Készítsünk egy filmet arról, hogy nem tudunk filmet készíteni. A biztonság kedvéért nyúljunk egy bevált recepthez: adjunk hozzá sok Oscar-díjas sztárt, fűszerezzük fülbemászó dallamokkal és ízesítsük látványos koreográfiával. A többi már részletkérdés.
Amikor egy musical rendkívüli népszerűségnek örvend a Broadway vagy a Westend valamely színházában, elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb filmet forgassanak belőle. A Kilenc című darab Federico Fellini 8 és ½ remekműve alapján készült és nem kevesebb, mint öt Tony-díjat nyert el színpadi debütálása idejében. A mozgóképes verzió rendezője, Rob Marshall abban bízva adaptálta az alkotást, hogy még egyszer robbantani tudja a kasszákat, ha az előzőleg sikeresnek bizonyult módszereihez nyúl. Ugyanis Marshall előző musicalrendezése, a Chicago 2002-ben világszenzációként került a mozikba, eleve bérelt helyet kapott a díjkiosztókon az elképesztően látványos és profi mestermunkának köszönhetően, és összesen 6 Oscar-díjat begyűjtött.
Fellini klasszikusában azt kérdezi Guido: „Képes vagy egyszerűen kisétálni és mindent elölről kezdeni?” A Kilenc mottója is ugyanez lehetne: a főhős filmrendező (Daniel Day-Lewis) alkotói válságban szenved, képtelen megírni új filmjének forgatókönyvét. Mindenki pályafutása csúcsának reméli a nagyszabású műnek beharangozott Itáliát, ám a címen kívül semmi nincs meg belőle. Guido élete zsákutcába jut szakmai és magánéleti problémái súlya alatt, ezért a forgatás előkészületei közben elmenekül. Egyensúlyt kell teremtenie a számára fontos nők között, akik alaposan felkavarják érzéseit: felesége egy mintaháziasszony (Marion Cotillard), de van egy tüzes szeretője (Penélope Cruz), egy csillogó dívája (Nicole Kidman), egy jelmeztervező bizalmasa (Judi Dench), egy minden lében kanál újságírónője (Kate Hudson), mellettük pedig az ifjúkori bálványa (Fergie) és édesanyja (Sophia Loren) is hatással van rá – a síron túlról is.
A Kilencet nem lehet és nem is szabad összehasonlítani a 8 és ½-lel, teljesen más műfajban mozognak: a mondandó kissé felvizeződött, a tartalom a formával helyettesítődött és egy vállaltan színpadias giccs lett a végeredmény – ami a musicalek szemszögéből nem feltétlenül negatív jelző, míg a jó ízlés határán belül mozog a dolog. A Kilenc pedig határozottan stílusos film: a hangulata, a díszletei, a kosztümjei, a színészek olasz akcentusa tökéletesen megidézi a ’60-as évek Itáliáját, amikor a Cinecittá a fénykorát élte. A szemet gyönyörködtető tájképek a hihetetlenül kék tengerrel és a fantasztikus szépségű partokkal, a csodás felvételek Rómáról, vagy a látványos, csillogó színpadi jelenetek az énekek alatt egyszerűen elképesztőek.
Nagyvonalakban ennyiről szól Rob Marshall filmje, a főszerep inkább az éneknek és a táncnak jut. Természetesen úgy építették fel a musicalt, hogy minden karakternek legyen egy, legfeljebb kettő száma, amiben bemutathatja színpadi tudását. Kifejezetten a filmhez írtak is három dalt, amik ugyan az eredeti musicalben nem szerepelnek, viszont így mindegyik szereplő magánszámot is kapott – így született meg a Cinema Italiano, a Take It All, illetve a Guarda La Luna. Némelyik dal előrébb viszi a cselekményt, máskor azonban úgy tűnik, mint ha egy abszolút felesleges jelenetet néznénk. Ez igaz például az előbb már említett Kate Hudson által prezentált Cinema Italiano című dalra, (amit egyébként 6 hétig próbáltak és két teljes napig forgattak) és az aranytorkú Fergie kicsit kilógó, üres számára. Persze attól függetlenül, hogy a musical-számok beleillenek-e a történetbe vagy sem, egytől-egyig profin kivitelezett előadásokról van szó. A koreográfiák csodálatosak, a szereplők mindegyike tökéletesen énekel - pedig sokukról nem is gondoltuk volna.
Annak ellenére, hogy egy musicalfilmben játszani nem jelent akkora presztízst, Hollywood krémje küzdött azért, hogy bekerüljön a Kilencbe. Guido megformálásáért bejelentkezett George Clooney, Johnny Depp és Antonio Banderas is, a szerepet azonban Javier Bardemnek ajánlották fel – aki kimerültségre tekintettel utasította vissza. Daniel Day-Lewis egyáltalán úgy került képbe, hogy az akkor már leszerződtetett Judi Dench-csel közös ügynöke hívta fel a figyelmét a Kilencre – Day-Lewis pedig szinte azonnal rácsörgött Rob Marshallra, hogy érdekelné a dolog. A rendező egy későbbi interjú során a következőket mondta az esetről: „Daniel Day-Lewist napjaink legnagyobb színészének tartottam már akkor is, és éppen ezért nem kerestem fel a szereppel, nem feltételeztem, hogy musicalben szeretne játszani.” Viszont Day-Lewis rendkívül lelkesen vágott bele a projektbe és a forgatásról azóta többször is úgy nyilatkozott, hogy „hihetetlen élmény volt.”
A nő szerepekért is ment a harc. Rob Marshall a Chicago két csillagának Renée Zellwegernek és Catherine Zeta-Jonesnak is felajánlotta a lehetőséget (Zellweger lett volna a szerető, Zeta-Jones a díva), viszont mindketten visszautasították. A díva karaktert szerette volna még eljátszani Amy Adams, Gwyneth Paltrow, Anne Hathaway, Demi Moore, Juliette Binoche és Penelopé Cruz is – végül Nicole Kidmant választották, Cruz pedig megkapta a szerető megformálásának lehetőségét. Anne Hathaway-t és Sienna Millert meghallgatták az újságírónőként, viszont végül Kate Hudson játszhatta el a figurát. Marion Cotillard első sorban a jelmeztervező karaktert akarta magának, ami aztán Judi Dench-nél landolt, viszont övé lett a mintafeleség, amiért szoros versenyben volt Katie Holmesszal. Egyébként Cotillard 2007-ben nyert Oscar-díjat egy énekes szerepért, Edith Piaf megformálásáért és ugyanekkor kapta meg második aranyszobrát Daniel Day-Lewis is a Vérző olajért – így régi ismerősként köszönthették egymást a forgatáson. Összességében rendkívül pazar castingot hoztak össze a Kilenchez, hat Oscar-díjas és egy Oscar-jelölt művészt sikerül összetoborozni.
Az is igaz, hogy ritkán szokott jól elsülni, amikor ennyi ismert színészt tuszkolnak bele egy filmbe. A Kilenc a kritikusokat és a nézőket egyaránt megosztotta, közel sem lett akkora szakmai vagy közönségsiker, mint a Chicago. Tulajdonképpen Rob Marshall másodjára akarta elsütni ugyanazt a receptet: ismételten egy vérprofin összerakott, elképesztően látványos, rendkívül hangulatos, sztárparádéval dúsított, ám kissé semmitmondó és túltolt musicalt tett le az asztalra. Ezt a filmet valaki vagy nagyon szereti, vagy borzalmasan rossznak tartja. Akik kedvelik a zenés színházat, sztárokkal, nagy slágerekkel és annak minden show-elemével, vagy a manapság nagyon divatos, retró-hangulatot idéző, kosztümös kortárs műveket, esetleg az olasz atmoszféra szerelmesei – számukra ideális választás ez az alkotás. Aki viszont az impozáns felszínnél komolyabb gondolatokra vágyik, hát ne ebben a filmben keresse.
A Kilenc mentségére legyen mondva, hogy a színészeken semmi sem múlott, sőt, kifejezetten meglepetés volt, hogy olyan művészeket is hallhatunk énekelni, akik se előtte, se utána nem vállalták be. Penélope Cruzt még Oscar-díjra is jelölték a kissé labilis idegzetű szerető megformálásáért, de igazából Marion Cotillard volt az, aki visszafogott francia eleganciájával kizárólagosan uralta a vásznat, amikor színre lépett. A közte és Daniel Day-Lewis közti szikrázás annyira őszinte és magával ragadó, amit ritkán láthatunk filmekben. A befejezésre nem is az maradt a fő kérdés, hogy az Itália koncepciója kibuggyan-e végre a zseniális rendező elméjéből vagy sem, hanem az, hogy Guido és Luisa kapcsolatával mi történik. A musicalek egyik legfontosabb eleme a finálé, ám különös módon, a film végén nincsen egy gigászi, minden szálat lezáró táncos-zenés jelenet. A Kilenc meglepően csendesen végződik – éppen úgy, amilyen fogadtatásban részesült.
Kilenc (Nine, 2009)
amerikai-olasz musical, 112 perc
Főszereplők: Daniel Day-Lewis, Marion Cotillard, Nicole Kidman, Penélope Cruz, Judi Dench, Kate Hudson, Sophia Loren
Rendező: Rob Marshall
