Milyen messzire képes elmenni egy színész, ha a szerepe megformálásáról van szó? Nos, egy háromszoros Oscar-díjas művész esetében nincsenek határok.
A filmtörténet eddigi legsikeresebb színésze vélhetően abban is világklasszis, hogy elképesztő szakmai bravúrjaival fordított arányosságban ismeri nevét a közönség, mivel egyáltalán nem sztáralkat, és szerepeit illetően rendkívül válogatós. Aki nem látta egyetlen filmjét sem, az ugyanúgy a bulvárlapokból sem hallhatott róla. Ellenben, ha egyszer mégis belefutunk valamilyen Daniel Day-Lewis alakításba, arra jó ideig emlékezünk majd. Ha pedig másodszorra is megtörténik ez velünk, csóválhatjuk a fejünket, hogy biztosan ugyanezt az embert láttuk-e korábban, annyira másnak tűnik. A következőkben betekintést nyerhetünk egy rendkívül elhivatott színész életművébe, illetve számtalan aspektusát megismerhetjük annak a színjátszási technikának, amely kapcsán legendássá vált Sir Daniel Day-Lewis.
Életrajz
Habár magánéletéből a nyilvánosságot teljesen kizárta, annyit biztosan tudhatunk, hogy Daniel Michael Blake Day-Lewis 1957. április 29-én született Londonban, brit-ír kettős állampolgárként. Tulajdonképpen már az anyatejjel magába szívta a művészetek iránti fogékonyságot: édesapja Cecil Day-Lewis angol-ír költő, édesanyja Jill Balcon zsidó származású színésznő, a brit filmgyártást meghatározó Ealing Studiost irányító Sir Michael Balcon lánya. Daniel a házaspár második gyermeke volt, 4 évvel korábban látott napvilágot Tamasin Day-Lewis – aki felnőtt korában újságíróként és televíziós szakácsnőként vált ismertté.
A színész annyit árult el gyermekkoráról, hogy rendkívül vad természettel áldotta meg a sors. Művelt, középosztálybeli, zsidó származása miatt gyakran zaklatták a dél-londoni kölykök, ő pedig úgy próbált kikerülni a célpontjukból, hogy elsajátította viselkedésüket és akcentusukat. Habár 11 évesen bentlakásos iskolába küldték szülei lehiggadni, még így is többször követett el bolti lopásokat és hasonló, kisebb bűncselekményeket. Iskolai évei alatt ismerkedett meg a színjátszással, első filmszereplésére 14 évesen került sor a Vasárnap, átkozott vasárnap-ban, ahol epizódszerepben drága autókat kellett megrongálnia. Elmondása szerint maga a „mennyország” volt neki, hogy a mímelt vandálkodásért még 2 font fizetést is kapott. (További érdekesség, hogy 1985-ben, Az én szép kis mosodám-ban kapta meg élete első jelentős filmes szerepét, ahol szintén egy londoni vandált alakított. Day-Lewis egy interjúban mesélte, hogy a mozi premierjén összefutott a Vasárnap, átkozott vasárnap rendezőjével, akinek viccesen megjegyezte: „Úgy érzem, nem sokat változtam.”)
Visszakanyarodva korai éveire, mindössze 15 éves volt, amikor édesapja meghalt – ezután kezdett megszelídülni, és egyre komolyabban venni a színjátszást, illetve másik nagy szenvedélyét, az asztalosságot. Meglepő módon a pályaválasztásnál a fát részesítette előnyben: először műbútorasztalosnak jelentkezett egy 5 éves képzésre – azonban tapasztalat hiányában elutasították. Ám a Bristol Old Vic Theatre School-ba azonnal felvették, ott tanulta ki a színész mesterség fortélyait. Arra sem kellett sokat várni, hogy az ifjú tehetséget a Royal Shakespeare Company is felfedezze – 1982-ig kizárólag színházi színészettel foglalkozott, számtalan Shakespeare szerepet játszott el. A ’80-as években kezdte felfedezni a filmes szakma, és a nagy áttörés 1989-ben érkezett el számára, A bal lábam című életrajzi dráma mozgássérült festőművészének megformálásával, amelyért a legjobb színésznek járó Oscar-díjat is megkapta – kiütve a nyeregből a karrierje csúcsán álló Tom Cruise-t, akire a legtöbb fogadóiroda letette voksát a Született július 4-énben nyújtott alakításáért.
Azonban ahelyett, hogy Day-Lewis meglovagolta volna a váratlanul jött sikereket, azonnal hátat is fordított Hollywoodnak, és visszatért Londonba, hogy eljátssza Hamlet szerepét a National Theatre-ben. Az alakítása legendássá vált, mivel összeesett azon jelenet közepén, mikor Hamlet első ízben találkozik apja kísértetével. Kérlelhetetlen zokogásban tört ki, és nem volt hajlandó visszamenni a színpadra – nemcsak aznap este, hanem egyáltalán. A hivatalos közlemény kimerülés eredményének tulajdonította az esetet, azonban egy későbbi interjú során maga Day-Lewis vallotta be, hogy abban a bizonyos jelenetben édesapja szellemét vélte látni, aki elviselhetetlenül kemény dolgokat mondott neki. Ő pedig azóta sem vállalt szerepet színházi előadásban.
Így viszont a filmes karrierjére fordíthatta minden energiáját. 1992-ben játszotta el Az utolsó mohikán főszerepét, amelyben az indiánok által felnevelt Sólyomszemként keveredett felejthetetlen kalandokba a vadonban. 1993-ban két teljesen eltérő karakterben is megmutatta magát: a Martin Scorsese rendezte Az ártatlanság kora című kosztümös filmben 19. századi, amerikai nemesként tűnik fel, az Apám nevében című életrajzi drámában egy olyan észak-ír férfit játszik, akit ártatlanul ítéltek el egy IRA által végrehajtott robbantásért – az utóbbi szerep második Oscar-jelölését hozta meg neki. Ebben az időszakban Day-Lewis visszatért ír gyökereihez, és mindenki meglepetésére a zajos Londonból az ír vidékre tette át székhelyét, egy állítólag szellemjárta házat vásárolt Wicklow megyében, ahol a mai napig tökéletesen el tudja szigetelni magát a külvilágtól.
Három év szünet után, 1996-ban jött ki az Arthur Miller drámáján alapuló, az író által átdolgozott forgatókönyv alapján készült A salemi boszorkányok, amely olyan szempontból is említésre méltó, hogy a forgatás kapcsán ismerkedett meg a szerző egyetlen lányával, az író-rendező Rebecca Millerrel, akit még ugyanabban az évben feleségül is vett. A bulvármédia számára ekkoriban szolgáltatott némi alapanyagot Day-Lewis magánélete, ugyanis kiszivárgott, hogy miután összejött Millerrel, faxon szakított korábbi élettársával, Isabelle Adjani francia színésznővel, aki ráadásul ekkor már várandós volt. A házaspár a magánéletéről nem szívesen nyilatkozik a sajtónak, annyit lehet tudni, hogy 1998-ban és 2002-ben születtek meg fiaik, Ronan Cal és Cashel Blake, illetve velük él a Day-Lewis előző kapcsolatából származó fia, Gabriel Kane is. Egyébként már 22 éve házasok, az év egyik részét Írországban, a másikat New Yorkban töltik.
1997-ben debütált A bunyós című észak-ír dráma, amelyben a színész egy 14 év után börtönből szabadult, egykori IRA-s bokszolót alakít, aki megpróbálja újrakezdeni életét. A filmet követően Day-Lewis visszavonult 5 évre a színészettől és a nyilvánosságtól. Vélhetően asztalos szenvedélyének hódolt, illetve magával ragadta a cipőkészítés mestersége is, és 10 hónapra Firenzébe költözött, hogy egy cipészmester mellett tanulhasson. Önkéntes száműzetését három ismert hollywoodi fickó zavarta meg: Harvey Weinstein producer, Martin Scorsese rendező és Leonardo DiCaprio színész látogatta meg, hogy felajánlják neki Hentes Bill szerepét a New York bandáiban – a félszemű, kegyetlen fickó megformálásáért később Day-Lewis begyűjtötte harmadik Oscar-jelölését. Egyébként a Day-Lewis karakterek egyik legérdekesebbje Hentes Bill, mivel rendkívül gyűlöli az íreket, Írországot és Lincolnt is (akinek fotójába még egy kést is hajít az egyik jelenetben).
2005-ben a Jack és Rose balladája főszerepében tért vissza, amelyben egy hippi kolóniában élő, magának való, haldokló édesapát játszik. A film különlegessége, hogy Day-Lewis felesége, Rebecca Miller rendezte. Következő szerepe nemcsak karrierjének csúcspontja, hanem a filmesztéták szerint minden idők egyik legnagyszerűbb alakítása: a Vérző olaj című filmben az embergyűlölő Daniel Plainview-t formálja meg, az ezüstbányászból lett olajmágnást – az Oscart is beleértve, 23 különböző díjat nyert el ezen játékáért. A második Oscar-díja átvételekor pedig nemes egyszerűséggel azzal indította köszönőbeszédét, hogy „Azt hiszem, egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy lovaggá üssenek.”
2009-ben a Kilenc című alkotás Guido Contini-jeként újabb arcát mutatta meg a közönségnek: egy musical főszerepében tűnt fel, amelyben énekel és táncol is a kiégett, olasz, nőcsábász rendezőt megtestesítve. A film a kritikusok tetszését nem nyerte el, viszont Day-Lewis alakítását nem érte panasz.
Ebben az időszakban látott napvilágot egy említésre méltó történet az Irish Examiner jóvoltából, amely picit betekintést ad abba, milyen ember is lehet a valóságban Day-Lewis. A wicklow-i Evanne Cahill hospice alapítványa létrehozásán dolgozott. Éppen akkoriban volt a színész születésnapja, és mivel vidéken mindenki tisztában van vele, hogy ki hol él, így vette a bátorságot és elküldte neki képeslap formájában jókívánságait, illetve megemlítette az alapítványát is, hogy milyen megtisztelő lenne, ha támogatni tudná a kezdeményezést. Három hónapig semmi sem történt, majd megcsörrent Cahill telefonja, egy férfihang köszöntötte: „Helló, Daniel Day-Lewis vagyok, tudunk most beszélni?”
Cahill elmondása szerint majdnem leesett a székről, a színész pedig még elnézést kért, hogy ilyen sokáig megvárakoztatta, de nem volt otthon egy darabig, csak most nézte meg a leveleit – majd rákérdezett, hogy pontosan miről is lenne szó. Arról is beszélt neki, hogy a legfontosabb számára a privát szférájának megőrzése, és nagyra értékeli, hogy Wicklow-ban ez működik is. Cahill biztosította, hogy semmi másra nincs szüksége, csak adja a nevét a kampányhoz – Day-Lewis pedig azonnal igent mondott a felkérésre. Sőt, azt is hozzátette, hogy amennyiben sikeres lesz a következő filmje, a bevételét az alapítványnak adományozza. Cahillt meglepte a színész szerénysége – miért is ne lenne sikeres bármi, amibe egy ilyen legenda belevág? Egyébként a Lincoln című, nagyszabású történelmi drámán dolgozott ekkor, amelynek dublini premierje után egy aukciót tartottak filmes ereklyékből, a teljes bevételt megkapta Cahill alapítványa. Később Day-Lewis elmesélte, hogy azért érintette meg ennyire a hospice alapítvány felkérése, mivel nem sokkal azelőtt hunyt el édesanyja egy ilyen jellegű, angol vidéki intézményben, és sosem fogja elfelejteni, milyen méltósággal bántak vele élete utolsó szakaszában.
Visszakanyarodva karrierjéhez, 2012-ben mutatták be az említett, Steven Spielberg által rendezett Lincolnt – maga a film nem lett kasszasiker, viszont Day-Lewis filmtörténelmet írt vele: a mai napig ő az egyetlen színész, aki háromszor is Oscar-díjat nyert legjobb férfi főszereplő kategóriában. Ahogy pedig korábban megérezte, a brit filmművészetért tett szolgálataiért az angol királynő lovaggá ütötte. Azonban ekkoriban egy váratlan kijelentést is tett Sir Daniel Day-Lewis, miszerint 60 éves koráig visszavonul a filmezéstől, pontosabban nem feltétlenül tartaná jó ötletnek, hogy egyáltalán visszatérjen a Lincoln után.
Ám a végső búcsú előtt még egy utolsó felvonás belefért: 2017-ben mutatták be a Fantomszálat, amelyben az 50-es évek Angliájában egy előkelő ruhatervezőt alakít. Ahogy elmondta egy interjúban, „Hirtelen rám tört egy érzés, hogy játsszak még valami nagyon angol történetben. Habár a forgatás túl közel volt mindahhoz, amitől évtizedekkel ezelőtt elmenekültem, viszont a háború utáni Anglia légköre a végletekig lenyűgözött, a szüleim sokat meséltek róla. Reynolds Woodcock pedig eléggé emlékeztet édesapámra.” A Vérző olaj rendezőjével, Paul Thomas Andersonnal dolgozott együtt, és a forgatókönyvírásba is besegített. A direktor szerint rendkívül jól szórakoztak, amikor kitalálták, hogy milyen gonoszságokat adjanak Reynolds szájába, amellyel kínozni tudja a körülötte élőket – ám a forgatáson, amikor éles szituációban hangoztak el ugyanezek a mondatok, mindennek tűntek, csak viccesnek nem.
A szerep meghozta neki a hatodik Oscar-jelölést, azonban már a film promóciója előtt a következő nyilatkozattal állt elő ügynöke: „Daniel Day-Lewis többé nem fog színészként dolgozni. Mérhetetlenül hálás minden munkatársának és a közönségének. Ez egy személyes döntés, és sem ő, sem pedig a képviselői nem fognak többet nyilatkozni ebben a témában.” A W Magazine újságírója azért megemlítette neki egy későbbi interjú során, hogy sokan reménykednek benne, idővel meggondolja magát, és nem fogják csak úgy hagyni, hogy csendben eltűnjön a színről. Erre ő elmosolyodott, megköszörülte a torkát, és azt felelte: „Nos, muszáj lesz nekik.”
Ha végignézzük szakmai pályáját, látható, hogy csaknem 40 éves karrierje alatt viszonylag kevés filmben játszott. Ennek oka egyrészt a későbbiekben részletesen is olvasható felkészülési technika, másrészt, hogy alapból is elég válogatós volt. Visszautasította például Aragornt A Gyűrűk urában, amelyet többször is felajánlottak neki, aztán a Philadelphia – Az érinthetetlen főszerepét (melynek érdekessége, hogy éppen a helyére szerződtetett Tom Hanks happolta el előle az Oscar-díjat, amikor ő az Apám nevében-nel volt esélyes). Nemet mondott Az angol betegre (a szerep Ralph Fiennes-é lett), Steven Soderbergh Solaris-ára is (a szerep George Clooney-é lett), A gonosz csábítására (a szerep John Malkoviché lett), Az acélemberre (a szerep Russell Crowe-é lett), Simon Templar karakterére Az angyalban (a szerep Val Kilmeré lett), a Terminátor – Megváltásra, és A kincses sziget kalózaira. Illetve elsőre még Lincolnt is visszadobta Spielbergnek, amiről úgy vélte, hogy egy tökéletes lehetőség – de valaki másnak. Egyszer pedig az is előfordult, hogy neki mondtak nemet: Mel Gibson azzal utasította el, hogy túlságosan európai arcberendezése van A passió főszerepéhez.
Sir Daniel Day Lewis karrierje során 20 filmben szerepelt, hatszor jelölték Oscar-díjra, amelyből hármat meg is nyert. Azt hiszem, elégedetten mehet nyugdíjba.
Az a legendás method acting…
Minden színésznek van egy bevett módszere, amivel magáévá teszi az adott szerepet. Az egyik ilyen technika a method acting (magyarul talán módszeres színjátszásnak nevezhetnénk). A pszichológiai valósághűség módszerének követői olykor egészen elképesztő, külső szemlélő számára akár az őrültség határát súroló munkát végeznek egy-egy szerep kedvéért, hogy azonosulni tudjanak a karakterrel – és Day-Lewis a szótári mintapéldája lehetne, annyira beleásta magát az adott szerepeibe. Ez a magyarázata annak, hogy miért is tartott annyi szünetet egy-egy filmje között: egyrészt akár több évet igénybe vett maga a felkészülés, másrészt olyan pszichológiai megterhelést jelentett az egész folyamat, hogy időt kellett szánni a feltöltődésre.
A színész visszafogottan csak annyit árult el saját technikájával kapcsolatban, hogy a felkészülési módszereit nem érdemes túlmisztifikálni, csupán egyszerű gyakorlatról van szó, amivel a saját képzelőerejét stimulálja, így felesleges vad fantáziákat belevetíteni ezekbe a lényegtelen részletekbe. „A magyarázat nagyon egyszerű: máshogy nem tudom csinálni. Nyilván unalmasnak tűnik, és mindenkit megőrjítek vele, de nekem csak így megy” – állítja Day-Lewis. Azonban ezek a „lényegtelen részletek” igazi legendává tették, elképesztő történetek láttak napvilágot különböző alakításai kapcsán. Ami mindegyikben közös, hogy a színész a forgatás teljes ideje alatt, akkor is, amikor már nem forogtak a kamerák, a karakterben maradt és elvárta, hogy így is kezeljék – Lincoln esetében például, hogy „Elnök úrnak” szólítsák. Mondjuk A bunyós és a Vérző olaj esetében az általa játszott figurákat is Danielnek hívják, így legalább ebből a szempontból nem volt nehéz a stáb dolga.
Day-Lewis magyarázata egyébként annyi, hogy teljesen értelmetlen lenne, ha az aznapi forgatás végeztével visszatérne önmagához, másnap reggel meg ismét nagy erőket fektetne abba, hogy visszabújjon a levetett karakter bőrébe. A vele dolgozott rendezők egyöntetű véleménye, hogy számukra kifejezetten inspiráló volt, hogy 0-24 órában beszélgethettek a film egyik szereplőjével – azonban sokakban félelmet keltettek ezek a módszerek. Vegyük sorra, mi mindenre volt képes Day-Lewis egy-egy film kedvéért!
A lét elviselhetetlen könnyűsége – 1987
Ez volt az első olyan film, amelyben nemcsak övé volt az abszolút főszerep, de elindult a method acting legendává válás útján is, és először maradt szerepében a forgatás szüneteiben. Annak érdekében, hogy az általa megformált nőfaló agysebész cseh-angol akcentusát tökéletesen vissza tudja adni, pár hónap alatt megtanult csehül. Az viszont már kétséges, hogy a method acting-nek tudható-e be, hogy nemcsak a filmben, hanem a valóságban is beleszeretett partnernőjébe, Juliette Binoche-ba, akivel egy ideig együtt élt a forgatás után.
A bal lábam – 1989
A filmben egy szinte teljesen lebénult művészt, Christy Brownt alakítja, aki a lábával fest. A színész felkészülés gyanánt a Sandymount School Clinic mozgássérültjeihez költözött be pár hétre, és az ott szerzett tapasztalatait próbálta kamatoztatni a forgatáson. Day-Lewis annak érdekében, hogy átérezze a Brown életkörülményeivel járó megalázó pillanatokat, nem volt hajlandó felkelni a tolókocsiból. Így a stábtagoknak kellett segítséget nyújtani a mozgatásában (például átemelni a kamera- és világosító kábeleken), illetve ragaszkodott ahhoz is, hogy kanállal etessék. Mivel a felvételek időszakában, több héten át görnyedten ült, két bordáját is eltörte. Nem mellesleg a szerep kedvéért ő is megtanult festeni a lábával, igaz, neki a jobbal sikerült a filmhez szükséges vonásokat meghúzni, de ezt a filmezésnél tükrök segítségével megoldották.
A bal lábam forgatására ellátogatott Day-Lewis akkori ügynöke, Julian Belfrage is, aki azt hitte, hogy valami rossz vicc, amit a színész művelt, és azt mondta neki: „Drága fiam, ez nevetséges – de folytasd csak!” És nyilván az 1990-es Oscar-gálán sem bánta meg, hogy folytatta…
Az utolsó mohikán – 1992
A felkészülést kemény testedzésekkel kezdte, majd megpróbálta kiismerni a vadonélés és a nyomkövetés fortélyait: hetekig sátorban élt Alabamában, vadászott, halászott, zsákmányát megnyúzta – ha pedig nem fogott semmit, akkor nem evett. Szabadidejében egy kenut is épített magának. A tomahawk hajítást mesterfokon űzte, illetve a forgatás alatt végig a flintlock puskájával az oldalán járt, még a karácsonyi vacsorára is magával vitte.
Az ártatlanság kora – 1993
Day-Lewis szerepe szerint egy 19. századi, New York-i nemest, Newland Archert játssza. Ennek megfelelően két hétre bejelentkezett a puccos Plaza Hotelbe N. Archer néven, és ez idő alatt feszített cilinderben, sétapálcával mutatkozott. Így járta New York utcáit, és a kornak megfelelő akcentussal beszélgetett mindenkivel.
Apám nevében – 1993
A filmben Gerry Conlont alakítja, egyikét azon négy embernek, akiket ártatlanul ítéltek el egy IRA által végrehajtott bombarobbantásért. Day-Lewis jelentősen lefogyott a szerep kedvéért, észak-ír akcentust használt a forgatás teljes ideje alatt, és sok időt töltött börtöncellába zárva. A legendássá vált kihallgatásos jelenet előtt három napig nem aludt, nem evett, és nem ivott, a stábtagokat pedig megkérte, hogy váratlanul öntsenek rá vizet vagy alázzák meg bármilyen durvaságot mondva neki. A harmadik napon kilenc órán át, megállás nélkül kihallgatták. Három különböző csoport intézett hozzá kérdéseket, amelyekből kettő igazi rendőrökből állt. A forgatás pedig csak ezután kezdődött.
A salemi boszorkányok - 1996
Már a forgatás előtt kamatoztathatta asztalos szenvedélyét: segédkezett a díszletek felépítésében, majd beköltözött a maga által épített, karaktere otthonául szolgáló épületbe több hétre, és korhű eszközökkel növényeket is ültetett. Megpróbált úgy élni, ahogy az általa megtestesített figura is élhetett a 17. században: villany és víz nélkül. A legendák szerint az egész forgatás alatt felhagyott a fürdéssel – ami elképzelhető, hogy csak pletyka, mivel egyetlen stábtag sem panaszkodott a későbbiekben ápolatlanságára, ráadásul Rebecca Millert is éppen ekkor ismerte meg. Nem mellesleg, vélhetően ez esetben is ragaszkodott a hitelességhez, és a 17. században is nyilván fürödtek, mosakodtak az emberek – ha mással nem, hát hideg vízzel, pár havonta biztosan...
A bunyós – 1997
A színész második, IRA-témával kapcsolatos szerepéért nemcsak eljátszott egy bokszolót, de bokszoló vált belőle. A felkészülést már a forgatás előtt három évvel megkezdte. Hogy formába hozza magát, minden reggel több mérföldet futott a festői szépségű wicklow-i tájon. Aztán 18 hónapot töltött a korábbi pehelysúlyú világbajnok, Barry McGuigan mellett. Szigorú súlykontrollnak vetette alá magát, minden nap kétszer edzett, hogy teste a bokszolói elvárásoknak megfelelően nézzen ki, még tetoválásokat is varratott a karjaira. A forgatás végén McGuigan megjegyezte, hogy Day-Lewisból könnyen profi bokszoló is válhatott volna. A filmben látható boksz-jelenetek hitelességét pedig mi sem példázza jobban, minthogy a színész még az orrát is eltörte a felvételek közben. Összeségben pedig több időt szánt a szerepre történő felkészülésre, mint amennyit egy profi bokszoló szán arra, hogy formába hozza magát a mérkőzéseire.
New York bandái (2002)
Hentes Bill karakterének kedvéért sokat foglalkozott késekkel: több hétre hentes gyakornoknak állt, illetve wicklow-i otthonába költöztett két hivatásos késdobáló cirkuszi alkalmazottat, hogy elsajátíthassa a trükkeiket. Hentes Bill üvegszeme sem számítógépes trükk: Day-Lewis egy üvegprotézist kapott, és a forgatásra megtanulta, hogy pislogás nélkül hogyan tudja megkocogtatni egy kés hegyével a műszemet (azonban ahol ezt láthatjuk a filmben, improvizáció volt – akárcsak a Whoopsy Daisy jelenet, miközben késeket hajigál Cameron Diaz felé). A stábtagok egyébként előszeretettel emlékeznek vissza rá úgy, hogy a forgatás szüneteiben egy sarokban ücsörgött magányosan, a késeit élezve.
Saját elmondása alapján minden reggelét azzal indította, hogy meghallgatta Eminem The way I am című dalát, amivel kellő indulatba hozta magát – és szívesen provokált akár vadidegeneket is a forgatás szünetében, hogy vitatkozzanak vele. A felvételek alatt tüdőgyulladást kapott, azonban visszautasította a melegebb kabát viselését, mivel az nem illett a filmben ábrázolt korhoz. Végül az orvosi kezelésről sikerült meggyőzni. Emellett még akkor is orvosi segítségre szorult, amikor egy eldurvult harcjelenetben Leonardo DiCaprio véletlenül eltörte az orrát – egyébként a baleset ellenére végigjátszotta a jelenetet.
És természetesen a korhű akcentust is elsajátította, csak így volt hajlandó beszélni a stábtagokkal, illetve bárkivel: Martin Scorsese visszaemlékezése szerint egyik este elhívta vacsorázni DiCaprio-t és Day-Lewist, aki persze nem lépett ki a karakteréből, és a pincérnőt annyira halálra rémisztette a megjelenése, hogy félt a közelébe menni. Egyébként amint véget ért a forgatás, Day-Lewis szinte azonnal kopaszra vágatta a haját, annyira gyűlölte a Hentes Bill-féle, zsíros frizurát.
Jack és Rose balladája – 2005
Vajon mivel hálálta meg azt a színész, hogy felesége tulajdonképpen neki írta, és rá osztotta a film főszerepét? Hát azzal, hogy már a forgatás előtt elköltözött tőle és gyermekeiktől Kanadába, egy tengerparti kunyhóba, ahol emberekkel sem találkozott. Day-Lewis magyarázata szerint szüksége volt az elszigeteltségre.
Vérző olaj – 2007
A felkészüléshez Paul Thomas Anderson számos, a film cselekményének idejéből, a kései 19. századból, illetve 1927-ből származó hangfelvételt, továbbá A Sierre Madre kincse című film egy példányát juttatta el Day-Lewisnak. A színész ezek alapján alkotta meg Daniel Planview hangját és akcentusát, három évet töltött vele. Day-Lewis a szerep kedvéért azt is megtanulta, hogyan kell használni a századeleji olajfúró eszközöket. A film egyik jelenetében egy rögtönzött beszédet is tartott az olajfúrással kapcsolatban, ami annyira tetszett a rendezőnek, hogy a végső vágásban is benne maradt. Day-Lewis munkáját minden túlzás nélkül nevezhetjük az évtized alakításának, annyira belemélyedt szerepébe – ám ezzel sokakat meg is ijesztett.
A The New York Times szerint két héttel a forgatás megkezdése után a filmkészítők kénytelenek voltak lecserélni a Vérző olaj mellékszereplőjét, Kel O’Neillt, mert túlságosan nagy lelki feszültséggel járt számára minden nap Day-Lewisszal játszania, annyira félelmetesnek találta. Később utódja, Paul Dano is megszenvedett vele, például abban a jelenetben, ahol Plainview bowling golyókat dobál a színész felé, ugyanis Day-Lewis ragaszkodott hozzá, hogy a golyók valódiak legyenek. A Plainview nevelt fiát alakító, Dillon Freasier nem volt színész, hanem a forgatás helyszínéhez közeli iskola tanulójaként választották ki. Dillon édesanyja nem ismerte Day-Lewist, és mielőtt engedélyt adott volna a fia szerepléséhez, ellenőrizni akarta a színészt – sajnálatos módon a New York bandáit kölcsönözte ki a helyi videótékából. A film megnézése után bepánikolt, nem írta alá a papírokat. Végül a castingos kollégák elküldték neki Az ártatlanság korát, amely meggyőzte, hogy áldását adja a dologra.
Kilenc (2009)
Érdekes módon a Kilenc kapcsán nem kaptak szárnyra pletykák, hogy milyen őrültségeket tett a forgatás érdekében Day-Lewis. Szimplán elsajátította az olasz-angol akcentust, ének- és táncórákat vett. Elmondása alapján nagyon félt a saját énekhangját visszahallgatni. Nem mellesleg, hogyan is lehetne felkészülni method actinggel egy nőcsábász szerepre? Szerintem ezt mindenki el tudja képzelni…
Lincoln (2012)
Day-Lewis a felkészülési munkát már a forgatás előtt egy évvel megkezdte, megtanulta utánozni az elnök jellegzetes, magas fekvésű hangját. Aztán a felvételek alatt végig úgy járt és beszélt, mint az Egyesült Államok egykori elnöke, és elvárta, hogy a stábtagok szigorúan csak „Elnök úr”-nak szólítsák, és Lincoln korabeli nyelvezetben beszéljenek hozzá. A filmbeli feleségét alakító Sally Fielddel sokat kommunikált sms-ben, nyilván archaikus nyelvezet szerint tette ezt, és mindig úgy írta alá, hogy „Szerelmed, A.”.
Fantomszál – 2017
Day-Lewis utolsó filmjében megadatott neki az a kegy, ami a ’80-as évek óta sosem: végre a saját hangján szólalhatott meg, a saját angol akcentusát tudta használni a filmben. Reynolds Woodcock kedvéért számtalan tanulmányt olvasott a ’40-es, ’50-es évek divatjairól, ruha anyagairól, divattervezőiről. Illetve a New Yorki Balettintézet jelmeztervezője segédletével megtanult varrni, hónapokig bejárt hozzá gyakorolni. A balettszezon végére elhatározta, hogy sajátkezűleg is alkotnia kell egy gyönyörű női ruhát. Egy iskolai egyenruha jellegű, Balenciaga darabra esett a választása, modellje pedig a felesége volt, és a színész elmondása szerint azóta is szívesen hordja.
Day-Lewis nemcsak a forgatás közben élt úgy, mint Woodcock (például miután a stáb hazament, ő ott maradt az épületben, a karakter ágyában aludt). Ő válogatta ki a divattervező ruhatárát (az ikonikus zoknikat is), ő rendezte be a házát az utolsó kis apró részletig (mint a tollak vagy a tányérok), még az is ő ötlete volt, hogy milyen fajtájú kutyája legyen Woodcocknak.
Mindezek alapján nyilván azt hisszük, hogy kedves számára ez a film, ugye? Pedig az az igazság, hogy még nem is nézte meg, mi több, nem is áll szándékában. Az indok pedig a következő: „Nem szeretném látni azt a filmet, ami ahhoz a döntésemhez köthető, hogy felhagyok a színészettel – azzal a hivatással, ami 12 éves korom óta foglalkoztat.”
Ezután olyan elvadult pletykák is napvilágot láttak, hogy Day-Lewis azért nem játszik több filmben, mert beleveti magát a divat világába. Az elmélet szerint a színészt annyira magába szippantotta a Fantomszál ruhatervező figurája, hogy úgy döntött: saját ruhamárkát indít. Daniel Day-Lewist kezdetektől körüllengi a titokzatosság aurája, amiből aztán könnyen szárba szökkennek az efféle mítoszok. Erre persze ad is okot bőven, hisz nem nagyon beszél a médiával, ha mégis megteszi, szeret rejtélyesen fogalmazni. Jellemző rá, amikor a W Magazine újságírója rákérdezett a fenti divattervezős pletykára, ő csak elmosolyodott, és annyit felelt: „Ki tudja?”
Források:
