Minden idők legszörnyűbb tengeri katasztrófái kapcsán a Titanic, esetleg a Lusitania tragédiája jut eszünkbe, pedig a második világháború idején egy torpedótámadás következtében több mint 9000 utas, főként nők és gyerekek lelték halálukat a jeges Balti-tengerben, amikor a Wilhelm Gustloff személyszállító hajó elsüllyedt egy dermesztő januári éjszakán.
A Wilhelm Gustloff a Harmadik Birodalom személyszállító hajója volt, amelyet 1945. január 30-án süllyesztett el a szovjet S-13-as tengeralattjáró, megközelítőleg 9400, jórészt civil halálát okozva. Ez hatszor annyi áldozatot jelent, mint a világhírű Titanic katasztrófája, ami 1517 ember életét követelte, így a Wilhelm Gustloff tragédiája a valaha volt legnagyobb hajószerencsétlenség. A Titanic története vélhetően azért lett sokkal ismertebb az utókor számára, mert a pusztulás igazi fényűzés közepette következett be és számos befolyásos, gazdag ember lelte halálát a jeges óceánban. Ellenben a Wilhelm Gustloff hajó tragédiájáról sokáig hallgattak német és szovjet oldalról is. De mi is történt pontosan?
1944 októberében a szovjet csapatok már német földre szorították vissza az ellenséges erőket. Az egyik első falu, amelyet a Vörös Hadsereg elfoglalt, Nemersdorf volt Kelet-Poroszországban. A férfiakat és fiatal fiúkat rögtön agyonlőtték, de nem kímélték az egészen kicsiny gyermekeket sem. A nőkre még ennél is borzalmasabb sors várt, őket előbb megerőszakolták, majd ezt követően brutális kegyetlenséggel végeztek velük is. A német lakosság gyorsan értesült a borzalmakról, és elindult a menekültek áradata Gdansk és Gotenhafen kikötői felé. A civilek evakuálását Dönitz admirális rendelte el a „Hannibál hadművelet" keretében. Így 1945. januárjától kezdődően valósult meg a történelem legnagyobb vízi mentőakciója, aminek köszönhetően két és fél milliónyi német és nem német menekült meg, elszállításukban 672 kereskedelmi, utasszállító és iskolahajó vett részt. Ha a számadatokat nézzük, a veszteség ehhez képest viszonylag csekélynek mondható, mintegy 30 ezer fő vesztette életét - de ennek a harmada egyetlen éjszaka alatt pusztult el. A szárazföldön menekülők közül pedig minden hatodik ember meghalt.
1945 januárjának utolsó hetében a Vörös Hadsereg elől menekülő civilek folyamatosan érkeztek a Gotenhafen kikötőjébe. A hajón a hivatalos papírok szerint 6050-en, a valóságban azonban tízezernél is többen szorongtak. Közülük alig ezer volt a harcképes katona és hajós személyzet, mellettük 73 súlyosan sebesült katona és 373 fiatal női tengerészeti segélyszemélyzet utazott, a többiek viszont kétségbeesett menekülők voltak, többségükben nők és gyerekek. A hajón áldatlan állapotok uralkodtak. Az eredetileg kétszemélyes kabinokban legalább tizenhármán zsúfolódtak össze, mindenütt emberek feküdtek, a folyosókon szinte lépni nem lehetett. Az egész hajót az emberi szenny, vizelet és a sebesültek bűze töltötte meg.
A Wilhelm Gustloff 1945. január 30-án kora hajnalban hajózott ki Gotenhafenből, hogy a fedélzetén tartózkodókat Kielbe szállítsa és az ország belsejébe tudjanak menekülni. A hajót csak egy romboló, a Löwe kísérte. Indulás után a Wilhelm Gustloff a túlterheltség miatt nagyon lassan haladt, sebességét egy tengeralattjáró is tartani tudta. A kapitányok nehezen tudtak megegyezni, melyik útvonalat válasszák: a part menti kivilágítatlan veszélyes vizeket, vagy a parttól távolabb eső mély tengert, ami ugyan aknamentesített, de tengeralattjárók már tartózkodhattak ott – végül utóbbi mellett döntöttek. A Wilhelm Gustoff kapitánya rádión arról értesült, hogy egy német aknamentesítő konvoj közeledik feléjük, így felkapcsoltatta a hajó piros-zöld navigációs fényeit, hogy elkerülje a velük való ütközést. Ezzel az éjszakai sötétségben nagyon könnyen, és távolról is jól észlelhetővé tette hajóját.
A védtelen óceánjárót ezután vette észre az S-13 jelzésű, járőröző szovjet tengeralattjáró. Alekszandr Ivanovics Marinyeszko kapitány két órán át követte a Wilhelm Gustloffot, majd este 9 óra 8 perckor kiadta a tűzparancsot. A hajóra négy torpedót lőttek ki, ezek közül az első, amelyre a "Sztálinért" szavakat vésték, meghibásodott, de a másik három ("A hazáért", "A szovjet népért" és "Leningrádért" felirattal) célba talált. Az első torpedó a hajó orrát találta telibe a vízvonal alatt, a második az E fedélzeten robbant, a harmadik a gépházat találta el. A három találatot kapott utasszállító a bal oldalára dőlt, fedélzetén kitört a pánik. Az évnek abban a szakaszában megszokott -4 °C helyett −15 °C-os hideg volt, ezért minden teljesen el volt jegesedve. A csörlők, daruk üzemképtelenek voltak. Az utasok és a személyzet baltákkal és késekkel próbálta kiszabadítani a csónakokat. Sok csónak egyszerűen leesett a fedélzetről a kapkodás és a pánik miatt. A Wilhelm Gustloff kevesebb, mint 45 perc alatt süllyedt el a 44 méter mély vízben.
A szerencsétlenségnek a becslések szerint 9343 áldozata volt, közülük ötezer gyermek. A sebesült katonáknak esélyük sem volt a menekülésre, sok embert a lépcsőkön és a folyosókon tapostak halálra, mások a megdőlt hajóról csúsztak a jeges, alig 4 fokos vízbe, ahol néhány percnél tovább senki sem maradhatott életben. A mentőhajók összesen 1239 túlélőt találtak.
A Wilhelm Gustloff elsüllyesztését kezdettől fogva mély hallgatás övezte. Az összeomló Harmadik Birodalomban nem tudósítottak a rossz hírről, a szovjetek sem igazán akartak eldicsekedni a több ezer ártatlan civil halálával. A későbbiekben a szovjetek továbbra sem bolygatták az esetet, a háborút kirobbantó, bűntudattól gyötört németek pedig nem hozták szóba, így gyakorlatilag évtizedekig tabutémának számított. A történészek a mai napig vitatkoznak arról, hogy háborús bűncselekmény történt-e, avagy olyan szörnyű tragédia, amely a háború óhatatlan velejárója. Vélhetőleg inkább az utóbbi, mivel a szovjet kapitány nem tudhatta, hogy a célpontul kiszemelt, vöröskeresztes jelzést nem használó hajó sebesülteket és civileket szállít. Katonai parancsnokként azt kellett feltételeznie, hogy a fedélzeten visszavonuló katonák tartózkodnak, akik fenyegetést jelentenek a Szovjetunió számára, ezért a hajót meg kell semmisítenie. A Wilhelm Gustloff a mai napig 44 méter mélyen, az oldalára dőlve pihen a homokos tengerfenéken. A sok ezer áldozat sírjául szolgáló roncsot, azóta hivatalosan kegyeleti hellyé, tengeri temetővé nyilvánították.
A Wilhelm Gustloff tragédiáját dolgozta fel a magyarul Tengerbe veszett könnyek (Salt to the Sea) címen megjelent, megrendítő regényben Ruta Sepetys – ezzel örök emléket állítva a több mint 9000 áldozatnak.
„Minden nemzetnek van rejtett története, számtalan történet, amit csak azok őriztek meg, akik átélték az eseményeket. Háborús történeteket világszerte olvasnak olyan olvasók, akiknek nemzete a háborúban az ellenség oldalán állt. A történelem elválasztott minket, de az olvasás révén együtt lehetünk a történetben, a tanulásban, az emlékezésben. A könyvek globális olvasóközönséggé egyesítenek minket, de ami ennél is fontosabb: olyan emberi közösséggé leszünk, amely tanulni akar a múlt hibáiból.
Mi határozza meg, hogyan emlékezünk a történelemre, mely elemek őrződnek meg és hatolnak át kollektív tudatunkon? Ha önt, kedves olvasó, érdeklik a történelmi regények, nézzen utána a tényeknek, olvasson történeti munkákat, emlékiratokat és személyes visszaemlékezéseket. Ezeken a tényeken alapulnak a történelmi regények. Amikor a túlélők már meghaltak, a mi felelősségünk, hogy ne tűnjön el velük az igazság.
Kérem, adjanak nekik hangot.” Ruta Sepetys