A köztudatban Garay János Az obsitos költőjeként, Háry János alakjának megteremtőjeként maradt halhatatlan, de valójában sokkal több kinccsel gyarapította a magyar kultúrát, és nemcsak az irodalomtörténetet.
Kevesen tudják, hogy a „bikavér” elnevezést előbb használták a szekszárdi borokra, és csak később az egriekre. Erre az írásos bizonyíték Garay János 1846-ban készült Szegzárdi Bordal című versében található, mivel ő használja elsőként e kifejezést az ízletes nedűre. „Mint a legszebb kék leányszem,/ Mint a nyájas, őszi ég,/ A szegszárdi szőlőfürtnek/ Szeme olyan tiszta kék;/ S hogyha már szőlőkorában/ Ily varázsjátékot űz:/ Hogy ne volna hát borában/ Hogy ne volna égi tűz!/ Töltsd pohárba, és csodát látsz!/ Színe mint a bikavér,/ S mégis a gyöngy, mely belőle/ Fölragyog, mint hó, fehér. /És a tőke, melyen termett/ Nemde, oly zöld, mint a rét?/ Hol leled föl szebben együtt/ Szép hazánk háromszínét?”
Garay János Szekszárdon született 1812. október 10-én. Családja ugyan kisnemesi származású, de édesapja már polgári életet élt: kereskedő és városi közgyám volt Szekszárdon. Házukban otthonos volt az új magyar irodalom, és Garayban hamarosan megmutatkozott a költői hajlam. Az otthoni és pécsi iskolák után Pestre ment továbbtanulni. Előbb orvostanhallgatónak készült, de hamarosan átiratkozott a bölcsészetre, mert hivatásos író akart lenni. Huszonegy éves korától kezdve különböző folyóiratoknál, újságoknál dolgozott. Korai költői sikereivel egyidejűleg derült ki, hogy kitűnő riporter, publicista, aki nélkülözhetetlenné teszi magát a szerkesztőségekben.
Tulajdonképpen ő az első igazi, élethivatásszerű újságíró a magyar sajtótörténetben. Mint költő a harmincas évek derekán csatlakozott a romantikusokhoz. Vörösmarty hatására írta Csatár című, Hunyadi Jánosról szóló hőskölteményét, amely hírnevet hozott Garaynak. A nemzeti múlt mozzanatai is megörökítette: az Árpád-házi királyokról egész balladafüzért írt. Elbeszélő költészetében felvonultak gyermekkori emlékei, a Szekszárd vidéki helyi regék, a Dunántúl, a Balaton meséi és mondái. A Dunántúl alakjainak idézése közben bukkant a nagyotmondó Háry János alakjára, és kivételesen szerencsés ihletben írta meg Az obsitost, amely valóban remekmű: egy embertípus mulatságosan művészi rajza, s általa a népi szemlélet kitűnő ábrázolása.
Költészetének java része ma már inkább irodalomtörténeti emlék, mintsem élő irodalom, ámbár egy-egy üde hangú regéjét, népi hangvételű verses történetét mindig újra felfedezhetjük. Verseit többek között Liszt és Erkel zenésítette meg, míg Háry Jánosról szóló meséjét Kodály Zoltán foglalta daljátékba. Nem felejtkezhetünk meg újságcikkeiről, karcolatairól, publicisztikájáról. Ezekben egy igen tehetséges újságíró igazi írói erővel vall korának jellemző apróságairól. Hozzáfogott az első magyar irodalomtörténeti és nyelvészeti egyetemi tankönyv megírásához, de munkája befejezetlen maradt. Írói sikerei ellenére családjával együtt nagy szegénységben élt, utolsó éveiben vakon dolgozott. Pesten hunyt el 1853. november 5-én.
A cikk eredeti megjelenése: 2011. 10. 10. www.nembulvar.hu
