“Azt mondják, a kerek világon semmire se vittem. Semmi se lett belőlem, semmi, csak költő.” – mondta a német irodalom egyik legjelentékenyebb alakja, Heinrich Heine, aki 1856. február 17-én halt meg Párizsban.
Harry Heine Düsseldorfban, egy zsidó posztókereskedő családban született 1797. december 13-án. Amikor a családi üzlet csődbe ment, Hamburgba küldték milliomos, bankár nagybátyjához. A férfi agglegény lévén bőven támogatta rokonait, ha erre szükség támadt (és végrendeletében annyit hagyományozott tehetségesnek bizonyuló unokaöccsére, hogy annak a nyomorúságos időkben se kellett éheznie, és halála után özvegye is elélhetett a maradékból.) Heine nem értett a pénzügyekhez, inkább jogot tanult és látogatta Hegel történelemfilozófiai előadásait. 1825-ben áttért a protestáns vallásra és Harry keresztnevét (Johann Christian) Heinrichre változtatta. A lépésre leginkább az vitte rá, hogy zsidók ekkoriban nem vállalhattak egyetemi oktatói állást - saját bevallása szerint „megszerezte a belépőjegyet az európai kultúrába".
1821-ben jelent meg első verseskötete, amelyet az unokahúgai iránt érzett viszonzatlan szerelem kínjait megéneklő Dalok könyve követett. A könyv azonnal az irodalmi közönség kedvencévé tette, költeményeiben már felsejlettek az irónia elemei is. Heine minden alkalmat megragadott, hogy mindent és mindenkit kigúnyoljon, akit csak lehet. Csipkelődése későbbi, politikai és az irodalmi élettel foglalkozó verseiben csak fokozódott. Számos legendát és történelmi eseményt dolgozott fel: a Tannhäusert, Marie Antoniette-et, Belcazart, Dávid királyt. Legjelentősebb prózai írásaiban, az Útiképekben sorra vette a német valóság számos elemét, a tájleírások mellett sok politikai és irodalmi kérdésben foglalt állást.
1830-ben Párizsba ment, ahová az a csillogás vonzotta, amit az az évi júliusi forradalom kölcsönzött a világ fővárosának. Tartózkodását eredetileg rövidre tervezte, ám hamar bekerült a város kulturális elitjébe, amit igencsak élvezett. A németek mindmáig nehezményezik, hogy Heine elhagyta szülőhazáját és örökre Párizsban maradt. 1835-ben megtiltották műveinek kiadását, ám ő a távolból nyomon követte és kommentálta a német politika eseményeit, élete végéig tudósított német és francia lapokat. Honvágy kínozta, amelyen iróniával igyekezett felülkerekedni, de 1843-44-ben titokban hazalátogatott beteg anyjához. 1841-ben megnősült: Augustine Crescence Mirat-ban, egy vidéki leányban, akit Mathildének nevezett, találta meg élete asszonyát (bár házassága alatt több romantikus kapcsolata is akadt).
1845-től komoly gerincbántalmak tették elviselhetetlenné életét. Utolsó nyolc évét félig vakon töltötte (ahogy ő nevezte) „matrac-sírjában". Fizikai állapota teljesen leromlott, a kezelések elgyötörték, csak morfiummal volt képes elviselni a fájdalmakat, de szellemileg teljesen tiszta volt. Figyelemmel kísérte az európai eseményeket és követte a magyar szabadságharc történéseit, Petőfi költészetével is megismerkedett: 1849 októberében című verse méltó emléket állít a forradalomnak. Heine 1856. február 17-én halt meg Párizsban, a montmartre-i temetőben helyezték örök nyugalomra. „S a németek nagy örömére végre/ én, Heinrich Heine, feljutok az égbe,/ s ha igaz az, hogy néha rosszat tettem,/úgy majd az Isten törvényt ül felettem,/és megbocsájt, mert az a mestersége.” – írt az Enfant perdu című versében.
A zsidók hitehagyottnak tartották, a keresztények zsidónak. Az antiszemitizmus erősödésével igyekeztek agyonhallgatni munkásságát. Jellemző, hogy Loreley című híres balladáját a hitleri időkben „ismeretlen német költő verseként” tanították, mivel kihagyni nem lehetett. Düsseldorf városa még húsz éve is tiltakozott, amikor nagy szülöttjéről akarták elnevezni az ottani felsőoktatási intézményt. Ma mégis ez a neve: Heinrich Heine Egyetem.
Heinét egyszerre mondják a romantika utolsó költőjének és a romantikát meghaladó realista és modern költőnek. Egyike a leggyakrabban fordított német nyelvű irodalmároknak: a nagy triász harmadik tagja, Johann Wolfgang von Goethe és Friedrich Schiller mellett. Akárcsak a francia, angol, orosz költők, a magyarok is ugyanúgy lelkesedtek érte. Legismertebb költeményeit Schumann, Schubert, Mendelssohn, Brahms, Richard Strauss és Liszt Ferenc zenésítette meg. Az osztrák Erzsébet császárné, Heinét vallotta kedvenc költőjének, olykor maga is írt Heine-stílusú kis verseket. Szobrot is akart állíttatni neki Bécs közepén, de a főváros igen reakciós vezetősége a császárnét se kedvelte, még kevésbé Heinét. El is érték, hogy a bosszús királyné az elkészült szép szobrot New Yorkba küldje, egy másikat pedig kedvenc üdülőhelyén, a görögországi Korfu szigetén állíttatta fel.
A cikk eredeti megjelenése: 2010. 02. 17. www.nembulvar.hu
