Shakespeare óta sokat változott a világ, de az emberi természet annál kevésbé. Éppen ezért legalább annyira népszerű az immár hatvan éve bemutatott West Side Story film, mint a hatszázéves Rómeó és Júlia dráma. Steven Spielberg pedig idejét érezte annak, hogy megint felelevenítse a világ talán legismertebb szerelmi drámáját.
William Shakespeare Rómeó és Júliája egy 1562-ben keletkezett versen és egy még régebbi olasz mesén alapul, és talán nincs semmi olyan az 1597-ben született drámában, ami mára megkopott volna és ne találnánk átérzehetőnek a kibékíthetetlen ellentétek, oktalan viaskodások és a mindent elsöprő szerelem történetét. Ugyanazokat a meséket pedig szívesen mondjuk el újra és újra, ezért Jerome Robbins koreográfus, rendező még 1947-ben felkérte Leonard Bernsteint és Arthur Laurentset, hogy írjanak közösen egy Rómeó és Júlia feldolgozást a musical műfajában. Eredendően a darab Manhattanben a Lower East Side-on játszódott volna az 1950-es években Húsvét-Pészah idején és az ír katolikusok (Jets), illetve a zsidók (Emeralds) közötti viszályt helyezte volna a középpontba. Főszereplője egy holokauszt túlélő zsidó lány lett volna, aki Izraelből emigrált és beleszeret egy ír katolikus fiúba, aki antiszemita közegben nevelkedett.
Mivel a megvalósítást mindhárman másként képzelték el, útjaik elváltak és a dolog évekig megmaradt ötlet szintjén. Ezalatt mindannyian más-más műveken dolgoztak és bár többször is szóba került közöttük az East Side Story folytatása, egyetértés hiányában a közös munka rendre meghiúsult, de az ötlet még mindig mindenkit megmozgatott. Az egész projekt gyakorlatilag átjáróházzá vált, producerek, koreográfusok váltották egymást és egy kivitelezhetetlen darabnak tartották. Végül minden előzetes várakozást felülmúlt az időközben West Side Storyra átnevezett és jelentősen átdolgozott musical, amely 1957-ben debütált a Broadway-en, zenéjét Leonard Bernstein szerezte, a dalszövegeket – a közelmúltban elhunyt – Stephen Sondheim írta.
Az óriási sikerdarab nyilvánvalóan nem kerülhette el a megfilmesítést. Az 1961-ben bemutatott West Side Story mozi a legnagyobb bevételt produkálta, a következő évben 10 Oscart nyert, amivel a musical műfajában azóta sem talált legyőzőre, de más műfajokban is csak néhány film büszkélkedhet ennél többel. Nem túlzás azt állítani, hogy minden idők egyik legnagyszerűbb, legszeretettebb musicalfilmjévé vált egy csapásra, amit nagyban köszönhet fülbemászó daloknak, az erőteljes képi ábrázolásoknak, a remek táncbetéteknek, emlékezetes színészi alakításoknak, és természetesen az örökké releváns témának, amely egyszerre tragikus, illetve tündérmesei romantikus hangulat jellemzi.
A történet szerint a New York-i Upper West Side-on a Puerto Rico-i bevándorlók, a spanyolajkú kreolok (Sharks) és a gringók, vagyis az angolajkú fehérek (Jets) közötti ellenségeskedés tragédiába torkollik Tony és Maria tiltott szerelme miatt, miközben a vita tárgyát képező 20 háztömbnyi területen a Lincoln Center épületegyüttesét kívánják felhúzni (az elsőt 1962-ben át is adták).
Steven Spielberg pedig pontosan ugyanezt vitte újra vászonra 2021-ben. A legnagyobb kérdés nyilván az, hogy egyáltalán szükség volt-e erre a remake-re? Ugyan mit akarna kezdeni bárki is egy olyan filmmel, ami alapvetően örök klasszikusként vonult be a filmtörténelembe és még ma is aktuális a tartalma? Ráadásul úgy, hogy lényegében megtart mindent, amit csak lehet. Ugyanis pontosan ez volt Spielberg koncepciója. Nem akarta modernizálni, önmagából kiforgatni az alaptörténetet, nem akarta letagadni annak színpadi gyökereit, de az 1961-es filmadaptációt sem akarta újraforgatni. Megtartva a legjobb értelemben vett színpadiasságot virtuóz táncjelenetekkel, fergetegesen alkalmazott díszletekkel és jelmezekkel, finoman, egy rajongó alázatával, de a saját filmes rutinjának magabiztosságával nyúlt az alapanyaghoz, és nem erőlködött, hogy valami eredendően újat mondjon róla.
Ezúttal is arról az elnyomottak megosztottságát mutatja be a West Side Story. Amikor az 1950-es évek végén a városvezetés rehabilitálja, pontosabban a gazdagabb rétegek számára élhetővé próbálja varázsolni az Upper West Side-ot, azzal kiszorítja az ott élő alsó-középosztálybeli elemeket, köztük a színes bőrű kisebbségeket és az amerikai álmot valóra váltani nem tudó fehéreket. A Jetek és a Cápák ettől egyaránt szenvednek, és úgy harcolnak egymással ezért a haldokló helyért, hogy valójában az nem lesz egyik félé sem. A rendőrség hozzáállása sem különbözik sokban a hatvan évvel ezelőttitől: a hatóság csak annyiban érdekelt a rendfenntartásban, hogy az ellenlábas csoportok ne öljék egymást halomra, hisz az ártana a városvezetésnek politikailag – amíg pedig egymással harcolnak, addig legalább nem lázadnak fel elnyomóik ellen. Nincs sok különbség abban sem, ahogy az erőszak minden indoka mondvacsinált: ezek a srácok egyszerűen csak gyűlölni akarnak, mert az ad nekik irányt, célt és felsőbbrendűségi érzést – a fehérek lenézik a spanyolajkúakat, mert azok kreolok, míg a kreolok lenézik a fehéreket.
Spielberg minderről csak nagyon finoman beszél, mi több, leginkább csak érzékelteti, a fő szerelmi szál mögé, finom háttérként skiccelve fel ezt a társadalmi osztályt, ahol az amerikai álom hazugságnak tűnik, az emiatti csalódottság pedig elural mindent. A rendező érezhetően nagy tisztelettel és alázattal fordult az alapanyag felé, ezért nincsenek különösebb változtatások, nem rakta idézőjelbe sem a műfajt, sem a történetet, nem csavart radikálisat a sztorin, és nem igazán tudott mit hozzátenni a történethez. Ami hatvan évvel ezelőtt újító és merész volt, az ma már csak annyit vált ki az emberből, hogy „igen, sajnos ez még mindig aktuális".
Spielberg West Side Story-jában Tony (Ansel Elgort) nemcsak egy volt bandatag, aki szívenütötten kódorog a sikátorokban, hanem egy börtönviselt srác, aki próbálja rendbe szedni az életét, és minden balhét maga mögött kell hagynia, ha nem akar visszakerülni a rácsok mögé. Riff (Mike Faist) sokkal érdesebb és veszélyesebb figura, mint a babaarcú artista Russ Tamblyn volt az eredetiben. Bernardo (David Alvarez) csibész, de veszélyes bokszoló is. Maria (Rachel Zegler) pedig tényleg egy 18 éves lánynak tűnik, aki a gazdagok áruházában takarít. Ebben a filmben senkinek sincsen mázolva az arca, hogy kreolnak tűnjön. A Puerto Ricó-i karaktereket mind latin-amerikai, javarészt ismeretlen színészek játsszák. Az egyetlen szereplő, aki nagyon 21. századira sikeredett a hatvan évvel ezelőtti filmben is látható fiús lány karaktere, aki ezúttal a kötelező LMBTQ-kvóta teljesülését hivatott szolgálni a nemtelenségének hangsúlyozásával. Persze mindezek mellett továbbra is az a lényeg, amiről az America című dal szól, hogy pompás hely ez az ország, ha fehér vagy.
A legnagyobb változás a történetben kétségtelenül az, hogy a környék kisboltját vivő Doc karakteréből Doc özvegye lett, ez pedig remek lehetőséget adott, hogy visszahozzák a kilencvenéves Rita Morenót. Spielberg verziójában ő énekli a Somewhere-t, a jelenet egy adott pontján a kép áttűnik a színésznő és az Anitát alakító Ariana DeBose között. Az 1961-es változatban Moreno játszotta Anitát, Oscar-díjat is nyert érte, az új verzióban történő jelenléte pedig szép, megható és tiszteletteljes kapocs a régi filmmel, amellyel örökre átadja ikonikus szerepét egy másik korosztálynak.
Ha már a szereplőgárdánál tartunk, nagyszerű kvalitásokkal bíró csapatot sikerült összetrombitálni, akik közül talán csak a Tonyt megformáló, a Csillagainkban a hiba és a Nyomd bébi, nyomd! című filmekből ismert Ansel Elgort lóg ki valamelyest, akinek énekhangjából hiányzik az igazi karakter, de színészileg hozza az elvárható szintet. A film igazi felfedezettje egyértelműen a Maríát megformáló Rachel Zegler, aki bájos megjelenését és kiváló hangi kvalitásait illetően is minden kétséget kizáróan erre az ikonikus szerepre született.
Spielberg filmje tehát a zenét, a szöveget és a történetet nem bántva őrizte meg a látványvilágot – csupán mindenről egy kicsivel nagyobb léptékben gondolkodva. Az új West Side Story annyira lüktető, energikus, hogy néha duplán kell venni a levegőt hozzá, hogy tartani tudjuk a tempóját. Lenyűgöző musicaljelenetek vannak benne, minden csupa élet, mozgás. Spielbergnek abszolút sikerült megragadnia azt, ami a musical műfaj esszenciáját adja: van valami felvillanyozó abban, hogy vérprofi énekeseket, táncosokat nézünk, akik elképesztő ritmusban képesek még elképesztőbb dolgokat művelni úgy, hogy az egyértelműen örömet okozzon a nézőknek. A kamera pedig pörög, forog, megbillen, elszáll, földet ér, és még akkor sem mindig bír egyhelyben maradni, amikor emberek csak beszélgetnek. Elég csak megnézni azt a jelenetet, amikor Tony és Maria először találkoznak a táncesten: a két főszereplő bemegy a lelátó mögé, ahol a reflektorfények úgy bevernek a képbe, mintha földönkívüliek szállnának le körülöttük. Amikor pedig rajtakapják őket, akkor látjuk, hogy életük legszebb romantikus pillanatát gyakorlatilag felmosóvödrök és elhajigált tornaeszközök között élték meg. Spielberg és operatőre, Janusz Kaminski nem hagy ki egyetlen lehetőséget sem arra, hogy a filmben egyetlen percéből se maradjon ki valami vizuális érdekesség.
Összességében elmondható, hogy Spielberg első musicaljével nem vallott kudarcot. Viszont a film létjogosultsága továbbra is megkérdőjelezhető ebben a formában. Talán bátrabb lett volna, ha újítóként, nemcsak egy rajongó nosztalgiájával és tiszteletével nyúl hozzá az alapanyaghoz. Hiszen jóformán ugyanazat az egyedi hangzásvilágú, slágerekkel tűzdelt musicalfilmet láttuk, mint amit hatvan évvel ezelőtt is bemutattak. Még a hangzásvilág is ugyanolyan, mint az eredeti, sőt, a régihez hasonlóan balettalapú koreográfia is ugyanúgy megmaradt. Spielberg víziója abban más, hogy karcosabb, kevésbé díszletszerű környezetben játszódik. Viszont az itt zajló bandaháború ugyanazokat a témaköröket feszegeti, amelyek hatvan évvel ezelőtt is aktuálisak voltak: a bevándorlás, a békés együttélés lehetetlensége, az osztálykülönbségek ma is ugyanolyan krízisek forrásai az Egyesült Államokban és világszerte is. Steven Spielberg pedig szinte giccsbe hajló színkavalkáddal öntötte nyakon ezt a történetet, a két banda szembenállását a színszimbolikával jellemezve: a fehér Jetek hideg, kék színekben, míg a Puerto Ricó-i Cápák meleg, piros színekben pompáznak. Csupán azt nem látják be, hogy a kettő együttesen adja ki az amerikai zászlót.
West Side Story (2021)
amerikai musical, 156 perc
Rendező: Steven Spielberg
Főszereplők: Ansel Elgort, Rachel Zegler, Ariana DeBose
