Az emberek sokféle életcélt kitűzhetnek maguknak. A legáltalánosabb vágyaink közé tartozhat akár egy boldog család víziója, szenvedélyes szerelem, megbízható munkahely, gazdagság, hírnév, világkörüli utazás és még sorolhatnák. Akadt azonban egy olyan francia úriember, akinek minden álma csak annyi volt, hogy egy kifeszített drótkötélen átsétáljon a World Trade Center ikertornyai között.
1974. augusztus 7-én Philippe Petit történelmet írt: a fiatal kötéltáncos az akkor frissen felhúzott WTC tornyok között lélegzetelállító attrakciót hajtott végre, biztosítókötél nélkül parádézott 400 méter magasan. 2008-ban jelent meg magyarul az életrajzi könyve, amely részletesen illusztrált mindent, ami az életművének számító mutatványhoz kapcsolódott. Szintén 2008-ban egy Oscar-díjas dokumentumfilm, az Ember a magasban is bemutatta a nagyszabású akciót. Most pedig az Oscar-díjas rendező, Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe trilógia, Forrest Gump, Kapcsolat, Kényszerleszállás, Számkivetett) készített egy egészestés hollywoodi életrajzi filmet Petit-ről és a nagy napjáról.
Annak ellenére, hogy az előzetes alapján (és persze az eredeti történet ismeretében) mindenki a nagyszabású kötéltáncot várja, azért a látványorgián kívül sokkal többet is kap. Ebben az alkotásban nagyszerűen keveredik az életrajz, a szürrealitás, a törvényenkívüliség és a művészet. Párizs sokszínűségétől, pezsgő mindennapjaitól kezdve, New York szürke betonbirodalmában rohanó emberek világáig, mindenféle hangulatot megragad és mesterien egyesít Zemeckis zseniális alkotása. Mindez azonban mégsem működne egy nagyszerű színész nélkül: Joseph Gordon-Levitt kék kontaktlencséjében meggyőz minket arról, hogy ne egy őrült franciának lássuk Petit-t, hanem egy nagyon céltudatos, kicsit önfejű, ám végtelenül kitartó művésznek, akinek egyetlen víziója áll élete középpontjában. Petit élete alapból olyan, mint egy hollywoodi tündérmese: a szegény akrobata egy újságot lapozgatva meglátja életcélját, amit végül el is ér. Viszont érdekes módon mégsem érezzük ennyire bárgyúnak a történetet, még ha alapjában véve valóban erről szól a film. A humor, az érzések, a szépség és mindenek felett az alázat nagyszerű elegyének lehetünk szemtanúi, ha bemerészkedünk a moziba.
Ezen a ponton ragadnám meg a lehetőséget, hogy ismételten kihangsúlyozzam: a nézők részéről is szükséges bizonyos fajta merészség a film megtekintéséhez. Noha, az első pillanattól egyértelmű, hogy Petit véghez vitte és túlélte a produkciót, a rendező profi eseményvezetésének köszönhetően lerágjuk mind a tíz körmünket. Amikor főhősünk végre a kötélre lép, akkor nemcsak az a bizony drót feszül meg, hanem az idegszálaink is. Ez a feszültség ugyanolyan érzést generálhat a nézőben, mint amikor egy jól sikerült, ijesztgetős horrorfilmet lát. A Kötéltánc tetőpontja ráadásul nem kevesebb, mint 40 percen keresztül tart, így bőven van időnk leizzadni és sokkot kapni. Az IMAX technikának köszönhetően páratlan élményben lesz részünk, mi nézők is együtt egyensúlyozunk Petit-vel, alig merünk egy pillantást vetni a 400 méteres mélységbe, annyira elszédülünk, megborzongunk és ámulunk is egyszerre. Aki tériszonyos, garantáltan e film közben is érezni fogja annak minden tünetét saját magán – ezt tapasztalatból is állíthatom. Ráadásul azok a hírek sem tűntek túlzásnak, amik a közönség rosszulléteiről szóltak.
Ez a térhatás minden eddigi képzeletünket felülmúlja és egyértelmű igazolást is ad annak, hogy miért érdemes moziba járni. Tisztában vagyunk vele, hogy Joseph Gordon-Levitt csak zöld háttér előtt mászkál és nem 400 méter magasban, viszont ebből mit sem érzünk. A rendező a mai trendeknek megfelelően úgy mozgatja a kamerát, hogy minél több és látványosabb szemszögből mutassa be a nagy produkciót. Hasonló mestermunka, mint a korszakalkotónak számító Gravitáció, hiszen az is beleringatta a nézőt a fikció valóságába és elfeledtette, hogy az egész mű egy digitálisan megteremtett környezetben játszódik. A különbség csupán annyi, hogy a Kötéltánc esetében az utcai emberek és az akrobata perspektíváját is egyaránt láthatjuk, így még inkább kirajzolódik a tér mélysége és magassága. Pár héttel korábban mutatták be az Everest című filmet, amely hasonló szemszögből próbálta kihasználni a 3D adta lehetőségeket, viszont az egyértelműen a hegy dominanciájára, nagyságának hangsúlyozására épült és háttérben maradt maga az ember. Így kevésbé sikerült a két nézőpont ütköztetése, nem volt annyira meghökkentő a térhatás, mint a Kötéltánc esetében. Mindez nem von le az Everest értékéből, aki látta, el tudja képzelni, hogy ha ez a film az úgymond „kevésbé látványos film”, akkor micsoda téreffektusok lehetnek ebben a felhőkarcolós műben.
Zemeckis igazi bravúrt hajtott végre, hiszen az eddig sosem látott impozáns effektek mégsem kapnak főszerepet, hanem mindössze kiteljesítik az életrajzi történetet. Ez az alkotás kalapot emel az attrakció nagysága előtt és tiszteletre méltó megemlékezésben részesíti a World Trade Centert. Gyakran mondják, hogy Petit mutatványa szerettette meg New York lakosságával az addig visszataszítónak tartott tornyokat. Keserédes érzésekkel távozunk a moziból, hiszen a film végén mi is búcsút veszünk a WTC-től és tudatosul bennünk, hogy többé már senki sem láthatja mindezt a valóságban.
Kötéltánc (The Walk)
amerikai filmdráma 120 perc, 2015 (12)
Rendező: Robert Zemeckis
Főszereplők: Joseph Gordon-Levitt, Sir Ben Kingsley
