be a Broadway-en, 1567 előadást ért meg, és 1980-ban elnyerte a legjobb musicalnek járó Tony-díjat. Elkerülhetetlen volt a rendkívül fülbemászó dalokkal tarkított darab megfilmesítése, azonban hosszú út vezetett a széles vászonig. A rendező személye is nehezen dőlt el: Ken Russell elképzelése szerint Barbra Streisand vagy Liza Minelli főszereplésével valósította volna meg a történetet. Miután ez a projekt nem jött létre, Oliver Stone foglalkozott olyan komolyan az ötlettel, hogy Michelle Pfeiffert felkérte már Evita megformálására, és a színésznő elkezdett énekórákat venni. Azonban az előkészületek során olyan nézeteltérések alakultak ki Stone és az argentin elnök, Carlos Menem között, hogy lefújta a forgatást. Andy Vajna cége, a Cinergi végül ismét felkarolta a projektet, és Alan Parker kapta meg a lehetőséget a rendezésre.

1_49.jpg

A főszerepek kiosztását nagyszabású casting előzte meg. Az Evita film különböző fázisaiban (a 80-as évektől kezdődően) a következő színésznők neve merült fel a korábban említetteken kívül a first lady karaktere kapcsán: Jennifer Lopez, Mariah Carey, Gloria Estefan, Pia Zadora, Cyndi Lauper, Gábor Zsazsa, Bette Midler, Meryl Streep, Diane Keaton, Ann-Margret, Sarah Brightman (Andrew Lloyd Webber akkori felesége), Elaine Page (Tim Rice barátnője), és Patti LuPone (aki az eredeti Broadway darabban játszotta Evitát). Che szerepét Patrick Swayze-nek is felajánlották, de szóba került John Travolta és Sylvester Stallone is. Perón karakterének eljátszására pedig meghallgatták Jeremy Irons-t és Julio Iglesias-t.

11_24.jpg

Akár azt is gondolhatnánk, hogy Madonna leszerződtetésével biztosra mentek, azonban az az igazság, hogy habár énekesnőként világsztár, moziban sorra megbuktak a filmjei. Magáról a Madonna-jelenségről könyveket lehetne írni, és senki sem kérdőjelezi meg a popkirálynő cím létjogosultságát – de be kell vallani azt is, hogy a filmjátszáshoz mérsékelt a tehetsége, és a hangi adottságai sem emelkednek éteri magasságokba. Amiben nagyon jó Madonna, az a kisugárzás és előadóművészet, Evita szerepében pedig tulajdonképpen csak magát kellett alakítania, így igazán jól állt neki a filmbéli karakter. Egyébként Madonna éppen ezzel győzte meg a rendezőt, hogy ő lenne a tökéletes választás: egy levélben kifejtette Parkernek, hogy Evitához hasonlóan gyermekként vesztette el az egyik szülőjét, nagyon fiatalon próbált szerencsét egy nagy városban pénz és barátok nélkül. Továbbá csatolta üzenetéhez a „Take A Bow” című dalának videoklipjét is, amely az 1940-1950-es évek hangulatát idézi meg, azaz Evita fénykorát.

Végül sikerült meggyőznie a direktort és a producereket is. Ezek után egy intenzív zenei felkészítő tréningen kellett átesnie, hogy hangjából kihozzák a maximumot. Azért is volt erre szükség, mert a szerep szerint mindössze 140 szót kellett elmondania a film alatt, egyébként csak dalai voltak. De még így is jobban járt, mint Antonio Banderas, aki csupán 6 szót szólt prózában. Madonna kedvéért a zenei számokat is leegyszerűsítették, és nem kellett olyan magasságokat kiénekelnie, mint amit a színházi verzió megkövetel. Emiatt a Broadway Evita-sztár Patti LuPone nem tetszését fejezte ki, és nem volt hajlandó szerepelni a filmben (Evita édesanyját játszhatta volna el), vagy egyáltalán megtekinteni a művet. Madonna azonban a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült szerepe által: többször öltözött át, mint bármelyik másik színésznő, összesen 85 különböző ruhában láthatjuk, 39 kalapot, 45 pár cipőt és 56 fülbevalót viselt a felvételek alatt. A kosztümök legtöbbjét a valódi Evita ruhatára ihlette meg, és archív fényképek, illetve muzeális darabok alapján készítették el őket.

7_28.jpg

Vélhetően Andy Vajna hatására a film egyik forgatási helyszíne Budapest lett, mivel felfedezhetők a városban a korabeli Buenos Aires jellegzetességei. Az Evitát végignézve felismerhetjük az Andrássy utat, az Alkotmány utcát, a Keleti Pályaudvart és a Néprajzi Múzeumot is. Evita ravatalát is a Néprajzi Múzeumban rendezték be (és további érdekesség, hogy A rítus, illetve A holló című amerikai filmek egyes részeit is ugyanebben az előcsarnokban vették fel). Az Evita műtős jelenetét a Sziklakórházban forgatták, és egy soha nem használt Morpheus altatógéppel dolgoztak, a Madonna arcára helyezett maszk is valódi volt, amelyek tulajdonképpen a helyi kiállítás részét képezik. Összességében a 90-es évek közepén óriási szó volt, hogy egy vérbeli hollywoodi produkciónak Budapest adott otthont, hatalmas volt a felhajtás, az újságok is tele voltak a forgatás részleteivel.

8_30.jpg

Buenos Aires-ben, eredeti helyszíneken is készítettek felvételeket, azonban nem könnyen kaptak engedélyt rá. Például a Casa Rosada erkély használatához az elnök előzetesen bekérte a teljes forgatókönyvet. Hat hónapig habozott a jóváhagyás kiállításán. A legendák szerint behívatta egy hivatalos elbeszélgetésre a rendezőt a három főszereplő kíséretében, ahol Madonna egyenesen Carlos Menemnek szegezte a kérdést: „Zárjuk rövidre a dolgot, használhatjuk-e az erkélyt, vagy sem?” Állítólag az elnök bólogatással válaszolt, de később Madonna azzal viccelődött, hogy vélhetően csak a mélyen kivágott ruhájának köszönhetik az engedélyt. Szintén Argentínában vették fel a gyászmenet jeleneteit, amihez nem kevesebb, mint 4000 statisztát használtak. Volt köztük 200 katona, 50 szárazföldi haderőnél szolgáló tiszt, 50 gyalogos rendőr, 60 tengerész, 60 ápoló, 300 munkásosztálybeli nő és férfi, 300 középosztálybeli nő és férfi, 100 felsőosztálybeli nő és férfi, 51 nincstelen ember, 20 tengerésztiszt, 12 tengerészeti rendfenntartó, 15 biztonsági őr, 8 koporsóvivő, 60 tengerész kadét, 60 katonai kadét, 100 fiú és lány, 200 nő és férfi a háttérben, 1400 válogatás nélküli statiszta, 4 katonai és 2 rendőrségi motoros és 8 katonai jármű személyzettel együtt.

9_25.jpg

Habár az Evita rendkívül nagyszabású produkció volt, mégsem lett egyértelmű szakmai siker. Összesen egy Oscar-díjat nyert, a legjobb eredeti dal kategóriában a „You Must Love Me”-vel, amit kifejezetten a filmhez komponáltak. A videóklipet meg lehet tekinteni, az az érdekessége, hogy a felvételek során Madonna 4 hónapos terhes volt Lourdes nevű lányával.

Az Evita nem a legjobb Webber-musical, viszont annyira fülbemászó a zenéje, és Madonna olyan szuggesztív előadóművészetről tett tanúbizonyságot, hogy ezzel meg is vette a közönséget. Mellette ne feledkezzünk meg Antonio Banderas-ról sem, aki kellően karizmatikusan hozta a macsó figurát, Jonathan Pryce pedig azzal tűnt ki, hogy a minőségi színjátszást szállította a filmbe. Viszont azt is be kell látni, hogy ez a felállás színházban sosem lett volna működőképes, de éppen ettől szép a filmművészet, hogy különböző tehetségbeli hiányosságaik ellenére is abszolút hitelesnek tűnnek a szereplők. Madonna sem előtte, sem utána nem volt annyira meggyőző a mozivásznon, mint Evita szerepében. Tulajdonképpen mindene megvolt hozzá, ami az argentin first lady-nek is.

„Eyes, hair, face, image,

All must be preserved.

Still life displayed forever,

No less than she deserved.”

(„Szemek, haj, arc, stílus – mindent meg kell őrizni emlékeinkben, így örökké velünk marad. Ez legalább annyi, mint amennyit megérdemelt.”)

5_33.jpgEVITA

Evita (1996)

amerikai életrajzi, zenés film, 135 perc

Főszereplők: Madonna, Antonio Banderas, Jonathan Pryce

Rendező: Alan Parker

3_40.jpg

Zardoz

A Zardoz a filmtörténet egy elfeledett alkotása, pedig ha egyszer megnézzük, egy életen át kísérteni fog minket a mankinis Sean Connery.

1_48.jpg

A disztópia, azaz a negatív utópia nem más, mint a jelenleginél rosszabb, jövőbeli világ víziója. A különböző irodalmi művek vagy filmalkotások valamilyen fajta hanyatlást mutatnak be, például éhínség, szegénység, elnyomás, erőszak, járványok, környezetszennyezés vagy természeti katasztrófa sanyargatja az emberiséget. A disztópiák jellemzően valós világproblémákra hívják fel a figyelmet, leginkább társadalmi, környezeti, politikai, gazdasági, vallási, pszichológiai, etikai, tudományos vagy technológiai jellegűekre. Ennek megfelelően a negatív utópiára épülő történetek folyamatosan jelen vannak a filmes világban, az 1927-es Metropolis-tól kezdve, az 1968-ban indult A majmok bolygója szérián keresztül, az 1984-ig, hogy Az éhezők viadaláról vagy A szolgálólány meséjéről se feledkezzünk meg. 1974-ben szintén ebben a témakörben született meg a Zardoz című műalkotás, amelyet egyetlen szóval akképp jellemezhetnénk, hogy zavarba ejtő.

4_41.jpg

A történet a 23. században játszódik, ahol az emberiség két részre szakadt: a Zardoz nevű istent éltető barbárokra, és a tőlük elszigetelten élő halhatatlanokra. Az eseményekbe pedig ott kapcsolódunk be, amikor a barbár harcos, Zed rájön Zardoz titkára, eljut a halhatatlanokhoz és alaposan felforgatja a világrendet. Mindez még egész korrekten hangzana, viszont valójában ez csak a zanzásított verzió, mivel igen nehezen fejthető meg mindaz, amit látunk. Értsük ezt úgy, hogy a film kezdetén percekig egy fekete háttér előtt álló turbános fej beszél nekünk arról, hogy minden az ő elméjének puszta kitalációja.

3_39.jpg

Ezután a barbár hordákat látjuk, kiknek feje felett egyszer csak megjelenik egy repülő sziklafej, aki a következőket mondja: „A fegyver jó. A pénisz gonosz.” Aki még esetleg nem látta a Zardozt, azt vélhetően egy rendkívül bizarr élménytől fosztottam meg az imént, mivel a sztori ismerete nélkül látni ezt a jelenetet, meghatározó filmtörténeti pillanat lehet a nézők számára. Persze, így is simán megéri megtekinteni, hiszen nem minden nap láthatunk lebegő sziklafejeket megszólalni.

2_45.jpg

Ha netán arra vetemednénk, hogy a Google képkereső segítségével rászűrünk Zardozra, vagy, ha bepötyögjük Sean Connery nevét, elég hamar belefutunk olyan találatokba, amelyeken a skót színész Boratot megszégyenítő módon pózol egy piros mankiniben. Filmbéli karaktere, Zed, a minden pórusából maszkulinitást árasztó, ősi ösztönlény, aki a halhatatlanok természetellenesen éteri világába csöppenve alaposan felborzolja a kedélyeket erőszakos, vad természetével, és az aberrált társadalmat szembesíti a múlandósággal, illetve a klasszikus családmodell szentségével. A szmokingot fecskealsóra, a szépen fésült frizurát lófarokra, a borotvált fizimiskát harcsabajuszra cserélő Sean Connery 1974-ben már világsztár volt. A hatvanas években ötször játszotta el James Bondot, együtt dolgozott Alfred Hitchcockkal, és úgy általában a hidegvérű úriember prototípusának számított. Ha egyszer interjút készíthetnék vele, biztosan megkérdezném, milyen indíttatásból vállalta el a copfos, térdcsizmás és piros bőrbugyis Zed szerepét. Igazából nehéz eldönteni, hogy bárki komolyan gondolta-e ezt a filmet, vagy csak szimplán porrá akarták zúzni Connery gondosan felépített ficsúr imidzsét.

zardoz_2.jpeg

John Boormannek hívják a rendezőt, aki a Zardozt elkövette. Saját filmes cégének első és egyetlen produkciója lett ez a műremek, a forgatókönyvet is ő maga írta. Eredendően A Gyűrűk urát szerette volna leforgatni, viszont nem sikerült támogatókat találnia hozzá. Ezek után, elkeseredésében írta meg a Zardozt, és egymillió dollárt tudott összekaparni a megvalósítására. Sean Connery ennek az ötödét kapta meg, ráadásul a költségek lefaragása miatt azt is bevállalta, hogy saját autójával érkezett minden nap a felvételek helyszínére, szállása pedig a rendező otthonában volt. Partnerét az akkor még kevésbé ismert Charlotte Rampling alakította, a színésznő pedig elmesélte egy későbbi interjú során, hogy csak Connery miatt vállalta el a szerepet, és rendkívül várta a közös intim jelenetek forgatását, ám végül csalódott lett, hogy túl gyorsan túlestek rajtuk. Boorman mindenben a gyorsaságra, az egyszerűségre és a költséghatékonyságra törekedett, a felvételek írországi házától nem messze, Wicklow-ban zajlottak. Valóban elvittek oda pár idomított páviánt is, amelyek a filmben láthatók, viszont történt egy baleset, mivel az egyik példány megtámadott egy páviánnak öltözött statisztát. Szerencsére komoly sérülés nem történt, legfeljebb csak a jó ízlésben.

5_32.jpg

A Zardoz lehetne akár valami jó is, hiszen számos kultúrtörténeti utalás van benne az Oz, a csodák csodája történettől, Beethoven VII. szimfóniáján és A nagy vonatrablás filmen át, egészen Millais Ophélia című festményéig sok minden megidéződik. Ám mégis igen nehezen fogható fel mindaz, amit látunk, egyszerűen zűrzavaros és leginkább érthetetlen a film. A látvány igen szegényes, a történetvezetés szörnyen lassú, a dialógusok kritikán aluliak – az egész teljesen öncélú alkotásnak hat. Viszont, ha nem pattant volna ki ez a csoda Boorman fejéből, akkor szegényebbek lennénk egy repülő sziklafejjel és a mankinis Sean Connery-vel. Tehát a Zardoz annyira rossz lenne, hogy már jó? Igazság szerint nem kísérleteznék vele még egyszer, hogy választ adjak a kérdésre.

6_31.jpg

A bokszfilmek evolúciója

„Ez csak munka. A fű nő, a madarak énekelnek, a hullámok a homokot mossák, én pedig embereket verek” - Muhammad Ali.

11_1.png

A boksz, avagy ökölvívás a legrégebbi olimpiai küzdősportok egyike. Népszerűsége a mai napig törtetlen, hiszen természetünknél fogva a küzdelem, és a vetélkedés vélhetően egyidős az emberiséggel. Így a mozgóképek megjelenésekor elkerülhetetlen volt, hogy a filmtörténeti klasszikusok sorából ne maradjon ki az ökölvívás témaköre. Mivel a boksz a férfiasság szimbólumaként vonult be a köztudatba, így a színészek előszeretettel vállalták el a sportág képviselőinek megformálását, mi több, afféle kiemelt szerepkörré vált bokszolókat eljátszani. Szóval a tekintsük át, hogy az elmúlt 40 évben milyen említésre méltó bokszfilmek születtek, és miféle evolúción estek át az ilyen típusú művek.

13_2.png

A klasszikusok

1976. mozis szenzációja minden kétséget kizáróan a Rocky volt. Igazi kultuszfilmmé vált a külvárosi olasz szegénynegyedből feltört ökölvívó története, ami az első olyan nagyszabású hollywoodi produkciónak tekinthető, amelyben a bokszé az abszolút főszerep. A film által milliók ismerték meg és kezdtek rajongani a sportágért, a boksz a közbeszéd tárgyává vált. A Rocky igazi szakmai siker lett, elnyerte a legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat, és habár Sylvester Stallone lecsúszott az aranyszoborról, világsztárrá vált. Nem meglepő módon a folytatás is hamar megérkezett, mi több, a mai napig már hét alkotás is készült Rocky Balboa karakterével kapcsolatban. Igaz, hogy az egész széria egy kitalált szereplő köré épül, mégis valódi lavinát indított el Hollywoodban és megalapozta a bokszfilmek műfaját.

3_38.jpg

A Rocky után mindössze 4 évet kellett várni arra, hogy egy filmtörténeti klasszikusok sorába illő életrajzi dráma szülessen meg egy bokszolóról. A Dühöngő bika Jake LaMotta, azaz a középsúlyú világbajnok, Bronxi Bika történetét meséli el, felemelkedésétől a bukásáig. Robert De Niro alakításáról azóta is legendák szólnak, ugyanis nemcsak tökéletes fizikai formába került a felkészítő bokszedzések révén, de amatőr találkozókon is megmérette magát. A film az idősebb LaMotta életébe is betekintést enged, melynek kedvéért a színész 30 kiló súlyfelesleget szedett magára. Szervezetét annyira megviselte a forgatás, hogy légzési nehézségei is adódtak. Végül nem szenvedett maradandó károsodást, a Dühöngő bika pedig óriási közönség- és szakmai siker lett, De Niro pedig megkapta érte második Oscar-díját is.

5_31.jpg

Robert De Niro nemcsak azzal adott iránymutatást kollégáinak, hogy ő volt az első színész, aki testsúlyának radikális megváltoztatásával készült fel szerepére, hanem úgy egyáltalán megalapozta férfi kollégái számára, ha valami igazán maszkulin és szó szerint ütős alakítást akarnak nyújtani, akkor egy bokszfilmben kell játszani. Ennek megfelelően egy másik színészlegenda, Daniel Day-Lewis is bejelentkezett a témakörben az A bunyós című filmdrámával 1997-ben. A mű azonban kicsit más, mint minden korábbi: a Belfastban játszódó történt az észak-írek és a britek közti elnyúlt konfliktusra épül, a 14 év után börtönből szabadult, egykori IRA aktivistát a boksz segíti át élete legnehezebb időszakán és ad támpontot az újrakezdéshez. Tehát itt a boksz afféle másodlagos funkciót tölt be, a film alapvetően a katolikusok és protestánsok harcaira épül. Viszont, mint a későbbiekből is láthatjuk, az a koncepció, hogy a boksz egy önkifejezési eszköz bizonyos társadalmi helyzet vagy személyes dráma túléléséhez, még számtalan másik műben is visszaköszön majd. Habár A bunyós nem lett akkora szakmai siker, Day-Lewis 3 éven keresztül készült fel rá, amiből kettőt az egykori profi ökölvívóval, Barry McGuigannel töltött. Az edző szerint olyan formában volt a színész, hogy saját súlycsoportjában komoly esélyekkel szállhatott volna ringbe igazi tétmérkőzéseken is.

2_44.jpg

A 2000-es évek

A 2000-es években az előzőekben bemutatott filmek kaptafájára készültek a boksz témájú művek. 2001-ben érkezett meg a mozikba Muhammad Ali 1964 és 1974 közötti karrierjére koncentráló Ali című életrajzi dráma. Habár minden a jól bevált recept alapján készült, mégsem lett az a kifejezett közönségsiker, ami a főszerepet alakító Will Smith mérsékelt lelkesedésének is felróható. Smith eleve visszadobta a szerepet, és csak azért vállalta el mégis, mert személyesen Ali hívta fel, hogy felkérje rá, mivel egyedül őt találta annyira jóképűnek, aki méltó lehet arra, hogy megtestesítse a filmvásznon. A színész pár kilót felszedett a szerep kedvéért, de nem fektetett bele annyi energiát, mint a korábban bemutatott legendás elődök, ami a végeredményen is meglátszik, de egy Oscar-jelölést megért alakítása.

8_29.jpg

A Rocky-hoz hasonlóan nagy szenzációként futott be a Clint Eastwood rendezte Millió dolláros bébi, ami akkora siker lett, hogy megnyerte a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb női és férfi mellékszereplő Oscar-díját is. A történet szerint egy kiváló bokszedző nagy nehezen beadja a derekát, hogy életében először női sportolót készítsen fel versenyekre, ráadásul Maggie már elmúlt 30 éves. A nő rendkívüli elszántságának köszönhetően várakozáson felül teljesít, és hihetetlen ütemben fejlődik, ám mielőtt sikerei csúcsára felérne, egy nem várt fordulat következik be. A Millió dolláros bébi ugyanúgy kitalált történet, mint a Rocky, viszont ugyanolyan mélyrehatóan ismerteti meg a nézőkkel a sportág mibenlétét és az ökölvívók fizikai és szellemi küzdelmeit. Hillary Swank lett az első nő, aki Oscar-díjat nyert egy bokszoló alakításáért. Igen komolyan vette a felkészülést, nagyjából 10 kiló izmot épített testére. Az edzések alatt viszont egy olyan komoly bakteriális fertőzést szedett össze, amely miatt hetekre kórházba kellett volna vonulnia – ehelyett a színésznő egy hét szabadságot kért és a stábtagok elől is eltitkolta betegségét.

1_47.jpg

2005-ben a karrierje csúcspontjáról lecsúszni kezdő Russell Crowe is úgy gondolta, hogy egy bokszoló megformálásával küzdi vissza magát a legnagyobbak közé. A remény bajnoka leginkább A bunyóshoz hasonlítható, mivel korrajzként funkcionál, csak ezúttal a nagy gazdasági világválság adja a történelmi hátteret. A segélyért sorban álló főhősünk, az egykori profi bokszoló, James J. Braddock csupán családja eltartása érdekében száll ismét a ringbe. Ám végül a reményektől, álmoktól, csodáktól, önbecsülés és a szeretet erejétől hajtva megint szárnyakat kap, és százezrek számára válik szuperhőssé. A remény bajnoka szakmai fogadtatása is ugyanúgy mérsékelt maradt, mint A bunyósé. Pedig Russell Crowe igazán igyekezett, 22 kilót leadott a szerep kedvéért, az egy évig tartó előkészületek és a forgatás során pedig többször szenvedett agyrázkódást, több foga is megrepedt az ütésektől, és a válla is kificamodott, ami miatt 2 hónappal el kellett tolni a felvételek kezdőidőpontját.

6_30.jpg

2010-től napjainkig

A 2010-es évek bokszfilmjeinek sorát a The Fighter – A harcos nyitotta meg. A megtörtént eseményeken alapuló műben egy ökölvívó testvérpár sorsát követhetjük nyomon. Dicky Eklund túl van már sportkarrierje nagy pillanatán, de a visszatérésről álmodozik, viszont erősen kábítószerfüggő. Ráadásul ő edzi öccsét, Micky Wardot is, aki emiatt hullámvölgybe került. Így előbb ellenfelekké kell válniuk ahhoz, hogy végül igazi testvérekként tudják megszerezni a győzelmet, és meg tudják erősíteni a családi kötelékeket. A The Fighter – A harcos alapvetően családi konfliktusokról és a drogfüggőség árnyoldalairól szól, mintsem magáról a sportról, viszont éppen a boksz az a dolog a féltestvérek életében, amitől helyreáll az egyensúly kapcsolatukban. A Dicky Eklund megformálásáért Oscar-díjat kapott Christian Bale 13 kilót fogyott a szerep kedvéért, és számtalan órát eltöltött Eklund társaságában, hogy elsajátítsa beszédstílusát és mozgáskultúráját.

7_1.png

2011-ben egy merőben új felfogású bokszfilm érkezett. A Vasököl főszerepében Hugh Jackman is bejelentkezett bokszolóként, ebben a filmben egy kiöregedett és megkeseredett ökölvívót alakít. A szereplő karrierjét az törte derékba, hogy a hagyományos bokszmeccseknél jobban izgatta a nézőket az, ahogyan 2,5 fél méter magas acélrobotok esnek egymásnak. Végül maga a főhős is eljut arra a pontra, hogy versenybe küld egy saját robotot, így a mű későbbi részében érte is izgulhatunk. A Vasököl egy kísérleti jellegű alkotás, leginkább családi, szórakoztató film, nem díjkiosztókra szánták, viszont érdekes szárnypróbálgatás, hogy hová futhatnak ki a jövőben bokszfilmek.

9_24.jpg

2015-től a rendkívül ambiciózus Jake Gyllenhaal is felvezetheti életrajzába a bokszolást. A Mélyütés című drámában egy fiktív ökölvívót alakít, aki éppen karrierje csúcsán áll, ám egy családi tragédia beárnyékolja életét, és ebből próbál újra talpra állni, ismét felküzdeni magát a legjobbak közé. Az utóbbi években Gyllenhaal változatos szerepei megválasztásával mindent megtesz, hogy Oscar-díjat szerezzen, viszont a Mélyütés elég középszerű és sablonos film lett. Pedig a színész igen nagy erőket fektetett a felkészülésbe, éppen előtte forgatta le az Éjjeli féreg című filmet, amelynek kedvéért versenysúlya alá ment 15 kilóval. Így a bokszoló szerep miatt híznia kellett 6 kilót, majd szálkásítania testét, emiatt hónapokig a hét minden napján kétszer is edzett. A film eredeti címe („Southpaw”) egy szleng kifejezés, amit balkezű bokszolókra használnak. Gyllenhaal jobbkezes, viszont edzői instrukciók alapján a Mélyütés utolsó nagy bokszmeccsén balkézzel üt.

4_40.jpg

Vajon a bokszfilmek csillaga leáldozott? Lehet-e még bármilyen újdonságot mondani ebben a témakörben? Esetleg a CGI effektek irányába indulnak el, mint amit a Vasököl sugall? Annyi biztos, hogy igen régen láthattunk már kifejezetten jól sikerült, újszerű, és kiváló színészi alakításokkal tarkított bokszfilmet. Pedig a nézők és a művészek oldaláról is lenne rá igény, ahogy Russell Crowe fogalmazott: „A filmszínészek számára olyan érzés egy bokszolót megformálni, mint a színházi színészeknek Hamletet játszani.”

10_22.jpg

Ha tetszett a cikk, további érdekességek találhatók a blogban Daniel Day-Lewis bokszolós alakításáról, vagy bokszfilmekben is játszó színészek elképesztő átalakulásairól:

Zseni vagy őrült? - A Daniel Day-Lewis életmű

A method acting megszállottjai

Mamma Mia!

Miért irritáló a Mamma Mia!? Meglepő a kérdés, hiszen a blogban számtalan bejegyzés született már musicalekkel, illetve zenés filmekkel kapcsolatban, így sejthető a műfaj iránti személyes elköteleződés. Azonban mindig szokott lenni egy kivétel, ami erősíti a szabályt.

4_39.jpg

Pontosan 10 évvel ezelőtt került mozikba a Mamma Mia!, amit rendkívül nagy várakozás előzött meg. Nemcsak a musicalek rajongóinak szólt a felhívás, hiszen ki ne lenne fogékony a nyár közepén egy olyan filmre, amely egy csodaszép görög szigeten játszódik, a szikrázó tengerparton pedig diszkó-ruhákban rázzák magukat világsztárok ABBA slágereket énekelve az esküvői előkészületek során? A Mamma Mia! célközönsége tehát nemcsak musical rajongókban merül ki, hanem ugyanúgy megszólít mindenkit, aki imádja az ABBA dalokat, vagy akinek bejön a Bazi nagy görög lagzi című fergeteges vígjáték – vagy úgy egyáltalán valamilyen limonádé jellegű, nyári hangulatú kikapcsolódásra vágyik. Akkor mégis mi csúszott félre? Talán a jó ízlés.

5_30.jpg

Kezdjük azzal, hogy a film rettenetesen giccses. Oké, általában a musicalfilmek alapból azok. Viszont jelen esetben indokolatlan mennyiségben borítják a nézőre a photoshopolt képeslapokra hajazó tengerparti tájképet, mindenféle közhelyes vízparti magatartásformával egyetemben (mint amikor a szereplő kendőjét lobogtatva szalad és haját fújja a szél, vagy az azúrkék tenger egy-egy cseppje megcsillan a félmeztelenül csónakázó férfi felsőtestén). És akkor még arról nem is esett szó, hogy a feszes testű, fiatal táncosok vagy az ötvenes diszkódívák mennyire ízléstelen kosztümöket viselnek.

7_27.jpg

Ha a látványon túltesszük magunkat és elfogadjuk olyan ötlettelennek, amilyen, akkor vessünk arra is egy pillantást, hogy miről szól a film. A történet rendkívül banális: egy fiatal amerikai lány a Görögországban tartandó esküvőjére készül, és meghívja édesanyja (nem kevesebb, mint) három egykori szeretőjét, hogy kiderítse, közülük ki lehet az apja. Természetesen a Mamma Mia! teljesen elsiklik amellett, hogy morálisan mennyire elfogadható az édesanya promiszkuitása, vagy pszichológiailag megalapozott-e az, hogy az anyja által egyedül felnevelt lány az esküvője napján miért érzi elengedhetetlennek apja támogatását. A hab a tortán pedig az, hogy ez az alapból bárgyú sztori oda fut ki, hogy végül nem derül ki az édesapa kiléte, a lány nem megy férjhez, viszont az édesanya összeházasodik az egyik apa-jelölttel.

1_46.jpg

Ha nem találnám végtelenül balgának ezt a történetet, akár túl is lépnék rajta azzal, hogy alapvetően a musicalek nem a mély gondolatokról híresek és vigaszt lelnék a csodálatos zenében. És talán ezen a ponton válik szürreálissá a Mamma Mia! élmény: ahogyan Pierce Brosnan vagy Colin Firth váratlanul dalra fakad, azt napokig nem lehet feldolgozni. Finoman szólva is csekély tehetséggel rendelkeznek az éneklés terén, és a filmbeli jelenlétük kapcsán is olyan érzésünk támadhat, mintha maguk sem tudnák, mit keresnek itt. A menyasszonyt alakító Amanda Seyfried hangszíne kifejezetten kellemetlen, a dalok előadásakor pedig haloványnak és erőtlennek tűnik. Vele ellentétben Meryl Streep leginkább a hangerejével próbálja kompenzálni hangi adottságait, ami miatt néha ordításnak hat éneklése (lásd The Winner Takes It All). Nem mellesleg fizikailag inkább nagymamának fest, mintsem örömanyának. Filmbéli barátnői (Julie Walters és Christine Baranski) pedig kifejezetten idegesítőek, de az összhatáson nem sokat rontanak. Szóval, valójában teljesen érhetetlen, hogy ezek a köz- és elismert művészek miért vállalták be, hogy így beégessék magukat. Colin Firth magyarázata szerint minden valamire való színésznek ki kell próbálnia, milyen musicalben játszani – de, mint a példa is mutatja, ez nem feltétlenül garancia a minőségre, ezúttal a hangok illúziórombolónak hatnak az eredeti ABBA slágerekhez képest.

3.jpeg

A Mamma Mia!-ban a kegyelemdöfést a tánckoreográfia adja meg, már amennyiben nevezhetjük annak. Amikor a filmben éppen véget ér egy idétlen vihogásokkal vagy fájdalmas közhelyekkel tarkított prózai rész, akkor szinte óramű pontossággal érkezik a táncjelenetnek szánt, de leginkább ütemes ugrabugrálásban és rohangálásban kimerülő koreográfia. Ezt úgy képzeljük el, hogy Meryl Streep az ágyon trambulinozik a „Dancing Queen”-re, Colin Firtht egy lánybúcsún vetkőztetik a „Gimme! Gimme! Gimme! (A Man After Midnight)” taktusaira, a festői kis görög templomban felhangzik az "I Do, I Do, I Do, I Do", ami aztán egy egész erőltetett és kínos bulivá fejlődik, végül ráadásként, éjféli csónakázás közben felcsendül az „I Have a Dream”.

2_43.jpg

Mielőtt kijött a Mamma Mia!, az angol sajtóban már előzetesen attól tartottak, hogy ez a film a musical halálát jelenti. Ugyanis maga a darab az 1999-es ősbemutatója óta leradírozhatatlan többek között a londoni West End és a New York-i Broadway műsoráról, Budapesttől Oszakáig telt házak előtt, 54 millió néző tekintette már meg az eddig 14 nyelvre lefordított előadás valamelyikét. A filmet látva viszont el sem lehet képzelni, miért tartja évtizedek óta lázban az embereket. A mozi 10 éves jubileumára pedig megérkezett a folytatás is, a rendkívül frappáns „Mamma Mia! Sose hagyjuk abba” címmel. Azért bízzunk benne, hogy mégis…
6_29.jpg

Mamma Mia!

amerikai zenés vígjáték, 109 perc, 2008

Rendező: Phyllida Lloyd

Főszereplők: Meryl Streep, Pierce Brosnan, Amanda Seyfried, Colin Firth

8_28.jpg

A method acting megszállottjai

A „Módszer”

„Method acting az, amit minden színész alkalmazott mindannyiszor, amikor jól játszott el egy szerepet” – vallotta Lee Strasberg, a modern színjátszás és színészpedagógia kiemelkedő alakja. Strasbergnek köszönhető a Sztanyiszlavszkij módszer megreformálása, ami által új alapokra helyezte a színészek munkáját, feladatait és etikáját.

0000.jpg

A 19. század végéig a színjátszást ösztönös vagy külsőleges megnyilvánulásnak tartották, és Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij volt az első, aki a tudati kontroll és az elemzés fontosságát hangsúlyozta egy-egy szerep megalkotásához. Ez a módszer azt várja el a színésztől, hogy egyéb források mellett támaszkodjék az érzelmi memóriájára is, azaz idézze fel azokat az érzelmeket és élményeket, amelyeket már átélt, vagy megtörténtek vele. Így maga a „színjáték” eszerint nem akkor kezdődik, amikor a színész fellép a színpadra, hanem ezzel csupán folytatódik a korábbi élmények mozzanatainak sora.

01_1.jpg

Strasberg az ő útján indult tovább az 1920-as években, amikor a viselkedéspszichológiai tapasztalatokat a személyiségfejlesztés irányába tolta el. A színpadi jelenlét során történő átélés és a játék kontroll alatt tartása, illetve az igazi érzések kifejezése, tudatos újraélése témakör foglalkoztatta leginkább a drámapedagógust. Különböző gyakorlatokat dolgozott ki, melyek fő elemei a relaxáció, a koncentráció, az improvizáció, az affektív memória működtetése, illetve az érzet- és érzelememlékek elő- és felidézése. Gyakran Oscar-díjjal is jutalmazzák módszerének legmegszállottabb híveit, akik ugyan elképesztő alakításokat nyújtanak, ám megdöbbentő dolgokat képesek megtenni érte.

00.png 

Daniel Day-Lewis

Ha a method acting szótári mintapéldáját keressük, akkor Daniel Day-Lewis életművét érdemes szemügyre venni – amiről már egy teljes bejegyzés is született a blogban Zseni vagy őrült? címmel. Hogy kiemeljünk párat a számtalan megdöbbentő módszere közül, érdemes megemlíteni A bal lábam című életrajzi drámát, amelyben egy mozgáskorlátozott festőművészt játszik. Az egész forgatás alatt nem állt fel a kerekesszékéből, csak akkor evett, ha megetették és az összefüggő beszédről is leszokott. A görnyedt testtartásának köszönhetően pár bordáját is eltörte, de egy Oscar-díjat hozott a konyhára a sok szenvedés.

4_38.jpg

A New York bandái miatt hentesgyakornoknak állt és késdobálást is tanult profi cirkuszosoktól. A forgatáson pedig tüdőgyulladást kapott, mivel nem volt hajlandó melegebb kabátot hordani, mint ami a 19. században létezett – végül az orvosi kezelésről sikerült meggyőzni. Az Apám nevében című filmjére készülve egy cellában élt börtönkoszton, és megkérte a stábtagokat, hogy hideg vízzel locsolják le időnként és mentálisan kínozzák. A salemi boszorkányok kedvéért felhúzott faluban, villany és folyóvíz nélkül élt, egy saját maga által, 17. századi szerszámokkal épített házban. Az utolsó mohikán előtt hat hónapig magának vadászta és halászta az élelmet, ha nem fogott semmit, nem evett. A bunyós miatt három évig heti hét napban bokszolt és edzője szerint akár profi szinten is folytathatta volna. Szó mi szó, talán csak az volt az egyetlen mulasztása, hogy nem lett amerikai elnök a Lincoln című filmje kedvéért. (Day-Lewis életéről és további őrültségeiről itt lehet olvasni: A Daniel Day-Lewis életmű)

 

Robert De Niro

Day-Lewis a példaképének nevezi a kétszeres Oscar-díjas színészt, kinek nevéhez hasonlóan sok legenda fűződik a felkészülési technikáit illetően. Kezdjük azzal, hogy ő volt az első, aki bevállalta egy szerep kedvéért, hogy jó pár kilót felszed. Ráadásul még egy csavart helyezett a történetbe, ugyanis a Dühöngő bika kedvéért 25 kilót hízott az idősebb Jake LaMotta megformálásához – majd a forgatás közben intenzív edzésbe kezdett, hogy hiteles izomzatot fejlesszen ki a bokszoló korai éveinek bemutatásához. Nem mellesleg profi szinten űzte a sportot. A Cape Fear – A rettegés foka miatt pedig 5000 dollárt fizetett fogorvosának, hogy a karaktere hitelessége miatt tegye tönkre a fogsorát – majd a forgatás után 20 000 dollárjába került, hogy helyrehozassa.

5_29.jpg

Ezek mellett már csak apróságnak tűnik, hogy az ikonikus Taxisofőrbeli szerepére úgy készült fel, hogy taxizási engedélyt váltott ki, és 12 órás műszakokban fuvarozta az utasokat New Yorkban. A Keresztapa második része érdekében három hónapra Szicíliába költözött, hogy elsajátíthassa a helyi olasz akcentust. Az Aki legyőzte Al Caponét készítése során csak Al Capone szabójától származó ruhákban járt, beleértve a fehérneműjét is. A New York, New York miatt pedig megtanult szaxofonozni.

55.jpg 

Dustin Hoffman

Az egyik leghíresebb method actinggel kapcsolatos anekdota a Maraton életre-halálra forgatásán esett meg, amiben Hoffman karaktere nem alszik három napig - így a színész is ugyanezt tette, hogy kellően nyúzottan fessen. Kollégája, Sir Laurence Olivier pedig nemes egyszerűséggel megkérdezte tőle: „Édes fiam, miért nem próbálsz meg inkább színészkedni?”
15_16.jpg

Az Éjféli cowboy egyik jelenetének felvétele is igazán emlékezetesre sikerült: egy taxis véletlenül belehajtott a díszletekbe, és Dustin Hoffman úgy küldte el melegebb éghajlatra a szerencsétlen sofőrt, hogy egy pillanatra sem esett ki szerepéből (ugyanolyan jellegzetességgel beszélt és sántikált is.) A baleset végül a film végső vágásába is bekerült.

 

Marlon Brando

Marlon Brando már akkor a method acting híve volt, amikor még senki nem ismerte Hollywoodban. Egyik korai színházi szerepében úgy kellett megjelennie az első jelenetében, hogy kifulladtnak kellett tűnnie – ennek érdekében a takarásban addig rohangált fel-alá a lépcsőkön, amíg alig kapott levegőt, majd belépett a színpadra. Az egyik legfélelmetesebb anekdota pedig az 1950-ben bemutatott, Férfiak című filmje kapcsán látott napvilágot. Szerepe szerint egy deréktól lefelé lebénult veteránt játszik és annak érdekében, hogy mentálisan felkészítse magát a forgatásra, hónapokig egy kórházi ágyban feküdt mozdulatlanul.
7_26.jpg

A színész számára a Keresztapában megformált Don Corleone újjászületést jelentett. 47 évesen kapta meg az ikonikus szerepet, és a négy fal között egyfolytában gyakorolt. A felvételek előtt papír zsebkendővel tömte ki a száját, kisminkelte magát, és a tükör előtt tökéletesítette az előadásmódját.

 

Al Pacino

Al Pacino is híres rendkívül elmélyült felkészülési technikáiról. Például a Kánikulai délutánban folyamatosan hideg vízzel locsolta magát, hogy minél őrültebb állapotba kerüljön. A Serpico című filmben pedig egy rendőrt alakít, és a forgatáson kívül is annyira a karakterben maradt, hogy úton hazafelé megpróbált letartóztatni egy kamionsofőrt, aki vélhetően szabálytalankodott. Az Egy asszony illatában vak férfit játszik, és a felvételek után is úgy viselkedett, mintha nem látna. Később filmbeli partnerének, Chris O’Donnellnek viccesen meg is jegyezte, hogy „Habár nem láttalak, azt hallottam, hogy jól játszottál.” További érdekesség, hogy Al Pacino legendás method acting művészetéről írta 65 oldalas szakdolgozatát Alec Baldwin a színművészetin.

9_23.jpg 

Jack Nicholson

A legendás Száll a kakukk fészkére című film felvétele előtt a színész több hétre beköltözött egy elmegyógyintézetbe, hogy mentálisan felkészítse magát, és igazi betegekkel is elbeszélgetett. A Ragyogás forgatásán pedig a frászt hozta a stábra, amikor a szünetekben úgy mászkált a hotel falai között, hogy a „balta, halál, gyilkosság” szavakat ismételte megállás nélkül.

14_20.jpg 

Jim Carrey

A gumiarcú színész az Ember a Holdon forgatásán még a szünetekben is Andy Kaufmanként viselkedett, állítólag azért, mert az igazi Kaufman sem szeretett a felvételi szünetekben kiesni a szerepéből. Csak akkor reagált bármire is, ha Andy-nek vagy Tony-nak szólították (Tony Clifton volt Kaufman egyik alteregója). A zsebeiben pedig mindig sajtot hordott, amiknek állítólag szörnyű szaga volt. A stáb megrökönyödve figyelte Carrey-t, de jelen volt közreműködőként Kaufman néhány barátja is, akik örültek a dolognak, és utólag azt mondták: “Andy újra velünk volt pár hónapra”.
10_21.jpg

 

Christian Bale

A walesi színész Robert De Niro nyomdokaiba lépett állandó súlyingadozásaival. A gépész című film kedvéért 25 kilót fogyott, amit azzal ért el, hogy egy szem almát és egy kávét fogyasztott minden nap. A forgatás után pedig villámsebesen visszahízott versenysúlyára és jól kigyúrta magát a Batman főszerepe miatt.
8_27.jpg

Bale kiállhatatlan természetéről is napvilágot láttak történetek, például az Amerikai pszichó felsőbbrendű, öntelt sorozatgyilkosa karaktereként nem volt hajlandó szót váltani a stábtagokkal és minden nap órákat töltött az edzőteremben, hogy teste még tökéletesebb lehessen. A Terminátor: Megváltás forgatásán egy óvatlan pillanatban megzavarta koncentrációját egy kellékes, akivel minősíthetetlen stílusban üvöltött, de pontosan ugyanolyan akcentussal és mimikával, mint ahogy az általa megformált figura tette volna.

 

Adrien Brody

A zongorista Wladyslaw Szpilmanjának hiteles megformálása érdekében megtanult a hangszeren játszani, napi négy órát gyakorolt és egészen addig vette a zeneórákat, amíg folyékonyan nem tudott Chopin darabokat előadni. Annak érdekében, hogy személyesen átélje, milyen érzés lehetett az általa megformált férfinek az otthonát elhagyva feladni korábbi életét, Brody eladta minden ingóságát (a házát, az autóját, a személyes tárgyait) és még a barátnőjével is szakított, mielőtt megérkezett Európába a forgatásra. És nem mellesleg 58 kilóra lefogyott a szerep kedvéért.
11_23.jpg

 

Heath Ledger

Több hétre bezárkózott a hotelszobájába, ahol nemcsak belemélyedt a Batman képregényekbe, de Jokerként élt. Még egy naplót is vezetett a karakter bőrében született gondolatairól. Később a forgatáson csak napi két órát aludt, hogy minél őrültebbnek tűnjön. A felvételek végeztével szinte azonnal a következő filmje (Doktor Parnassus és a képzelet birodalma) forgatására utazott, akkor már álmatlanságban, tüdőgyulladásban és krónikus kimerültségben szenvedett. Egy hét pihenőt kért, majd ekkor következett be tragikus halála 2008. január 22-én, ami vélhetően nem öngyilkosság volt, hanem véletlen gyógyszertúladagolás. 28 évesen hunyt el.
6_28.jpg

 

Jared Leto

Úgy tűnik, Joker szerepe vonzza az őrületet. Jared Leto az Öngyilkos osztagban játssza az ikonikus figurát, a forgatás alatt végig a karakterként élt és furcsa ajándékokkal bombázta a stábtagokat – például disznó tetemeket és élő patkányokat küldözgetett a szerencsés kollégáknak. A Mielőtt meghaltam című filmben egy transzvesztita, AIDS-es fiatalt alakít, és teljesen átlényegült a forgatásra. Természetesen a szünetekben is női ruhákban mászkált, mi több, úgy járt bevásárolni is. A szerep kedvéért 51 kilóra fogyott.
12_21.jpg

 

Eddie Redmayne

A mindenség elmélete című film Stephen Hawking életéről szól. A hitelesség érdekében a színész napi több órát töltött Hawking speciális kerekesszékében, kicsavart testhelyzetben, ami fizikai fájdalmat okozott neki és néha légzési nehézségekkel járt.

111.jpg

 

Shia LaBeouf

A színész gyakran kerül címlapokra megszállott viselkedésével. A Harag című történelmi film forgatásán például elégedetlen volt a sminkesek munkájával és megvágta az arcát egy késsel, kihúzatta az egyik fogát, illetve a hitelesség kedvéért leállt a fürdéssel a felvételek idejére. Ennek köszönhetően a stábtagok kirúgták a közös szállásról.

13_1.png

A Charlie Countryman szükségszerű halála felvételekor LSD-t használt, hogy még élethűbben jeleníthesse meg a bódult elmeállapotot.

 

Hilary Swank

Hogy hölgyekről is szót ejtsünk, a kétszeres Oscar-díjas Hilary Swank az abszolút befutó. A fiúk nem sírnak forgatása előtt egy hónapig férfinek öltözve, férfiként élt, még a szomszédjai is azt hitték, hogy egy rokona költözött be hozzá. A szereplőválogatáson pedig hazudott az életkorát illetően, amit azzal indokolt, hogy a karakter is így tett volna.
2_42.jpg

A Millió dolláros bébi kedvéért 10 kiló izmot szedett magára. Azonban a bokszedzéseken elkapott egy súlyos staphylococcus fertőzést, amelyet eltitkolt a stáb elől – az indok szintén ugyanaz volt, miszerint a figura is ekképp viselkedett volna. Ezzel a betegséggel három hetet kellett volna kórházban töltenie, helyette egy hét szabadságot kért kimerültségre hivatkozva, majd újult erővel tért vissza a forgatásra.

 

Natalie Portman

Az amúgy is sovány színésznő 10 kilótól szabadult A fekete hattyú törékeny balett-táncosa megformálásához. A szerep miatt egy éven keresztül, naponta járt tánctanárhoz, és habár a forgatás során kapott dublőrt is, a legtöbb jelenetben őt láthatjuk balettozni.
3_2.png

 

Rooney Mara

A színésznőnek A tetovált lány forgatása előtt még a füle sem volt kilőve, azonban Lisbeth Salander karaktere miatt a fülébe, szemöldökébe, az orrába, a szájába és a mellbimbójába is piercingeket rakatott, összesen 12 darabot, amelyeket végig magán tartott a felvételek során.

1_45.jpg

 

Ha tetszett a cikk, érdemes ezt is végigböngészni: 

Zseni vagy őrült? - A Daniel Day-Lewis életmű

Filmkritika - Chicago

1924-ben a Chicago Tribune törvényszéki tudósítójaként kereste kenyerét Maurine Dallas Watkins, aki annyira érdekesnek találta Beulah Annan és Belva Gaertner esetét, hogy drámát írt belőle. Valószínűleg maga sem sejtette, hogy még 100 év múlva is világszenzáció lesz a történet.

3_37.jpg

A húszas évekbeli Chicagóban tombol a jazz és az erőszak: a gyilkolás szinte a szórakozás egy fajtájává nőtte ki magát, és legfeljebb akkora bűnt jelent, mint megszegni az alkoholtilalmat. A történet középpontjában két sikeréhes nő áll, akik hirtelen felindulásból és/vagy féltékenységből gyilkosságot követnek el. Hiába is keresnénk pozitív hősöket, Chicagóban mindenkit csupán a showbiznisz érdekel. Így az ártatlanság csak púder a szenzációra vágyó közönség számára – amúgy álszent bűnözőket, korrupt igazságszolgáltatást és tutyimutyi kispolgárokat takar az álca. Ám a szatirikus humornak köszönhetően könnyed stílusban tálalódik a súlyos mondandó, és mint a példa is mutatja, rendkívül szórakoztató is lehet az erkölcstelenség és romlottság virágzása. Ahhoz, hogy élvezzük a műsort nincs másra szükség, mint egy frappáns szövegkönyvre, jó hangú, mutatós színészekre, bombasztikus slágerekre, pazar díszletekre és látványos koreográfiára.

9_22.jpg

Ám bármennyire is stílusos és hangulatos a filmben bemutatott vagy száz éves amerikai miliő, maga az üzenet mégsem elavult. Tulajdonképpen a Chicago a médiában megjelenő látszat és a valóság viszonyát feszegeti. Számtalan tanulmány született már arról, hogy lényegében lehetetlen vállalkozás kamerákon keresztül, szóban elbeszélve vagy írott formában pontosan rekonstruálni bármilyen eseményt, hiszen nem ugyanazok a benyomások érik a médiatartalom fogyasztóját, mintha a helyszínen lenne, és élőadás esetén is csak a valóság kicsiny szeletét lehet közvetíteni. Viszont, ahogy a Chicagóban is látszik, az audiovizuális információkon alapuló társadalomban már nem arról van szó, hogy mennyire életszerű a közvetítés, hanem inkább azon van a hangsúly, hogy minél szenzációsabb legyen a tartalom. A színes látvány köntöse mesterien elfedi mindazt, ami szürke, érdektelen és átlagos. A Chicago is egy ilyen színpompásnak látszó álságos világról mesél, ahol átnéznek mindenen, ami középszerű, és a morális értékek is teljesen mellékesek.

4_37.jpg

Maurine Dallas Watkins drámájából 1975-ben született meg a John Kander - Fred Ebb-féle  Chicago musical, és a bemutatása után 936 előadást ért meg a Broadway-en. 1996-ban készült el a felújított változata, ami annyira sikeres lett, hogy a mai napig, azaz már 22 éve folyamatosan játsszák New Yorkban. (Hazánkban számtalan alkalommal állították színpadra a darabot, legutóbb júniusban debütált Alföldi Róbert rendezésében az Átriumban - a kritika a linkre kattintva olvasható.) Szinte a Chicago hetvenes évekbeli premierjével egy időben elkelt a megfilmesítési jog is, azonban igen nehezen született meg a műalkotás. Hosszú előkészületek zajlottak egy olyan verzió megvalósításáért, amelyet Bob Fosse rendezett volna, és a főszerepeket Goldie Hawn-ra (mint Roxie Hart), Liza Minnelli-re (mint Velma Kelly) és Frank Sintara-ra (mint Billy Flynn) bízták volna, azonban Fosse 1987-es halálával lefújták a projektet.

13_18.jpg

Egészen 2002-ig kellett várni, hogy a Broadway darabok koreográfusaként dolgozó Rob Marshall megrendezze élete első mozifilmjét. Az akkor 42 éves direktor számítógépes trükkök nélkül, a hagyományos színpadtechnika segítségével varázsolta széles vászonra a füstös, zajos jazzvilágban játszódó Chicagót. Valódi kasszasiker lett a műből, 13 Oscar-díjra jelölték, amelyből hatot meg is kapott, köztük a legjobb filmnek és mellékszereplőnek járó szobrot is. Így a Chicago bekerült azon 11 zenés film klubjába, amelyek megkapták a „Legjobb film” kategóriában az Oscar-díjat (Broadway Melody, A nagy Ziegfeld, Magam útját járom!, Egy amerikai Párizsban, Gigi, West Side Story, My Fair Lady, A muzsika hangja, Oliver, Amadeus), illetve beválasztották minden idők 25 legjobb musicalfilmje közé.

8_26.jpg

Aki 2001 környékén élt és mozgott Hollywoodban, be akart kerülni a Chicagóba. A legnagyobb harc Roxie Hart szerepéért ment, a teljesség igénye nélkül a következő színésznőket hallgatták meg: Nicole Kidman, Gwyneth Paltrow, Jennifer Aniston, Drew Barrymore, Juliette Binoche, Cate Blanchett, Sandra Bullock, Cameron Diaz, Jodie Foster, Katie Holmes, Charlize Theron és Kate Winslet. Végül az a Renée Zellweger nyert, aki éppen akkoriban vált világhírűvé Bridget Jonesként – és nagyjából 20 kilót adott le villámsebesen, hogy a törékeny Roxie Hart lehessen (és egy Oscar-jelölést is begyűjtsön kiváló játékáért).

1r.jpg

Első elképzelések szerint Madonnának szánták az intrikus Velma Kelly karakterét, de szóba került még Angelina Jolie, Jennifer Lopez és Julia Roberts is. A film egyik producere, Martin Richard éppen Michael Douglas és Catherine Zeta-Jones bermudai karácsonyi partiján vendégeskedett, amikor meghallotta a háziasszonyt énekelni. Nem kellett sokat várni, hogy felajánlják neki Roxie Hart szerepét, viszont a színésznő ultimátumot adott: vagy Velma Kelly lesz, vagy nem szerepel a filmben. Indoklása szerint habár magát a darabot nem ismeri annyira, de azért azzal tisztában van, hogy Velma Kelly száma az „All That Jazz”, és csak ezért a dalért játszana a Chicagóban. Zeta-Jonest pedig a producerek annyira akarták, hogy fejet hajtottak kérésének, így a többi híres jelöltnek megköszönték a jelentkezést.

5_28.jpg

Azonban a későbbiekben is adódtak problémák a színésznővel kapcsolatban. Az egyik komoly vita tárgyát Zeta-Jones haja szolgáltatta: a rendező azt akarta, hogy természetes, hosszú hajzuhatagával álljon a kamerák elé. A színésznő viszont kizárólag rövid, bob frizurájú parókát akart viselni. Érvelése szerint, ha eredeti hajkoronájával táncolna, az akaratlanul is az arcába lógna, és eltakarná azt. Ezáltal pedig felmerülhetne annak a gyanúja, hogy csak egy dublőr csinálja helyette a koreográfiát. Miután a haj-kérdést eldöntötték, és elkezdődött a forgatás, Zeta-Jones bejelentette, hogy gyermeket vár. Emiatt át kellett szervezni az időbeosztást, előrevették a színésznő táncos jeleneteit. Az operatőri munkát is nem várt kihívások elé állította a helyzet. A forgatás későbbi szakaszában, amikor Velma háttal állt a kameráknak, akkor testdublőrt használtak, a közelieknél vagy köntöst viselt, vagy deréktól felfelé vették fel. A rosszindulatú pletykák szerint a színésznő zsigerből hozta az ellenszenves díva karakterét, de bárhogy is legyen, fergetegesre sikerült a film nyitójelenetét adó "All That Jazz", és felejthetetlen alakítást nyújtott Velma Kellyként, amiért az Akadémia is megjutalmazta egy Oscar-díjjal.

835cb3006835bc7a7ae0ce25c85cee2a--catherine-zeta-jones-catherine-ohara.jpg

A minden hájjal megkent ügyvéd szerepe sem könnyen talált gazdára. Felmerült John Cusack, Steve Martin, Kevin Spacey és Kevin Kline neve is, de leginkább John Travoltát vagy Hugh Jackmant akarták meggyőzni. Végül mindketten visszautasították a lehetőséget, ám később azt nyilatkozták, hogy a végeredményt látva bizony megbánták döntésüket. Egyébként ez már a 4. alkalom volt (az Amerikai dzsigoló, a Mennyei napok és a Garni-zóna után), amikor John Travolta visszadobott egy ajánlatot és helyette Richard Gere-t szerződtették le. Mindenesetre Gere nagyszerű választásnak bizonyult Billy Flynn szerepére, lelkiismeretesen készült, például a forgatás előtt három hónapig sztepp órákat vett azért a másfél percnyi táncjelenetért, aminek a felvétele nagyjából 12 órán keresztül tartott.

11_22.jpg

A Chicago kultikus karaktere Morton Mama, akit a leginkább vígjátékokból ismert Queen Latifah alakít a filmben. A válogatók alatt neki is neves vetélytársakat kellett túlszárnyalnia, ugyanis versenyben volt még Beyoncé, Whoopi Goldberg, Kathy Bates és Bette Midler is. Roxie férje, Amos Hart szerepével megkínálták Keanu Reevest és Charlie Sheent is, ám végül a kevésbé ismert John C. Reilly nyert. A musicalben viszonylag kicsi és a történet szerint kifejezetten jelentéktelen szerepe van a férfinek, ám a színész nem vette félvállról a felkészülést, igen kreatívan részt vett a karakter kidolgozásában. Mivel a valóságban is rajong a bohócokért, ő javasolta a "Mister Cellophane" dal sminkötletét a rendezőnek, és az is a színész fejéből pattant ki, hogy a felvétel közben fesse ki magát. Összességében az alakítás egyáltalán nem lett olyan szürke, mint maga Amos, egy Oscar-jelölést is hozott a konyhára John C. Reilly-nek.

10_20.jpg

A Chicagóval kapcsolatban érdemes még további érdekességet is megemlíteni. A film nagy erényei közé sorolják még azok is, akiknek nem tetszett a végeredmény, hogy színtiszta színpadi eszközökkel valósították meg a látványos jeleneteket, nem használtak számítógépes trükköket. Egy jelenet mégis volt, amiben elkerülhetetlenné váltak a mesterséges effektek: a „We Both Reached For The Gun” című dalban Billy Flynn szó szerint marionett bábként mozgatja az újságírókat, és itt nem találtak más megoldást az egyébként rendkívül frappáns ötlet megvalósítására.

2_3.png

A magyar nézők számára minden bizonnyal emlékezetes a „Cell Block Tango” jelenet azon része, amikor a Hunyák nevű rab elkezd magyarul beszélni – ám nem sokkal többet értünk meg belőle, mint amennyit egy magyarul nem beszélő nézőnek mond a szöveg. A színésznő orosz származású, és rendkívül meggyűlt a baja a magyar akcentussal. Szóval, nem velünk van a baj, ha a filmben legfeljebb csak foszlányokban értjük meg a mondandóját. De most lehull a lepel, így hangzik az ártatlan lány vallomása: "Mit keresek én itt? Azt mondják, a híres lakóm lefogta a férjem, én meg lecsaptam a fejét. De nem igaz. Én ártatlan vagyok. Nem tudom, miért mondja Uncle Sam, hogy én voltam. Próbáltam a rendőrségen megmagyarázni, de nem értették meg."

12_20.jpg

Túl minden flitteren és csillogáson, azt is lehet tudni, hogy a valóságban mi lett a Chicago főhőseink sorsa. Belva Gaertner (azaz Velma Kelly) miután szabadult a hűvösről, csak apróbb összetűzésekbe került a törvénnyel élete során, egyébként jó útra tért és természetes körülmények között érte a halál 80 éves korában Kaliforniában. Viszont Beulah Annannel (azaz Roxie Hartttal) már nem voltak ilyen kegyesek az égiek. Miután hűséges férje támogatásával kijött a börtönből, rögtön el is vált tőle. Ezután elfogyasztott még egy férjet, majd a harmadik házasságának idején érte utol a halál tuberkulózis formájában. Mindez csupán a hírhedt tárgyalás után 4 évvel történt. Szóval a valóság néha tényleg elég kiábrándító tud lenni.

7_25.jpg

Chicago

amerikai musical, 113 perc, 2002

Rendező: Rob Marshall

Főszereplők: Renée Zellweger, Catherine Zeta-Jones, Richard Gere

14_19.jpg

És ha nem lenne még elég a Chicago témából, érdemes elolvasni egy kritikát arról, hogy Alföldi Róbert rendezésében hogyan fest ez a történet. Színház kritikai itt: Chicago - rendezte Alföldi Róbert

Sodródunk és merülünk az óceánba

A nyár kifejezetten az az évszak, amikor sokaknak megadatik, hogy ellátogathatnak valamely ország mesés tengerpartjára. Akinek már volt szerencséje megpillantani a lélegzetelállítóan kék, hullámokkal tördelt vízfelszínt a végtelennek tűnő horizonttal, és megcsapta arcát a párás, sós szél, valószínűleg sosem felejti el azt a semmi máshoz nem hasonlítható élményt. Ha viszont idén kimarad egy ilyen jellegű utazás, akkor sincs okunk búslakodni, hiszen széles vásznon akár két különböző aspektusból is megcsodálhatjuk az óceán döbbenetes erejét és szépségét.

0_1.jpg

Merülés a szerelembe (Submergence, rendező: Wim Wenders)

Az Oscar-díjas Alicia Vikander és James McAvoy főszereplésével készült drámában egy mélytenger kutatásával foglalkozó matematikus és egy kém románcát láthatjuk. Az események három szálon futnak: az óceánkutató nő Grönland környékén készül több ezer méter mélységbe merülni, a magát vízmérnöknek kiadó brit titkosügynök fogságba esik Szomáliában, emellett visszaemlékeznek közös élményeikre is, amikor egy felejthetetlen karácsonyt töltenek együtt a francia óceánparton. Mint a fentiekből is kitűnik, kapcsolatuk alkotóeleme a víz, ez a végtelen, megújuló, körforgó elem, ami életben tartja, de akár meg is ölheti őket. Beszélgetéseik fő témáját a tudomány, a természet, a történelem, az irodalom adja, illetve rendkívül bájos párbeszédeket is folytatnak az emberi testben jelenlévő víz kapcsán. Természetesen mindez az életszerűség legapróbb csíráját sem tartalmazza.

11_21.jpg

A filmmel nem csak az a probléma, hogy irreális a szerelmi szál. Maguk a szereplők eltúlzott helyzetekbe sodródnak és mindkettejüknek a saját vállukon kell cipelniük az egész világ súlyát is. A fogságba esett, magát humanitáriusnak kiadó férfi gyilkosokkal folytat szinte filozófiai mélységű beszélgetéseket a keresztény-iszlám vallás kibékíthetetlen ellentéteiről, a globális aktuálpolitikáról vagy az afrikai vízhiányról. Ezzel egy időben a nő az óceán mélyét vizsgálja, új életformákat keres, és az onnan szerzett oxigénből próbál olyan információkat kinyerni, amelyek az emberiség jövője számára is hasznosak és meghatározók lehetnek. Habár maguk a szereplők szimpatikusak, szinte nevetségesnek tűnik, ahogy világmegváltó szándékaik és szerelmi gyötrődéseik közepette megpróbálnak valami általános és hihető konklúziót átadni.

2_41.jpg

A Merülés a szerelembe mentségére szolgál, hogy elképesztő ereje van az operatőri munkának. A vidéki francia táj napsütötte, zöld pázsitos, sziklákkal szabdalt tengerpartja után hirtelen az óceán fenekén uralkodó vaksötétbe merülhetünk; vagy Szomália aszott, piszkos, kietlen hegyei közül szinte varázsütésre a lenyűgöző szépségű izlandi tengerparton találjuk magunkat, ahol minden szikla hihetetlenül zöld és élettel teli. Ha fogékonyak vagyunk a gyönyörű tengerparti felvételekre, akkor nem érezzük annyira vontatottnak és mesterkéltnek a művet, amilyen valójában. Kár érte, mert az alkotói szándék nem volt elhibázott vagy céltalan. A film mottóját egy John Donne idézet adja, ami nem mellesleg Ernest Hemingway egyik legismertebb regényének is a bevezető gondolata – és a férfi főhősünk hangosan felolvassa, nyomatékosítva. Érdemes ezen elmerengeni egy picit.

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

4_36.jpg

Sodródás (Adrift, rendező: Baltasar Kormákur)

Állítólag már maga Magellán is megmondta, hogy habár „az óceán veszélyes és az ott dúló vihar rettenetes, de ez az akadály sem elegendő ok parton maradni.” A 23 éves Tami Oldham és 34 éves vőlegénye, Richard Sharp is ugyanígy vélekedhetett erről, amikor Tahitin vitorlát bontottak és a kaliforniai San Diego irányába kormányozták hajójukat 1983-ban. Ám a nevét meghazudtolva az óceán nem a csendes arcát mutatta meg nekik: a semmi közepén egy 4-es erősségű hurrikán csapott le jachtjukra, eltörve az árbocokat és tönkretéve minden navigációs eszközüket. Egy szextáns szögmérő segítségével próbálták magukat a több, mint 3000 kilométerre lévő Hawaii partjaihoz sodortatni. Mivel az esetből most mozifilm is készült, így nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a hajó 41 nap után meg is érkezett célpontjához.

8_25.jpg

A rendező, Balatasar Kormákur előszeretettel nyúl olyan megtörtént esetekhez, amelyekben vakmerő emberek extrém dolgokban vágnak bele és kalandvágyuk okán szenvedésre kárhoztatnak. Előző, Everest című filmje az 1996-os tragédiáról szól, ahol 8 hegymászó vesztette életét egy nap alatt és többen egy életre megnyomorodtak. Habár a mű teljesen a nézőre bízta az eset megítélését és nem foglalt állást a kérdésben, a döntések súlyát és a természettel szembenálló emberi felelősség témakörét is feszegette, mivel nemcsak a viharos időjárás okozta a baleseteket. Az Everestben az az igazán lenyűgöző, hogy a táj szépsége és vadsága nemcsak esztétikai minőséget képvisel, hanem beleépül a tartalomba: a hegy fenséges és grandiózus ábrázolásmódja, amibe mi nézők is beleborzongunk, egyértelművé teszi, hogy miért kockáztatják annyian az életüket, hogy feljussanak rá.

A Sodródásban ugyanúgy megkapjuk a hátborzongatóan gyönyörű, ámde kegyetlen óceán kontextusát, hiszen mi már régóta tudjuk, hogy „habár fölűl a gálya, s alúl a víznek árja, azért a víz az úr”. Ám akárcsak a Merülés a szerelembe esetében, a szintén csodálatos tájképeken és a természet elemi zordságának ábrázolásán túl itt is félrecsúszott valami, vagyis sajnos nem jutott elég szél a vitorlába.

7_24.jpg

Kezdjük azzal, hogy a film karakterei rendkívül vérszegények. A másik óceános filmhez hasonlóan ez az alkotás is több idősíkon fut: in media res az összetört jachton kezdünk sodródni, és párhuzamosan betekintést nyerünk a főszereplők megismerkedésétől egészen a hurrikánig lezajlott eseményekbe. A férfi (Sam Claflin) a Sodródás legnagyobb részében csak fekszik és szenved, a visszaemlékezésekben pedig bárgyú módon bájolog. A nő (Shailene Woodley) már izgalmasabb karakter lenne, viszont a színésznő irritálóan túljátssza. Ő a producer is, egyértelmű, hogy rászabták az egész karaktert, még csak fizikailag sem hasonlít az eredeti Tamira – aki egy jelenet erejéig látható a filmben.

5_27.jpg

A történtek ábrázolása sekélyes, még csak gondolat szintjén sem merül fel, hogy bármikor rossz döntést hoztak vagy hibáztak a szereplők. A Sodródásban az is probléma, hogy habár alapvetően túlélésről szól az alkotás, mégsem erre helyeződik a hangsúly. A karakterek negédes párbeszédeket folytatnak a végtelennek tűnő hánykolódás közepette, de az már nem derül ki, milyen fizikai megpróbáltatásokkal kellett megküzdeniük a nyílt tengeren történő életben maradásért. De legalább maga a hánykolódás nagyon hiteles: a rendező két órányira a szárazföldtől forgatta le a filmet, így nemcsak a fényviszonyok és a hullámzás volt eredeti, hanem a színészeknek sem kellett sokat sanyargatni magukat, hogy rosszul nézzenek ki.

14_18.jpg

Azért is szomorú, hogy ennyire félresikerült a Sodródás, mert magában a zsánerben van potenciál, hiszen Hemingway Az öreg halász és a tengere óta közkedvelt kontextus az „egyedül a tengeren” alapötlet - egyszerre lehet valami nagyon látványos és egyben filozofikus művet létrehozni. Nagyszerű példa erre a 2012-ben bemutatott Pi élete vagy a 2013-ban készült Minden odavan. Előbbiben egy indiai fiú hánykódik 227 napon keresztül a Csendes-óceánon és a hitről, illetve a szavak erejéről mond valami teljesen felejthetetlent a nézőknek. Utóbbiban egy idős férfi hajója ütközik az Indiai-óceánon egy szemétként sodródó konténerrel, ami teljesen megrongálja a navigációját, és csak reménykedni tud benne, hogy az áramlatok egy hajózási útvonalig sodorják. Mindkét film csapdába esett, magányos hősök túlélésért folyatott küzdelmét mutatja be, láthatjuk belső vívódásaikat és a természet vad erejével szemben folytatott harcaikat egyaránt. Ha pedig arra szeretnénk példát látni, hogy igenis lehet megtörtént események alapján, óceánon játszódó, nagyszerű filmet készíteni, gondoljunk csak a 2000-ben debütált Viharzónára, amely az Everesthez hasonlóan a helyes vagy helytelen döntésekről és vakmerőségről szól – mindarról, amiről a Sodródásnak kellett volna.

10_19.jpg

Szó, mi szó, sem a Merülés a szerelembe, sem a Sodródás nem olyan kaliberű film, amikre pár év múlva emlékezni fogunk. Ha viszont a Túl szexi lánynál vagy az Egy burka, egy nadrágnál komolyabb hangvételű filmeket keresünk a mozik nyári kínálatában, akkor bármelyikkel nyert ügyünk van. Ha többször nem is, egyszer mindenképpen megéri megnézni őket – már csak a csodás tájképek miatt is.

Távol Afrikától

„Amikor végül elérkezett a napja, hogy elmenjek, egyben szert tettem arra a különös tudásra, hogy olyan dolgok is megtörténhetnek, amiket elképzelni sem tudtunk, sem előtte, sem akkor, amikor történtek, sem utána, ha visszatekintünk rájuk.” (Karen Blixen: Volt ​egy farmom Afrikában)

Egy igazi filmtörténeti klasszikus Sydney Pollack 1985-ben készült alkotása. A nagy ívű életrajzi drámában Karen Blixen dán írónő Kenyában töltött évei elevenednek meg: miközben a férje által magára hagyott bárónő az afrikai kávéültetvénye beindításával és a gyarmati élet nehézségeivel küszködik, szenvedélyes szerelem szövődik közte és egy szabadszellemű angol vadász között. A Távol Afrikától bemutatóját Blixen születésének 100. évfordulójára időzítették, ezzel is emléket állítva a rendíthetetlen nőnek, aki férfiakat megszégyenítő módon, emelt fővel viselt minden csapást, amit az élet rámért.

11_20.jpg

A filmben igazi sztárparádét láthatunk, az írónőt az akkor már kétszeres Oscar-díjas Meryl Streep játssza, párját pedig a szintén Oscar-díjas, és a rendezővel immár hatodszorra együttforgató Robert Redford alakítja. Sydney Pollack műve nem kevesebb, mint hét Oscar-díjat nyert, köztük a legjobb rendezésnek és a legjobb filmnek járó szobrot is megkapta. A Távol Afrikától pedig bekerült Steven Jay Schneider „1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz” című filmkritikai gyűjteményébe is. Valóban egy kihagyhatatlan és kötelező remekműről van szó, aminek megtekintésére nem szabad sajnálni az időt. Nemcsak egy csodálatos nő megrendítő történetéről, vagy egy magával ragadó románcról van szó, hanem az álomszép operatőri munkának köszönhetően felejthetetlen képsorokat kapunk Afrika csodálatos tájairól – gyönyörű filmzene kíséretében.

A Távol Afrikától méltatását nem is érdemes tovább folytatni, hiszen a film magáért beszél. Viszont egy-két érdekességet és kulisszatitkot még elmesélhetünk róla!

4a.jpg

„Volt egy farmom Afrikában, a Ngong-hegyek alatt…” (Karen Blixen: Volt ​egy farmom Afrikában)

Nagyjából a film hetven százalékát Afrikában forgatták. Több jelenetben is fontos szerepet játszanak az oroszlánok, amiket Kaliforniából szállítottak át a forgatásra és idomítottak voltak. Viszont előfordult, hogy így is a frászt hozták a stábra. Amikor Karen táborát egy éjszaka meglepik az oroszlánok, ő ostorral kergeti el őket. A felvétel előtt biztosították arról Meryl Streepet, hogy az állat egyik hátsó lábán egy kötél lesz, ami miatt nem tud egy bizonyos távolságnál közelebb menni hozzá. Azonban ahogy a kamerák elkezdtek forogni, Streep észrevette, hogy semmi sincs az oroszlán lábán és túllépte azt a bizonyos határt. Az a riadalom, amit a filmben is látunk a színésznő arcán, teljesen valódi érzés volt.

2_40.jpg

„Istent szeret, aki szeret állatot és madarat!” (Samuel Taylor Coleridge: Ének a vén tengerészről)

A Távol Afrikától egyik leghíresebb jelenete, amikor Denys a vízparton megmossa Karen haját. A férfi eközben egy Samuel Taylor Coleridge verset szaval. Azokat a sorokat is elmondja, amelyek a valóságban is felkerültek Denys Finch Hatton sírkövére: „He prayeth well, who loveth well both man and bird and beast”. Egyébként maga a forgatás nem zajlott ennyire emelkedett stílusban: Meryl Streep bevallása szerint végig rettegte az egész felvételt, mert vízilovak éltek a mellettük lévő tóban.

4_35.jpg

„A föld azért gömbölyű, hogy ne láthassunk túl messzire az utunkon.” (Karen Blixen: Volt ​egy farmom Afrikában)

Bármennyire is Meryl Streepként testesül meg gondolatainkban Karen Blixen, valójában nem neki szánta a szerepet Sydney Pollack. Először Audrey Hepburnnek kínálták fel a lehetőséget, majd miután visszautasította, Julie Christie neve merült fel. Streep nagyon határozott szándékkal bírt, hogy eljátssza Blixent, de a rendező első hallásra nem számolt vele, mivel nem találta elég vonzónak a szerephez. Ám mégis sor került a személyes találkozásra, és a legendák szerint Streep annyira kicsípte magát, és olyan mélyen dekoltált blúzban érkezett, hogy Pollack minden kétsége el is szállt, hogy a színésznő fizikai adottságai megfelelnek-e az elvárásoknak.

8_24.jpg

„Denys, aki inkább a fülét használta egész életében, jobb szerette hallani, mint olvasni a történetet; amikor csak kijött a farmra, megkérdezte: – Van valami története? – És én sok történetet kitaláltam, amíg távol volt.” (Karen Blixen: Volt ​egy farmom Afrikában)

Ha nem szinkronizáltan, hanem eredeti nyelven nézzük meg a filmet, már az első mondatoknál feltűnik, micsoda akcentussal beszél Meryl Streep. A színésznő teljesen átvette a dán írónő beszédstílusát. A szerepre úgy készült fel, hogy archív felvételeket hallgatott, amiken Blixen a saját műveiből olvasott fel. Robert Redfordnak sem volt egyszerű dolga, mivel Denys angol arisztokrata, így az eredendően kaliforniai akcentusát félretéve alaposan fel kellett készülnie klasszikus angolból. Azonban a felvételeket visszanézve Sydney Pollack úgy döntött, hogy mégsem kellene az arisztokratikus angolt erőltetnie, mert ezzel csak összezavarná a nézőket. Így végül Redfordnak újra kellett szinkronizálnia saját magát, ezért beszél teljesen hétköznapi amerikai nyelvezet szerint Denys a filmben.

5_26.jpg

„Mindent legyőztem és most sírok között állok.” (Karen Blixen: Volt ​egy farmom Afrikában)

Vélhetően senkit sem lep meg, hogy a film nem teljesen tükrözi, milyen is volt a valóságban Karen és Denys viszonya. Annak idején egy vadászklubban ismerkedtek meg, majd a férfi két évre teljesen el is tűnt a bárónő életéből, mert Egyiptomba ment harcolni. Ezután kezdett el repülni és szafarikat szervezni, majd a későbbiekben költözött Karenhez. A mű arról sem tesz említést, hogy az együtt töltött idő alatt az írónő teherbe esett, de sajnálatos módon elveszítette a babát. Az viszont igaz, hogy Denys egy iránytűt ajándékozott a nőnek, amit ő nagy becsben tartott. És nem mellesleg ezt az eredeti darabot láthatjuk a filmben is, viszont a forgatáson lába kélt, és azóta sem került elő.

3_35.jpg

Denys halálával kapcsolatban is pontatlan a film több szempontból. Egyrészt a tragédiát nem a volt férje közölte Karennel, hanem a barátaitól tudta meg Nairobiban. A mű azt is sugallja, hogy csak pár nap telt el a férfi végzetes repülőútja és bárónő költözése között, ám ez sem fedi a valóságot: a férfi 1931. május 14-én hunyt el, Karen pedig csak augusztusban hagyta el örökre Afrikát.

7_23.jpg

"Egy nap Karen majd könyvet ír róla - megírja őt, és ezzel örökre eggyé kovácsolja kettejüket. És én hiányzom majd azokról a lapokról." (Paula McLain: Napkeringő)

A Távol Afrikától drámai lezárásához az is jócskán hozzájárul, hogy Denys visszatér Karenhez, mielőtt utolsó repülésére indul. Igazából a kapcsolatuk már korábban véget ért. Rendkívül fontos szerepet játszott a férfi életében Beryl Markham (a filmben Felicity), évekig a szeretője volt. Arra a tragikus mombasai útra is őt hívta el, és a nő csupán egy szolgálója rossz előérzetére hagyatkozva mondta le az utazást. Egyébként Markham volt az első nő, aki egymaga átrepült az Atlanti-óceán felett. Sydney Pollackot az a megtiszteltetés is érte, hogy személyesen találkozott Markhammel a film előkészületei során.

1_44.jpg

Paula McLain Napkeringő című könyve Beryl, Denys és Karen szerelmi háromszögéről szól, akinek  tetszett a Távol Afrikától története és nem szívesen engedi el a témát, mindenképpen érdemes ezt a művet elolvasnia. McLain elsöprő erejű alkotása egy másik rendkívüli nő életét tárja elénk, aki jóval megelőzte saját korát, és volt mersze szabadnak lenni, még akkor is, ha ezért nagy árat kellett fizetnie. Úgy tűnik, hogy csak az ember feletti elszántsággal és a rendíthetetlen akarattal kerülhetünk nagyon közel, majd igazán távol Afrikától.
12_18.jpg

Távol Afrikától (Out of Africa, 1985)

amerikai életrajzi dráma, 161 perc

Rendező: Sydney Pollack

Főszereplők: Meryl Streep, Robert Redford, Klaus Maria Brandauer

9_21.jpg