Csaknem négy és fél évszázada hunyt el Michelangelo, aki nemcsak a világ talán legismertebb szobrát alkotta meg, hanem nagyszerű festő, építész és lírikus is volt.
Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni 1475. március 6-án született Caprese-ben. Szülei elszegényedett nemesemberek voltak. Szoptatós dajkához adták, ahol kőbányák voltak a közelben. Dajkájának apja kőfaragó volt, Michelangelo ezért később gyakran mondta, hogy az anyatejjel szívta magába a kalapács és véső használatát. Amikor a család Firenzébe költözött, a 13 éves Michelangelo jelentkezett Domenico Ghirlandaio festő műhelyébe. Hamarosan átment a Medici-kertben munkálkodó Bertoldo szobrászhoz, aki Lorenzo de’ Medici antik szoborgyűjteményének őreként dolgozott. Itt a gyűjtemény gazdája felfigyelt a tehetséges fiúra, és magához hívatta az apját, hogy a gyerekért cserébe, állást kínáljon neki. Miután az apát a vámházban alkalmazták, Michelangelo beköltözött a Mediciek palotájába, ahol szinte családtagként bántak vele.
Itt készült egyik munkája egy római bíboros birtokába került, aki Rómába hívatta, ahol 1498-1499-ben elkészítette a Pietà márványcsoportját. A mű Máriát ábrázolja karján a halott Krisztussal, ez jól illusztrálja Michelangelo esztétikai felfogását: Máriát és Krisztust fiatalnak mutatja, mert a lélek szépsége a test szépségében nyilatkozik meg. A szobor külső megmunkálása olyan tökéletes, hogy a márvány szinte áttetszőnek látszik. 1972. május 21-én egy zavart elméjű ausztrál geológus, a magyar származású László Tóth kalapáccsal támadt a szoborra. Néhány csapással letörte Mária bal kezét, valamint az orra és az egyik szemhéja egy darabját. Valószínűleg az őrült ámokfutó turistát is megbabonázta a szobor csodája, mivel több kárt képtelen volt tenni benne. A szobrot a helyreállítása óta törhetetlen üvegfal védi.
„A legjobb művész sem tud olyan eszmét,/ mit fölöslegével nem rejt a kő/ magába; s csak az elmét követő /kéz bonthatja ki burkából a testét.” – vallotta Michelangelo. Firenzébe visszatérve egy elfaragott, félig tönkretett márványtömbből kellett szobrot készítenie. Így született 1501 és 1504 között a Dávid, a reneszánsz művészet egyik legismertebb alkotása, amelyet a kortársak il Gigante („az óriás”) néven becéztek, több mint 4 méteres magassága miatt. A művészettörténetben páratlan esemény, hogy a műfaj legnagyobb alakjai egy időben egy városban éljenek. Firenzében ez mégis bekövetkezett: Michelangelo mellett 1500-ban Leonardo da Vinci, 1504-ben pedig Raffaello is letelepedett a városban. A gyanakvó természetű Michelangelo egyiküket sem kedvelte; számára mindketten a nagyvilági, optimista életfelfogás képviselői voltak a siralom völgyében.
Michelangelo-t 1505-ben Rómába hívták, hogy tervezze meg II. Gyula pápa síremlékét. Amikor ez mégsem valósult meg, a pápa a Sixtus-kápolna mennyezetének kifestésével bízta meg. Ez a munka 1508-tól 1512-ig tartott. Szinte egyedül festette meg négy év alatt a világ legnagyobb mennyezetképét, mely a legnagyobb dicsőséget szerezte neki a kortársak szemében. A hagyomány szerint senkit nem engedett be a kápolnába, amíg a munka tartott, maga a pápa is csak titokban nézhette meg a készülő művet. 1517 és 1534 között Michelangelo megszakította római tartózkodását, hogy Firenzében a Mediciek sírkápolnáján dolgozzék, majd 1547-ben átvette a Szent-Péter-bazilika építésének irányítását: a kupolát az ő tervei szerint készítették el.
Michelangelo különc volt kortársai szemében, magánéletéről keveset tudni. Annyi bizonyos, hogy több férfiszerelme volt, nem titkolta saját nem iránti vonzódását. Hangsúlyozta szerelmi érzéseinek platóni tanításnak megfelelő szellemi vonatkozását: a testi szerelmet legyőzendő, elfojtandó vágynak tekintette, és igyekezett áthelyezni szellemi síkra. Ez belső vívódáshoz, keserűséghez, feszültséghez vezetett, és ami műveiben is kifejeződik. Michelangelo nem ismeri az örömöt, a mosoly derűjét - ilyen érzelmeket sohasem ábrázolt. Alakjai tehernek érzik az életet. Nem lázadnak ellene, de örömöt sem találnak benne: vannak, mert sorsuk létre ítélte őket.
Bár önmagát mindig szobrásznak tartotta, nemcsak a szobrászatban, hanem a festészetben, az építészetben és a lírában is maradandót és jelentőset alkotott. A szobrászatot érezte igazi hivatásának, feladatának: kibontani az anyagba zárt ideát, megszabadítani az anyagban rejlő alakot a fölöslegtől, és ezáltal megteremteni az élőt. Sohasem vázolt hosszas előkészítő tervet a szobraihoz: amit alkotni akart, szinte kész alakot öltött elméjében, mielőtt még keze munkához fogott volna. A szellemében megszületett szoborról egészen kicsiny méretű mintát készített viaszból, azután a márványtömbből faragta ki művét, segédminta vagy élő modell igénybevétele nélkül.
Látszólag nem sokra becsülte verseit, de a fáradhatatlan javítás, csiszolgatás arra vall, hogy inkább csak elégedetlen volt velük, mint annyi mással élete folyamán. Van verse, mely nyolc formában is fennmaradt. „Aludni jó, és kőből lenni még jobb,'/ míg szégyen s gyalázat úr a világon./ Mily szerencse: se éreznem, se látnom!/ Ne kelts föl hát, s ó! csendesen beszélj ott.” – írta a szobrász Giuliano de’ Medici síremlékére. Michelangelo 89 éves korában, 1564. február 18-án hunyt el Rómában.
A cikk eredeti megjelenése: 2010. 02. 18. www.nembulvar.hu
