A világ egyik legrosszabb ízlésű üzletembere nagyot mert álmodni, és életre kelt a torzszülötteket foglalkoztató cirkusz. Amennyire rosszul hangzik ez a sztori, legalább annyira jó a film.
Phineas Taylor Barnum neve nem biztos, hogy ismerősen cseng számunkra, pedig egy igazi életművész volt, egy személyben író, politikus és feltaláló, aki azt fedezte fel, hogy a köznép szórakoztatásából is meg lehet tollasodni. Barnum pályafutását szélhámosként kezdte, lottósorsjegyeket árult, ám bizniszét szerencsejátéknak minősítették, majd betiltották. 1835-ben vásárolt magának egy öreg, vak, lebénult rabszolganőt, akiről elkezdte híresztelni, hogy George Washington 160 éves dajkája. Az emberek a csodájára jártak, Barnum pedig nem átallott belépőt szedni a „látványosságért”. Ráadásul nagyszerű üzleti lehetőséget látott meg a dologban, így torzszülött embereket szerződtetett le, hogy pénzért mutogassa őket.
Barnum legnagyobb sztárja sokáig egy Hüvelyk Matyi művésznevű liliputi törpe volt, akit még kisgyerekként vette be műsorába, és már akkor fegyvert, whiskey-t és szivart adott neki, hogy még viccesebbnek tűnjön. Barnum olyan olcsónak tűnő trükköktől sem riadt vissza, hogy egy kitömött majomra halfarkat varratott és ráfogta, hogy sellőt talált. A közönség pedig mindenre vevő volt, és felépült egy valódi szórakoztatóipari birodalom. A sors fintora, hogy 146 évnyi fennállás után, 2016 májusában zárta be kapuit a világ legelső, és talán leghíresebb cirkusza – éppen egy évvel a Barnum életét feldolgozó, A legnagyobb showman című film bemutatója előtt.
Ami Barnum történetéből egy szórakoztató jellegű filmbe illik, nagy vonalakban, kicsit kiszínezve bele is került Michael Gracey első rendezésébe. Ráadásul, hogy valódi show jellege legyen a dolognak, musical formában álmodták a mozivászonra. A műfaj pedig kifejezetten fénykorát éli, hiszen pontosan egy évvel A legnagyobb showman előtt hozta vissza a divatba a zenés filmeket a Kaliforniai álom: habár sokan túlértékeltnek tartották az alkotást, abban sosem volt vita, hogy végre egy eredeti musical született, vadonatúj, melodikus dallamokkal. A legnagyobb showman zenéjét szintén a Kaliforniai álom Oscar-díjas szerzői (Benji Pasek és Justin Paul) követték el, viszont a klasszikus Hollywoodot idéző jazz témák helyett ezúttal fülbemászó, kortárs stílusú modern dalok születtek.
Emellett a két film cselekménye is hasonló, mivel mindegyik olyan emberekről szól, akik mernek nagyot álmodni, ám a cél eléréséig számtalan akadályt kell leküzdeniük, és áldozatokat kell hozniuk. A hátteret pedig mindkét esetben a szórakoztatóipar adja. A cirkuszi miliőhöz azonban más típusú látvány társul, nemcsak a színek, a jelmezek és a díszletek terén, mivel maga a zene, az ének és a tánckoreográfia is sokkal harsányabb és dinamikusabb. Ráadásul a reklámfilmek és vizuális effektek világából érkező ausztrál rendező máshogyan láttatja és hallatja a zenét, erőteljesebben tolja a nézők elé a show-t, így teljesen más hangulat lett a végeredmény.
A legnagyobb showmanben annyira hatásosan sikerültek a zenés jelenetek, hogy a film gyengeségeit egyszerűen észre sem akarjuk venni. Pedig az alkotás elképesztően közhelyesen világít rá a családi értékek fontosságára vagy a másság elfogadására, csak a felszínt kapargatja meg. Ha jobban belegondolunk, utóbbi témát jobban is meg lehetett volna piszkálni, hiszen Barnum a faji és mindenfajta más egyenlőség lelkes szószólója volt egy olyan korban (az amerikai polgárháború és a rabszolgafelszabadítás előtt), amikor a téma finoman szólva sem volt túl népszerű. A film története viszont a mindenféle fogyatékkal született és/vagy eddig csak előítélettel találkozó emberekből álló társulat (szakállas nő, tetovált férfi, törpe, óriás, albínó lány) és Barnum egyre növekvő ambíciója következtében kialakuló konfliktusokra épül. A nézőket az sem éri váratlanul, hogy a feszültségek hamar feloldódnak, gyorsan kapunk egy-két sablonos tanulságot is, hogy aztán jöjjenek a kiváló koreográfiával és ritmussal megrendezett zenés jelenetek. A legnagyobb varázslat pedig az benne, hogy működik a show, rendkívül szórakoztató a műsor.
Ez a mutatvány nem sikerülhetne nagyszerű, musical témában kiképzett színészek nélkül. Hugh Jackman nem csak főszereplője, de producere is A legnagyobb showmannek. Egy igazi álomprojekt volt számára a film, melynek előkészítése 7 évet vett igénybe. Ennek oka leginkább abban állt, hogy a gyártó stúdiók féltek kockázatot vállalni az eredeti filmzene miatt – viszont épp kapóra jött, hogy ismét igény mutatkozik a musicalekre. Nem titok, hogy Jackman színpadi musicalszínészként kezdte pályáját, amire alkatilag is tökéletes, 2012-ben Golden Globe-díjat is kapott A nyomorultakban nyújtott alakításáért. Habár legismertebb filmjeiben kifejezetten karcos karaktereket játszik, mindig is hajlamos volt magára venni az elbűvölő sármőr szerepét, és gyakorlatilag ugyanez mondható el Barnum figurájáról is. Jackman valamilyen rejtélyes módon még a gyengébb filmjeiben is abszolút szerethető, és ez most is így van, még akkor is, ha tudjuk, hogy a szerény szegénylegényből a tenyérbemászó ripacsig fejlődő cirkuszalapító szerepe leginkább csak saját tehetségének fitogtatásáról szól. Persze az alakítása remek, énekhangja nem hagy kívánnivalót maga után, és táncos jeleneteivel is bizonyítja rátermettségét, így stílszerűen ő viszi a show-t. Elszántságát mi sem bizonyítja jobban, hogy a film előkészületekor Jackman orrát bőrrák miatt megműtötték, és nagyjából 80 öltéssel az arcán, az orvosok kifejezett tiltása ellenére énekelte fel a dalokat.
Jackman csillagát helyenként csak Rebecca Ferguson halványítja el, aki rendkívül szuggesztív jelenléttel bír a vásznon. A színésznő énekhangját Loren Allred adta, mivel bár Ferguson zeneileg képzett, de a szerephez nem volt elég jó a hangja, hiszen a karaktere, Jenny Lind a világ legjobb énekese. Ahhoz azonban ragaszkodott, hogy a kamerák előtt ő énekeljen. Egyébként magát a szerepet Anne Hathaway-nek írták, viszont ő terhessége miatt visszautasította a lehetőséget. Ferguson mellett még Carey Muligan és Ellen Page is versenyben volt a szerepért. A filmbeli musicalbetéteket tekintve a High School Musicalen edzett Zac Efron, Michelle Williams és Zendaya (aki saját maga csinálta meg összes kaszkadőri mutatványát) is korrekt alakításokat nyújtanak, a szakállas nőt játszó Keala Settle pedig igazi meglepetés kirobbanó egyéniségével.
Eddig világszerte 427 millió dollár bevételt hozott a mű, és filmtörténeti rekordot állított be azzal, hogy a bemutatója utáni szerény sikereket követően a második héten 76 százalékkal megugrott a nézettsége. A filmzene pedig a Billboard 200-as listáján első helyezett volt januárban. Mégis minek köszönhető ez a siker? A legnagyobb showman egy egészen rossz ízlésű figuraként ábrázolja Barnumot, aki olcsó, bazári látványosságot csinál egyszerű embereknek. Tulajdonképpen a film nem is szól sokkal többről, a felszín alatt nincs benne komolyabb mondandó, csak színtiszta show. Az egész alkotás metaforikusan visszaadja mindazt, mint amire maga a karakter is felépítette cirkuszbirodalmát: nem baj, ha rossz a műsor, a lényeg, hogy eladható és szórakoztató legyen. És nem is járunk rosszul, ha vevők vagyunk rá.
A legnagyobb showman (The Greatest Showman, 2017)
amerikai életrajzi, zenés film, 99 perce
Főszereplők: Hugh Jackman, Zac Efron, Michelle Williams, Rebecca Fergusson
Rendező: Michael Gracey
