Az ötéves Jack számára egy szoba jelenti a világot. Itt született, azóta itt él anyukájával, sehol máshol nem járt még – de nem is vágyik többre ennél a kilenc négyzetméternél. Azonban az ötödik születésnapja alapjában véve rengeti meg elképzeléseit az univerzumról: édesanyja közli vele, hogy a falakon túl is van élet, amit ideje lenne Jacknek is látnia.
Ekképp foglalhatnánk össze a film alaptörténetét egy kisfiú szemszögéből. Azonban a valóság, amelytől Joy próbálta eddig megóvni gyermekét, sokkal borzalmasabb: hét évvel ezelőtt egy beteg kiskutya ürügyén elcsaltak egy kislányt az iskolából hazafelé menet – aki azóta ebben a pincében él. A fogvatartója szinte majdnem minden este meglátogatja, hogy ellássa a legalapvetőbb eszközökkel a túléléshez, cserébe viszont szexuális fizetséget vár el tőle. Joy még nem adta fel a szabadság reményét, azonban már magának óhajtja ezt, hanem élete új értelmének, kisfiának kíván jobb sorsot.
A szoba Emma Donoghue azonos című bestsellere alapján készült – és maga a szerző lett a forgatókönyv írója, így nem is kérdés, hogy vajon hű marad-e a filmváltozat az írott verzióhoz. Az alapjában véve kitalált történet egy valós eseményből merítkezett: 2008-ban látott napvilágot az a rettenetes bűntény, miszerint az osztrák Josef Fritzl (aki azóta az „amstetteni rém” néven híresült el) 24 éven át tartotta fogva lányát egy pincében és hét gyermekük született. Donoghue elmondta, hogy a lehető legkevesebb tényét akarta átvenni a valós borzalmaknak, és a könyvéhez képest egy alapvető változtatást eszközölt: nem a kisfiú szemén keresztül meséli el a történetet, hanem a néző nagyrészt objektív megfigyelőként láthatja a cselekményt. Így a mű némiképp az 1997-es Az élet szép című dráma fogalmazásmódjához közelíti: a felnőtt szereplők és befogadók számára azonnal érthető trauma tiszta, gyermeki szemszögön való átszűréseként jelenik meg. Az alkotás legnagyobb érdeme az, hogy nem arról szól, hogy valami beteg állat hogyan kínozza a fogvatartott nőt és gyermekét, hanem arról, hogy egy ötéves kisfiú hogyan éli meg ezt az egész helyzetet teljesen természetesnek, hogy mennyire szoros tud lenni egy anya és fia közti kapcsolat.
Olcsó húzás lett volna annyival letudni a filmet, hogy a végén anyának és fiának sikerül megszöknie. Erre gyakorlatilag már a film közepén sor kerül. Az addig vezető képsorok a legerősebbek, hiszen láthatjuk, milyen a gyermek szemszögéből ráébredni, hogy az egész eddigi élete hazugság, és tényleg létezik egy hatalmas világ a szobán kívül. Az egész lelki horrorba mégis belefért egy gyönyörű, felejthetetlen jelenet, amikor a kis Jack életében először meglátta a türkizkék eget.
A nézők csak egy kis szeletét kapják meg annak, milyen érzés lehetett az anya számára egy szerszámos kamrából átalakított szobában leélni hét évet, valamint az az egész életen át kísértő belső konfliktus, hogy a fiúban, az erőszakoló vére kering. Egy ilyen traumát, amit Joy átélt, soha nem lehet teljesen feldolgozni. Az igazi küzdelem a szabadulás után indul: Joy számára az élet fonalának felvétele, Jack számára a végtelen új inger kezelése (például megindító látni, hogy az olyan alapvető dolgok, mint a lépcsőzés, számára mennyire újszerűen hatnak), a család részéről pedig az elfogadás folyamata. Lenny Abrahamson rendező folyékonyan illesztette egymásba a két radikálisan eltérő történetet, és hatásvadász elemek használata nélkül sokkol.
A trauma nézői átélése természetesen lehetetlen lenne a pazar drámai alakítások nélkül. Brie Larson arcának minden rezdülése beszédes a film folyamán. Szívbemarkolóan hozza a felfoghatatlan lelki terhekkel megbirkózni próbáló, majd később összeroppanó fiatal lány és a gyermekét minden elé helyező anya karakterét. A szobát négy kategóriában jelölték Oscar-díjra, esélyes legjobb filmként, rendezőként, adaptált forgatókönyvként, illetve női főszereplőként beírni magát a mozgóképek történelmébe.
Persze mindig akadnak hiányosságok is. A kisfiú nézőpontja nagyszerű lehetőségeket adott a műnek, de hiányzott, hogy szinte semmit sem tudtunk meg a fogvatartó életéről és arról, hogy mi történt vele, miután sikerült a szökés. Ezentúl szívesen megnéztem volna azt is, ahogyan Joy próbálja felvenni a kapcsolatot egykori barátaival, vagy elmegy befejezni a tanulmányait – hiszen régi fényképeket nézegetve felcsillant ennek lehetősége is a film közben.
Ezen ismertető után jogosan gondolhatnánk azt, hogy „úristen, itt egy újabb borzasztó dráma, amitől még az életkedvem is elmegy…” Azonban, ha mégis rászánjuk magunkat, hogy megnézzük A szobát, igazi meglepetés ér majd bennünket: ritkán látni egy ennyire életigenlő történetet! Már a főbb paraméterek is azt sugallják, hogy másról van szó: itt a hangsúly nem a fogvatartó és fogvatartott viszonyára tevődik, hanem a foglyul ejtett és fogságban született, azaz anya és fia kapcsolatáról szól. Nem állít annál kevesebbet, hogy ugyan az emberi lelket meg lehet törni, de a szülő és gyermeke kapcsolatát semmi sem szakíthatja szét.
A szoba (Room)
ír-kanadai filmdráma, 118 perc, 2015 (16)
Főszereplők: Brie Larson, Jacob Tremblay
Rendező: Lenny Abrahamson
