Nagyon ritkán fordul elő, hogy olyanokból is sztár lehet, akik se nem tehetségesek, se nem sikeresek, mégis szerethetőek. Pontosan ez történt Eddie Edwardsszal az 1988-as Calgary téli olimpián
Eddie (Taron Egerton) sosem volt igazán ügyes, sőt, első ránézésre kifejezetten kétballábas. Viszont nagyon lelkes és minden vágya az volt, hogy egyszer az életben kijusson az olimpiára – versenyzőként. Ráeszmélt, hogy csak a téli olimpián lehetne esélye, majd arra is, hogy ott sem síelőként, legfeljebb síugróként. A gond csak az volt, hogy ennek a sportnak a tanulását 4-6 évesen szokás elkezdeni, nem pedig húsz felett. Eddie és edzője (Hugh Jackman) a lehetetlent vállalják, és valóra is váltják: ő lett az egyetlen, aki síugróként a brit színeket képviselte az 1988-as Calgary téli olimpián. Mi több, végül a sporttörténet egyik legnagyobb legendájává vált: annak lett a jelképe, hogy nem szabad feladni, hogy érdemes küzdeni, és nem a győzelem a fontos. Bár a valóságban mindez kicsit máshogy történt, mint a mostani mozifilmben, a lényeg mégis Eddie életvidám, lelkes karaktere, ami az egész alkotást képes elvinni a hátán, és az események teljes tudatában is végig izgulunk vele és lélegzetvisszafojtva szorítunk érte.
Az Eddie, a sas kis költségvetésű film, mindössze 23 millió dollárt költöttek el rá. Ennek ellenére nagyon jól néznek ki benne az ugrások, sokféle beállításból csodálhatjuk meg azt a lenyűgöző bravúrt, amit egy síugró véghezvisz. A látványvilág nem hagy kétséget a 70 és 90 méter magas síugró rámpák gyilkos méreteiről; egy-egy lesiklás andrenalindúsabb, mint bármelyik akciófilm, és Eddie bátorsága átérezhetőbb, mint bármelyik legendás akcióhősé. Mindehhez viszont a megfelelő színészekre is szükség volt.
Taron Egerton, a Kingsman: A titkos szolgálattal berobbant színész itt teljesen más karaktert hoz: az SZTK szemüveges, csúnyácska Eddie-t néha enyhén fogyatékosnak láttatja, de úgy tud béna és idétlen lenni, hogy a karakter megmarad aranyosnak, és nem megy át gúnyos, sértő karikatúrába. Megformálásának köszönhetően Eddie az idiotizmusig naiv és éretlen, ám a szuperhősök szintjéig vakmerő: már-már túlzás lenne mindez, ha Egerton nem vinne a szerepbe annyi melegszívű őszinteséget, egy nagy gyerek lelkesedését. A mindig nagyszerű, de kevésbé kiemelkedő művekben játszó Hugh Jackman ezúttal végre sziporkázik, és cseppet sem zavaró, hogy a „megtörtént eset alapján készült” alkotás ezen karaktere valójában soha nem is létezett. Jackman figurája egy igazi antihős: eleinte pocsék edző, akinek pont arra van szüksége, hogy felelősséget vállaljon és legalább annyit tanul Eddie-től, mint tanítványa tőle. Jackman komikusi tehetségét eddig nem nagyon csillogtatta meg, viszont olyan természetességgel és lazasággal játszik, mintha világéletében ilyen szerepei lettek volna.
Érdemes még arról is néhány szót ejtenünk, hogy ez az elképesztő sztori mennyire fedi a valóságot. 1988-ban Eddie-t a világ 55. legjobb síugrójaként rangsorolták (tehát kicsit sikeresebb volt, mint ahogyan a filmben látható), világrekorder volt kaszkadőrugrásban és 9. volt a gyorslesiklás világranglistáján. A megszállott brit sportoló hihetetlen népszerűsége a Calgary Téli Olimpián részben annak volt köszönhető, hogy elterjedt róla, hogy tériszonya van, de mégis hajlandó ennyire magasról leugrani (azonban edzések során akár naponta hatvanszor is ugrott, amire egy tériszonyos aligha lenne képes). Végül mind a 70, mind a 90 méteres ugrásban utolsó lett – de a szurkolók szimpátiáját toronymagasan ő nyerte el és ekkor kapta meg a „A Sas” becenevet. Eddie az 1994-es és az 1998-as téli olimpiára már nem juthatott ki, mert úgy emelték meg a követelményszintet, hogy nem tudta teljesíteni, így kizárták őt is és minden lelkes amatőrt az olimpiából. Az új szabályokat gúnyosan Eddie „A Sas” Edwards szabálynak nevezték. A 2010-es Vancouveri Olimpia szervezői azonban gesztusként meghívták Eddie-t fáklyavivőnek.
Amikor egy hollywoodi sikersztorinak beillő igaz történetből készítenek vérbeli álomgyári közönségfilmet, annak ritkán jó a vége. Ám az Eddie, a sas meglepően jól sikerült, abszolút feledteti velünk, hogy egy totál kiszámítható, sablonos mozit nézünk. Nem lehet nem végigizgulni a cselekményt, és nem megkedvelni a kapafogú, kissé túlsúlyos sportembert, aki annyira távol áll az olimpikoni ideáltól, mint Makó Jeruzsálemtől. A film humora meglehetősen brit, amit vagy szeretünk vagy nem, viszont nemcsak ezzel képes jobb kedvre deríteni a nézőket. A pozitív üzenetével is feltölt minket: hiszen sosem lehet tudni, mi sül ki abból, ha az esélytelenek nyugalmával vágunk neki az előttünk álló kihívásoknak.
Eddie, a sas (Eddie the Eagle)
angol-amerikai-német vígjáték, 105 perc, 2016 (12)
Főszereplők: Taron Egerton, Hugh Jackman
Rendező: Dexter Fletcher
Kulisszatitkok
A valós események ihlette Eddie, a Sas egy rettenthetetlen angol síugró, Michael “Eddie” Edwards nem hétköznapi történetét meséli el, ő a brit sporttörténet egyik legnagyobb legendája: példa arra, hogy nem szabad feladni, hogy érdemes küzdeni, és nem a győzelem a fontos.
Eddie nem igazán ügyes, sőt, első ránézésre kifejezetten kétballábasnak tűnik, viszont nagyon lelkes. Egész életében sportkarrierről álmodott, de közelébe sem jutott a nagy sikereknek. Átlag földi halandó visszarettent volna ennyi nehézségtől, Eddie azonban minden volt, csak nem átlagember. Lehet, hogy a természet megtagadta tőle a különleges fizikai adottságokat, viszont elképesztő mennyiségű akaraterővel és küzdőszellemmel látta el, és ez minden akadályon átsegítette. Összekunyerált felszereléssel, egymaga képviselte Nagy Britanniát az 1987-es világbajnokságon, ahol megszerezte az 55. helyezést, és ezzel kvalifikálta magát az 1988-as téli olimpiára. A média azonnal beleszeretett, és egyfajta médiahőst faragtak belőle, akit népszerűvé tett furcsa külseje és elsöprő lelkesedése. A fél világ szorított neki, hogy túlélje a repüléseket, és az ugrások végén egy darabban érjen a lejtő végére. Bár mindkét versenyszámában egyaránt utolsó lett, bátor helytállásával az olimpiai egyik ikonikus figurájává vált. Amit Eddie véghezvitt, azt ma már képtelenség lenne utánacsinálni, mivel az Olimpiai Bizottság Calgary után megemelte a kvalifikációs szintet, hogy az Eddie Edwardshoz hasonló lelkes amatőröket távol tartsa. És mindebben nincsen semmi fikció.
2014 vége felé egy este Matthew Vaughn, (a Kingsman: A titkos szolgálat és az X-Men: Az elsők rendezője) gyermekeivel a Jég veled! című filmvígjátékot nézte a tévében. A film a jamaikai bobosokról szól, akik minden akadályt legyőzve kijutottak az 1988-as téli olimpiára.„A srácaim imádták, és elkezdtem azon spekulálni, hogy miért nem készülnek manapság ilyen bűbájos filmek? Olyan mozit akartam csinálni, amitől az ember fellelkesül. És amit szívesen megmutat a gyerekeinek.” Talán a véletlen egybeesés miatt, hogy Edwards ugyanazon az olimpián tündökölt, mint a jamaikai bobosok, Vaughnnak azonnal beugrott a Eddie, a Sas sztorija.
Matthew Vaughn, akkor abban a szerencsés helyzetben volt, hogy a telefonkönyvében ott sorakozik egy csomó sztár közvetlen száma. Köztük Hugh Jackmané is. „Felhívtam Hught, és elküldtem neki a forgatókönyvet. Emlékezett Eddie-re. Elmesélte, hogy kölyökkorában az ausztráliai házuk tetejéről ugrált le, és azt játszotta, hogy síugró. Lelkesedett az ötletért, hogy filmet csináljunk a sztoriból.” Jackman a sas nagy rajongója volt. „Eddie igazi legenda, aki az emberi szellem legyőzhetetlenségét szimbolizálja. És persze kicsit őrült is volt a fazon, mert a legvadabb, legveszélyesebb versenyszámot választotta, hogy kijusson az olimpiára. Srác koromban én is arról álmodoztam, hogy egyszer majd olimpikon leszek, de azért azt nem vállaltam volna be, hogy a nagy cél érdekében egy 90 méteres sáncról levessem magamat a semmibe!”
A Jackman által megformált Peary kitalált figura: egy megkeseredett hajdani élsportoló, akit karrierje csúcsán rúgtak ki az Egyesült Államok olimpiai csapatából. Személyiségfejlődésében fontos szerep jut korábbi edzőjének, Warren Sharpnak. „Erre a szerepre igazi, nehézsúlyú színészt akartunk, olyasvalakit, aki méltó párja Hugh Jackmannek – magyarázza a film producere. – Végül Christopher Walkent választottuk, és nem tévedtünk. Ahogy belépett a díszletbe, tökéletes volt. Alakításával Hugh figurájának is mélységet adott.”
Jackmant lenyűgözte Walken alakítása. „Akinek ő a partnere, az nagyon kényelmes helyzetben van, mert nem kell játszania! Az egyik jelenetben a forgatókönyvben az állt, hogy ’a sportág nagyhatalmú keresztapája belépett a szobába, és mindenki elnémult.’ És a valóságban pontosan ez történt! Bejött a díszletbe, és mi megszólalni se tudtunk! Nem kellett színészkednünk, egyszerűen a jelenlétével, a kisugárzásával kiváltotta belőlünk ezt a hatást. Ez Christopher Walken! És két felvétel között ugyanakkor ő a világ leglazább, legkedvesebb fickója. Egyszerűen aranyat ér ez az embert.”
Vaughn számára az ideális jelölt a főszerepre éppen ott volt az orra előtt. Ugyanis ekkortájt fejezte be a Kingsman: Titkos szolgálatot Colin Firthszel, Samuel L. Jacksonnal, Michael Caine-nel és a film ifjú hősét, Tökit alakító Taron Egertonnal, akinek ez volt az első filmszerepe. Egerton Eddie megformálásához kapott egy kis parókát, némi testpótlást, egy vastag szemüveget, és a film végére az orra alá került az Eddie védjegyének számító híres bajusz is. „Fontos volt, hogy mindvégig ártatlan maradjak a szerepben, Hugh volt a filmben a sztár, én nyugodtan lehettem visszafogott.” Az ifjú színész a forgatás előtt komoly edzésmunkát végzett. Megtanult síelni, és elsajátította a jellegzetes síugró testhelyzeteket, köztük a lesikló pózt, amelyben az ugró végigszáguld a sáncon, és a végén elrugaszkodik, illetve a Telemarkot, amely a síugrók klasszikus földet érési pozíciója.
És mi volt a véleménye a stábnak a síugrásról? “Volt egy jelenet, amelyben a sánc tetején ültem – meséli a forgatásról Jackman. – A derekamra kötelet kötöttek, nehogy összetörjem magam, ha véletlenül lezuhannék. De még így is teljesen be voltam rezelve! Ha belegondolok, mire vállalkozott Eddie az olimpián, minden különösebb gyakorlat nélkül, azt kell mondanom, hogy kalapot le a bátorsága előtt.” „Bárki találta is ki a síugrást, nem volt normális – összegzi a stáb véleményét Vaughn. – Épelméjű ember ilyet egész egyszerűen nem csinál.”
