A 10 Oscar-jelölésről terjengő pletykák nem tévesek: 2011. egyik legnagyobb dobásának egy fekete-fehér némafilm ígérkezik, amely ráadásul a némafilmekről szól.
Amikor már mindenki megszokta, hogy a 21. század napról napra fejlődő technikai vívmányai között élünk és lelki szemei előtt látja, hogy a 3D-s filmeké a jövő, éppen ekkor érdekes gondolat egy fekete-fehér némafilmet készíteni. Nem meglepő módon a kulturális kifinomultságáról híres francia filmgyárnak jutott eszébe a nagyszerű ötlet megvalósítása. A jelölésekből ítélve az Akadémia fejet hajtott az európai filmművészet előtt és a többi filmes díjátadó eredményeit tekintve is nagy eséllyel pályázik például a legjobb film, legjobb rendező vagy legjobb férfi főszereplő díjára is.
A történet Hollywoodban játszódik és a némafilmek virágkorába, az 1920-as évekbe kalauzolja vissza a nézőt. Főhősünk egy ünnepelt filmsztár, akit megcsap a szerelem szele – így kezdődik a film. Ebből az egyszerű műalkotásból, amelyben mindössze mozgóképek sorából foghatjuk fel az eseményeket, újból ráeszmélhetünk, hogy a filmek fővárosában sem egyszerű az élet, a csillogás és pompa mögött komoly harcok dúlnak, melyeket inkább anyagi érdek mozgat, mintsem a művészet nagyságának dicsérete. Ráadásul, ambivalens módon épp egy 2011-es fekete-fehér némafilmből rajzolódik ki az az örökérvényűnek szánt igazság, hogy a korral haladni nem bűn.
Főhősünk drámáját az okozza, hogy a hangos filmek megjelenésével munkája folyamatosan elértéktelenedik és szép lassan ő maga is a feledés homályába merül. A helyzetet súlyosbítani látszik, hogy éppen egy olyan felemelkedőben lévő filmcsillag szorítja ki az élvonalból, aki az ő tanácsával vált híressé. „Ha színésznő szeretne lenni, kell valami olyan, ami másnak nincs” – olvasható a felirat a némafilmben, majd főhősünk egy szemceruzával rajzolt szépség pöttyel ajándékozza meg a félszeg leányzót. Nem kell mély elemzésbe bocsátkozni ahhoz, hogy a néző felismerje: A némafilmes a mi világunk működését is szimbolizálja. Amit bemutat 1929-ből, ugyanúgy a mi jelenünknek is a része. Ráadásul, ha napjaink sztárjaira és a hírnév múlandóságára gondolunk, akkor sem sok változást lehet észrevenni az elmúlt 80-90 évhez képest.
A némafilmesből visszaköszönő gondolatokat a filmgyártással és filmvilággal kapcsolatban kár lenne felsorolni és megmagyarázni – helyette inkább nézzük meg a filmet. A némafilmes üzenete és végső kicsengése, hogy a technikai fejlődés nem jelent valami sátáni dolgot, mindössze a régi értékek tiszteletben tartására kell figyelnünk. Attól, hogy nem korszerű technikával készült, még nem biztos, hogy idejét múlt – hiszen már régen megtanultuk és lelkünk mélyén tudjuk is, hogy „ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”. A némafilmes semmiképpen sem ódivatú, mi több, régóta nem láthattunk ennyi velős gondolatot a filmvilág mikéntjéről egyetlen műbe sűrítve.
A némafilmes emellett szórakoztató, megmosolyogtató és egy kedves romantikus történet. Együtt nevethetünk, sírhatunk, izgulhatunk, depresszióba zuhanhatunk vagy megkönnyebbülhetünk főhőseinkkel. Ráadásul az olyan sziruposnak látszó, de mégsem úgy ható hollywoodi közhelyből is jut a nézőknek, miszerint minden rosszból létezik valamilyen kiút. A film szó szerint vett megnézése után garantáltan jó érzéssel jöhetünk ki a moziból. A némafilmes egyetlen hangos mondata sem véletlen: „with pleasure”, azaz „örömmel”. Mi pedig köszönjük.
A némafilmes (The Artist, 2011)
fekete-fehér, feliratos, francia némafilm
Rendező: Michel Hazanavicius
Főszereplők: Jean Dujardin, Bérénice Bejo
Forgalmazó: Fórum Hungary
A cikk eredeti megjelenése: 2012. 02. 23. www.nembulvar.hu
