Grimm-testvérekként szokták egy kalap alá venni Jacobot és öccsét, Wilhelmet, ám annak ellenére, hogy életművük szorosan kötődik egymáshoz, mégis két különböző egyéniségről beszélhetünk.
Wilhelm Karl Grimm 1786. február 24-én Hanau am Main-ban látta meg a napvilágot. Kilencen voltak testvérek, nyolc fiú és egyetlen lány: Friedrich Hermann, Jacob Ludwig Karl, Karl-Friedrich, Ferdinand Philipp, Ludwig Emil, Friedrich, Charlotte Amalie, Georg Eduard. A testvérek Németország Hessen tartományában, Steinauban nőttek fel. Édesapjuk, a jogász Philipp Wilhelm Grimm már tekintélyes könyvtárral rendelkezett. Édesanyjuk, Dorothea Grim egy hanaui tanácsos lánya volt. Édesapjuk 1796. január 10-én tüdőgyulladásban meghalt, s ettől kezdve Jacob lett a családfő.
Wilhelm hosszú betegség miatt csak 1803-ban tudta követni testvérét a Marburgi Egyetemre. A testvérpár ebben az évben lett a ma „Heidelbergi romantikusok”-nak nevezett művész- és tudóscsoport tagja lett. 1806-ban Wilhelm államvizsgát tett, majd az időközben Párizsból visszatért Jacobhoz költözött Kasselbam ahol könyvtárosként dolgozott. 1825-ben feleségül vette korábbi szomszédjukat, Henriette Dorote Wildet, három gyermekük született: Hermann, Rudolf és Auguste. (Jacob sosem nősült meg.) Wilhelm 1830-tól Göttingenben egyetemi tanárként dolgozott, majd 1852-ben felhagyott az oktatással és csak kutatásainak élt.
Jacobbal 1810 körül kezdték el gyűjteni a meséket és mondákat. A két fiú együtt üldögélt esténként és hallgatták a mesemondókat. Kezdetben illemtudóan figyeltek, majd úgy döntöttek: ők is felcsapnak krónikásnak. Jöttek sorban a falusi asszonyok és egy pohár bor, esetleg egy szűkös vacsora mellett mondták „tollba” a történeteket. Jacob és Wilhelm nekilátott a meseírásnak, Ludwig öccsük pedig a rajzolásnak. Wilhelm ódákat, hősi dalokat, balladákat és meséket fordított. A mesegyűjtő „családi vállalkozást” siker koronázta: 1812-ben megjelent Berlinben első mesekönyvük, a több mint kétszáz történetet tartalmazó „Gyermek és házi regék”.
Népmesegyűjteményük, mely a legszebb és legismertebb történeteket köti egy csokorba, ösztönzőleg hatott Andersen és Benedek Elek népmese-feldolgozásaira is. Van köztük pedagógiai ihletésű mese, mely az öregekkel való tisztességes bánásmódra oktat, van olyan is, mely az állatok nyelvét próbálja átfordítani emberi nyelvre. Más mesék népi bölcsességek kimondására vállalkoznak, vagy környezetrajzukhoz a korabeli paraszti világ anyagi és tárgyi kultúranyagából merítenek. Meséikben megtalálhatók az európai népmesék visszatérő motívumai: a kisebb testvér ügyessége, a jó győzelme a gonoszon, az ész, a furfang fölénye a nyers erő felett.
A Grimm-mesék eredetiben nem úgy hangzanak, ahogy a szokásos magyar fordításokban megszólalnak. Tény, hogy némelyik mese valóban akár vérgőzös pillanatokkal teli rémdráma is lehetne. Márton László úgy gondolja, hogy a népmese ilyen módon a maga természetességében mutatja meg a jó és a gonosz harcát, márpedig ha úgy van, akkor a hátborzongató részleteket sem szabad és érdemes enyhíteni, mert „a gyermeki lélek számára termékeny lehet minden, ami természetes”.
A szájhagyomány útján terjedő német mesék végleges nyelvi, művészi formája főként Wilhelm műve. A régi német irodalommal is foglalkozott, többek között megjelentette az Edda-dalokat és két kötetben a német mondákat. Élete végén a bátyjával közösen szerkesztett Német szótáron dolgozott. Berlinben hunyt el 1859. december 16-án.
A cikk eredeti megjelenése: 2010. 02. 24. www.nembulvar.hu
