Meglepő módon hazánkban csak a Titanic Filmfesztiválon láthattuk moziban azt a filmet, amelyért idén Julianne Moore nemcsak Oscar-díjat kapott, hanem minden létező filmes elismerést bezsebelt. Ráadásul nemcsak miatta emlékezetes ez az alkotás, az első pillanatától kezdve magával ragadja a nézőt és a zárójelenet után is jó sokáig a hatása alatt maradunk.
A film története nem túl bonyolult: a háromgyermekes, boldog házasságban élő, megbecsült nyelvészprofesszor, Alice Howland élete egy csapásra megváltozik, amikor 50 éves korában Alzheimer-kórt diagnosztizálnak nála. Képzeljük csak el ezt a szituációt: mekkora tragédia lehet egy olyan ember számára saját szellemi leépülésének híre, aki egész életében kommunikációval, írással, tanítással, szavak történetével foglalkozik. Alice állapota fiatal kora ellenére rohamos romlásnak indul, amely óriási megpróbáltatás elé állítja családját is. Eleinte csak saját gondolatmenetébe zavarodik bele, majd nem jutnak eszébe bizonyos szavak, ezután egyre nehezebben talál haza, sőt saját otthonában is eltéved – a mű másfél órája alatt tanúi lehetünk, hogy veszti el lépésről lépésre a kapcsolatot a külvilággal. Egy briliáns elme elszánt küzdelme az egyre ködösödő emlékeiért egyszerre ijesztő, szívszorító és példaértékű ebben a nagyhatású alkotásban. Mindazonáltal a sokszor nyomasztó és reménytelen pillanatokban mellette áll a családja és minket, nézőket is átjár a szeretet ereje, elsőre nem is gondolnánk, hogy csak pozitív érzéseket kapunk ettől a filmtől.
Vitathatatlan, hogy a Megmaradt Alice-nek sikere nagyban köszönhető Julianne Moore fantasztikus játékának. Egyszerre drámai, visszafogott és természetes. Mindenféle érzelgősség nélkül tud könnyeket csalni a néző szemébe, hiszen már az első perctől elnyeri a szimpátiánkat. Kevés színésznő képes ennyire mély átéléssel, ámde hitelességgel megformálni egy szerepet. Eddigi munkásságát tekintve is egyértelműen kijelenthetjük, hogy idén a legjobb helyre került az Oscar-díj. Habár azt is érdemes hozzátenni, hogy úgymond hálás feladat mentálisan sérült embereket eljátszani, gondoljunk csak Tom Hanks-re a Forrest Gumpban, Dustin Hoffmann-ra az Esőemberben, vagy a közelmúltból Bradley Cooper és Jennifer Lawrence munkájára a Napos oldalban, illetve idén a Julianne Moore-ral együtt menetelő Eddie Redmayne-re A mindenség elméletében – mindegyik alakítás megért egy Oscart. Nyilván a nagy kihívás sok túlzásra is lehetőséget ad, ezért mégsem annyira egyszerű egy szellemileg leépülő karakter ábrázolása.
Azt szokták mondani, hogy például attól jó egy film, ha a befejezés után az ember el tud merülni a gondolataiban. Nos, a Megmaradt Alice-nek egyértelműen ilyen alkotás. Kulisszatitokként még azt is érdemes tudni, hogy a rendező-páros egyik tagja Richard Glatzer szinte haldokolva dolgozta végig a forgatást (ugyanabban a betegségben szenvedett, mint Stephen Hawking – akinek megformálásáért kapta idén a számtalan elismerést az előbb említett Eddie Redmayne) és pár nappal azután, hogy Redmayne és Moore is átvette az őket megillető Oscar-szobrocskákat, elhunyt. Ha belegondolunk, elég életszerűtlen ez a szituáció – mégis valós.
A Megmaradt Alice-nek érdemeit talán már felesleges tovább vitatni. Ha mégis egy rövid ajánlást kellene megfogalmazni, akkor az lehetne a központi gondolat, hogy az utóbbi évek legszebb drámájáról van szó, amely habár rettenetesen felkavaró, ámde egyetlen percig sem szentimentális. A film meggyőző erővel mutatja meg a nézőknek, hogy tulajdonképpen saját emlékeinkért élünk, ezeket gyűjtjük egész életünkben és nélkülük elveszettek vagyunk. Ha pedig mindössze egyetlen szóval kellene összefoglalni, hogy miről is szól a film, akkor ugyanazt mondhatnánk, mint ami a film legutolsó jelenetében elhangzott: „a szeretetről”.
Megmaradt Alice-nek (Still Alice)
amerikai filmdráma, 101 perc, 2014
Rendező: Wash Westmoreland, Richard Glatzer
Főszereplők: Julianne Moore, Kristen Stewart, Alec Baldwin, Kate Bosworth
Forgalmazó: Select Video
A cikk eredeti megjelenése: 2015. 06. 25. www.nembulvar.hu
