Utazzunk együtt az emberi elme legrejtettebb zugaiba és tárjuk fel a félelem varázslatának titkait! Felfedező túránk főbb állomásait nyolc elmélet alkotja, melyek egyre sötétebb helyekre vezetnek minket.
A rémület bűvöletében
A horrorban van valami, ami közvetlenül és önkéntelenül a legősibb ösztöneinkre hat – írja a FilmMakerIQ. A agyunk fejlődésének millió évei alatt belénk ivódtak bizonyos félelmet kiváltó ingerek, túlélési ösztönként. Félelem a sötéttől, mivel ragadozó állatok várakozhatnak ránk lesben állva. Félelem a nagy, éles fogú állatoktól, mivel nem nehéz áldozatul esnünk nekik. Félelem a mérges pókoktól, mivel egy csípéssel végezhetnek velünk.
Nobuo Masataka kutatása a tudat berögződéseinek fejlődéséről azt bizonyítja, hogy a hároméves gyermekek gyorsabban felismernek egy kígyót, mint egy virágot. Cristof Koch kísérlete igazolja, hogy a jobb oldali amygdala, (amely a félelem kialakulásáért felelős) aktívabban reagál állatok képeire, mint olyan fotókéra, amiken emberek, ismert helyek, tájak szerepelnek – még annak ellenére is, hogy utóbbiak sokkal több veszélyt jelenthetnek napjainkban.
Mindez magyarázatul szolgálhat a mozifilmek szörnyeinek megtestesüléseire (például hegyes fogú teremtmények vagy kígyók). Az emberevőktől való félelem ad okot olyan kannibál vonásokkal rendelkező emberi szörnyek megszületésére,mint amilyen Dracula gróf vagy Dr. Hannibal Lecter.
Azonban 2010-ben a Jénai Friedrich Schiller Egyetemen Thomas Straube által végzett agy-szkenneres vizsgálatok azt mutatják, hogy a rémisztő filmek egyáltalán nem aktiválnak félelemingereket az amygdalában. Ehelyett az agy másik részei lépnek működésbe: a látókéreg – a vizuális információk feldolgozását látja el; az insula – öntudat; a talamusz – az agyféltekék közti közvetítés a feladata; és a homloklebeny – a tervezésért, az óvatosságért és a problémamegoldásért felelős.
Ezek szerint mégsem ijesztenek meg minket a filmek, legalábbis az agyi funkcióinkat tekintve… Akkor hogy is van ez?
Mit nevezünk horrornak?
Mielőtt megpróbálnánk magyarázatot adni a horror iránt érzett pszichológiai vonzalomra, kezdjük inkább a csábítás alapjainál. Dr. Glenn D. Walters pszichológus három tényezővel indokolja a horrorfilmek vonzerejét.
Az első tényező a feszültség, amely rejtély, kétség, erőszak, rettegés vagy sokk által alakul ki. Ezek alapvető elemei a horrornak, a műfajnak és a filmgyártásnak.
A második tényező a relevancia. A nézettség érdekében a horrorfilmnek relevánsnak kell lennie a potenciális fogyasztók számára. Ez a relevancia lehet univerzális: például a haláltól vagy az ismeretlentől való félelem egyetemes érzése, vagy kulturális reflexió társadalmi kérdésekről. A nézők az ábrázolt társadalmi csoportok alapján is relevánsnak találhatják a filmet: számtalan horrorfilm szereplői tinédzserek. Végül, fontos a személyes érintettség is: akár olyan módon, hogy azonosulunk a főszereplővel vagy elítéljük az ellenfeleket vagy az áldozatok elpusztításával nem értünk egyet.
A harmadik tényező meglepő lehet, mivel ez a valószerűtlenség. A horrorfilmek élénk képi világa ellenére valamiért mégis tudjuk, hogy amit látunk, az nem a valóság. 1994-ben Haidt, McCauley és Rozin undorral kapcsolatos kutatása során diákoknak mutattak ijesztő dokumentum videókat. Kevesen tudták végignézni őket, ám ugyanezek a tanulók akár fizettek volna érte, hogy még rémisztőbb műveket láthassanak a mozivásznon.
Miért? Talán azért, mert amikor moziba megyünk, tudjuk, hogy csak a valóság utánzatát látjuk. A filmeket több kameraállás alapján vágják össze, filmzenét csatolnak hozzá és a horror néha érzéketlen, feketehumorral tarkított – egy ravasz kacsintás a vásznon egyszerűen nem valóságos. Ezáltal arra is választ kapunk, miért tűntek ijesztőnek a túl fiatalon látott filmek, amelyekben ma már nem találunk semmi szörnyűséget. A gyerekeknek hosszabb időbe telik elkülöníteni a valóságot és a fikciót, különösen a mozivásznon látottakat.
Walters-hez kapcsolódva, az a film, amelyben a feszültség a tetőfokára hág, egyetemes, kulturális, csoportos és személyes szinten megérinti a nézőt, és ezek mellett még a valószerűtlenség légköre is áthatja, az a legnagyszerűbb horror.
A horror vonzerejének nyolc elmélete
Már van némi fogalmunk róla, hogy mi is a horror. De miért vonzódunk hozzá?
A Sigmund Freud nevével fémjelzett Pszichoanalitikus Társaság szerint a horror egy „kísérteties” helyről származik. Ez úgy kell elképzelni, hogy olyan képek és gondolatok bukkannak fel a primitív Ösztön-énből, amelyeket eddig elfojtott a civilizált Én. Jung szerint a horror filmek ősi archetípusokat érnek el, amelyek mélyen eltemetve találhatók kollektív tudatalattinkban. Ezek árnyszerű képek és az édesanya szerepe jelentős a horror zsánerének egyéni kialakulásában. Azonban a pszichoanalízist empirikusan nem egyszerű igazolni, így ezek a gondolatok inkább a filozófia hatókörébe esnek.
Ha már megemlítettük a filozófiát, Arisztotelész (aki nyilván nem látott még horrorfilmeket) szerint az emberek vonzódnak az ijesztő történetekhez és az erőszakos, drámai színdarabokhoz, mert ebben látják negatív érzéseik megtisztulásának lehetőségét – ezt a folyamatot nevezte ő katarzisnak. Arisztotelész érvelését használva, azért nézünk kegyetlen filmeket és játszunk erőszakos számítógépes játékokkal, hogy szabadjára engedjük a felgyülemlett agresszív érzéseinket.
Arisztotelész szerencsétlenségére a kutatási eredmények éppen az ellenkezőjét mutatják: az erőszak látványa agresszívebbé teszi az embereket. A felgyűlt harag valamilyen más témával mérsékelhető, például humoros vagy erotikus tartalmakkal. Viszont létezik összefüggés a horrorfilmek nézése és a félelem csillapítása között.
Az izgalomtranszfer-elmélet tekinthető a katarzis újraértelmezésnek is. Dr. Dolf Zillmann 1978-ban vitatta, hogy a horrorfilmek negatív érzelmeket keltenek, mivel a pozitív érzések erősödnek, amikor végül a főhős győzelmet arat. Ám mi történik akkor, ha mégsem nyer? Néhány kisebb tanulmány is azt bizonyítja, hogy a nézők jobban élvezik a horrorfilm ijesztő részeit, mintsem azokat, amik utána következnek.
Noël Carroll filmtudós állítása szerint a horrorfilmek a kíváncsiság és a képzelet termékei. A horror a normális viselkedésen kívül esik a mindennapokban. Tamborini, Stiff és Zillmann tanulmányaiból kiderül, hogy jelentős párhuzam vonható a normasértő viselkedés tolerálása és a horrorfilmek kedvelése között. Mindazonáltal ezzel nem magyarázható, hogy néhány néző miért reagál pozitívan arra, amikor a rendbontók (például a zavaros szexuális életet élő tinédzserpár, a bűnöző, a házasságtörő férfi) megbűnhődnek vagy megöli őket a filmbéli szörnyeteg.
Az élvezet, amelyet a bűnös bűnhődése okoz, az igazságszolgáltatási hajlam elméletére enged következtetni. Azért szeretjük a horrorfilmeket, mert a szereplők megérdemlik, hogy meghaljanak. Ez némileg megválaszolja, hogy a közönség miért akar horrort nézni, de nem kapunk tiszta képet arról, hogy miért annyira népszerűek ezek a filmek.
Egy másik megközelítés is létezik, amely Marvin Zuckerman nevéhez kapcsolódik. 1979-ben arra a következtetésre jutott, hogy azok az emberek, akik magas pontszámot értek el az ingerkeresés skáláján, gyakran nagyobb érdeklődést mutattak az olyan izgalmas dolgok iránt, mint a hullámvasút, a bungee jumping és a horrorfilmek. A kutatók kölcsönhatást véltek felfedezni, ami viszont nem minden esetben mérvadó. Még maga Zuckerman is megjegyezte, hogy egyetlen jellemző vonás még nem igazol semmit, számtalan más oka is lehet, hogy miért vonzódnak az emberek a horrorfilmekhez.
Zillman, Weaver, Mundorf és Aust 1986-ban a társadalmi nem (gender) elméletével hozta összefüggésbe a horrorfilmeket, mivel a tradicionális nemi szerepek azon megtestesülését látták bennük, amelyeket az odabújás elméleteként összegeznek. Kamasz fiúkkal végzett kísérletek bizonyítják, hogy sokkal jobban élvezték a horrorfilmeket, amikor a partnernőjük (akit beavattak a részletekbe) láthatóan rettegett.
Ennek ellentéte igazolódott a lányoknál, akik sokkal kevesebb örömet leltek a horrorfilmekben, amikor a férfi kísérőjük arcára kiült az ijedtség. A lányoknak akkor tetszett a film, amikor a fiúk bátornak tűntek és kordában tudták tartani félelmeiket. Mindez csupán egyetlen árnyalata a horrorfilmek kulturális szerepének, és nem ad magyarázatot arra, hogy miért néznek egyesek egyedül horrorfilmeket vagy mi történik a kamaszkor után.
DJ Skal úgy azonosítja a horrorfilmeket, mint társadalmi félelmeink visszatükröződéseit. Tekintsük át a horror történelmét! Az ötvenes években tűntek fel a mutáns szörnyek, amikor a nukleáris energia hatásaitól rettegtünk. A hatvanas években jöttek a zombik, amikor a vietnámi háború is zajlott. A Rémálom az Elm utcában a hatalommal szembeni bizalmatlanság megtestesüléseként egyértelműen a Watergate-botránnyal hozható összefüggésbe. Végül a 2000-es évek zombi filmjei a globális járványoktól való félelmeinkre utalnak. Számtalan film illik a fenti teóriába, számtalan kívül esik rajta. Ráadásul a horrorfilmek egyetemes szinten, határokat és kulturális különbségeket átlépve is működnek.
Négy ötlet, hogy miért nézünk horrort
Ha az előbbi nyolc elmélet nem ad egyértelmű választ, akkor mégis mi történik?
Onnan érdemes megközelíteni a témát, hogy nem mindenki ugyanabból az okból néz horrorfilmeket. Deirdre D. Johnston 1995-ben megjelent tanulmányában arról ír, hogy 220 középiskolás diák motivációját vizsgálta meg a mészárolós horrorfilmekkel kapcsolatban és válaszaikat négy általános kategóriába sorolta.
- Az erőszak: a kategória meghatározó vonása az empátia alacsony szintje, az élménykeresés igénye és a fiúknál jellemző a gyilkossal történő azonosulás.
- A borzongás: az empátia magas szintje az élménykeresés igényével egyesül. A nézők motiváltsága az izgalmak átéléséből fakad és jellemzően az áldozatokkal azonosulnak.
- A függetlenség: az áldozatok iránt érzett empátia és a félelem legyőzésének pozitív hatása a meghatározó.
- A probléma: az áldozatok iránt érzett empátia olyan negatív hatásokkal társul, mint a tehetetlenség érzése.
A kamaszok kis mintáján és a horrorfilmek részhalmazán (mészárolós típusú filmek) végzett vizsgálat alapján is kirajzolódik, hogy sok oka lehet egy horrorfilm megtekintésének és néha a motivációk is megváltozhatnak. Agyunk összetettsége és az emberi ízlés sokszínűsége miatt nem tudunk egyetemes magyarázatot adni, habár a korábban említett agy-szkenneres vizsgálatok rávilágíthatnak pár dologra.
A horror, mint a fejlődés eszköze
A film az emberiség által létrehozott meghatározó művészi médium. Egyesíti a fényképészetet, mozgást, képzőművészetet, színjátszást, írást és zenét. Érzékszerveinket annyira leköti ez az élmény, hogy gyakran álomként éljük meg egy film megtekintését. Vajon a horrorfilmek okozhatnak rémálmokat?
Az az igazság, hogy még mindig nem tudjuk, miért álmodunk. A Tufts Orvostudományi Egyetem pszichiáter professzora, az álmodás kortárs elméletének megalkotója Ernest Hartmann szerint álmaikban az ébrenlét óráiból válogatott információkat látjuk. Azonban álmaink képei és kapcsolatai teljesen véletlenszerűek, az érzelmeink irányítják őket – mint aktuális trauma, harag vagy félelem.
Egy film megnézése valahol az ébrenlét és az álom közé helyezhető. Akárcsak egy játék – a film közben biztonságos helyen vagyunk, ahol áttekinthetünk dolgokat, új képességekre tehetünk szert, amelyeket a mindennapi életben is hasznosíthatunk. Hogyan védekezzünk a lassúléptű Jason Vorhees ellen? Nem tudunk elmenekülni előle. Az egyetlen lehetőség, ha szembenézünk vele. Habár a zombi apokalipszis a valóságtól eléggé elrugaszkodott, a horrorban látható túlélési praktikáknak akár hasznos értéke is lehet hétköznapjainkban.
A horrorfilmek kényszerítenek minket, hogy szembenézzünk az ismeretlennel, megértsük azt, és kevésbé ijesztőnek higgyük. Saját félelmeinket láthatjuk, és új értelmet nyerhetnek, amikor a film közben átéljük őket. Ezek az élmények formálják korábbi meggyőződéseinket, ahogyan magunkról és másokról gondolkodunk. A horrorfilmek nagyszerű terepet nyújtanak a vizsgálódásokhoz, néhányuk pedig tökéletes formája a szórakozásnak. Ma még csak megérteni próbáljuk, hogyan is működik az agyunk, de az ijesztő történetekre valamiért mindig szükségünk lesz. Ahogy Sir Arthur Conan Doyle fogalmazott: „Ha az agyban nem volna tere a képzeletnek, akkor a borzalom sem volna.”
