Kétségtelen, hogy a téli napfordulóhoz már sokkal közelebb járunk, mint Szent Iván éjszakájához és a fákról az elsárgult levelek hullanak, nem pedig élénkzöld lombkoronájukban csicseregnek a fészkelő madarak. Az év vége közeledtével mindenkit megcsap az elmúlás szele, és talán már elkezdünk magunkban számot vetni, hogy pontosan mi is történt velünk ebben az esztendőben. Az egyre sötétebb, hűvös reggeleken akaratlanul is eszünkbe jutnak azok a fényárban úszó, forró napok, amiket magunk mögött hagytunk. És már Skandinávia sem több egy emléknél, azokkal a fehér éjszakákkal és a végtelen hosszúságú nappalokkal.

Legutóbb valahol ott hagytuk abba (előző cikk itt elérhető), hogy milyen szép és megnyugtató volt Koppenhága, csak az a kánikula ne zavarta volna meg a városnézést. Éppen eléggé összekuszálódott a bioritmusom a véget nem érő nappaloktól és a fehér éjszakáktól. Persze nem ringattam olyan illúziókba magam, hogy 300 kilométerrel északabbra sem fogja a szervezetem még éjfélkor is azt érezni, hogy túl világos van az alváshoz, de mindenképpen bíztam benne, hogy legalább a hőmérséklet 30 fok alá esik Svédországban. Még most is emlékszem rá, hogy amikor azon a június végi délelőttön kényelembe helyeztem magam a Koppenhágából Göteborgba tartó, üdítően klimatizált buszjáraton, megfogalmazódott bennem, hogy talán ezen a közel 5 órás úton lesz a leghűvösebb a hőmérséklet egész skandináv kirándulásom során. Majdnem igazam lett, de ne szaladjunk ennyire előre.

Akinek mond valamit A híd (Bron/Broen) című 2011-ben készült svéd-dán krimisorozat, nyilvánvalóan emlékezetébe vésődött, hogy van egy monumentális híd Koppenhága és Malmö között. Kicsit precízebben úgy is mondhatnánk, hogy az Øresund tengerszoros felett fut egy kombinált közúti-vasúti híd, amely nem csak két nagyvárost, hanem tágabban nézve Skandináviát és Közép- és Nyugat-Európát köti össze. További érdekesség, hogy a 7845 méter hosszú Øresund-híd (ami Európa második leghosszabb hídja) a dán és svéd part közötti távolság mintegy felét teszi csak ki. A maradékot a Peberholm nevű mesterséges sziget (4055 méter), az onnan a dán oldalra vezető alagút (4050 méter), illetve a dán oldalon létesített mesterséges félsziget (430 méter) alkotja. Ennek a bonyolult rendszernek az előkészítése és a megvalósítás folyamata kilenc évet vett igénybe, végül 2000. július 1-jén adta át a teljes útvonalat II. Margit dán királynő és XVI. Károly Gusztáv svéd király.

Ilyen felvezetés alapján akár mondhatnám, hogy nagy érdeklődéssel vártam ezt a látványosságot és óriási élményt jelentett, de kijelentésemnek csak az első fele lenne igaz. A valóságban az történt, hogy a koppenhágai reptér után egyszer csak egy alagútba kerültünk, amiről nem tudtam eldönteni, hogy ez már vajon az a bizonyos alagút vagy még valami más, mivel nem érzékeltem, hogy túl mélyre mentünk volna. Aztán hirtelen világos lett, tengerpartra értünk és vártam, hogy jöjjön végre az a bizonyos alagút. De nem az jött, hanem már a híd. Arról viszont pazar volt a kilátás a tengerszorosra és a közepe táján eszembe jutott még a tévésorozat is, hogy valahol itt találhatták meg a holttestet a nyomozók. Ezután már az egyre közeledő Malmö látképét figyeltem – amit egyébként Koppenhágába érkezésünkkor a repülőről is szépen lehetett látni.

A busszal átszeltük Malmöt és a látottak alapján jó döntésnek bizonyult, hogy inkább Göteborgot választottuk célállomásnak. Valahogy nem éreztem, hogy itt el lehetne tölteni pár napot városnézéssel. Ahogy viszont északabbra haladtunk, majd dombosabbá, erdősebbé vált táj, és egyre több színes faházikó jelent meg a horizonton melyek környékén birkák és tehenek legelésztek, már egyértelműen Skandináviában éreztem magam. Egyedül az törte le valamelyest a lelkesedésem, hogy Koppenhágából 28 fokból indultunk és 31 fokra érkeztünk meg Göteborgba. Hogy van ez, hogy minél északabbra megyünk, annál melegebb van? Vajon mi lehet a sarkvidéken? – gondolkodtam el rajta…

Szóval Göteborg… Természetesen előzetesen utánanéztem, hogy mit is érdemes tudni róla. Göteborg Svédország második legnagyobb települése, az ország délnyugati sarkában helyezkedik el a Göta-folyó partján, amely az Északi-tengerhez vezet. De maga a város konkrétan nem a tengernél fekszik, ami azért is különösen érdekes, mivel egész Skandinávia legforgalmasabb kikötője itt található. A település elhelyezkedése pedig még amiatt is különleges, mivel egyenlő távolságra van tőle Oslo, Koppenhága és Stockholm. Göteborgnak több elnevezése is ismert: az „adományozók városa” nevet azokról a tehetős emberekről kapta, akik jelentős összeggel támogatták a helyi kórház és egyetem alapítását; emellett „Kis Londonnak” is hívják a XIX. században letelepedett angol kereskedők és iparosok után. És ha már iparnál tartunk, Göteborg többek között az Ericsson, az AstraZeneca és a Volvo hazája is – a városban ugyanolyan kék buszok közlekednek, mint amiket a BKV is használ.

Már az első göteborgi estémen rájöttem arra, hogy a koppenhágai fehér éjszakáknak valójában közük sincsen az igazi fehér éjszakákhoz. Göteborgban az év ezen időszakában csupán 3-4 órára megy le a Nap, ami mindössze azt jelenti, hogy nem látni az égen, de valójában nincsen sötét. Az alábbi, éjfél táján készült fotó szemlélteti, hogyan festenek ott a nyári éjjelek a legkéseibb órákban.

Ahogy a korábbiakban is utaltam rá, Göteborg alapvetően kereskedő és iparváros, ennek megfelelően a település látképe sem kifejezetten patinás történelmi hangulatot sugall. A belvárosban a kanálisok, csatornák környékén  fedezhetjük fel valamennyire az elmúlt évszázadok lenyomatát, de az olyan híres göteborgi épületek, mint a hajó formájú operaház, az alakja miatt Lipstick névre keresztelt kikötőbeli irodaház, a Feskekörka nevű halpiac mind-mind reprezentálják, hogy ez a város nem bővelkedik igazán kiemelkedő szépségekben. Mindazonáltal egy percig sem lehetne azt állítani, hogy ne lenne sokoldalú település. A következőkben megmutatom, hogy mi mivel is töltöttük el itt az időnket – avagy mi minden fér bele egy teljes göteborgi napba!

Göteborg azon városok közé sorolható, ahol gyalogoson könnyedén megközelíthető minden, amit érdemes megnézni. Pontosabban a nyári kánikulában nem mindig éreztem annyira könnyednek a sétát, de szeretném azt hinni, hogy a 30 fok feletti időjárás extrémnek minősül Göteborgban. Szóval annak ellenére, hogy iparvárosról van szó, lépten-nyomon parkokba és botanikus kertekbe lehet futni. Ezek közül az egyik legszebb a Trädgårdsförening. Az 1800-as években épített és nagyon jó állapotban megőrzött füvészkert Göteborg egyik leghíresebb látványossága. Az itt található, 1878-ban épített pálmaház egzotikus növényzetével földközi tengeri hangulatot áraszt, emellett méltán híres a rózsakertje is a maga több mint 1200 különböző fajtával, melyek a világ minden tájáról származnak. A parkban történelmi épületek, lugasok és pavilonok is találhatók, a mellettük virágzó 6000 rózsabokor pedig páratlan szín- és az illatáradattal vonja be az egész környezetet.

A rózsakert melletti kávézóban megpihentünk jó svéd szokás szerint egy fikára: a dán hygge kifejezéshez hasonlóan így mondják a helyiek, amikor kellemes társaságban összegyűlnek kávézni, szendvicset, desszerteket enni. A fika egyébként a visszafelé történő kifordítása a kaffi szónak (ami svédül kávét jelent), úgyhogy ne gondoljunk semmiféle gusztustalanságra, amennyiben svéd kontextusban fikával találkoznánk.

Meglátogattuk Göteborg legrégebbi területét a Haga-negyedet is. Az 1600-as években kezdődött meg itt az építkezés: a házak talapzata kőből készült, míg az emeleteket fából emelték rájuk sokkal később, a XIX. század végén. Az épületek magasságát tűzvédelmi okok határozták meg, ezért csupán 1-2 szinttel növelhették meg a házakat. A környék a munkásosztálynak adott otthont, akik között helyiek és jelentős számban angol bevándorlók is megtalálhatók voltak. Manapság leginkább turistacsalogató kis utcákkal, kiülős kávézókkal, csábító teaházakkal, fiatalos éttermekkel, kézműves termékeket árusító szuvenír boltokkal van tele. Kicsit a pécsi Zsolnay-negyedre emlékeztetett a városrész hangulata.

A Haga-negyed mögötti domb tetején található a Skansen Kronan nevű erőd, ami jelenleg konferenciaközpontként és esküvői helyszínként üzemel. Nem túl hosszú, de annál meredekebb kaptató vezet fel a kilátóhoz, ahonnan festői panoráma nyílik egész Göteborgra. Habár az erőd turisták számára nem látogatható, érdemes megemlíteni róla, hogy építését 1697-ben fejezték be és eredeti funkciója szerint a dán támadásoktól védte volna meg a várost. Azonban mivel Göteborgot soha nem támadták meg ilyen módon, a benne lévő ágyúk évszázadok óta használatlanul állnak.

Az erőd után a természet lágy ölére vágytunk vissza és meg sem álltunk a Botaniskáig. Európa egyik legnagyobb és elsők között létesített botanikus kertjéről van szó, ami mintegy 16 000 különböző növényfajtával, sziklakerttel és egzotikus ültetvényekkel várja a természet szerelmeseit. A gyűjteményben olyan ritkaságnak számító növények is megtalálhatók, melyek természetes környezetükben már nem fellelhetőek. Azokat, akik csak egyszerűen kikapcsolódnának egy különleges környezetben, kávézók és kiállítások várják, vagy olyan látványosságok 175 hektár területen, mint a Japán-kert, a Rododendron-völgy vagy a Höberget nevű kilátó, melyről a város ezen részét bemutató panorámában lehet gyönyörködni.

Eredendően ennyi lett volna a programunk Göteborgban, amit esetleg a kikötővel spékeltünk volna meg, ahol a korábban is említett Lipstick és operaház található – melyek az én ízlésemnek kissé modernek. Azonban szállásadónk javasolt valami mást: az archipelago-t. Ezt a szót még Finnországban tanultam meg, magyar megfelelője nincsen, de így hívják Skandináviában azokat a szigetcsoportokat, szigetláncolatokat, amelyek a tengerben elszórtan, egymáshoz közel helyezkednek el. Néha csupán annyira aprók, hogy egy ház sem férne el rajtuk. Szóval Göteborg déli részén, a folyótorkolatnál is van archipelago, ami könnyedén elérhető villamossal a belvárosból.

Viszonylag későre járt már, mikor megérkeztünk a tengerpartra. Nem volt célunk hajózni, csupán sétálni szerettünk volna egyet Saltholmen kikötőjében, ahonnan a kompok indulnak az apró szigetekre. A partról nézve, a szárazföldi sziklák felől is magával ragadó volt a látkép, a különleges tengeri táj szépsége abszolút elbűvölte az érzékszerveinket. A végtelen kékség irányából érkező sós szél pedig annyira hűvös volt, hogy végre én is úgy éreztem, hogy megérkeztem Skandináviába. Mindez az utolsó ott töltött estémen történt. Mindennek ellenére még biztos vagyok benne, hogy visszatérek még Észak-Európába. Csak talán nem nyár elején. Habár azok a fehér éjszakák meglehetősen különlegesek…

Fotók: a szerző felvételei, kivéve az Øresund-hídról készült képet.

Vajon bemerészkedhet-e az emberi tudomány Isten felségterületére? Szétválasztható-e a bennünk élő jó és rossz? Robert Louis Stevenson XIX. századi klasszikus horror-regényének színpadi adaptációja e kérdésekre keresi a választ egy különleges zenei ínyencség formájában.

„Eljött az óra, eljött a perc –
Ezerszer győzött le az Élet, mégis felkelsz…
Semmi nem számít, célod hív, csábít –
Ha figyel rád az Ég, tán’ csodát lát ma még!”

A Jekyll és Hyde a többszörös Grammy- és Tony-díjra jelölt Frank Wildhorn és a kétszeres Oscar- és Grammy-díjas Leslie Bricusse darabja, amely 1990-ben indult világhódító útjára, és számos feldolgozásban, számtalan színpadon aratott sikert, eközben minden idők egyik legnépszerűbb musicaljévé vált. Frank Wildhorn neve a hazai musicalközönség számára cseppet sem hangzik ismeretlenül, ugyanis a zeneszerző Rudolf – Az utolsó csók című előadása volt az első olyan amerikai musical, melyet Magyarországon mutattak be először. A Budapesti Operettszínházban zajlott 2006. május 26-i premiert követően a nemzetközi sikerek sem maradtak el, ugyanakkor a Rudolf éveken keresztül meghatározó darabjává vált a hazai zenés színházaknak és közönségkedvenc lett, köszönhetően a kellemesen fülbemászó slágereinek, magával ragadó érzelmi- és látványvilágának, illetve lebilincselő történetvezetésének. Így hát nagy örömmel fogadták a nézők a hírt, hogy újabb Wildhorn musicalt köszönthetnek az Operettszínházban, melynek témája örökké aktuális, a remek dalok hazánk legismertebb musicalszínészeinek előadásában, látványos díszletek és részletgazdag jelmezek között pedig látatlanban garantálják a feledhetetlen élményt.

„Úgy űz a vágy, a lélek titkait megértenem.
Van mód talán, hogy szétválasszam magamban mi jó, s mi nem.
Hol van a határ, a szakadék széle,
hol végül a józanész mélységbe hull?
Létezik bármi, hogy megvédjen minket,
vagy egy ponton túl bárki állattá aljasul?”

Jekyll és Hyde története egy mindenre elszánt elmeorvosról szól, aki megszállottan kutatja, hogy meg lehet-e szüntetni az emberben rejlő gonoszságot orvostudományi módszerekkel, egy szérum beadásával. Ahhoz, hogy elméletét empirikusan is bizonyítsa, már csak az emberen végzett kísérlet hiányzik. Az illetékes hatóságok azonban tartanak a következményektől és elutasítják a kísérlet végrehajtása iránti keresetet, mivel Dr. Jekyll lelkesedése szemükben nem több vakmerő őrültségnél. Az orvos viszont nem hagyja eltántorítani magát céljától, az emberiség gyógyításától. Mély meggyőződéssel hisz saját igazában, és végül úgy dönt, hogy önmagán végzi el a kísérletet. A kimenetele viszont nem várt mellékhatásokkal jár: amikor „eljött az óra, eljött a perc”, szétvált benne a jó és a rossz, a férfi énje kettéhasadt Jekyll-re és Hyde-ra. 

„Érzem, mennék veled, ha jönnél velem –
A szívemben sosem pihent még szerelem.
Most ébred minden – talán más élet vár –
Bár túl jó a kép – túl szép…”

E musicalben a két énhez két női sors is kapcsolódik: főhősünk Emma Carew és Lucy Harris életének az alakulásáért is felelőssé válik. Emma Dr. Jekyll jegyeseként a legvégsőkig kitart a férfi mellett, az édesapja kétségei ellenére is hű társa marad. Lucy, a szeretetéhes prostituált vágyik a gyengéd és odaadó orvosra, ám mégis Hyde keríti hatalmába, aki a doktor gátlástalan énjeként ragadja el a szerencsétlen sorsú nőt. A szerelmi szálak ellenére a Jekyll és Hyde határozottan nem a cukormázas musicalek listáját erősíti, sem témájában, sem látványában. Felettébb érdekes, hiszen mégis a világ egyik legnépszerűbb zenés darabjáról van szó, a műfaj pedig jóformán megköveteli, hogy a szerelem és a romantika álljon a középpontban. 

„Minden Árny engem hív,
Mindent elveszt egy szív –
Több, mint játék – ez szenvedély!
Ez egy mézédes bűn!
Neked jár ez a bűn!
Ez egy kéjből font lánc –
Ez egy ördögi tánc…”

A Jekyll és Hyde musical vezérlőeleme nem a szerelem, hanem a szenvedély. Horror, kaland, gyilkosság, káosz, mély érzelmek, magas filozófia, önfeláldozás: mindez egy pörgő és lenyűgözően látványos produkcióban összesül. Az Operettszínház színpadán megelevenednek a történet jellegzetes helyszínei: a XIX. századi londoni szegénynegyed, a kórház, a boncterem, Jekyll elegáns dolgozószobája, a templom és a bálterem, valamint egy vasútállomás, sőt egy működő mozdony is. A kosztümök is szemkápráztatóak, a turnűrök, a csodálatos színekben pompázó krinolinos szoknyák, díszes kalapok, csipkekesztyűk, frakkok, elegáns zsakettek, cilinderek provokatív eleganciája éppúgy, mint az ipari forradalom utáni London kétes hírű negyedeiben mélyszegénységben élő, nélkülöző munkásrétegek ,,leharcolt" öltözete. Ilyen díszletek mellett csendülnek fel a közismert musical-slágerek: az Ördögi Tánc, a Csillagok idején, az Eljött az óra, a Férfi kell vagy a Túl szép.

„Csillagok idején veled leszek én, legyen, ahogy választod,
Lángolunk te meg én, sehol az erény, leveszed az álarcod,
Nincs szerelem és nincs más szabály: sose sírhatsz, ha fáj…”

A Jekyll és Hyde gyönyörű dalszövegeit Valla Attila jegyzi, a prózai részekhez egy új, az eredetihez hű szövegkönyv készült Orbán János Dénes fordításában. A musical a benne rejlő grandiózus dalbetéteknek köszönhetően olyan szereplőgárdát igényel, amelynek valamennyi tagja jó barátságot kell, hogy ápoljon a hangjegyekkel – így nem meglepő módon a legjelentéktelenebb karaktereket is olyan művészek játsszák, akiket más darabokban főszerepekben láthattunk. A Jekyll és Hyde-ban ugyanis a musicalirodalomban szinte egyedülálló módon még a tömegjelenetek alatt megszólaló zenei betétek is slágerértékűek és a csillagokat is lehozzák a nézőknek az énekesek. Az is érdekes megoldás, hogy egy mellékszereplőnek, Lucy figurájának írta meg Frank Wildhorn a legtechnikásabb szólódalokat (Férfi kell, Túl szép, Egy új lét) vagy duettrészeket (Csillagok idején, Vágyom rád, Ördögi tánc), ami mindenképpen olyan kaliberű előadót kíván, mint például Polyák Lilla.

„Hol van az út, ami visszavezethet?
Már rég nem látom!
Mért’ lett torz az álmom?
Mivé kell még válnom?!”

Bár a dalok, a jelmezek, a különféle fényeffektek, valamint a díszletezés szintjén megmutatkozó látványelemek könnyedén elvonhatják a közönség figyelmét, mégis a címszereplő színészi játékának minősége az, ami leginkább meghatározza a cselekmény előrehaladtával mind gyakoribbá váló átalakulás hatásmechanizmusát. Bár Homonnay Zsolt az utóbbi években már belépőt váltott az összetettebb, és jelentős színpadi jelenléttel bíró karakterek világába (Rebecca – Maxim de Winter, La Mancha lovagja – Don Quijote, Nine – Guido Contini), alapvetően azonban mégsem szoktunk meg tőle ekkora komplexitást igénylő, és ilyen nagy ívet bejáró szerepeket. Ezért egyértelműen kijelenthető, hogy a Jekyll és Hyde hármas szereposztásának ő a legnagyobb meglepetése – legalábbis a casting tekintetében. Mindazonáltal a hangképzés vonatkozásban telitalálatnak bizonyult, de nem csak amiatt, hogy a legtechnikásabb dalokat is könnyedén és kristálytisztán énekli, hanem hangi kvalitásai révén a váltótársai közül a legmarkánsabban ő választja szét a megjelenítendő karakter jó és rossz oldalát. Igazán különleges élmény Homonnay Zsolt játéka, ugyanis prózában teljesen más hangszínnel jeleníti meg Dr. Jekyll-t és Mr. Hyde-ot, azonban, amikor dalra fakad, a különbség eltűnik. Talán magának a szerepnek is ez lenne az esszenciája, hogy bármennyire is különbözik a két karakter, mégis ugyanaz az ember, nem lehet szétválasztani a jót és a rosszat.

„Lelkünk hány titkot rejt, arról más nem is sejt…
Őrült, éjsötét tűz kínzó fogságba ejt.
Gyilkos játék – élni kell mindenképp’!
Jó és Rossz együtt él: torzult sátántündér…
Minden emberben él gyűlölt édestestvér!
Mint egy árnyék…
Mint egy árnyék…
Mint egy árnyék…”

Tehát az Operettszínház ezzel az előadással igazán rendkívüli, intellektuális utazásra invitálja a nézőit. Akit nem térít el a Jekyll és Hyde figyelemreméltó zenei anyaga attól, hogy megkeresse és megfejtse az előadásban elrejtett etikai és filozófiai kérdéseket, az olyan felvetésekkel találkozhat a cselekményben elmerülve, mint hogy hol vannak a tudomány határai, meddig terjedhet a tudósok erkölcsi felelőssége, játszhat-e bárki Istent a jószándék nevében? Mi a következménye annak, ha valaki helyesen akar cselekedni, de éppen az ellenkező hatást éri el vele, illetve féken tudjuk-e tartani a bennünk rejlő indulatokat? Kiss-B. Atilla, az Operettszínház főigazgatója a következőképpen fogalmazta meg a Jekyll és Hyde musicallel kapcsolatos érzéseit és egyben a darab üzenetét:

"Miközben a csodálatos zenét hallgatjuk, és elbűvöl bennünket a látványvilág, egészen biztosan el fogunk gondolkodni azon, hogy a testet talán tudjuk majd tökéletesen klónozni, az értelem kódolásában is érhetünk el sikereket, de az érzelmeket soha nem fogjuk tudni digitalizálni. A lélek csakis Istené."

A képek forrása: Budapesti Operettszínház

Kétségtelen, hogy a téli napfordulóhoz már sokkal közelebb járunk, mint Szent Iván éjszakájához és a fákról az elsárgult levelek hullanak, nem pedig élénkzöld lombkoronájukban csicseregnek a fészkelő madarak. Az év vége közeledtével mindenkit megcsap az elmúlás szele, és talán már elkezdünk magunkban számot vetni, hogy pontosan mi is történt velünk ebben az esztendőben. Az egyre sötétebb, hűvös reggeleken akaratlanul is eszünkbe jutnak azok a fényárban úszó, forró napok, amiket magunk mögött hagytunk. És már Skandinávia sem több egy emléknél, azokkal a fehér éjszakákkal és a végtelen hosszúságú nappalokkal.

Habár nem volt benne tudatosság, de úgy alakult, hogy valóban Iván napján érkeztem Dániába, az egyetlen olyan skandináv országba, ahol még nem jártam korábban. Olvastam róla, hogy dán szokás szerint máglyákat gyújtanak ezen az éjszakán, hogy elűzzék az elmúlást jelképező sötétséget, az ártó szellemeket és boszorkányokat, egyúttal megtisztuljanak és újjászülessenek az örömtűz fényében, mielőtt újra rövidülni kezdenének a nappalok. Nos, Koppenhága külvárosában ebből vajmi keveset érzékeltem. Viszont nem fogom elfelejteni, amikor késő este a hygge életérzést minden szempontból megtestesítő faházunk kertjébe kiléptem, s elcsodálkoztam, hogy világos az ég alja. A város elcsendesedett, az úton senki sem járt, csupán néhány tücsök ciripelt és a fák leveleit megrezegtette a tenger felől érkező kellemesen hűvöskés fuvallat. Csodálatos fehér éjszaka volt…

Pontosan mit is tudtam előzetesen Koppenhágáról? Azt mindenképpen, hogy hosszúak nyáron a nappalok, rengeteg a biciklis, itt élt és alkotott Hans Christian Andersen és legismertebb mesefigurájának, a kis hableánynak bronzba öntött mása a tengerpartról figyeli a végtelen kékséget. Aztán alapos utánjárást követően kiderült, hogy sokkal több érdekességet rejt a dán főváros, így igen konkrét elképzelésekkel vágtam bele a felfedezésébe. Az útikönyv és az előrejelzések alapján felkészültem a maximálisan 21-22 fokos hőmérsékletre, felhős időjárásra és esernyőt is csomagoltam, hiszen a tenger mellett sosem lehet tudni.

A külvárosból leginkább a föld felszínén közlekedő metró vitt be Koppenhága szívébe és szinte pislogni sem volt idő, azonnal megelevenedtek előttem Nyhavn színes Hansa-házai. A különleges utca legrégebbi épülete a 9. számú, amely 1681-ben készült el, és homlokzata máig sem változott. Andersen pedig a 20-as szám alatt lakott és több meséjét is ezen a helyen vetette papírra. Nincs semmi meglepő benne, hogy a világ legismertebb meseíróját inspirálta a környezet, mivel egy megelevenedett festményben érezheti magát az ember, amikor a keskeny öböl mentén sétál.

Innen a tengerpart felé vettük az irányt és egyből szemtanúivá váltunk, hogy bizony nem a Tower Bridge az egyetlen szétnyitható híd a világon, sőt, olyan is létezik, hogy nem felfelé nyílik, hanem széthúzzák. Az attrakciót követően pedig csak ámultunk, mennyi biciklis torlódott fel az átkelésre várva. Ahogy tovább folytattuk utunkat a rakparton, meglehetősen gyanússá lett az időjárás, mivel egyetlen felhőt sem láttunk az égen, a hőmérséklet egyre melegebbé vált, és a bátrabb helyiek strandoltak is. Szóval nem esett az eső, harminc fokig kúszott fel a hőmérő higanyszála és kiderült, hogy merész dolog volt naptej nélkül útra kerekedni a nem sok fával büszkélkedő dán fővárosban. Már nem tartja magát az egykori sláger, hogy  „szóba se jöhet Skandinávia, csak a jó meleg Afrika.” Már Skandinávia is „jó meleg” nyáron…

Kicsit hűsölni a Marmorkirenbe, azaz a Márványtemplomba tértünk be, ami a dán főváros egyik ikonikus épülete a messziről is felismerhető zöld kupolájával, amelyet a vatikáni Szent Péter-bazilika inspirált és közel 150 évig épült.

Viszont nem időztünk túl sokáig, mivel délre az Amalienborg-palotához siettünk, hogy elcsípjük az őrségváltást a dán királynő rezidenciájánál. Érdemes megemlíteni, hogy a dán monarchia Európa legrégebbi királysága, így nem meglepő, hogy Koppenhága és egész Dánia bővelkedik a királyi családhoz köthető történelmi épületekben és gyönyörű kastélyokban. Az Amalienborg palotaegyüttes négy egyforma, klasszicista homlokzatú és belül rokokó stílusú épületből áll, amelyek egy nyolcszögű teret vesznek körül. Itt zajlik a sok turista érdeklődésére számot tartó esemény, amely annyira hosszadalmasnak és körülményesnek bizonyult, hogy a nyári kánikulában az árnyék nélküli téren a legtöbben negyedóra után feladták. Viszont azt mindenképpen érdemes megemlíteni, ha már a dán királynő védelmezőiről van szó, hogy az idén uralkodásának ötvenedik évét ünneplő II. Margit fiatalkorában Európa legjobb partijának számított, és szépségével, kedvességével olyan népszerűségnek örvendett, hogy még Elvis Presley is privát koncertet adott neki. II. Erzsébet királynő halálával a 82 éves II. Margit Európa leghosszabb ideje trónon lévő uralkodója lett, illetve az egyetlen királynő a kontinensen.

A nap tetőpontjának a kis hableány szobor megtekintését terveztük, ami a valóságban nem volt túlzottan nagyszabású látványosság. Mindenesetre még így is rengeteg turista állt sorban azért, hogy együtt fotózkodjon Koppenhága jelképével. Habár hallottam róla, hogy a kis hableány a vandálok közkedvelt céltáblája, az 1960-as évek óta ismeretlen tettesek a fejét már kétszer fűrészelték le, és egy alkalommal a kezét is levágták – de még így is meghökkentett, hogy ezúttal a száját fújták le lángvörös festékkel, amitől finom fogalmazva is feslett lány benyomását keltette. Vajon kinek ártott ez a balsorsú sellő, aki Andersen meséjében előjött a mélységéből, mert beleszeretett egy hercegbe, ám érzései nem kerültek viszonzásra, így szegény hableány kénytelen volt elhagyni az emberi világot? A látvány leginkább szomorú volt, viszont felettébb érdekes egybeesésnek tűnt, hogy éppen akkor úszkált a szobor környékén egy gyönyörű hattyú. Talán az egykori rút kiskacsa a szerencsétlen sellőlányt biztatta, hogy szebb napok is várnak rá?

Ekkor már fél kettőre járt az idő, ám a Nap még nem járt a legmagasabb pontján. Ha nem lett volna kánikula, akkor alkalmasabban is el lehetett volna tölteni az időt annál, minthogy felkeressük a Rosenborg kastély pavilonokkal és franciakertekkel ellátott parkját, ahol végre találtunk fákat és az árnyékukból a jazz fesztivál fellépőit hallgathattuk. Szóval a következőkben elengedjük a kronologikus sorrendet és arról lesz szó, mit érdemes még megnézni Koppenhágában.

Christiansborgot például mindenképpen. A kívülről nem túl barátságos épület a dán kormány székhelye, ám azt kevesen tudják, hogy itt található Koppenhága legmagasabb tornya, amelyről tiszta időben Svédországig is ellátni – a legszimpatikusabb benne pedig az, hogy ingyenesen látogatható. Persze előtte olyan ellenőrzésen esik át mindenki, mintha reptéren lenne. De nyilvánvalóan a látvány megéri ezt a kellemetlenséget, nem hinném, hogy található Koppenhágában még egy olyan hely, ahonnan díjmentesen ilyen panorámában gyönyörködhetünk.

Habár én még felhőknek sem láttam túl sok nyomát Koppenhágában, állítólag szokott esni az eső. Ilyen napokra kihagyhatatlan program a Ny Carlsberg Glyptotek. Magyarul mondva egy grandiózus múzeumról van szó, amelyben leginkább szobrok, de különleges festmények is találhatók, amelyek egy magángyűjteményből származnak. Az egész úgy kezdődött, hogy Carl Jacobsen sörgyáros szenvedélyes szoborgyűjtő hírében állt és télikertjében helyezte el őket, amit aztán megnyitott a koppenhágaiak előtt is. Később azonban már nem volt több hely, így a műkedvelő Jacobsen ajánlatot tett a polgármesternek, hogy odaadja a kollekciót azzal a feltétellel, ha a város támogatja egy szoborgyűjteményt befogadó múzeum (gliptotéka) megépítését. 1892-ben kezdődtek meg a munkálatok: az épületnek két szárnya lett, amelyet egy impozáns üvegkupola köt össze, alatta pedig pálmák, szubtrópusi növények és csobogó kút mellett tarthatnak pihenőt a látogatók.

A gliptotéka antik szoborgyűjteményében az ókori kultúrák közül Egyiptomból, Rómából és Görögországból származó alkotások láthatók, illetve Auguste Rodin alkotásaiból olyan művek, amelyeket Franciaországon kívül a legfontosabbnak tartanak. A múzeum legalább ugyanolyan nevezetes festménygyűjteményéről, amely kiterjed francia impresszionistákra és posztimpresszionistákra, valamint a dán aranykori festményekre. A gyűjtemény olyan festők műveit tartalmazza, mint Jacques-Louis David, Monet, Pissaro, Renoir, Degas, Cézanne, Van Gogh, Toulouse-Lautrec, valamint Degas összes bronzszobrát, beleértve a táncos sorozatot is.

Akik Andersen élményre vágynak, a Hans Christian Andersen Experience-t érdemes felkeresniük. A kiállítás a híres meseíró életét mutatja be panoptikumszerűen odensei gyermekkorától kezdve, Koppenhágába költözéséig, és természetesen számos dániai és európai utazásáról is megtudhatunk érdekességeket, amelyek inspirációként szolgáltak tündérmeséihez. Fények, hangok, sőt illatok keltik életre Andersen történetét és az általa írt legismertebb meséket: például A kis hableány, A rendíthetetlen ólomkatona, A császár új ruhája  vagy A kis gyufaárus lány is megelevenedik interaktív módon, három szabadon választható nyelven (angol, német, dán).

A bátrabbak számára lenne még egy különleges programajánlatom, aminek már a gondolatát is elvetettem tériszonyom miatt, viszont kedves útitársam nekiveselkedett a Megváltónk temploma tornyán csavarodó külső csigalépcsőknek. Az élményeiről és minden fontos tudnivalóról ő is beszámolt már, Dánia lenyűgöző külső csigalépcsős temploma című írását ajánlom minden érdeklődő figyelmébe.

Mitől is volt még számomra különleges Koppenhága a fentieken túl? – teszem fel végül a nagy kérdést. Jöjjön néhány érdekesség és különleges benyomás zárásként!

• Habár messzebbi időpontot nem is választhattam volna a hyggétől, mégis a béke és a nyugalom városának éreztem Koppenhágát. Szép, rendezett, tiszta főváros, ahol csendesek az utcák, kiegyensúlyozottak az emberek. Nincs stressz, a levegőből is érződik, hogy sokáig Dánia volt a világ legboldogabb országa, és őket az utóbbi években csupán a norvégok és a finnek előzték meg. Hát igen, Skandináviában tudnak valamit…
• A rengeteg biciklis sem mindennapi látvány, ahogy az sem, hogy Koppenhágában a kerékpárutak egyértelműen prioritást élveznek a gyalogosok járdáival szemben.

• Nincs abban semmi különös, ha júniusban a nap bármely pillanatában olyan kamion dübörög el mellettünk, melynek platóján tengerészsapkás fiatalok mulatnak ugrándozva. A koppenhágai ifjak ugyanis így ünneplik meg, hogy befejezték a középiskolát. Bátran integessünk vissza nekik, ha találkozunk velük!
• Tudom, már esett szó a koppenhágai kánikuláról, de számomra döbbenetes élmény volt, hogy valóban ennyire érződik a globális felmelegedés hatása. (Ennek tudományos magyarázatára a következő cikket ajánlom: A klímaváltozás nem kopogtat, már berúgta az ajtót). Az időjárás okozta sokk hatására megnéztem Skandinávia hőtérképét, és azon a júniusi héten Norvégiában a sarkkörön túl is 25 fokos volt a hőmérséklet árnyékban, a legvonzóbb opciónak pedig Reykjavíkot találtam a maga 15 fokos nyári forróságával. Egyébiránt az volt a benyomásom, hogy Dánia nem készült még fel az extrém meleg időjárásra. Jó példa erre, hogy a jellemzően nem a föld alatt közlekedő metrószerelvények nem voltak klimatizáltak, ugyanakkor az ablakok sem voltak nyithatók és a tűző nap hatására szauna élménnyé változott az utazás, habár határozottan nem Finnországban jártunk. Az a tippem pedig szívem legmélyéről jön, hogy Koppenhágában Matas, illetve Normal néven lehet drogériákat találni, ahol a felkészületlen turisták beszerezhetik jobb esetben a naptejet, rosszabb esetben a hűsítő aloe vera gélt.
• Végül itt hagynék egy gondolatot arról is, hogy a sajátunktól eltérő kultúrákkal kapcsolatban könnyedén érezhetjük, hogy furcsák, és nyilván Skandináviában is sok minden más, mint itthon. Alapvetően Koppenhágába érkezésemet nem éltem meg kulturális sokként, nem láttam semmilyen extrém vagy nehezen emészthető dolgot. Aztán jött a F*ck Q Park a gliptotékával szemben… Szívesen veszek magyarázatokat a szoborcsoport értelmezésére vonatkozóan. :)

A skandináv nyári utazásról szóló beszámoló hamarosan folytatódik, méghozzá svédországi tapasztalatokkal és saját fényképekkel – akárcsak a mostani cikk esetében (két stockfotó kivételével: őrségváltás, Megváltónk temploma). 

„Mindenki őt nézte, ám senki sem látta.” Marilyn Monroe halálának hatvanadik évfordulójára időzített film szlogenje azt sugallja, hogy Hollywood egyik ikonikus karakterének maszkja mögé nézhetünk, és megláthatjuk a tragikus sorsú színésznő igazi arcát. A végeredmény viszont közel sem ennyire egyszerűen megfogható.

Általában egy évben nem szokott két akkora durranással jelentkezni a hollywoodi álomgyár, mint idén: Elvis Presley után Marilyn Monroe életéről is készült egy nagyszabású produkció, amely nem mérhető semmihez, amit korábban készítettek az ikonikus színésznőről. Akárcsak Baz Luhrmann, úgy Andrew Dominik is az életrajzi film szokványos zsánerében dolgozott, ám míg a Moulin Rouge! rendezőjének esetében a tőle megszokott módon intenzív és harsány élményt kaptunk, addig Andrew Dominik alkotása egészen más irányba fordult. Persze ez nem is meglepő, hiszen a direktor kíméletlen ábrázolásmódjáról közismert: bemutatkozó filmje, a Chopper – A kegyetlen Ausztrália egyik leginkább ellentmondásos alakját, Mark Readet igyekezett brutálisan őszinte formában életre hívni, majd az Oscar-jelölt Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford esetében az Egyesült Államok történelmének egyik legendájával tette ugyanezt.

Ám mivel Andrew Dominik neve és stílusa nem forog annyira közszájon, nyilvánvalóan sokan feltételezték, hogy egy szokványos Marilyn Monroe életrajzi filmet látnak majd, amelyben Norma Jeane-t viszontagságos, sok szenvedéssel tarkított gyermekkora után hamar felfedezik, modellkedni kezd, sikeres színésznővé válik, megtestesítve magát az amerikai álmot. Talán arra helyeződik a hangsúly, hogy hatalmas szerepe volt a szexuális forradalom kirobbantásában, igazi jelenségnek számított, még ha be is skatulyázták a butus szőke szerepkörbe. Háromszor ment férjhez, majd 36 éves korában, gyógyszer-túladagolásban hunyt el, ám csillaga azóta is fényesen ragyog. Nos, aki erre számított, óriási meglepetés érte.

A Szöszi tulajdonképpen fiktív életrajzi mű, amely Joyce Carol Oates valós alapokon nyugvó, de saját maga által is szépirodalmi alkotásként meghatározott regénye alapján készült. Alapvetően Marilyn Monroe-ról szól a könyv, de a szerzőnő dramaturgiai okokból több helyen kiszínezte, torzította a hírességgel történteket. Andrew Dominik filmje ugyanezen a vonalon mozog, egy zavart nő elméjébe enged bepillantást három órán át: tragikus élettörténetet vázol fel, főszerepben egy testileg-lelkileg kizsákmányolt színésznővel, aki annak iskolapéldája, hogyan teszi tönkre a traumatizált gyermekkor az egész életet. Tény és való az is, hogy Marilyn Monroe számos sorscsapást kapott az élettől: mentális zavarral küzdő anya, sohasem látott apa, az ebből fakadó apakomplexus, az alkohol- és gyógyszerfüggőség, bántalmazó férj, az abortuszok és vetélések…

Kétségtelen, hogy a Netflix kínálatában debütáló Szöszi eddig messze a legnagyobb és legátfogóbb film, ami valaha Marilyn Monroe életéről készült. Ám kizárólag csak a traumákat és a férfivágyak tárgyát engedi láttatni az ikonból, a valódi embert nem. A rendező valósággal tobzódik főhőse szenvedésében, és eközben időről időre sokkol már-már kegyeletsértő módon. Például az egyik nagy port kavart jelenetben Kennedy elnök a lakosztályába hozatja a gyógyszerektől és alkoholtól kába Marilyn Monroe-t, hogy arra kényszerítse, orálisan elégítse ki – az aktust pedig premier plánban nézhetjük végig. Különösen ízléstelen az is, amikor egész konkrétan Marilyn Monroe vagináján keresztül kukucskálhatunk ki az éppen az abortuszát végző orvosokra.  A film ugyan próbálja mai szemmel, a #metoo szűrőjén át bemutatni Marilyn Monroe kálváriáját, hogy milyen borzalmakon kellett keresztül mennie akkoriban egy színésznőnek, hogy karriert csináljon és még a csúcson is csak egy húsdarab maradt a férfiak számára, akik bármit megtehettek vele. Viszont mindezt ugyanolyan gyomorforgató módon tálalja a rendező, és valójában az ő szemszögéből sem tűnik többnek egy húscafatnál Marilyn Monroe: indokolatlanul sokat meztelenkedik a főszereplőt megformáló színésznő, aki még sírni is csak ajakbiggyesztve, szexi módra tud.

Jogosan merül fel az a kérdés is, hogy mi a valóság és mi a fikció abból, amit láttunk?  Marilyn Monroe valóban szereposztó díványra kényszerült a Fox stúdió vezetőjénél? Tényleg rendszeresen édeshármasban hentergett Charlie Chaplin és Edward G. Robinson fiaival? Igaz-e, hogy bele akarta fojtani a kádba a saját édesanyja?  Csakugyan verte a férje? Valóban átesett abortuszon? Andrew Dominik alkotása abból a szempontból is zavarba ejtő, hogy számos olyan pillanatot mutat be, amitől teljesen megváltozhat a Marilyn Monroe-ról alkotott eddigi képünk, mégpedig nem feltétlenül a jó irányba. Talán éppen emiatt felesleges és visszataszító súlyosabb hátteret adni a történteknek, mint amivel valóban rendelkeznek. Példának okáért, mivel nem voltunk ott velük a hálószobában, csak találgatni lehet, milyen volt a színésznő viszonya az Egyesült Államok elnökével. Éppen ezért, miért is van szüksége a világnak, hogy lássa, ahogyan John F. Kennedy Marilyn Monroe szájába élvez, miközben mocskos ribancnak szólítja őt? Gusztustalan és gyalázatos.

A Szöszi nem titkolt célja, hogy sokkoljon és letaglózzon. A hosszúra nyúlt, közel háromórás játékidő miatt viszont a végére már túl sok a sírás és összeomlás. Akár egyhangúnak is nevezhetnénk, mivel végig a tragikus szenvedés hangját üti meg a film, és a rendező van annyira kegyetlen, hogy még egy csöppnyi örömet sem engedélyez főhősének. Ana de Armas Marilyn Monroe-jának könnyeiből pedig annyi van, hogy szinte belefulladunk. A kubai származású színésznő láthatóan sokat foglalkozott az általa megformált karakter tanulmányozásával. Habár a spanyolos akcentusa néha-néha kihallható a dialógusaiból, hanghordozásától kezdve a tekintetén és a szájtartásán át gyakorlatilag tökéletesen lemásolta az eredetit. Lágy, félénk modora, fátyolos hangja, sajátos színészi allűrjei mind visszaköszönnek, az ártatlan naivitás és a szexuális kisugárzás megvan, viszont a buja, önfeledt Marilyn Monroe-ból semmit sem látunk – amihez nem csak sminkmesterek és a másolás tudománya kellett volna, hanem valami egyedien hozzáadott érték, amit nem lehet megtanulni, hanem ösztönből kellene jönnie, ha a színész igazán ráérez a szerepére.

Ami valamelyest ellensúlyozni tudja a cselekmény durvaságát, az a letisztultságában hatásos képi világ és a kifinomult operatőri munka. Színes, szépia és fekete-fehér színvilágok, valamint különböző oldalarányú keretezések váltják egymást, amik vizuálisan is elkülöníthető epizódokra bontják a filmet. Érdekesség, hogy ebben nincsen tudatos művészi látásmód és koncepció, célja szimplán Marilyn Monroe eredeti fotóinak újraalkotása. Ezért is emlékeztet sok jelenet egy állóképre, mivel archív fotók alapján konstruálták meg őket, hogy a végeredmény hű maradjon a valósághoz.

Összegezve elmondható, hogy Andrew Dominik műve végtelenül nyomasztó és fájdalmas. A Szösziben nem ragyog az a csillag, amit Marilyn Monroe-nak hívnak. Hogy pontosan ki is volt ő valójában, nem tudjuk meg. Úgy érezzük magunkat a maratoni hosszúságú film végére, mint akit a földbe döngöltek azután, hogy három órán keresztül nézzük, ahogy Marilyn Monroe-t fizikailag és lelkileg gyötrik, szexuálisan abuzálják, kényszerabortusznak teszik ki, többször elvetél, majd gyógyszer-túladagolás következtében idő előtt, méltatlanul eltávozik az élők sorából. Megnyugtató üzenet nem érkezik, csupán egy hollywoodi ikonról szóló pszichológiai horror kerekedik ki Andrew Dominik víziójából, amitől könnyedén elmehet az életkedvünk is. Ahogy a felvezetésben is szó esett róla, sok tekintetben Baz Luhrmann Elvis filmjének párjáról van szó: két nagyszabású, tetemes játékidejű életrajzi alkotás született, ami ikonikus alanyát kizsákmányolt áldozatként mutatja be és éppen a lényeg sikkad el ebben a koncepcióban. Habár a filmművészet teljes eszköztárát felvonultató alkotásokról beszélünk, mégis hiányzott két „apróság” belőlük: a szórakoztatási faktor és az, hogy megismerjük azt az embert, aki a maga a főszereplő.

Szöszi (Blonde, 2022)

amerikai életrajzi dráma, 166 perc

Rendező: Andrew Dominik

Főszereplők: Ana de Armas, Adrien Brody

Kapcsolódó cikkek

Egy hét Marilynnel

Marilyn Monroe a kulisszák mögött

Elvis filmkritika

Mindig is nagy érdeklődés övezte az életrajzi filmeket, és abban sincs semmilyen újkeletű dolog, hogy olyan híresség történetét láthatjuk viszont a mozivásznon, aki még aktívan tevékenykedik. Az viszont már annál furcsább, amikor mindenki tudja, kiről van szó, de egyetlen egyszer sem hangzik el a sztár neve. Hogy is van ez?

Az Aline – A szerelem hangja nem más, mint egy Céline Dion életrajzi film, amiben Céline Diont nem Céline Dionnak hívják. Egy mondaton belül háromszor is leírtam a nevét, hogy véletlenül se felejtsük el, kiről van szó, mivel az alkotásban megtévesztő módon Aline Dieu előadásában hangzanak fel olyan közismert slágerek, mint az All By Myself, az I’m Alive vagy a My Heart Will Go On. A díva életútjának és karrierjének állomásait mutatja be a film, onnantól kezdve, hogy tizennegyedik gyermekként érkezik egy kanadai zenerajongó családba és csodálatos hangjával, illetve istenadta tehetségével már kislány korában elbűvöli a hallgatóságot. Aztán felfedezi egy producer, aki meg van róla győződve, hogy a világ leghíresebb énekesnőjévé teszi a tinédzsert. A producer-mentor azonban rövidesen sokkal többet jelent a tinilánynak, akinek agaszkodása aztán szerelemmé alakul, ami végül legyőz minden ellenállást. Eközben az énekesnő világsztárrá válik, és a szerelem beteljesülése is megadatik a tökéletes boldogságához. Ha a neveket nem változtatták volna meg, azt is mondhatnánk, hogy olyan, mintha megfilmesítették volna Céline Dion Wikipédia-oldalát.

A film producere, forgatókönyvírója, rendezője és főszereplője, egy személyben Valérie Lemercier, aki azt a magyarázatot adta a karakterek átnevezésére, hogy a film több ponton is eltér a valóságtól. Ha ő mondja, elhisszük neki, de ez tulajdonképpen minden egyes életrajzi alkotásról ugyanúgy elmondható, amikben mégis nevén nevezik a főhőst. Az Aline – A szerelem hangja esetében pedig akkor válik még zavarba ejtőbbé a dolog, amikor a néző számára is feltűnik, hogy Aline Dieu-t egy 57 éves színésznő alakítja, méghozzá kisgyerekkorától kezdve egészen ötvenéves koráig. Igen, Valérie Lemercier-t digitális effektekkel tizenkétévesre töpörítették, kislányos ruhákba öltöztették, és kisimították az arcát. A végeredmény több, mint bizarr.

De ha még ettől a hobbitszerű gyermektől el tudunk tekinteni és elfogadjuk, hogy Céline Diont nem nevezzük nevén, még akkor sem mondhatjuk, hogy legalább a forgatókönyv remekbe szabottan sikerült volna. Ugyanis teljesen egészen kimaradt belőle a konfliktus és a dráma, pedig az énekesnő és a producer közötti jelentős korkülönbség nagyon adta volna magát, akárcsak az a jelent, amikor Aline/Céline hangja elmegy egy fellépés során. De minden pikk-pakk megoldódott. Persze az is igaz, hogy Céline Dion életéből valóban hiányzik mindenféle botrány és titok, sosem szolgált túl sok érdekességgel a bulvársajtónak, karrierje pedig egyenesen és könnyedén ívelt felfelé. Nem volt benne mélypont, Céline Dion mindig a csúcson maradt, sose jött le onnan. Egész életében vörösszőnyegen sétál.

Más oldalról nézve viszont nem lehet a rendezőnőt azzal vádolni, hogy kegyetlenül bánt volna karakterei megihletőivel. A film szépen árnyalja a szerelmi kapcsolatot, a kezdeti gyötrődést, a három gyermek személyében megtestesülő beteljesedést, végül a korai gyászt. Ám a film ezután pontosan olyan furcsává válik, ahogyan elkezdődött. Édesapja, majd férje elvesztése után Aline/Céline talán életében először lemegy az utcára az emberek közé és elvegyül köztük – egyesek saját maga imitátorának vélik. Ezután jön a zárójelenet, melyből kiderül, hogy a sztár is pont olyan ember, mint bárki más. Azért ezt eddig is sejtettük…

Valérie Lemercier a Cannes-i filmfesztiválon az Aline – A szerelem hangja bemutatóján elárulta, hogy óriási Céline Dion rajongó, mesélt az énekesnővel kapcsolatos érzéseiről, és arról, mit szeretett volna belőle megmutatni a közönségnek a fiktív karakteren keresztül.

„Céline többször nyilatkozta, hogy az élete egy nyitott könyv, és a film előkészületei során végzett kutatásaim alapján azt kell mondanom, hogy ez valóban így van. Az élete számos fontos eseményén követték kamerával, nem tartozott azon sztárok közé, aki eltitkolta volna az élete fontos dolgait a rajongói elől, még azt sem, hogy milyen problémáik voltak a férjével a gyerekvállalással, de a gyászáról is sokat mesélt. Irigylem is azért, hogy ennyire ki tud tárulkozni az emberek előtt. Céline Dion egy hétköznapi lány, aki mindig önmaga maradt, talán mert annyira korán indult a pályája. Közönség előtt éli az életét, és sosem kelti az elérhetetlenség látszatát. Nincs két Céline, egy a show kedvéért, egy meg a hétköznapokra. És azt hiszem, ez a legszimpatikusabb benne: hogy mindig önmaga. Nem akartam, hogy egyetlen olyan kép is megjelenjen, ami felzaklathatta volna Céline-t vagy a családját, a lehető legnagyobb tiszteletet szerettem volna megadni nekik.”

Mi, nézők pedig talán elgondolkodunk ezen a ponton egy pillanatra, hogy vajon érdemes volt-e a nagy tiszteletadás oltárán „tudjuk kivé” változtatni a legendás énekesnőt és egy Céline Dion imitátorral elénekeltetni a mindenki fülében csengő gigaslágereket. Aztán remélhetően gyorsan el is felejtjük ezt a filmet, és csak az eredeti előadó marad meg emlékezetünkben, aki hangi adottságaival és érzelmes előadásmódjával minden túlzás nélkül korunk egyik legtehetségesebb popénekese, koncertjein CD-minőségben énekeli technikailag legnehezebb dalait is, és élőben olyan bravúrokra is képes, amint az a lenti videóban is látható a 3. perctől.

Aline – A szerelem hangja (Aline, 2020)

kanadai-francia filmdráma, 128 perc

Rendező: Valérie Lemercier

Főszereplő: Valérie Lemercier, Sylvain Marcel

Baz Luhrmann mindig is különleges látványvilágú, mondhatni giccsbe hajló filmeket rendez, egyúttal a zenéhez is nagyon ért: melynek ékes példája a Moulin Rouge! és A nagy Gatsby. Ezúttal a 20. század egyik legnagyobb sztárjának életét mutatja be – vagy úgy is mondhatnánk, ki más készíthetne filmet Elvis Presley-ről, ha nem Baz Luhrmann? Így a végeredmény annál meglepőbb.

1977. augusztus 16-án délután eszméletlenül találták gracelandi otthonában Elvis Presley-t, azonnal kórházba szállították, de már nem tudták megmenteni. Negyvenöt év telt el azóta, és habár sokan emlékeznek rá, legtöbben csak általánosságokat tudnak a negyvenkét éves korára összetört és elgyötört énekes-szupersztár életéről és karrierjéről. Például azt, hogy ő volt a rock 'n' roll királya, a popkultúra megkerülhetetlen alakja, egykori háza ma zarándokhely. Dalai beépültek a tudatalattinkba, eszelősen jól énekelt, illetve táncolt is, messiásként tekintett rá a beatnemzedék, köztük a Beatles és a Rolling Stones, és még az is tudható róla, hogy alkohol- és drogfüggő volt.

Vajon mi újat lehet még 2022-ben elmondani a Királyról, a világ talán legikonikusabb énekeséről, akinek nemcsak a hangja, a mozgása, a neve, de még a hajának kontúrja is fogalommá vált? Baz Luhrmann mostani filmje nem mozdul ki a jólismert közhely-sztereotípiáinkból, nem kínálja tálcán a hagyományos életrajzi mozik alaposságát, inkább extravagáns köntösben, videoklipszerűen villantja fel az énekes életének legfontosabb állomásait. Luhrmann stílusa, a túlzásra, harsányságra, a zene, a díszletek és az érzelmek felfokozott kavalkádjára építő filmnyelve tökéletesen passzol Elvis-hez, aki a trapéznadrágjaival, bőrszerkójával, strasszaival, barkójával és óriási napszemüvegeivel maga volt a megtestesült giccs, őrület és showbiznisz.

Különös, hogy Hollywoodban még sosem készült egészestés, nagyigényű életrajzi mozi a huszadik századi könnyűzene egyik legismertebb és talán legnagyobb hatású figurájáról. Ami viszont a kisképernyőt illeti, találunk néhány feledésbe merült próbálkozást: Kurt Russell például John Carpenter 1979-es tévéfilmjében, Jonathan Rhys Meyers pedig a CBS negyedszázaddal későbbi minisorozatában alakította Elvis-t. A meglepően szűk, ám annál nagyobb hatású életművel rendelkező Luhrmann (a mostani csupán a hatodik nagyjátékfilmes rendezése a Kötelező táncok, Rómeó + Júlia, Moulin Rouge, Ausztrália és A nagy Gatsby után) viszont elmondása alapján már hosszú évek óta tervezte az Elvis filmet.

Ha a néző a film címe alapján azt várná el, hogy az Elvis című alkotás a híres énekessel a főszerepben készült el, akkor érheti némi meglepetés. Luhrmann művében ugyanis a Király a titokzatos menedzsere, a magát csak „ezredesnek” szólíttató Tom Parker szemén keresztül jelenik meg. A két férfi közti különös, sokat változó kapcsolat (néha barátság, néha gyűlölet) több mint 20 évig tartott. Akkor kezdődött, amikor Elvis még a pályája elején állt, nem múlt el akkor sem, amikor az énekes addig példátlan hírnevű sztárrá emelkedett. Parker a narrátora a történetnek, az ő visszaemlékezésével indul a film a 90-es évekből, amikor már idősen és nagybetegen meséli el, hogy miért nem igaz az a híresztelés, mi szerint neki köszönhető, hogy Elvis karrierje és élete dicstelen véget ért. Szerinte csakis nekünk, rajongóknak volt köszönhető, mert semmi nem volt elég belőle.

Újdonság magában a megközelítésben nincs a rendező részéről, mivel a Moulin Rouge!-ban, és A nagy Gatsbyben is narrációs szerkezetet használt.  Feltételezhetően azért, mert így könnyebb jelezni, hogy nem a „valóságot”, hanem annak az emlékek ködén átszűrt, felnagyított, romantizált verzióját látjuk. Annyira viszont Luhrmann sem vakmerő, hogy a szokásos életrajzi elemeket teljesen száműzze a filmjéből, ezért ha nem is időrendben, de csak végignézhetjük, hogyan lesz egy szegény családba született memphisi tinédzserből pár év leforgása alatt Amerika legnagyobb zenei szenzációja és egy műfaj megteremtője. Ugyanakkor a maximum, amit megtudunk Elvisről, hogy naiv, istenadta tehetség, egyben született showman volt, akiből öntudatlanul lett korszakalkotó zenészkirály, stílusikon és szexszimbólum, miközben küzdött benne a lelkiismeret, hogy a mama pici fia maradjon, vagy a színpadot és a közönség őrjöngő rajongását válassza.

A film hangsúlyozza, hogy Elvis nem a semmiből teremtette meg a modern rock and rollt, merített az afroamerikai zenei hagyományokból, „kulturális kisajátítással” mégsem lehet vádolni, mert ő maga is ebben a zenei környezetben nőtt fel, a fekete zenésztársai iránt pedig maximális tisztelettel viseltetett. Azt viszont, hogy hogyan szerezte a legnagyobb, vagy akár a kisebb slágereit, a rendező már nem mutatja be ilyen részletességgel, helyette csak klipszerűen végigszáguld a karrier és az életmű fontosabb állomásain a Hound Dogtól a Trouble-on át a Suspicious Mindig, érintve természetesen a németországi katonai szolgálatot, a megismerkedést a későbbi feleséggel, Priscillával, az 1968-as nagy visszatérést és a Las Vegas-i éveket. A látványos, színes, vibráló, extravagáns külső nem enged igazán közel a mögötte megbújó emberhez és nem tér ki Elvis életének izgalmas részleteire. Csak a felszínt kapargatja, azt is távolról.

Az ausztrál rendezőt a zenei géniusz helyett jobban érdekelte a ketrecben tartott zseni története, illetve a menedzser és a legenda se veled, se nélküled viszonya, ami a film szerint a bántalmazó kapcsolatok iskolapéldája. Kétségtelenül Parker érdeme, hogy meglátta Elvis tehetségét és kiemelte a lokális előadók sorából, ám a mentori szerepkör helyett a kiszipolyozást választotta. Az egyetlen szempontja a minél szélesebb közönség megszólítása, a minél nagyobb anyagi siker volt az önkifejezés és a művészi fejlődés támogatása helyett. Az ezredes előtérbe tolása miatt Elvis szerepe csökken a műben, és nem a saját szavain keresztül ismerjük meg őt, hanem egy kendőzetlenül torz tükörből. Elvis a filmben végig távoli marad, nem ismerjük meg őt, Luhrmann csupán egyetlen érzelmet vált ki a nézőből vele kapcsolatban: a sajnálatot. Ő ugyanis túl elveszett és befolyásolható volt ahhoz, hogy érdemben ellentmondjon és függetlenedjen. Miután besétál az ezredes csapdájába, védtelen az érzelmi manipulációk ellen. Nem tud önállóan dönteni, nem tud eleget keresni, miközben állandó megfelelési kényszer hajtja. Zavaros az élete, ő maga semmiben sem biztos, csak a saját hangjában. Énekelni akar, repülni akar, James Dean akar lenni – és legjobban azt akarja, hogy a közönség emlékezzen rá, amire egyre kevesebb esélyt lát utolsó éveiben.

Luhrmann filmje túlságosan kedves és empatikus Elvis-szel és családjával, romantizálja az énekes magánéletét. Még a közismerten tékozló apa sem negatív szereplő, mindenki szimpatikus, feleségével, Priscillával pedig még a könnyes szakítás után is szerető kapcsolatban marad Elvis, akinek a leépülése is cukormázasan jelenik meg. Ebben a filmben nem látjuk szétcsúszva és betegen a Királyt, még akkor sem, amikor a lelki vívódásai karrierje alkonyán egyre súlyosabbak. Gondosan ügyeltek arra, hogy Elvis karaktere szinte a film végéig jó formában maradjon, és tulajdonképpen csak néhány pillanat erejéig jelenik meg túlsúlyosan a vásznon. Ez egyrészt hiteltelenné teszi az életrajzi alkotást, másrészt viszont gesztusértéke van, hogy csak a szépet mutatja meg az utókornak. Egyébként Elvis hozzátartozói el vannak ragadtatva a filmtől, a lánya és volt felesége is nyilvánosan gratuláltak a rendezőnek és a főszereplőknek, hogy méltóságteljesen jelenítették meg a vásznon az énekest.

Elvis Presley megformálója a filmben az eddig kevésbé ismert Austin Butler, akit sok kritika ér amiatt, hogy nem hasonlít eléggé a Királyra és túl fiatal a szerephez. Az énekes manírjait mindenki ismeri, olyan régóta és olyan sokan utánozzák, hogy az Elvis-imitátoroknak már külön szakmakódjuk van a vállalkozói nyilvántartásban, így Butler is könnyen belesétálhatott abba a csapdába, hogy csak a külsőségeket próbálja lemásolni. A mozgása és a beszédhangja kétségtelenül emlékeztet az eredetire, viszont a színészi játék leginkább a felszínen mozog, akárcsak maga a film. Butler egyébként saját maga énekelte fel a filmben hallható dalokat, de összemixelték hangját az igazi Elvis dalaival, így ebben sem tudott különösebbet mutatni.

Luhrmann alkotásával kapcsolatban igazán beszédes, hogy a film legjobb monológját maga Elvis Presley mondja el a végén – felvételről. Egyúttal ez a mű egyetlen megható momentuma és itt érezhető leginkább Elvis valódi lénye és nagysága. A jelenet az énekes utolsó Las Vegas-i koncertjén először Austin Butler előadásával indul, majd átvált valós felvételre. Megrendítő a kép: az egykori fess és üde Elvis felpuffadt arccal a zongoránál ül, és Parker elmondása szerint úgy énekli az Unchained Melody-t, mint fénykorában. A rendező az életrajzi filmek bevált eszközével, vagyis archív anyagok montázsával búcsúzik a Királytól. Ha más nem is, ez a zárszó biztosan megérinti a nézőt.

Alapjában véve Luhrmann a rá jellemző teátrális eszközökkel mutatja be Elvis életét csökkentett verzióban, alkotása pedig csak nyomokban tartalmaz valódi érzelmeket. A rendező a látvány és az extravagancia oltárán feláldozza azt, hogy mélységet adjon a filmjének. Mintha jobban érdekelné az énekest körülvevő kultusz, mint maga az ember. Habár Luhrmann bevallottan Elvis-rajongó, alakján keresztül mégis inkább mesél Amerikáról, az ellentmondások országáról, mint főhőse útjáról. Felvillantja a paranoid ötvenes éveket, a traumatikusan zárt családot, a feketék-fehérek szegregációját, a rock 'n' roll (és később a beatzene) megszületését, a hatvanas és hetvenes évek nem egyszer tragikus történelmi fordulatait, köztük Martin Luther King és a Kennedy-testvérek meggyilkolását. Sok érdekes összefüggésre világít rá Luhrmann és színes-szagosan megelevenedik előttünk egy korszak Amerika történelméből, csupán az a kár, hogy Elvis mindössze csillogó díszlet marad a róla szóló filmben és nem ismertük meg jobban.

Elvis

amerikai-ausztrál életrajzi dráma, zenés film, 159 perc, 2022

Rendező: Baz Luhrmann

Főszereplők: Austin Butler, Tom Hanks

Négy évvel ezelőtt egy különös című regény akkora szenzáció lett, hogy a Google is kezdett kifáradni abban, hogy megmondja: a folyami rákok nem énekelnek. Íratlan szabály, hogy a bestsellerek a toplistákról hamarosan a filmproducerek asztalára kerülnek, ám gyakorta éppen arra a kérdésre nincsen válasz, hogy miért? A pazarul megírt sorokat miért kell feltétlenül vizuális formában is látni? Néha jobb mindent a képzeletünkben meghagyni.

Delia Owens első és eddigi egyetlen regénye akkora siker, hogy eddig világszerte 15 millió példányt adtak el belőle – és akadt egy rendkívül lelkes olvasó is, aki szívügyének tekintette, hogy a nem mindennapi történet még nagyobb közönséget kapjon. Vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy arra, amit Reese Witherspoon olvas, egy ideje az egész világ figyel. Az Oscar-díjas színésznő évek óta üzemelteti könyvklubját, ahol havonta ajánl egy regényt, amely középpontjában női sorsok állnak döntő többségben – sokan itt figyeltek fel az Ahol a folyami rákok énekelnek című kötetre. A színésznő amellett, hogy saját olvasmányélményeit osztja meg a közönséggel, előszeretettel segíti ezeket a történeteket a megfilmesítés felé: így készült el többek közt az ő főszereplésével a Vadon vagy a Hatalmas kis hazugságok című sorozat. Jelenleg is több ilyen sztori áll a megfilmesítés különböző fázisában, az Ahol a folyami rákok énekelnek pedig már a közönség elé került.

Az alkotók nagyjából 95 százalékban pontosan követték le az eredeti regény cselekményét, és a szükségszerű kihagyásokon kívül csak minimális változtatásokat eszközöltek rajta. A sztori onnan indul, hogy 1969-ben felfedezik egy észak-amerikai mocsaras, partvidéki kisváros egykori ünnepelt focisztárjának holttestét a lápon. Chase Andrews leesett a tűztorony hiányos rácsai között, ám nem tudni, hogy az eset véletlen baleset következménye-e vagy gyilkosság történt. A nyomozás és a népharag hamar a városka közelében, a természet sűrűjében egyedül lakó fiatal lányra, Catherine Danielle Clarke-ra terelődik. A mindenki által csak “lápi lányként” ismert Kya már több, mint 10 éve él egyedül, amikor a családja utolsó tagja is elment otthonról. Vad pletykák és nevetséges feltételezések keringenek róla, minthogy félig farkas, vagy hogy ő a hiányzó láncszem az ember és a majom között. Kya csak kevesekre számíthat a helyiek közül, hiába áll kevés bizonyíték a nyomozók rendelkezésére, az előítéletek túl erősek a városiakban a különös lány ellen.

Nem csoda, hogy Reese Witherspoonnak megtetszett az állhatatos, magát a nyomorból önerőből kiemelő és az erőszakos férfiak elnyomása alól kitörő lány meséje, ami a #MeToo témáihoz kapcsolódva beszél nemcsak a nők kiszolgáltatottságáról, hanem a társadalmi előítéletekről is. Akárcsak minden idők két legmeghatározóbb tárgyalótermi drámájában, a Ne bántsátok a feketerigót!-ban és a Tizenkét dühös emberben, itt is az ötvenes-hatvanas évek Amerikájának igazságtalan igazságszolgáltatási rendszerébe nyerünk betekintést, ahol az előítéletek nagyobb erővel bírnak az esküdtszék döntéshozatalában, mint a bizonyítékok.

Az Ahol a folyami rákok énekelnek az elfogadást és a megértést hirdető tanulsága mellett a természethez való hozzáállása miatt is kifejezetten aktuális. A könyv egyik legnagyobb erénye a lápvidék növény- és állatvilágának érzékletes és szeretetteljes bemutatása a természettel teljes harmóniában élő Kya szemén keresztül. A klímaválság árnyékában eleve többletjelentést kap az érintetlen természet csodáiról olvasni, az írónő pedig jól ismeri ezt a világot. Az elkötelezett természetvédő és zoológus Delia Owens férjével együtt évtizedekig élt Afrikában, majd később a könyv helyszínét adó Észak-Karolinában is, ahol közelről tanulmányozták az állatvilágot és élményeikről több könyvet is írtak közösen.

Az Ahol a folyami rákok énekelnek filmes verziója viszont tökéletes példa arra, hogy egy film nemcsak a forgatókönyvből, a rendezésből és a színészi játékból áll össze, hanem nagyon fontosak az olyan részletek, mint a jelmez és a berendezés, azaz a hősöket körülvevő tárgyi környezet. Például a történet szerint Kyát a nyomortól és az éhezéstől csak egy hajszál, a természet menti meg: mivel szó szerint a mocsárban nő fel, mindent tud az ottani élővilágról, aminek az élelemszerzésen kívül a későbbiekben külön is hasznát veszi. Ehhez képest a filmben azt látjuk, hogy a „lápi lány” egy olyan házikóban éldegél, amibe bármikor szívesen beköltöznénk, és az egyik párbeszédben felhívják a figyelmet arra, hogy vízszivattyúja is van. Ilyesmiről a regényben szó sincs, arról ellenben igen, hogy áram híján nincs működő hűtőszekrénye – ennek a gyakran és hangsúlyosan megjelenő motívumnak nyoma sincs a vásznon. Ami pedig a filmben megjelenő jelmezeket illeti: a kisgyermekkori részeket leszámítva két olyan jelenetet sem találunk, amelyben a Kyát játszó színésznő ugyanazt a ruhát viselné. A főhősnőn minden egyes képsorban más és más, az alkalomhoz illő és a kor divatjának abszolút megfelelő öltözet látható.

A Normális emberek című sorozat gazdag családból származó értelmiségijeként megismert Daisy Edgar-Jones belead apait-anyait a „lápi lány” szerepébe, de nem tudja levetni magáról a civilizáltságát, amin nem segít az sem, hogy legtöbbször jól fésült frizurával és makulátlan ruházattal látjuk. Bár ártatlan karizmájához kétség sem fér, a könyv folyamatosan bántott Kyájához képest nehéz elhinni, hogy a film legcsinosabb karaktere, akinek szakadtságát mindössze azzal érzékeltetik, hogy gyerekkori változatának arcára kennek egy leheletnyi koszt. Alapjában véve a film túlságosan rendezett és tiszta, éppen olyan, ahogyan a városiak elképzelik a természetbe való kivonulást. Bár a hősnőnek elvileg a természetben kell megkeresnie a kenyérre valót, a makulátlan, fehér bőre nem arról árulkodik, hogy túl sok időt töltene odakint, és valahogy még a szúnyogcsípések és a kosz is elkerülik őt egy mocsár közepén.

Ahhoz képest, hogy Kya történetének minden eleme kiált a tragédia, a kegyetlen dráma után, a film jelenetei az első kockától az utolsóig, végig szépelegnek. Az Ahol a folyami rákok énekelnek szemet gyönyörködtetően megvalósított mozgó képeskönyv lett, amiben szép emberek szép ruhákban csak annyira csinálnak csúnya dolgokat, amennyire muszáj, de a sminkjük azért nem kenődik el közben. A regényben a láp mocska szó szerint és átvitt értelemben is beborított mindent, miközben azért folyamatosan felsejlett a természeti környezet szépsége is. A filmben mocskot nyomokban sem találunk, és ez a szépelgés sajnos tönkreteszi a hitelességet.

Emellett az Ahol a folyami rákok énekelnek film valójában nem tudja eldönteni, mégis mi szeretne lenni. Korszak lenyomat? Tárgyalótermi krimi? Romantikus melodráma? Természetrajongó mozi? Végeredményében egyszerre lesz mindegyik és egyik sem. A film egyszerre felnövéstörténet, korrajz, természetfilm és krimi, ezt a sokféleséget nem is képes egyben tartani. A párbeszédek sokszor gyengék, a narráció vérszegény, giccses a szerelmi történet, ráadásul a cselekmény is ellaposodott a játékidő közepe tájékán.

Ám a film legnagyobb problémája valójában az, hogy képtelen úgy átadni azt a mindent átszövő hangulatot, ami a könyv legfőbb erénye. Bár a regény alapvetően krimiként hirdeti magát, mégsem a közepesen fordulatos cselekményével érte el a közönség szeretetét, hanem azzal ahogyan elmerült a természet és egy magányos lélek kapcsolatában. Olvasása közben mi is úgy érezzük, hogy a sásban gázolunk, térdig vízben araszolva, miközben körbevesz minket az állat- és növényvilág apraja-nagyja. Ez az utánozhatatlan atmoszféra évek múltán is az olvasóval marad, akkora élményt ad a könyv. A mozgóképes verzió azonban nem képes megismételni a regény bravúrját, megmarad egy sablonos, de kellemes filmnek. Kiszakít a hétköznapokból, fontos dolgokról elmélkedik, ám az egyszeri néző nem biztos, hogy megérti, valójában mi okozta az eredeti sikerét.

Mindezek ellenére az is tudja élvezni a filmet, aki egyáltalán nem olvasta az alapművet. Az Ahol a folyami rákok énekelnek egy keserédes szerelmi történet, krimivel fűszerezve és szép képekkel illusztrálva, amellyel a könyv ismeretének hiányában vélhetően nem lesz túl sok baja a nézőnek, mivel korrekten átélhető szórakozást nyújt. Ám ha tudjuk, hogy Owens regénybéli mocsara ennél sokkal mélyebb, szövevényesebb és változatosabb, akkor nem fogunk szabadulni az olvasmányélmény okozta égető hiányérzettől. Nem kérdés, hogy könyvben ez sokkal emlékezetesebb…

Ahol a folyami rákok énekelnek (Where the Crawdads Sing, 2022)

amerikai filmdráma, 125 perc

Rendező: Olivia Newman

Főszereplők: Daisy Edgar-Jones, Taylor John Smith

Lobog a szélzsák, a kifutópálya fényei kigyulladnak, felzúgnak a motorok, kigördülnek az amerikai haditengerészet vadászgépei. Harminchat évvel az első rész után Maverick ismét a magasba emelkedik és szárnyal a végtelenbe és tovább.

A ’80-as évek akciólázában készült Top Gun klasszikussá vált. Nem azért, mert olyan eredeti vagy egyedi lett volna. Ez a film egy katonai sztorikból tündérmesévé gyúrt történet, amelyben az örök második a legjobbá képes válni, komoly veszteség árán is, miközben rátalál a szerelem. Igaz, hogy az 1986-os Top Gun nem ad nagy finálét a hidegháborúnak, a politikai helyzet csupán történelmi keret, viszont háborús propaganda helyett egy jól sikerült akció-dráma lett, ami toborzásra is alkalmas. A Pentagon kéz a kézben dolgozott a filmesekkel, a busás támogatásért cserébe a forgatókönyvet aprólékosan be kellett mutatniuk a készítőknek, hogy a katonaság a legpozitívabb megvilágításba kerülhessen. A Top Gun népszerűségét arra is használták, hogy a mozik környékén toborzó sátrakat állítsanak fel. Mint utólag kiderült, működött a dolog: a pályázók 90 százaléka látta a filmet. Akkoriban mindenki repülni akart, a Top Gun felrázta a társadalmat és kultuszt teremtett. Így elkerülhetetlen volt a folytatás, csupán senki sem gondolta, hogy 36 évet kell várni rá.

Minden idők legismertebb repülős filmjének második felvonása más szempontból sem adta könnyen magát a mozinézőknek. Eredetileg 2019-re tervezték a bemutatóját, majd ez átcsúszott 2020-ra, akkor pedig a világjárványra hivatkozva napolták el a premierjét. Ugyanis a stúdiónál ragaszkodtak ahhoz, hogy a Top Gun második része az a fajta moziélmény legyen, aminek szélesvásznon kell debütálnia, minél nagyobb közönség előtt. Így történt meg, hogy Maverick 2022 tavaszán érkezett meg a filmszínházakba, méghozzá úgy, hogy a falak is dübörögni kezdtek a lélegzetelállító repülős jelenetektől. 

A folytatásból megtudjuk, hogy miután több mint harminc évet szolgált a flotta egyik legjobb pilótájaként, Pete „Maverick” Mitchell most vakmerő tesztpilótaként egyre feljebb teszi a lécet, és ügyesen kitér az előléptetés elől, amely földi szolgálatra kötelezné. Amikor egy osztagnyi Top Gun növendéket olyan különleges küldetésre kell kiképeznie, amilyet élő pilóta még nem látott, Mavericket összehozza a sors a Rooster hívójelű Bradley Bradshaw hadnaggyal, aki nem más, mint Maverick néhai barátjának, Nick Bradshawnak, azaz Goose-nak a fia. A bizonytalan jövővel szemezve és a múlt árnyaitól kísérve Maverick kénytelen megküzdeni legbelsőbb félelmeivel, és ez a küzdelem egy olyan küldetésben csúcsosodik ki, amely során a legnagyobb áldozatot kell meghoznia azoknak, akiket végül kiválasztanak a repülésre.

Pete Mitchell százados gyakorlatilag büntetésből kerül oda, ahonnan minden elindult és ha már ott van, megmutatja, miért még mindig ő a legjobb. A Top Gun: Maverick egyszerre idézi meg a múltat és érti a jelent, amikor az ismerős képi és zenei világot belecsempészi a mába technikailag. Dramaturgiailag viszont már annál kevésbé sikerült.

Pontosabban a Top Gun: Maverick utolsó 40 perce nyújtja leginkább azt az élményt, amire az elmúlt három évtizedben vártunk, az azt megelőző 1 óra viszont nagyjából pontosan ugyanazt mutatja be, mint az első rész. Ugyanis a folytatás nemcsak, hogy nem hagyja maga mögött mindazt, amit elődje képviselt, de majdhogynem egy az egyben átemeli minden elemét – olykor azokat modernebb köntösben tálalja, ám rengeteg esetben szinte változatlanul térnek vissza bizonyos ikonikus jelenetek. Sőt, az új Top Gun kis túlzással az 1986-os filmet dolgozza újra, ez pedig rögtön egyértelművé válik: visszatér a film eleji bevezető inzert, ahogy a felszállópályás nyitóképsorok is szinte snittről-snittre újra lettek forgatva – ahogy a legendás betétdal, a Danger Zone is azonnal felcsendül, a Top Gun saját himnuszával követve azt. 

Mivel akciófilmről van szó, értelemszerűen a technikai megvalósítás, a stílus és a látvány kerül előtérbe, nem pedig a történet, dráma vagy személyes sorsok. Mindazonáltal egy ikonikus Top Gun folytatásától mégis csak elvárhatná a néző, hogy felnőjön az elődjéhez és netán mondjon valami olyasmi pluszt is, amin elrágódik a néző, miután kijön a moziból. Az új repülős mozi viszont annyira felül a nosztalgiavonatra, hogy éppen erről feledkezik meg. Például a vérszegény romantikus szállal nem lenne kevesebb a film, ha kivágnák belőle – holott az elődben nagyon is hangsúlyos és meghatározó volt a főhős szerelmi élete. Vagy a film elején nagyon ígéretesnek tűnt a tételmondat, miszerint a Maverick-féle pilóták felett már eljárt az idő – ám ez is csak lóg a levegőben a film további részében, nem csapták le a magaslabdát. Maverick és Bradley Bradshaw kapcsolata keltette feszültség is kifullad a kezdeti drámai felütés után és háttérbe szorul a két karakter dinamikája. Kár érte. A dramaturgia többnyire nagyon B filmes, szájbarágós és korszerűtlen, ami nem ágyaz meg annak, amiben valóban fantasztikus ez a film. Ugyanis a finálé valóban zseniális.

Az elmúlt évek egyik legintenzívebb és lenyűgözőbb 30-40 perces filmélményének élheti meg a néző a Top Gun: Maverick tetőpontját, amely valóban érdemes arra, hogy kivárják vele a nagyvásznon történő bemutatását. Ennél tökéletesebb akciójeleneteket idén nem valószínű, hogy kapunk még – de az is lehet, hogy a következő pár évben sem. A mai akciófilmekkel sokszor az a probléma, hogy nagyjából egy óra után kifulladnak, és brutálisan untatják az embert. A Top Gun: Maverick ennek a fordítottja, a film kicsit kuszán kezd, de aztán belendül, az utolsó félóra pedig akkora akcióbomba, hogy az embert a székébe passzírozza a száguldás.

A vadászgépekben való akciózás pedig itt nem az ügyesen kivitelezett trükkök és a CGI jól festő találkozása, hanem a nyers valóság: Tom Cruise és csapata több hetes kiképzésen esett át annak érdekében, hogy kibírhassák azokat a gravitációs erőket, amelyek egy valódi pilótát is érnek a levegőben. Ugyanis a színészgárda ténylegesen ott ült az égi bestiákon egy tapasztalt pilóta mögött, és élesben vették fel a Maverick lélegzetelállító szekvenciáit. A filmben látható eredményt pedig több száz órányi anyagból vágták össze.

Az pedig nem kérdés, hogy ki viszi a hátán a show-t, habár a fiatalok is megállják a helyüket. A film címéből adódóan is egyértelmű már, hogy ez Maverick történetének egy újabb fejezete. Lehet, hogy Tom Cruise már közelebb áll a hatvanhoz, lehet, hogy magánemberként túlzottan maximalista és nem kellemes figura, viszont nagyon is tudja, mitől működik a mozi, hisz ez már az ötödik olyan évtized, amikor ismét leszállítja nekünk a tökéletes moziélményt. Nem túlzás kimondani, hogy talán Tom Cruise a világ utolsó akciósztárja, a fiatal veteránok közül senki mást nem találni, akinek ennyire jól áll a keménykedés, a csibészes mosolygás és a nőcsábászat.

Habár a Top Gun: Maverick sztorija kiszámítható, a párbeszédei pedig faék egyszerűségűek, de egy ilyen profin összerakott akciófilmet, ami nem egy szuperhősös vagy más természetfeletti jelenésekkel foglalkozó franchise újabb epizódja, egyszerűen nem lehet látni manapság. A végére már el is felejtjük, hogy az eleje döcögött, annyira parádés.

Top Gun Maverick, 2022

Amerikai akció film, 131 perc

Rendező: Joseph Kosinski

Főszereplők: Tom Cruise, Jennifer Connelly, Miles Teller, Val Kilmer, Ed Harris

Nicolas Cage visszatért – pedig el sem tűnt. Sokak legrosszabb vagy legnagyobb álmát testesíti meg az a film, amely a Nicolas Cage-et játszó Nicolas Cage-ről szól, és arról, mennyire szereti a saját szakmáját.

Valószínűleg senkinek sem kell bemutatni Nicolas Cage-et, aki valójában Nicolas Kim Coppola néven látta meg a napvilágot. A Keresztapa zseniális rendezője, Francis Ford Coppola unokaöccse sosem akart a híres nagybátyja árnyékában élni, ezért választott magának egy művésznevet. A terve annyira bevált, hogy saját jogán a kilencvenes évek ünnepelt filmsztárjává nőtte ki magát, és 1996-ban még Oscar-díjat is kapott a Las Vegas, végállomás című drámában nyújtott alakításáért.

Aztán történt valami. A 2010-es A varázslótanonc című, nagy költségvetésű Disney mozi óriásit bukott a kasszáknál, és utána a hollywoodi stúdióknál Cage tiltólistás lett. Ez számára nemcsak presztízsproblémát jelentett, hanem azt kockáztatta, hogy börtönbe kerüljön a pénzügyei miatt. Az Egyesült Államokban ugyanis nagyon könnyen utolérheti az igazságszolgáltatás azt, akinek halomban állnak a kifizetetlen számlái. Amíg jól ment a szekér, a színész extravagáns életvitelt folytatott és alaposan túlköltekezett, ami mellett komoly adótartozásai halmozódtak fel. Cage a legsikeresebb éveiben akár 10-15 millió dollárt is keresett a filmjeivel, ám ezek a csapok hirtelen elzáródtak előtte, és kisebb volumenű, jelentősen kevesebbet fizető munkák váltak elérhetővé a számára.

Ennek köszönhetően sokkal többet kellett dolgoznia azért, hogy az életszínvonalának megfelelő összegű pénzt keressen: 2017-ben hat, 2018-ban szintén hat, míg 2019-ben szintén hat filmes projektben működött közre. Habár folyamatosan dolgozott, a karrierje mégis alaposan megsínylette a dolgot, hiszen rengeteg, a tehetségéhez és hírnevéhez nem méltó munkában vett részt. Ha nem akarnánk finomkodni, úgy is fogalmazhatnánk, hogy rosszabbnál rosszabb, B-kategóriás filmekben láthattuk, és túl sok fércmunkához adta a nevét.

Nem túlzás azt állítani, hogy Nicolas Cage igencsak megosztó színésszé vált. Az utóbbi években divatos volt cikizni azért, mert bármilyen filmet elvállalt, hogy ki tudja egyenlíteni a tetemes adótartozását. A 2020-as évekre két lábon járó mém lett belőle, miközben már pályája eleje óta egy igencsak különös hollywoodi jelenség szerepében tetszeleg. És pontosan ez a karakteresség és egyedi stílus az oka, mi miatt mégsem tűnt el a rossz színészek süllyesztőjében: ugyanis kétség kívül tehetséges, és nagyjából minden ötödik filmjére érdemes valami miatt odafigyelni.

Cage pontosan 40 évvel ezelőtt kezdte a pályafutását és most mozikba került A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya egész kereken a  100. filmszerepe. Néhány évente cikkeznek arról a kritikusok, hogy ez vagy az a film lesz „Nicolas Cage nagy visszatérése” – a mostani műalkotás pedig pontosan ebből csinál viccet: színészünk úgy tér vissza, hogy közben el sem ment.

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya gyakorlatilag egy nagy adag önreflexió, ugyanis Nicolas Cage saját magát alakítja benne.  Rájátszik arra a képre, ami az emberek fejében él róla: egy hiú, munkamániás, ám szétesett magánéletű, és szebb napokat is látott Nicolas Cage-et alakít, akinek könyörögnie kell azért, hogy normális szerepeket kapjon. Amikor az ügynöke közli vele, hogy már több mint hatszázezer dollárral tartozik a hotelnek, ahol hónapok óta él, és nincs miből fizetnie, kénytelen elvállalni egy megalázó melót: egy milliárdos születésnapi bulijára kell elmennie Mallorcára, ahol a pár napos hakniért egymillió dolláros gázsi jár. A kezdeti nehézségek után annyira sikerül összehaverkodnia Javival (Pedro Pascal), hogy a színész azon kapja magát: élvezi a helyzetet. A dolgok azonban váratlan fordulatot vesznek, amikor a CIA felkeresi Cage-et, hogy kémkedjen nekik a házigazda után, aki feltételezhetően egy bűnbanda feje.

Igaz, hogy Cage önmagát játssza, de ezt a kijelentést érdemes a helyén kezelni: valóban Nicolas Cage a főszereplő, aki Nicolas Cage-et kelti életre, ám a filmben látható karakter többnyire fikciós elemekből épül fel. A családi szál teljes mértékben kitalált háttéren alapul, illetve nyilván a CIA vonulat sem túl életszerű. Azonban a film fantasztikusan vicces módon idézi meg Cage karrierjét és tart egy kvázi görbe tükröt a sztár pályafutása előtt. Az egész koncepció elsülhetett volna úgy, hogy a színész bohócnak legyen beállítva, de Cage munkásságának egekbe magasztalása képes kifejezetten jól működni. Rengeteg a visszatekintés olyan klasszikusokra, mint az Ál/Arc, a Con Air – A fegyencjárat, A szikla, ami egy filmrajongónak mindig külön élmény, ám a tisztelgések mellett nem kevés öniróniával is megszórták a végeredményt.  Habár Nicolas Cage azt nyilatkozta, hogy nem fogja megnézni A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyát, mivel a karaktere nem tükrözi, milyen is ő valójában, de alapvetően nem is az a cél, hogy magát az embert ismerjük meg, hanem a színészt, aki 40 év alatt képes volt sokak kedvencévé és leggyűlöltebb filmsztárjává válni.

Sosem hittem volna, hogy valaha ilyet fogok leírni, de ebben a filmben nem lehet nem szeretni Nicolas Cage-et. Igaz, hogy maga a kémtörténet nem nagy dobás, és a film a kiégett és nevetségessé vált excentrikus hollywoodi figurák minden kliséjét felvonultatja, de az akcióvígjáték nem működne más, egykor hasonló státuszt elérő filmsztárral – mint például Steven Seagal vagy Chuck Norris. Nem csupán azért, mert ők nem szerepeltek túl sok valóban kiváló és klasszikussá érő alkotásban, amiket lehet idézgetni, hanem mert közel sincsenek olyan jó színészek, mint Nicolas Cage, aki most bebizonyította, hogy nem felejtette el a mesterségét, jó érzéke van a humorhoz, és tud szándékosan is vicces lenni. Önmagát anélkül parodizálja ki, hogy az ripacsokdásba fordulna át. Azért ez nem kis szó. 

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya kétféleképpen is nézhető. Amennyiben Nicolas Cage-et egy csapnivaló pojácának tartod és mindig is irritált, ez a vígjáték kellően vicces alaknak mutatja be, aki talán jobban is tenné, ha visszavonulna, hiszen aranykora már régen túl van a virágkorán. Viszont, ha Cage szerinted egy nagyszerű színész, aki mindig képes megújulni, akkor tetszeni fog, hogy a sztár nagyon szép tisztelgést kap, felemlegetik a leghíresebb filmjeit és elismerik teljesítményét. Hogyan lehet mégis a kettőt egyszerre? Úgy, hogy mindannyian másképp értékeljük a művészetet, és ahogy a filmben sznob hősünk a Paddington 2.-ben is végül felfedezi az értéket, csakúgy, mint a Dr. Caligari című klasszikusban. Nem baj, ha nem magaskultúra, amit nézünk, lényeg, hogy az alkotás, a befektetett munka érzéseket váltson ki belőlünk.

Az író-rendező Tom Gormican zseniálisan találta meg az egyensúlyt a műfajok között, és tudatosan építette fel a sztoriját, ami egy precízen fókuszált, karakterközpontú drámaként indul, majd átmegy egy gyakran esetlen és bárgyú akciófilmbe. A film semmiképp sem akarja komolyan venni magát, és végképp nem életrajzi jelleget ölt, egyszerűen csak egyfajta mozgóképes emlékmű, ami dicshimnuszt zeng Cage pályafutásáról. De mindezt úgy teszi, hogy közben egy önálló akció-vígjátékként is megállja a helyét; magyarán nem szükséges Nicolas Cage munkásságát kívülről fújni ahhoz, hogy valaki élvezze ezt a filmet. Kifejezetten üdítő élmény, ha olyasmit látunk manapság a mozikban, ami nem kiszámítható, ahol a készítők nem ragaszkodnak görcsösen a műfaji szabályokhoz, és nem akarnak mindenáron megfelelni a gyártó stúdió valós és a nézők vélt elvárásainak. Teljesen felszabadult  és kissé öncélú vicceskedésnek minősíthető A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya, amelyen valóban jókat lehet nevetni.

Végül, de nem utolsósorban érdemes azt is megemlíteni, hogy a magyar nézők számára kifejezetten kedves a film, mivel egy magyar-amerikai koprodukcióról van szó. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyának nagyjából 60 százalékát Magyarországon forgatták (többek között Budapesten, Komáromban és Leányfalun), és amellett, hogy rengeteg hazai filmes szakember dolgozott benne, Nicolas Cage egyik dublőre is magyar színész volt. A nagy autós üldözős, lövöldözős jelenetben különösen szórakoztató a Budai Várnegyedet, a Parlamentet és az V. kerület utcáit csodálni mallorcai képekkel vegyítve, a végső gálajelenetet pedig az Uránia Nemzeti Filmszínház nagytermében vették fel.

Zárásként pedig szeretném megosztani azt a nagyszerű hírt, hogy állítólag Nicolas Cage mostanra kifizette a tartozásait az adóhatóság felé. Tehát, ha nem csúszik ismét adósságspirálba, akkor minden lehetősége meglesz arra, hogy ne kelljen elvállalnia minden szembejövő filmet a megélhetéséért, és csak az igazán minőségi alkotásokra tudjon koncentrálni. Innen is a legjobbakat kívánjuk neki!

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya (The Unbearable Weight of Massive Talent, 2022)

amerikai vígjáték, 105 perc

Rendező: Tom Gormican

Főszereplők: Nicolas Cage, Pedro Pascal

A brutálisan kegyetlen és nyers vendetta azt a skandináv legendát meséli el a nézőknek, amely Shakespeare Hamletjét is ihlette. Amleth története viszont olyan ösztönös, tesztoszteronnal átitatott szinten elevenedik meg a mozivásznon, amelyben a szereplők inkább emlékeztetnek vérszomjas állatokra, mintsem vikingekre.

A vikingek népszerűsége a 18. század közepe óta töretlen a populáris kultúrában, mivel Richard Wagner ekkor hozta vissza a köztudatba a skandináv mítoszokat A Nibelung gyűrűje operaciklus kedvéért, és a világ azóta sem tud betelni az ebből a korszakból származó történetekkel. A legtöbbször barbár népségként bemutatott vikingek számtalan kalandfilmben felbukkantak a filmtörténelem során, a History Channel 2013-ban indult, Vikingek című, fiktív eseményeken alapuló sorozatával pedig ismét az érdeklődés középpontjába kerültek a 21. században is.

Így túlzottan nagy kockázatot nem vállal az a fiatal rendező, aki első komolyabb hollywoodi filmjének témáját egy véres vikingeposzban találja meg. Akkor pedig végképp nem, amennyiben a korhatáros víziójához még sztárokat is tud szerezni. Mondhatjuk úgy is, hogy Robert Eggers biztosra ment. Első filmje, A boszorkány mindössze 4 millió dollárból készült, ezért belefért, hogy hagyományos rémisztgetés helyett művészhorrort készítsen, sőt, a Willem Dafoe-t és Robert Pattinsont felvonultató A világítótoronynál is szabadon engedhette képzelőerejét, hiszen nagyot bukni nem tudott volna. Az Északi viszont már hollywoodi mércével is szuperprodukciónak számít a maga 100 millió dolláros büdzséjével és sztárszereposztásával. Itt már nem volt helye az öncélú művészetnek, szükség volt olyan könnyen fogyasztható témakört és történetet találni, amivel minél nagyobb réteget meg lehet szólítani.

Ennek tudatában Eggers valóban nem akart dramaturgiai forradalmat hirdetni, egyből Shakespeare-hez, pontosabban a Hamletet megihlető középkori skandináv legendához nyúlt, amelyet Saxo Grammaticus dán történetíró jegyzett le először. Az Északi traileréből is a fülünkbe mászik főhősünk azon mantrája, amivel valójában a 140 perc hosszúságú film tartalmát is összegezhetjük:

„Megbosszullak, atyám! Megmentelek, anyám! Meggyilkollak, Fjölnir!”

Tehát egy klasszikus bosszútörténetről van szó, amelyben a fiatal viking herceg, Amleth kénytelen végignézni, hogy apját lemészárolja a nagybátya, Fjölnir, aki aztán a király özvegyének oldalán el is foglalja a trónt. A kisfiúra is halál várna, de sikerül elmenekülnie. Fosztogató-portyázó viking hordák között nő fel, és belőle is igazi vérszomjas harcos válik, akit valójában csak a vendetta éltet. Amikor megtudja, hogy Fjölnir elvesztette a hatalmát, és a királyi udvar helyett Izlandon él száműzetésben, a magát rabszolgának kiadó Amleth megpróbálja beteljesíteni a végzetét és elindul a tűz és jég birodalmába.

A rendező elárulta, hogy Az Északi forgatása előtt archeológusokkal, a viking korszak legkiválóbb történészeivel konzultált, a forgatókönyvet pedig a Sjón művésznéven alkotó izlandi íróval és költővel közösen írta több viking saga felhasználásával. Eggers állítása szerint a film minden elemének van valamilyen alapja a skandináv történelemben vagy a folklórban. Alkotásában összemosódik a hétköznapi és a természetfeletti, a néző ugyanazt látja, amit a Valhallába vágyakozó, a mítoszokat valóságként megélő főhős. Ezért nem hagyományos akcióeposzt kapunk, mindazonáltal a direktor azt akarja, hogy elmerüljünk a vérben, a sárban, az ijesztő lázálmokban, és az egyszerre rideg és fenséges izlandi – valójában északír – tájban.

Az Északi kezdő képsorait annyira erősen szürkén festették meg, amitől valóban úgy érezheti a néző, hogy egy szempillantás alatt 895-be, a viharos északi vizekre került egy csapat vértől mocskos viking harcos közé, akik épp egy sikeres portyáról térnek haza. Ezután a filmtől mindent megkapunk, aminek a nagykönyv szerint benne kell lennie egy vikingtörténetben, de már-már fojtogató a sok esemény és szimbólum: hősi halál, becsület, hit, Odin, vak sámánok, farkasok, életfa, sorsfonalak, hollók, égi kard, bosszú, kegyetlen viking játékok, rabszolgaság, csónakos temetés, kínzás, mitológiai elemek, valkűr, Valhalla stb. Habár semmi sem marad ki, mégis olyan érzésünk támadhat, mintha egy 4 évados sorozatot nyomnának le erőszakkal a torkunkon tömörített formában, 140 perc alatt.

Ráadásul az is indokolatlanul erőszakos, ahogy a skandináv kultúra elemeihez nyúlnak. Az alkotás és annak karakterei nem verbálisan kommunikálnak a nézővel, hanem a lélegzetelállító snitteken túl az artikulálatlan, egészen mélyről jövő, elemi erejű üvöltések és kiáltásokkal fejezik ki az érzéseiket, gyakorlatilag állatoknak tűnnek viselkedésük minden apró rezzenése alapján. Az agresszió, brutalitás és barbárság vikingekre illő sztereotípiát csúcsra járatják a készítők annak érdekében, hogy a nézők vérszomját kielégítsék, holott a viking kultúra legkevésbé sem a pusztításról és a gyilkolásról szólt. Az Északi viszont sajnos az a típusú film, amelyben két meztelen férfi azért küzd meg életre-halálra éppen egy kitört vulkán mellett, a bugyogó láva vörös fényében, mert úgy tökéletes a látvány. Amikor Eggersnek választania kell a logika és a vízió közt, mindig az utóbbira szavaz. Habár saját elmondása szerint beleőszült az utómunkába, az első tesztvetítések után alaposan átdolgozta és finomította a művet, mégis túl sok mindent feláldozott a szórakoztatás oltárán.

Szó se róla, a látványvilág, a harci jelenetek koreográfiája, a hosszú, megszakítás nélküli felvételek, a gyönyörű nagytotálok, a korhű viking hangszerekkel felvett zenei aláfestés kiemelkedővé teszik a filmet, de akad jó pár olyan furcsaság is, amiken nehéz túllendülni.

„Az Északi a filmtörténet leghitelesebb vikinges filmje, amelyben az utolsó megbüdösödött állatbőr is korhű.” írja a 24.hu

Ezzel az állítással szívesen vitatkoznánk például az alábbi pontokban:

• A rusz falu lerohanásakor meglehetősen alulöltözöttek a harcosok, habár nyilván sok női néző örülhet a kidolgozott férfi felsőtestek látványának. Tudniillik a berserkerek nem mentek csatába ágyékkötőben, de farkas- vagy medvebőrben annál inkább.
• A temetési szertartásokon a vikingek kíméletesen átsegítették az áldozatot a túlvilágra, de nem olyan kegyetlenséggel és sok csapással döfték le őket, mint a filmben Norman Bates (Psycho) módjára, hiszen a haláluk nem büntetés volt.
• Sok kérdést felvet a filmben kétszer is felbukkanó, fogszabályzót viselő valkűr megjelenése. A legkézenfekvőbb nyilván az, hogy miért így néz ki? Másrészt érdemes megjegyezni, hogy a valkűrök eredetileg farkasok hátán közlekedő, felfegyverzett, harci díszbe öltözött nők voltak és csak a Richard Wagner-féle operák romanticizálták őket szárnyas paripákon száguldó, fehérbe és aranyba öltözött ősi hajadonoknak.
• A vikingek nem táncikáltak meztelenül, Shakespeare-bogyós fejdísszel, begombázva az erdőben, ez inkább egy boszorkányos filmbe illett volna.
• Nicole Kidman nagyszerű színésznő, de ezzel a szereppel mégis mellényúlt. A film elején amikor 54 évesen, tükörsimára botoxolt arccal és Aranyhajas-tinilányos hajzuhataggal megjelenik a vikingek között, szabályosan sokkoló a látványa. Az ilyen korú nők abban az évszázadban nem így néztek ki, és nem így viselték a hajukat. A színésznő végig "tájidegen" marad ebben a környezetben.
• A filmben bemutatott viking labdajáték, a Knattleikr helyszíne eredetileg jeges terület volt, és nem az volt a célja, hogy a résztvevők megöljék egymást. Habár a szabályokba belefért, hogy megüssék a másikat, egyáltalán nem fedi le a valóságot, hogy az utolsó vérig játsszák.
• Az arcra kent „asszonyi tisztátalan vér” gyomorforgató, semmilyen szinten nem kapcsolódik sem az érához, sem a történethez, viszont roppant ízléstelenné teszi a jelenetet.
• A filmben a merevedés istenéről beszélnek és a férfi rabszolgákat nemiszervüknél fogva kötözik ki szelleműzés céljából. Illetve az is kiderül, hogy attól válik egy kisfiú férfivé, ha úgy üvölt, mint egy farkas, emellett böfög és szellent. Meglehetősen érdekes elemei ezek a viking kultúrának.
• Néhány közismert kulturális és történelmi elem mégis hiányzott. Például az Északiban nem szerepeltek női harcosok, egyetlen viking sem viselt hajfonatokat. Nem ütötték le azt a magaslabdát sem, hogy a valkűrök páncélja „furcsa vibráló fényt” áraszt, amely fel-felvillan az északi égbolton, létrehozva azt, mit az emberek aurora borealisnak, avagy északi fénynek hívnak – ezt a jelenséget teljesen mellőzték, pedig nagyon is alap, ha már Izlandon járunk. És habár számtalan belső szervet láthattunk a filmben, a tüdő – azaz az ikonikus vérsas – mégis kimaradt. Pedig a 18-as karika bőven elbírta volna még ezt is.

És ha már elkezdetük elemezni Az északi hibáit, akad néhány dramaturgiai észrevétel is:

• A párbeszédek borzasztóan modorosak, ami nagyon furcsán hatott a film brutalitása és nyerssége mellett. Nem tudom, hogy csak a magyar szinkron lehet-e az oka, mindenesetre borzasztóan gyenge, és aki valamit is konyít a viking kultúrához, nyilván bántja a fülét, hogy következetesen Valhöll-ként emlegetik a Valhallát – mintha csak átvették volna a szót az eredeti nyelvű szövegkörnyezetből.
• Komoly mitológiai ködből kerül elő az égi kard, erős Excaliburos felhanggal, ám az nem védi meg a gazdáját. Akkor hol a mágia, ami amúgy ott is előbukkan, ahol nem is számítunk rá?
• Egy vérszomjas viking harcos, aki nem ismer se istent, se embert és csupán a bosszú élteti 30 éve, nem lesz szerelmes pár nap alatt egy vadidegen nőbe és nem árulja el neki szinte azonnal élete történetét és nagy titkait. Nem lesz egy általa megismert nő a gyenge pontja épp akkor, amikor végre elégtételt vehetne az apja haláláért.

• Miért akarná egy anya is a saját kisfia kivégzését?
• Vajon 6-7 éves kisfiú képes a tejfogaival egy pillanat alatt leharapni egy felnőtt férfi orrát?
• A nagysikerű Trónok harca sorozat vérfertőző momentumai miatt lehetett kötelező itt is beleírni a forgatókönyvbe, még ha nem is illik bele?
• A korábban is említett harci jelenet a kitörő vulkán lábánál abszolút hiteltelen. A valóságban szereplőink már a mérges gázoktól megfulladtak volna és esélyük sem lett volna az izzó talajon meztelenül ugrabugrálni.

A fentiek tükrében mindenképpen óvatosan fogadnám a filmet egekig magasztaló kritikákat, ugyanis leginkább ilyenekkel lehet találkozni. Persze Az Északi nyugodt szívvel nevezhető szórakoztató filmnek, csak nem mindenki ugyanazt látja meg benne – egy ponton túl az előbb felsorolt hibák szinte már komédiába csapnak át és lehet rajtuk nevetni, annyira banálisak. Összességében Az Északi történelmi filmnek és drámának borzasztóan gyenge, a látvány viszont magáért beszél és kiváló az atmoszférája. Kár érte, sokkal jobb is lehetett volna.

Az Északi (The Northman)

angol-amerikai filmdráma, kalandfilm, 140 perc

Rendező: Robert Eggers

Főszereplők: Alexander Skarsgård, Nicole Kidman, Anya Taylor-Joy, Ethan Hawke, Willem Dafoe, Björk

Shakespeare óta sokat változott a világ, de az emberi természet annál kevésbé. Éppen ezért legalább annyira népszerű az immár hatvan éve bemutatott West Side Story film, mint a hatszázéves Rómeó és Júlia dráma. Steven Spielberg pedig idejét érezte annak, hogy megint felelevenítse a világ talán legismertebb szerelmi drámáját.

William Shakespeare Rómeó és Júliája egy 1562-ben keletkezett versen és egy még régebbi olasz mesén alapul, és talán nincs semmi olyan az 1597-ben született drámában, ami mára megkopott volna és ne találnánk átérzehetőnek a kibékíthetetlen ellentétek, oktalan viaskodások és a mindent elsöprő szerelem történetét. Ugyanazokat a meséket pedig szívesen mondjuk el újra és újra, ezért Jerome Robbins koreográfus, rendező még 1947-ben felkérte Leonard Bernsteint és Arthur Laurentset, hogy írjanak közösen egy Rómeó és Júlia feldolgozást a musical műfajában. Eredendően a darab Manhattanben a Lower East Side-on játszódott volna az 1950-es években Húsvét-Pészah idején és az ír katolikusok (Jets), illetve a zsidók (Emeralds) közötti viszályt helyezte volna a középpontba. Főszereplője egy holokauszt túlélő zsidó lány lett volna, aki Izraelből emigrált és beleszeret egy ír katolikus fiúba, aki antiszemita közegben nevelkedett.

Mivel a megvalósítást mindhárman másként képzelték el, útjaik elváltak és a dolog évekig megmaradt ötlet szintjén. Ezalatt mindannyian más-más műveken dolgoztak és bár többször is szóba került közöttük az East Side Story folytatása, egyetértés hiányában a közös munka rendre meghiúsult, de az ötlet még mindig mindenkit megmozgatott. Az egész projekt gyakorlatilag átjáróházzá vált, producerek, koreográfusok váltották egymást és egy kivitelezhetetlen darabnak tartották. Végül minden előzetes várakozást felülmúlt az időközben West Side Storyra átnevezett és jelentősen átdolgozott musical, amely 1957-ben debütált a Broadway-en, zenéjét Leonard Bernstein szerezte, a dalszövegeket – a közelmúltban elhunyt – Stephen Sondheim írta.

Az óriási sikerdarab nyilvánvalóan nem kerülhette el a megfilmesítést. Az 1961-ben bemutatott West Side Story mozi a legnagyobb bevételt produkálta, a következő évben 10 Oscart nyert, amivel a musical műfajában azóta sem talált legyőzőre, de más műfajokban is csak néhány film büszkélkedhet ennél többel. Nem túlzás azt állítani, hogy minden idők egyik legnagyszerűbb, legszeretettebb musicalfilmjévé vált egy csapásra, amit nagyban köszönhet fülbemászó daloknak, az erőteljes képi ábrázolásoknak, a remek táncbetéteknek, emlékezetes színészi alakításoknak, és természetesen az örökké releváns témának, amely egyszerre tragikus, illetve tündérmesei romantikus hangulat jellemzi.

A történet szerint a New York-i Upper West Side-on a Puerto Rico-i bevándorlók, a spanyolajkú kreolok (Sharks) és a gringók, vagyis az angolajkú fehérek (Jets) közötti ellenségeskedés tragédiába torkollik Tony és Maria tiltott szerelme miatt, miközben a vita tárgyát képező 20 háztömbnyi területen a Lincoln Center épületegyüttesét kívánják felhúzni (az elsőt 1962-ben át is adták). 

Steven Spielberg pedig pontosan ugyanezt vitte újra vászonra 2021-ben. A legnagyobb kérdés nyilván az, hogy egyáltalán szükség volt-e erre a remake-re? Ugyan mit akarna kezdeni bárki is egy olyan filmmel, ami alapvetően örök klasszikusként vonult be a filmtörténelembe és még ma is aktuális a tartalma? Ráadásul úgy, hogy lényegében megtart mindent, amit csak lehet. Ugyanis pontosan ez volt Spielberg koncepciója. Nem akarta modernizálni, önmagából kiforgatni az alaptörténetet, nem akarta letagadni annak színpadi gyökereit, de az 1961-es filmadaptációt sem akarta újraforgatni. Megtartva a legjobb értelemben vett színpadiasságot virtuóz táncjelenetekkel, fergetegesen alkalmazott díszletekkel és jelmezekkel, finoman, egy rajongó alázatával, de a saját filmes rutinjának magabiztosságával nyúlt az alapanyaghoz, és nem erőlködött, hogy valami eredendően újat mondjon róla.

Ezúttal is arról az elnyomottak megosztottságát mutatja be a West Side Story. Amikor az 1950-es évek végén a városvezetés rehabilitálja, pontosabban a gazdagabb rétegek számára élhetővé próbálja varázsolni az Upper West Side-ot, azzal kiszorítja az ott élő alsó-középosztálybeli elemeket, köztük a színes bőrű kisebbségeket és az amerikai álmot valóra váltani nem tudó fehéreket. A Jetek és a Cápák ettől egyaránt szenvednek, és úgy harcolnak egymással ezért a haldokló helyért, hogy valójában az nem lesz egyik félé sem. A rendőrség hozzáállása sem különbözik sokban a hatvan évvel ezelőttitől: a hatóság csak annyiban érdekelt a rendfenntartásban, hogy az ellenlábas csoportok ne öljék egymást halomra, hisz az ártana a városvezetésnek politikailag – amíg pedig egymással harcolnak, addig legalább nem lázadnak fel elnyomóik ellen. Nincs sok különbség abban sem, ahogy az erőszak minden indoka mondvacsinált: ezek a srácok egyszerűen csak gyűlölni akarnak, mert az ad nekik irányt, célt és felsőbbrendűségi érzést – a fehérek lenézik a spanyolajkúakat, mert azok kreolok, míg a kreolok lenézik a fehéreket.

Spielberg minderről csak nagyon finoman beszél, mi több, leginkább csak érzékelteti, a fő szerelmi szál mögé, finom háttérként skiccelve fel ezt a társadalmi osztályt, ahol az amerikai álom hazugságnak tűnik, az emiatti csalódottság pedig elural mindent. A rendező érezhetően nagy tisztelettel és alázattal fordult az alapanyag felé, ezért nincsenek különösebb változtatások, nem rakta idézőjelbe sem a műfajt, sem a történetet, nem csavart radikálisat a sztorin, és nem igazán tudott mit hozzátenni a történethez. Ami hatvan évvel ezelőtt újító és merész volt, az ma már csak annyit vált ki az emberből, hogy „igen, sajnos ez még mindig aktuális".

Spielberg West Side Story-jában Tony (Ansel Elgort) nemcsak egy volt bandatag, aki szívenütötten kódorog a sikátorokban, hanem egy börtönviselt srác, aki próbálja rendbe szedni az életét, és minden balhét maga mögött kell hagynia, ha nem akar visszakerülni a rácsok mögé. Riff (Mike Faist) sokkal érdesebb és veszélyesebb figura, mint a babaarcú artista Russ Tamblyn volt az eredetiben. Bernardo (David Alvarez) csibész, de veszélyes bokszoló is. Maria (Rachel Zegler) pedig tényleg egy 18 éves lánynak tűnik, aki a gazdagok áruházában takarít. Ebben a filmben senkinek sincsen mázolva az arca, hogy kreolnak tűnjön. A Puerto Ricó-i karaktereket mind latin-amerikai, javarészt ismeretlen színészek játsszák. Az egyetlen szereplő, aki nagyon 21. századira sikeredett a hatvan évvel ezelőtti filmben is látható fiús lány karaktere, aki ezúttal a kötelező LMBTQ-kvóta teljesülését hivatott szolgálni a nemtelenségének hangsúlyozásával. Persze mindezek mellett továbbra is az a lényeg, amiről az  America című dal szól, hogy pompás hely ez az ország, ha fehér vagy.

A legnagyobb változás a történetben kétségtelenül az, hogy a környék kisboltját vivő Doc karakteréből Doc özvegye lett, ez pedig remek lehetőséget adott, hogy visszahozzák a kilencvenéves Rita Morenót.  Spielberg verziójában ő énekli a Somewhere-t, a jelenet egy adott pontján a kép áttűnik a színésznő és az Anitát alakító Ariana DeBose között. Az 1961-es változatban Moreno játszotta Anitát, Oscar-díjat is nyert érte, az új verzióban történő jelenléte pedig szép, megható és tiszteletteljes kapocs a régi filmmel, amellyel örökre átadja ikonikus szerepét egy másik korosztálynak.

Ha már a szereplőgárdánál tartunk, nagyszerű kvalitásokkal bíró csapatot sikerült összetrombitálni, akik közül talán csak a Tonyt megformáló, a Csillagainkban a hiba és a Nyomd bébi, nyomd! című filmekből ismert Ansel Elgort lóg ki valamelyest, akinek énekhangjából hiányzik az igazi karakter, de színészileg hozza az elvárható szintet. A film igazi felfedezettje egyértelműen a Maríát megformáló Rachel Zegler, aki bájos megjelenését és kiváló hangi kvalitásait illetően is minden kétséget kizáróan erre az ikonikus szerepre született.

Spielberg filmje tehát a zenét, a szöveget és a történetet nem bántva őrizte meg a látványvilágot – csupán mindenről egy kicsivel nagyobb léptékben gondolkodva. Az új West Side Story annyira lüktető, energikus, hogy néha duplán kell venni a levegőt hozzá, hogy tartani tudjuk a tempóját. Lenyűgöző musicaljelenetek vannak benne, minden csupa élet, mozgás. Spielbergnek abszolút sikerült megragadnia azt, ami a musical műfaj esszenciáját adja: van valami felvillanyozó abban, hogy vérprofi énekeseket, táncosokat nézünk, akik elképesztő ritmusban képesek még elképesztőbb dolgokat művelni úgy, hogy az egyértelműen örömet okozzon a nézőknek. A kamera pedig pörög, forog, megbillen, elszáll, földet ér, és még akkor sem mindig bír egyhelyben maradni, amikor emberek csak beszélgetnek. Elég csak megnézni azt a jelenetet, amikor Tony és Maria először találkoznak a táncesten: a két főszereplő bemegy a lelátó mögé, ahol a reflektorfények úgy bevernek a képbe, mintha földönkívüliek szállnának le körülöttük. Amikor pedig rajtakapják őket, akkor látjuk, hogy életük legszebb romantikus pillanatát gyakorlatilag felmosóvödrök és elhajigált tornaeszközök között élték meg. Spielberg és operatőre, Janusz Kaminski nem hagy ki egyetlen lehetőséget sem arra, hogy a filmben egyetlen percéből se maradjon ki valami vizuális érdekesség.

Összességében elmondható, hogy Spielberg első musicaljével nem vallott kudarcot. Viszont a film létjogosultsága továbbra is megkérdőjelezhető ebben a formában. Talán bátrabb lett volna, ha újítóként, nemcsak egy rajongó nosztalgiájával és tiszteletével nyúl hozzá az alapanyaghoz. Hiszen jóformán ugyanazat az egyedi hangzásvilágú, slágerekkel tűzdelt musicalfilmet láttuk, mint amit hatvan évvel ezelőtt is bemutattak. Még a hangzásvilág is ugyanolyan, mint az eredeti, sőt, a régihez hasonlóan balettalapú koreográfia is ugyanúgy megmaradt. Spielberg víziója abban más, hogy karcosabb, kevésbé díszletszerű környezetben játszódik. Viszont az itt zajló bandaháború ugyanazokat a témaköröket feszegeti, amelyek hatvan évvel ezelőtt is aktuálisak voltak: a bevándorlás, a békés együttélés lehetetlensége, az osztálykülönbségek ma is ugyanolyan krízisek forrásai az Egyesült Államokban és világszerte is. Steven Spielberg pedig szinte giccsbe hajló színkavalkáddal öntötte nyakon ezt a történetet, a két banda szembenállását a színszimbolikával jellemezve: a fehér Jetek hideg, kék színekben, míg a Puerto Ricó-i Cápák meleg, piros színekben pompáznak. Csupán azt nem látják be, hogy a kettő együttesen adja ki az amerikai zászlót.

West Side Story (2021)

amerikai musical, 156 perc

Rendező: Steven Spielberg

Főszereplők: Ansel Elgort, Rachel Zegler, Ariana DeBose

Milyen könyvet vegyünk szeretteinknek karácsonyra? Vagy mi magunk szeretnénk az adventi időszak hangulatának megfelelő olvasmányokat? A következő válogatásban többféle műfajú kiadvány is található: klasszikus, romantikus, kicsiknek és nagyoknak, háziasszonyoknak és vendégeknek. Meg mindenkinek, aki az ünnepekre készülődik.

Talán nincsen közhelyesebb és rongyosra olvasottabb karácsonyi könyv, mint Charles Dickens Karácsonyi éneke, amely nélkül már 1843 óta nem telhet el a szeretet ünnepe. "Mi egyéb nektek a karácsony, mint az az idő, amikor számlákkal kell fizetni pénz nélkül; amikor egy évvel öregebbek vagytok, de egy órával sem gazdagabbak?" - gúnyolódik Scrooge úr, minden idők irodalmának talán legfösvényebb, legkellemetlenebb figurája. "Humbug" - mondja megvetően a nyomorultak szent áhítatára. Ám csodálatos látomásai nyomán a nagy Ünnepre még az ő gonoszsága is megváltásra lel, a múlt és a jövő képei rádöbbentik sivár jelenének ostobaságára - és minden Olvasó számára reményt és meghittséget hoz el Dickens tanulságos története.

J.R.R. Tolkien gyermekei nem csupán az ajándékok miatt várták a karácsonyt: ők ugyanis minden évben képekkel illusztrált levelet is kaptak, melyekben a Mikulás mesélt nekik a házáról, a barátairól és arról, mi történik az Északi-sarkon. Az első levél 1920-ban érkezett, és jöttek húsz éven át, minden egyes karácsonykor. A havas borítékot - amelyen persze északi-sarki postabélyegző díszelgett - néha a házban találták meg, máskor a postás hozta. Ebben a csodás kiadványban megcsodálhatjuk Tolkien reszketeg kézírását, és szinte valamennyi képet, amelyeket a levelekhez mellékelt, csakúgy, mint az ábécét, amelyet Jegesmedve szerkesztett a barlangokban látott koboldrajzok alapján, amikor eltévedt; és az a levél sem marad ki, amelyet ezzel a különleges írással küldött a gyerekeknek. 

Egy bögre forró tea, egy puha takaró és egy kötetre való Agatha Christie-novella. Mi más kell még a téli estékre, amikor egyre rövidebbek a nappalok és sötétebbek az éjszakák? Tomboló hóviharok, veszélyes ajándékok, méreg a portóiban és egy váratlan látogató… Ezekben az advent és újév között játszódó novellákban Agatha Christie minden híres nyomozójával találkozhatunk. Miss Marple egy gyógyszállóban tölti a karácsonyt, Hercule Poirot vidéken, Parker Pyne Mallorcán, Mr. Quin és Mr. Satterthwaite egy kastélyban, Tommy és Tuppence pedig egy vidéki fogadóban – a nyomukban pedig ott jár a halál…

Mivel az előző Agatha Christie kötet lehetetlenség volt letenni, miért ne vennénk a kezünkbe még egyet? "Christie-t ​karácsonyra!" - így hirdette az angol kiadója évtizedeken keresztül Agatha Christie új könyvét. Bizonyára nem csak üzleti fogásról volt szó: maga a krimi királynője akart boldog ünnepeket kívánni az olvasóinak egy új könyvvel minden évben. Mert Christie számára a karácsony különösen fontos volt, ami abból is tudható, hogy több regényében és elbeszélésében is az ünnep szolgáltatja a hátteret az eseményekhez.
Az egyikben Hercule Poirot vidéken tölti a karácsonyt, és az ünnep reggelén holttestet talál a hóban, amely aztán eltűnik… A másik történet főhőse szintén Poirot, aki majdnem negyven évvel később megint kénytelen egy vidéki kúriában karácsonyozni, és a herceg ellopott rubinját kell megkeresnie. Majd megint csak Poirot következik, és egy gyűlölködő család emlékezetes leírása. A szeretet ünnepén a családfőt holtan találják, és a jelenlevők közül senki sem sajnálja. Végül azért Miss Marple is kap egy emlékezetes karácsonyi szerepet. Egy vidéki szállodában gyilkosság történik az ünnepek alatt, és csak a szelíd, kék szemű vénkisasszony lát át a gonosztevő mesterkedésén.

Mi más lehetne klasszikusabb karácsonyi történet a fiatalabb korosztály számára, mint a Diótörő? A Diótörő és az Egérkirály csatározását, annak csodás, sőt helyenként hajmeresztő bonyodalmait E. T. A. Hoffmann német író vetette valaha papírra. Ebből született a világ egyik legismertebb, legszebb balettje, Csajkovszkij Diótörője. Hoffmann szövege alapján Buda Ferenc, Kossuth-díjas költő és műfordító írt mesét kifejezetten a legifjabb olvasók számára, és Pásztohy Panka készített hozzá elbűvölő illusztrációt ebben a csodás mesekönyvben. A benne található CD-n Csajkovszkij balettjéből a Diótörő szvitet hallgathatjuk meg, amely tökéletes bevezetés a kicsik számára a komolyzene varázslatos birodalmába.

"Csak álom volt" - mondogatja magában Dannie, miután tényleg fölébred, de nagyon is valószerű álom. Meg akar szabadulni ettől a felkavaró, különös élménytől, ezért az agya leghátsó zugába száműzi. Ott lapul négy és fél évig, mígnem Dannie egyszer csak összefut az álmában látott férfival…Kellemes karácsonyi, szerelmes, cukormázas, New York-i történet helyett egy örömmel és bánattal teli, szívszorító love story-t kapunk, melynek minden lapján ott lüktet a város, amely sosem alszik - teljes karácsonyi pompájában.

Ha már New York és  ha már karácsony, íme egy történt egy hazai bestseller író tollából! Egy tinédzserkori fellángolás, egy viharos éjszaka – ennek köszönheti az életét az immár majdnem tizennyolc éves Martin. A fiú apja nem más, mint az ismert amerikai énekes, aki összehívja egy nagyszabású születésnapi partira egykori és mostani szeretteit. Martin anyja, Lina azóta lezárta lelkében a régi kalandot, ám egy sokkoló felfedezés hatására – és persze a fia miatt – mégis elfogadja a meghívást. Egy tizennyolc éves srác, Martin, aki él-hal a zenéért, bár még senki sem tudja, igazán tehetséges-e, egy harminchat éves trendkutató, Lina, akinek egy csapásra összeomlik és újra felépül az egész világa, egy hetvenéves, önző rockzenész, aki szeretni tanul… és az ő szeleburdi, zenei vénával megáldott, hangos családja… Karácsonyozni, ünnepelni gyűlnek össze New Yorkban, és a találkozás mindannyiuk életét megváltoztatja. Fejős Éva 2011-ben megjelent regényének ünnepi, limitált kiadása megrendelhető az Erawan webshopjából, melynek különlegessége, hogy karácsonyi illatú oldalt is tartalmaz, hogy mi is pontosan azt érezhessük, amit a történet szereplői.

Természetesen nincsen karácsony ünnepi fogások és sok-sok édesség nélkül. Ha szeretnénk új ízeket kipróbálni az idei ünnepi időszakban, netán fogékonyak vagyunk más nemzetek karácsonyi szokásainak megismerésére, esetleg közel áll hozzánk a skandináv életszemlélet, akkor nekünk találták ki Trine Hahnemann szakácskönyvét. A több mint nyolcvan ünnepi receptet tartalmazó, színes, képes és nem mellesleg, meseszép kiadvány lapozgatása közben szinte magunk is érezzük az északi ínyencségek ízeit és illatait. Ráadásul nemcsak egyszerű útmutatót kapunk az ételek és italok elkészítéséhez, hanem megismerkedhetünk az ünnepi szokásokkal és minket, Olvasókat is átjár a gyertyafény, a melegség, a sütemények és édességek keltette varázslat, melyet a dánok egyetlen szóval csak úgy neveznek: hygge.

Hangolódjunk együtt az ünnepekre! Íme egy filmes összeállítás decemberi estékre, amelynek minden darabjában, legyen az dráma, horror, komédia, akció, klasszikus, kosztümös vagy romantikus film, felbukkan a karácsony valamilyen formában, hogy megmelengesse a szívünket és emelje az adventi várakozás időszakának fényét. Ha pedig kihagytam volna a kedvenc karácsonyi filmedet, kérlek, írd meg kommentben!

1. A nyomorultak (2012)

A szeretet ünnepére hangolódást kezdjük azzal a filmmel, amelyet ha egyetlen szóval akarnánk összefoglalni, az pontosan a szeretet lenne. A Victor Hugo klasszikusa alapján készült musical egy meseszép karácsonyi jelenetet is tartalmaz, a történet pedig magáért beszél.

2. A szomszéd nője mindig zöldebb (1993)

Advent második napján ugorjunk el egy Minnesota állambeli havas kisvárosba, ahol két nyugdíjas szomszéd minden örömét egymás idegesítésében leli, a harc pedig csak fokozódik, amikor egy özvegyasszony költözik az utcába.

3. Napos oldal (2012)

A bipoláris zavarral küzdő férfi mindent megtesz azért, hogy elsajátítson egy pozitív életfilozófiát és visszaszerezze feleségét. Segítségére lesz egy szintén mentális problémákkal küzdő, fiatal özvegyasszony. A nagy karácsonyi táncesten pedig minden eldől. Szívmelengető történet Oscar-díjas alakításokkal fűszerezve.

4. Bridget Jones naplója (2004)

„Minden újév napján kezdődött” – indul ekképp a film, viszont a Bridget Jones naplójánál keresve sem találunk hangulatosabb karácsonyi komédiát, ami hemzseg a csúnyapulcsiktól, ínycsiklandó ünnepi fogásoktól és vidám pillanatoktól. A harmincas szinglicsajt pedig még cirka 15 év távlatából is pontosan úgy kedveljük, ahogy van.

5. Zöld könyv – Útmutató az élethez (2018)

Amikor az olasz származású kidobó férfi egy színesbőrű zongorista művész sofőrjének szegődik el, hogy a hatvanas évek Amerikájában együtt járják be a déli államokat, az annyira irreálisnak hangzik, hogy valószínűleg mégis megtörtént. Az életrajzi film nemcsak a bravúros színészi alakításokkal és a megindító történettel lopja be magát a néző szívébe, hanem egy emlékezetes karácsonyi vacsorával is.

6. Krampusz (2015)

Remélhetően szerencsésebbek vagyunk, mint a film szereplői, akikhez Szent Miklós ebben az évben nem jön el. Sőt, a legkedvesebb karácsonyi figurák is más arcukat mutatják.

7. Kisasszonyok (2019)

Az egyik leghíresebb karácsonyi romantikus lányregény több filmes feldolgozást is megért már. A legutóbbi különlegessége nemcsak a sztárszereposztásban rejlik, hanem a March nővérek sorsának olyan formában történő ábrázolásában, amely ugyan megmarad klasszikus keretek között, ám mégis ízig-vérig 21. századi tartalommal és gondolatisággal rendelkezik.

8. Hideghegy (2003)

Habár a karácsonyi filmek sorában egyáltalán nem tipikus Charles Frazier regényének adaptációja, mégis magával ragadó és szép történetet kapunk, ami üzenetét illetően egyértelműen illik az ünnepi filmek sorába. Látványvilágát tekintve pedig még inkább, ugyanis egy kellemes karácsonyi estét és csodaszép havas tájakat is láthatunk benne.

9. Találkozzunk St. Louis-ban (1944)

Már csak azért érdemes megnézni ezt a filmet, hogy halljuk, ahogy Judy Garland elénekli a “Have Yourself a Merry Little Christmas” című dalt. Vincente Minnelli érzelmes klasszikusa képvilágában is annyira látványos, amennyire megható a történet egy kis melankóliával fűszerezve.

10. Drágán add az életed (1988)

A Die Hard első része éppen a szeretet ünnepén játszódik. Ha unjuk már a mézes-mázas karácsonyi filmeket, kiváló kitérő John McClane akciókalandja, amely a terroristák által megszállt Nakatomi toronyház 34 emeletén zajló macska-egér harcot mutatja be.

11. Polar Expressz (2004)

Főhősünk még csak tízéves, de már majdnem biztos benne, hogy a Mikulás nem létezik, amikor az éjszaka közepén hatalmas robajjal egy csillogó fekete vonat áll meg közvetlenül a házuk előtt. A kalauz azt mondja, érte jöttek. Miután hitetlen hősünk habozva felszáll, a Polar Expressz pöfögve megindul apró pizsamás utasaival az Északi-sarkra, hogy ott részesei lehessenek annak az ünnepi pillanatnak, amikor a Mikulás a manók jelenlétében átadja az általa kiválasztott gyermeknek az első karácsonyi ajándékot.

12. Aludj csak, én álmodom (1995)

Lucy élete magányos, a metrón árulja a jegyeket, egyedüli boldogsága egy kedves fiú, aki minden nap elrobog előtte. Lucy megmenti a vágányok közé lökött fiú életét és egy félreértés után a menyasszonyaként mutatják be a családjának. A karácsonyi hangulatú romantikus film egy kedves, romantikus történet a szerelemről, második látásra. 

13. Grincs (2000)

Grincs, a galád, rosszindulatú szörnyeteg önkéntes száműzetésben él, és egyszer s mindenkorra véget akar vetni a nagy éves hajcihőnek, amikor mindenki boldog, kivéve őt. A Jim Carrey által megformált figura utálja az ünnepeket, ennek ellenére mégis az egyik legnépszerűbb karácsonyi film fűződik hozzá. 

14. Nicsak, ki beszél most! (1993)

A nagy sikerű Nicsak, ki beszél!-trilógia harmadik és egyben utolsó részében új jövevények érkeznek a családba, Bogyó, egy korcs kutya, és Daphne, egy óriás uszkár. A kutyák kommentálják a család civakodásait, akik természetesen egy nyugodt karácsonyt sem tudnak együtt tölteni.

15. Szörnyecskék (1984)

Ne érje nedvesség a testét! Tartsd távol az éles fénytől! De ami a legfontosabb: hiába sír, hiába könyörög, soha, de soha ne etesd meg éjfél után! Ezeket a jótanácsokat kapja Billy karácsonyi ajándékához, legújabb kis háziállatához, a plüssmacihoz hasonlatos Gizmóhoz. Sajnos a fiú sorra megszegi a szabályokat és ez végzetes következményekkel jár. 

16. Hull a pelyhes (1996)

Az elfoglalt üzletembernek nincs ideje családjára, ám, minden erejét latba vetve megpróbálja megszerezni a fiának minden gyerek aktuális álmát, Turbo Mant. Alaposan össze kell szednie magát, ha valóban teljesíteni akarja a látszólag egyszerű kívánságot, mert ez a gyerekcsoda már hetek óta hiánycikk, és mire a mindenre elszánt Howard végre talál egy elfeledett példányt, addigra már-már vérre menő harcot kell vívnia egy mindenre elszánt postással, aki szintén a kisfiának akar örömet szerezni.

17. Az élet csodaszép (1946)

Ebben az örökzöld klasszikusban a megviselt és depressziós családapa, George Bailey szenteste úgy érzi, hogy teljesen kicsúszik a lába alól a talaj, és öngyilkos akar lenni. Ekkor azonban felbukkan az őrangyala, Clarence, és megmutatja, milyen sivár lett volna a környékbeliek élete, ha sohasem számíthattak volna az alázatos munkájára.

18. Családi karácsony (2018)

Szenteste együtt a boldog család egy dán kisvárosban, ám a váratlan hóvihar miatt mindenkinek tovább kell maradnia, mint ahogyan a meghívás szólt. Ahogy az várható, a nagyon különböző emberek a legrosszabbat hozzák ki egymásból, és rövidesen elszabadulnak az indulatok a meghittnek induló estén. Habár a készítők vígjátéknak szánták, vélhetően csak a skandinávok találják viccesnek – magyar szemmel nézve inkább dráma, némi feketehumorral tűzdelve.

19. A karácsonyi kastély (2021)

A botrány elől menekülő népszerű amerikai írónő Skóciába utazik, ahol beleszeret egy kastélyba, és szembeszáll a tulajdonosával, egy mogorva herceggel. Mindeközben egyre közeledik karácsony, így nemcsak a vidéki skót mindennapokba nyerhetünk betekintést, hanem az ünnepi készülődésbe is ebben a bájos romantikus komédiában.

20. Igazából szerelem (2003)

A karácsonyi romantikus filmek alfája és omegája ez a több szálon futó történetcsokor, melynek mozgatórugója a szerelem, legyen az első látásra, vagy éppen beteljesületlen, rangra, életkorra és családi állapotra való tekintet nélkül. Megérinti az agglegény miniszterelnököt, az anya nélkül maradt iskolásfiút, a korosodó, kiégett rocksztárt, és nem kerüli el a szerelmében csalódott, összetört szívű írót sem. Londoni életek és szerelmek találkoznak össze és bontakoznak ki, hogy szenteste minden vágyuk romantikus, fergeteges és keserédes fordulatokkal beteljesedjen.

21. Múlt karácsony (2019)

A Wham! rongyosra játszott karácsonyi dala ihlette ezt a szívfacsaró romantikus filmet, melynek főhősnője egy egész évben nyitva tartó karácsonyi boltban dolgozó manólány, aki csengettyűs cipőben csetlik-botlik az ünnepi díszbe öltözött Londonban, hogy végre egyszer az életben ne szúrjon el valamit maga körül. Ha megnézzük ezt a filmet, innentől egészen biztosan más értelmet nyer számunkra, ha felcsendül valahol adventkor a Last Christmas című sláger.

22. Holiday (2006)

Talán még nincsen késő egy otthoncsere keretében a világ másik végére utazni karácsonyozni, ahol magunk mögött hagyhatunk mindent, ami a hétköznapokban nyomaszt, és netán a másik felünket is megtalálhatjuk. Ez a szívmelengető romantikus film garantáltan minden néző arcára mosolyt csal.

23. Szerelem a végzeten (2001)

Amikor az ünnepi bevásárlás a tetőfokára hág abban a városban, amely sosem alszik, egy pár kesztyű olyan véletlenek sorozatát indítja el, aminek nem lehet más a vége, mint egy imádnivaló, karácsonyi hangulatú romantikus film.

24. Reszkessetek, betörők! (1990)

Ennél találóbb filmet nem is választhatnánk szentestére, hiszen nincsen karácsony Kevin nélkül. Az elszántabb nézők akár Reszkessetek, betörők! maratont is tarthatnak, a második rész is legalább annyira szórakoztató a havas és ünnepi köntösbe öltözött New Yorkkal.

A Lélekképek című sorozat az egyén környezetének érzékelését, az alternatív valóságokat és az emlékezés folytonos változását vizsgálja az idő múlásának tükrében. Törékeny belső tájképek jelennek meg az alkotásokon, ahol az emlékek és a hiányzó részletek egymást kiegészítve egy új realitást hoznak létre.

Az emlékezet egy olyan képesség, amellyel élményeket és készségeket lehet eltárolni, megőrizni és előhívni. Ezen képesség elvesztése történhet akár az idő múlásával természetes úton vagy az agyi neurodegeneratív elváltozások következményeként is. Ez a visszafordíthatatlan folyamat az identitás, az emlékezés és a létezés témáit hozza előtérbe. Kik vagyunk az emlékeink, az átélt élményeink, és a környezetünk ismerete nélkül? Hogyan lehet úgy érzékelni a világot, ha már elveszítjük azt a tudást, melyben egyértelműen felismerjük és megértjük a körülöttünk lévő valóságot? 

A képek a láthatatlant feltételezik azáltal, hogy reflektálnak ezen degradációk különböző szakaszaira. Az idő múlásával a szubjektív memória megállíthatatlanul átalakul, károsodik vagy eltűnik, csak úgy, mint a fényképek a kémiai reakciók során. Ebben a személyes valóságban az idő és az emlékezet úgy torzítja az érzelmeket, hogy az emberi vonásokat lassan színek és formák váltják fel és a képen látható személy fokozatosan, egyre inkább absztrakcióvá válik. 

Az így létrejövő experimentális fényképek különböző kézi beavatkozások útján feszegetik az instant fotográfia határait. A hosszadalmas folyamatok során a művész különböző anyagokat és folyadékokat fecskendezett be a hagyományos polaroid fényképek rétegei közé, hogy azok egy sajátságos univerzumot hozzanak létre, amik így a távoli emlékek és folyamatosan változó érzelmek leképezéseivé válnak.

A kiállítás 2021. december 23-ig tekinthető meg a TOBE Gallery-ben (1088 Budapest, Bródy Sándor utca 36.).

Az alkotóról:

Kontha Dora (1987, Budapest) tanulmányait 2014-ben fejezte be a koppenhágai School of Design and Technology-ban, Multimedia Design szakon, azóta Dániában él. Fotográfiai munkássága a táj és annak személyes újraértelemzéséből áll. Több hazai és nemzetközi kiállításon és vásáron vett részt. A külföldi sajtóban rendszeresen jelennek meg munkái, legutóbb a Polaroid Now: The History and Future of Polaroid Photography c. kiadványba válogatták be egyik alkotását. A 2018-ban bemutatott nagy sikerű DREAMLAND c. kiállítása után, SOULSCAPES című tárlata a második önálló megjelenése a TOBE Gallery-ben.

Ezt a történetet senkinek sem kell bemutatni. Andrew Lloyd Webber musicalét szintén nem. Bármekkora rizikót hordozott magában a passió rockzenésítése, sikerre volt ítélve azokban az időkben – és a mai napig töretlenül játsszák a zenés színházak, a Madách Színház például éppen ebben az évadban kezdte újra játszani, hiszen abszolút közönségkedvenc. „Csak az a kérdés izgat, mitől lettél sztár?” – kérdezi Heródes király a darabban. Nos, pontosan ennek próbálunk utánajárni.

Talán ott lenne érdemes kezdeni, hogy nem újkeletű Krisztus kínszenvedésének és kereszthalálának megéneklése, a zeneirodalomban számtalan formában és műfajban találkozhatunk vele. Például a VIII. századtól a gregorián liturgikus rendbe beékelődtek különböző bibliai történetekből eredeztethető „játékok”. Ezek közül a passió volt a leggyakoribb, mely eredendően a liturgiához kapcsolódott, a későbbiekben viszont akár a templom előtt is játszódhatott. Egy évezreddel később, 1742-ben Dublinban egy árvaház javára, kizárólag jótékonysági céllal mutattak be egy igencsak polgárpukkasztónak számító darabot, amely Jézus teljes történetét meséli el a jövendöléstől és a születéstől kezdve a kereszthalálon és a feltámadáson át az utolsó ítéletig. Ez nem más, mint Georg Friedrich Händel Messiás című oratóriuma, a zeneszerző életének fő alkotása. A Messiás az első műzenei kompozíció, amely nem liturgikus keretek közé állította Krisztus alakját, viszont csak bibliai szövegeket hallhatunk benne. További érdekesség, hogy a Messiás az egyetlen olyan zenemű, amelyet az elmúlt 280 évben minden esztendőben eljátszottak – 1970-ben pedig egy 22 éves angol zeneszerzőre is inspirálóan hatott, és bátorságot merített belőle, hogy esetleg rockopera formájában is lehetne beszélni a témáról.

Andrew Lloyd Webbert ma már senkinek sem kell bemutatni, önmagában is ikonikus zeneszerzőnek számít, ezért nehéz kiemelni egyetlen alkotását, tekintve, hogy olyan műveket köszönhetünk neki, mint Az Operaház Fantomja, a Macskák vagy az Evita. A Jézus Krisztus szupersztárt ugyanakkor mégis érdemes kihangsúlyozni, hiszen ezzel alapozta meg hírnevét, és annak ellenére, hogy már több mint félszáz éves darabról van szó, a mai napig hatalmas népszerűségnek örvend. Még karrierje kezdetén lévő Webber eredetileg kísérleti jelleggel írta meg a zenéket, melyeket lemezen tervezett bemutatni. Ekkor jelent meg Tim Rice, akit magával ragadott maga a téma és a hangzásvilág, így a megkomponált dalokhoz szöveget írt. Kettejük zsenialitásának köszönhetően jött létre a világhírű rockopera, egekbe röpítve pályafutásukat.

A Jézus Krisztus szupersztárt 1971-ben mutatták be New Yorkban a Mark Hellinger színházban, az ősbemutató sikere pedig minden várakozást felülmúlt, a Jézus Krisztus Szupersztárt két év alatt összesen 711-szer játszották el, és New Yorkba később háromszor, 1977-ben, 2000-ben és 2012-ben is visszatért a produkció. Ez az előadás sokak szerint valójában az első rockoperának számít, hiszen korábban egyik színdarab sem ért el ekkora sikereket, legalábbis kifejezetten a zenéjének köszönhetően. 1972-ben az előadás már a londoni West Enden debütált. A darabot a kitüntetések sem kerülték el, bár a Tony-jelöléseket nem sikerült díjra váltani, de a New York-i előadásokat díjazó Theatre World-díjat kétszer is elnyerte. Díjak ide vagy oda, a Jézus Krisztus szupersztárt mindig nagy érdeklődés övezte, az 1990-es évektől sorra születtek az újabb és újabb változatok. Az 1992-es észak-amerikai felújítás után az előadás a West Endre is visszatért, és az Egyesült Királyságban egy turné-verziója is futott. Legutóbb 2019-ben a Barbican Centerben játszották. Ebből az előadásból 2020 augusztusában koncertváltozatot is készítettek, ami a pandémia kitörése óta először az egyik első színházi előadás volt a brit fővárosban.

A Jézus Krisztus szupersztár a filmvásznat is meghódította, a Norman Jewison rendezte film premierje után 1973-ban az emberek hosszú sorokban álltak a mozik előtt a jegyekért, és szabályosan megrohamozták a lemezboltokat. Ikonikus számait, a Gethsemanet, a Heaven On Their Mindsot, az I Don’t Know How to Love Himet vagy a Superstart a mai napig játsszák a rádiók. 2018 húsvétján pedig élő televíziós műsorként is láthatták a nézők a rockoperát, a főbb szerepeket a Grammy-díjas John Legend, Alice Cooper és Sara Bareilles alakították.

Amikor az alkotókat a musical témaválasztásáról és népszerűségéről faggatták, ők rendkívül egyszerű magyarázattal szolgáltak. Ahogy fogalmaztak, szerintük „nagyszerű” sztori a bibliai történet. Persze ennél azért sokkal többről van szó. A Jézus Krisztus szupersztár sikerének egyik titka a magával ragadó zenéjében rejlik, hiszen egyik sláger követi a másikat és prózai dialógusok sem szakítják meg a dalok egymásutánját. A stílusa egyszerre ötvözi a rock és a beat eszközeit, Webber a klasszikus zenéből is kölcsönzött a rockopera megírásakor, Mária Magdolna híres dalát az I Don’t Know How to Love Himet Mendelssohn ihlette. De alapvetően az 1970-es évek zeneisége meghatározó, amikor olyan klasszikus rockbandák születtek, mint a Deep Purple, Pink Floyd, Kiss vagy Led Zeppelin, és divatba jött a filharmonikusok alkalmazása több együttesnél.

Emellett a Jézus Krisztus szupersztár azért is lehetett ekkora szenzáció a hetvenes években, mert időben pontosan egybe esett a Jézus-mozgalmak megjelenésével és terjedésével. Az irányzat főbb jellegzetessége volt, hogy olyan, korábban drogfüggő hippiket toborzott, akiket a karizmatikus kereszténység gyakorlására vezetett. A mozgalom követői kommunákban éltek és a hippi életvitelből sok mindent megtartottak, de megváltoztatták annak tartalmát, például a szabad szerelem tanítása Isten és emberek iránti szabad szeretet lett. A Jézus Krisztus Szupersztárban az emberközelség és a jelenben való beilleszkedés ábrázolása egyértelműen telitalálat volt a mozgalom hívei számára. Egyébiránt a darab olyan kérdéseket vet fel, amelyek mindmáig érvényesek, szövegei, ironikus hangvétele még hangsúlyosabbá teszik az Újszövetségben leírtakat, a történet pedig helyenként túllép a Biblián és olyan mozzanatokat is megmutat, amiket nem találunk meg a Szentírásban.

Andrew Lloyd Webber számára is éppen ezért volt nagy kérdés, hogy hogyan fogadják a darabját, mivel a mű Jézus utolsó napjait Júdás szemszögéből mutatja be – stílusosan nevezhetnénk akár Júdás evangéliumának is. Az ő narratívája miatt teljesen új megvilágításba kerülnek az Újtestamentumban olvasható történetek. Az előadás Jézust hibáival, esendőségével együtt ábrázolja, ezzel párhuzamosan Júdás Jézussal egyenrangú félként jelenik meg a színen, akinek szintén megismerjük az álláspontját és kételyeit. Nem véletlen, hogy a darab első dala Júdástól származik, aki elkeseredve és felháborodva figyeli a nép Jézus iránti rajongását, akik valóban szupersztárként ünneplik és istenítik a Messiást. Júdás Mária Magdolna iránti ellenvetésének is hangot ad és többször figyelmezteti Jézust, hogy kicsúszott a keze közül az irányítás, és kezd hiteltelenné válni. Mivel nem talál megértő fülekre, egyenes út vezet Kajafáshoz – és innen a történet további részét már ismerjük.

A darabban megjelenik a passiótörténet minden lényeges mozzanata Júdás csókjától a korbácsoláson át a keresztre feszítésig - és persze a tépelődő Poncius Pilátus is mossa végül a kezeit. Több híres bibliai jelenet is megelevenedik egy-egy dalban, köztük a templomjelenet, amelyben Jézus felháborodik, hogy Isten házát kereskedők és prostituáltak lepik el, majd kiűzi őket; de látjuk azt is, amikor a leprások Jézusnak könyörögnek, sőt, követelik, hogy gyógyítsák meg őket, és természetesen az utolsó vacsora sem maradhat el.

A rockopera sikere az alaptörténet univerzális jellegében is rejlik, ugyanis a Jézus Krisztus szupersztár épp annyira szól Jézus utolsó napjairól, mint általánosságban véve a hatalom gyakorlásáról, és Júdás karaktere legalább annyira bibliai, mint amennyire egy ateista ember, aki kérdéseket tesz fel, hogy megpróbálja megérteni Jézust és az indíttatásait. Ezenfelül a darab amiatt is válhatott kultikussá és maradhatott napjainkban is érdekes és élvezhető, mert leegyszerűsítve meséli el a passiótörténetet: nem kell hozzá vallásosnak vagy vallás iránt érdeklődőnek lenni, hogy érthető legyen a tartalma, annyira emberközeli és elgondolkodtató a cselekményvezetés és a karakterábrázolás. Ráadásul a Jézus Krisztus szupersztár különböző társadalmi témákat is feszeget, melyek azóta sem vesztették el aktualitásukat, így könnyen rezonál bármelyik történelmi korszakkal. Tehát napjainkban is épp annyira aktuális, meghökkentően merész és izgalmas darab, mint születésének idején, miközben a hippikorszak nosztalgiáját és hangulatát is megidézi. 

A Jézus Krisztus szupersztár a világ számos országában színpadra került, így természetesen Magyarországra is elég hamar eljutott: elsőként a Budapesti Műszaki Egyetemen került színre az amerikai bemutató után csupán három hónappal Csuha Lajos, Miklóska Lajos és Bódy Magdi főszereplésével. Azonban mindössze tíz lejátszott előadás után az ország kultúrpolitikai vezetői a produkciót és annak szereplőit letiltották. A korabeli híradások a „szórakoztatóipar Krisztusát” egyszerű divatbábuként említették, amit a nyugati világ kreált afféle pót-Jézusként. Később ezt a tiltást feloldották, és 1986-ban Szegeden a Dóm téren került színre a darab Szikora János rendezésében. Jézus szerepében Sasvári Sándort, Júdásként pedig Makrai Pált láthatták a nézők, mellékszerepben Nagy Anikó (Mária Magdolna), Vikidál Gyula (Pilátus), Gregor József (Kajafás), Deák Bill Gyula (Simon) is szerepelt az előadásban, amely később hanglemezen is megjelent. A Madách Színház 2010-es felújított és modernizált bemutatójáig a magyar musicaljátszás legnagyobb alakjai álltak színpadra Jézusként az 1986-os verzió szerinti dalszövegekkel: Varga Miklós, Csengeri Attila, Szomor György, Feke Pál, Bot Gábor és Tóth Attila. Szirtes Tamás újszerű rendezése pedig pár év kihagyás után ismét megérkezett az Erzsébet körúti teátrumba 2021 októberében. Természetesen még a pandémia sem befolyásolta a jegyeladást, akkora érdeklődés mutatkozott a darab iránt.

Mitől is különleges a Madách Színház előadása? Leginkább attól, hogy egyszerű. A zenés színházak előadásaihoz mérten kifejezetten puritán a díszlet – csupán néhány ledfal reprezentálja a helyszíneket és néhány kötelező kellék jelenik meg színpadon, mint a pálmalevelek, asztalok, székek, kancsók, poharak vagy kenyér az utolsó vacsorához. A jelmezek is korhűek, pontosabban a krisztusi időkre igyekeznek emlékeztetni – még talán valamennyire Heródes outfitje is ilyen, de persze vele kapcsolatban eleve nem túlzás semmilyen giccses ruhadarab. Semmi sem vonja el a figyelmet attól, hogy a dalokra és a kiváló musicalszínészek előadására koncentráljunk. Ami szintén egyedi vonás, hogy Júdás rengeteg időt tölt a színpadon megfigyelőként, még akkor is, amikor meg sem szólal az adott jelenetben – ezzel még inkább érzékeltetve, hogyan lesz lépésről lépésre dühösebb Jézusra és mi vezet ahhoz, hogy elárulja. Serbán Attila lendületes játékával egészen összezavarja a nézőt Júdás figurájával kapcsolatban, akinek tetteit valamennyire megértjük – még akkor is, ha a lelkünk mélyén mégsem. A hangi kvalitásokat nézve pedig kétség sem fér hozzá, hogy Serbán Attila nemzetközi porondon is megállná a helyét Júdásként, annyira könnyedén énekli el ezt a borzasztóan nehéz szerepet.

A mostani előadás legnagyobb szenzációja viszont mégsem ő, hanem Sasvári Sándor, aki 2010-ben még Pilátust alakította, viszont idén Jézus szerepében mutatkozott be a teátrumban – 24 év kihagyás után. Meglepő fordulat, hogy a Madách Színház nagyszerű énekeseket felvonultató társulatából a közel kétszer 33 éves színész kapta meg a szerepet, még akkor is, ha komoly tapasztalata van benne. Talán nincs is semmi sértő abban, ha kimondjuk, túl idős hozzá, hiszen ezek csak a tények. Ennek ellenére kifejezetten a Sasvári Sándor-féle előadásra váltottam jegyet, és akárcsak Júdásban, bennem is pontosan az merült fel: „nehogy félreérts, csak tudni szeretném” (hogy miért).

Amikor először megpillantottam a színpadon Jézusként Sasvári Sándort, meg sem kellett szólalnia, hogy megértsem. Aztán, amikor mégis megszólalt, hirtelen bevillant, hogy itt az operaház fantomja, – talán túl sokszor hallgattam a CD-t – de végül gyorsan ki is vertem a fejemből a hasonlatot. Nehéz megfogalmazni, de annyira szuggesztíven játszott, annyira kifejező volt az arcjátéka és a tekintete, amit ritkán látni színházban. Nem lehetett másra koncentrálni, csak rá, amikor a színen volt – pedig a többi szereplő is remekül helyt állt kezdve Posta Victor Pilátusától, Balogh Anna Mária Magdolnáján át egészen Nagy Sándor Heródeséig. A darab közben már eszembe sem jutott, hogy egy élelmedett korú Jézust látok, hanem egy megtört és tépelődő férfi állt a színpadon, akinek csak az erényére vált, hogy már nem fiatal, hanem valószínűleg sokkal mélyebben átéli és megérti mindazt, amit megjelenít. Helyenként ugyan hallható volt, hogy a hangja már nem egészen olyan, mint annak idején lehetett, viszont az erős színpadi jelenlétének köszönhetően egyáltalán nem volt zavaró az egy-két kevésbé fényes hang. Amikor pedig elkezdődött a híres Getshemane szóló, abszolút benne volt a feszültség olyan szinten is, hogy vajon mi sül ki ebből, úgy fog-e szólni, ahogyan kell. Habár nem adta magát könnyen a dal, mégis tökéletes volt Sasvári Sándor előadásában, aki talán a lelke egy darabját is otthagyta a színpadon, mi nézők pedig kicsit meghaltunk vele együtt. Azt hiszem, ilyen élményekért érdemes színházba járni.

„Ha a Jézus Krisztus Szupersztárban, a kedvenc rockoperámban, húsz év múlva felkérnének ügyelőnek, azt is elvállalnám. Nagyon boldog vagyok, hogy ismét itt lehetek, kiváló színészi feladat. E darab úgy megvan írva mind zeneileg, mind szövegileg, hogy csak egy mezsgyén szabad előadni: hittel, meggyőződéssel és szeretettel.” – Sasvári Sándor

Képek forrása: Madách Színház Facebook oldala