Nagyjából 10-15 évvel ezelőtt, amikor Johnny Depp sem volt még ciki, akkor Tim Burtont is a korszak egyik legkreatívabb rendezőjeként tartották számon. Egyedi látásmódjával semmi máshoz nem hasonlítható hangulatvilágot tudott csempészni filmjeibe. Szakmai csúcspontját egy londoni sorozatgyilkos legendájának feldolgozásával érte el.
Tim Burton munkássága mindig is megosztotta a nézőket: aki igazán ráérez filmjei ízére, a fanyar humorára, a sötét és beteg történeteire, egyszerűen imádja őket. Ellenben, ha valakit a végletekig irritál például Ollókezű Edward bárgyúsága, a csokigyáros Willy Wonka nevetése vagy sikítófrászt kap Álmosvölgy horrorisztikus legendájától, akkor az életben nem fogja megkedvelni a rendező stílusát. Az viszont már nem egyéni ízlés kérdése, hogy a Burton által megalkotott bizarr világ mennyire egyedülálló és karakteres. Szereplői minden esetben valahol félúton járnak két világ között, mesés és/vagy véres kalandokban részesülnek, ám a hangsúly leginkább a hangulatteremtésre, az atmoszférára, a látványra és az igen egyedi humorra helyeződik. Tulajdonképpen saját stílusgyakorlatának is tekinthetjük életművét, mivel mindig ugyanazt a témát járja körbe, csak másfajta eszközökkel közelíti meg, újabb kontextusba helyezi őket. Burton kétségtelenül a gótikus mesék és horrorok nagymestere. Szakmai sikerei tetőpontjára a Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélya című művével ért el, amelyhez minden korábbi tapasztalatát felhasználta, a bevált eszközeit belecsempészte, és újításként leporolt egy elég véres angolszász legendát.
Ha azt hisszük, hogy a XVIII. századi Londonban csak Hasfelmetsző Jack rémtörténeteitől voltak hangosak az utcák, nagyot tévedünk. Őt nagyjából 50 évvel előzte meg a brit népi folkór egyik leghírhedtebb alakja, Sweeney Todd. A közismert borbély gazdag ügyfelei kifosztására szakosodott, és ha már úgy alakult, meg is ölte őket, kb. 160 haláleset írható a számlájára. A szájhagyomány szerint segítőtársa is akadt, egy bizonyos özvegy pékasszony, Mrs. Lovett személyében, aki sütödéjében hasznosította a hirtelen felhalmozódott húskészletet. Igaz, hogy Todd létezése sem teljesen bizonyított (a pitesütés meg még annyira sem), de a kutatók azt állítják, hogy azért a legendának lehet némi valóságalapja. Sőt, a kétes história annyira izgatta a korabeli közönség fantáziáját, hogy először egy 18 részes ponyvasorozat formájában jelent meg, később pedig számtalan színpadi és filmfeldolgozás is született a vérfagyasztó történetből. Stephen Sondheim 1979-ben írt belőle musicalt, amelyet azóta is játszanak a Broadway-en, és ez szolgált alapjául Tim Burton rémlátomásának is.
A borbély borotvaéles kése könnyed mozdulattal siklik a vendég nyakán. Gyönyörű dallamok kíséretében spriccel a vér, majd a holttest egy csapóajtón keresztül a pincébe hull. Egyenesen a sütödébe. Ám Tim Burton filmje még véletlenül sem száll alá olyan morális mélységekbe, hogy vajon kit ér borzalmasabb csapás: azt, akinek odáig jutott élete, hogy hidegvérű gyilkosságokra adja fejét – vagy azt a szerencsétlent, aki tudta nélkül kannibalizmusra jut, amikor semmit sem sejtve falja Mrs. Lovett ínycsiklandó húsos pitéit. Valójában a nézőt az egyik percben kirázza a hideg a vérfürdő láttán, a másikban viszont nevetünk az érzéketlen Todd, és a nagyon szerelmes Mrs. Lovett románcának alakulásán. Ám véletlenül sem tud annyi torok elnyisszanni, vagy annyi, körmökben gazdag pite kisülni, hogy ne várnánk kíváncsian a folytatást, hogy ki lesz a következő áldozat – pontosabban, hogy Sweeney Todd revansot tud-e venni megkeseredett életéért. Ugyanis az egész film egy pofonegyszerű bosszútörténet históriája: a 15 évig ártatlanul raboskodó Benjamin Barker álnéven visszatér Londonba, hogy elégtételt vegyen Turpin bírón, aki szétzúzta családját és börtönbe taszította.
A Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélyának műfaji besorolása nem egyszerű, mivel több műfaj ötvöződik benne: alapvetően musical, hiszen végig énekelnek a szereplők, de legalább annyira horror is, mert rengeteg vér folyik közben. Viszont a dráma is illik rá, amennyiben a főhős indíttatását vizsgáljuk meg. A bosszúfilm kategória is simán ráhúzható, ráadásul van annyira kiváló darab, hogy úgy ad át tanulságokat a bosszú mibenlétéről, hogy nincs a nézőre erőltetve a konklúzió. Ebben a remekműben a gótika, a szürrealizmus és a film noir elemei egyesülnek. Emellett erőteljesen érződik rajta a színpadias jelleg is, mivel sok benne a zárt tér és a visszatérő helyszín, mintha egy mozgóképes színdarabot néznénk.
A film képi világa tipikusan Burton-stílus, leginkább az Álmosvölgy legendájához hasonlítható. Dariusz Wolski operatőr gyönyörű képekkel és színekkel dolgozik, ilyen sötét és titokzatos Londont ritkán láthatunk a filmvásznon. Szürkék az épületek, a mocskos utcákon egerek szaladgálnak, a kéményeken pedig fekete füst szivárog. Ám az alkotás legnagyobb esztétikai minősége mégis a vér. Habár a gyilkosságok határozottan naturalisztikusak, maga a vér a leghangsúlyosabb ezekben a jelenetekben: sokáig, irreálisan, teátrálisan ömlik a szereplőkből, szereplőkre. A vér széppé való emelése rendkívül meghökkentő kifejezési eszköz a rendező részéről, azonban Burtont ismerve koránt sem meglepő, vagy elhibázott lépés. Merésznek hat, de igencsak működik az a megoldás is, hogy Sweeney Todd leghosszabb és legvéresebb torokvágós jelenetét lágy, érzelmes dallamok kísérik. Egyszerre szép és borzasztó, de semmi esetre sem undorító. Érdekes fontolóra venni azt a szimbólumot is, hogy Todd kése nem más, mint a férfiasság jelképe. Ahogy a borbély a pengéivel behatol mások bőre alá, úgy kezdi visszanyerni, mindazt, amitől korábban megfosztották és életre kel sokévi szunnyadás után. A borotvánál tökéletesebb fétistárgyat pedig keresve sem lehetne találni, nem pusztán veszélyes, hanem kihívó, merész és határozottan maszkulin.
Nyilvánvaló, hogy Burton imád éles, fémes, vágóeszközöket adni Johnny Depp kezébe. Korábban Edward ollókezével ruházta fel, most pedig Sweeney Todd ezüst borotvakészletét forgatja mesterien. A rendező és a színész eddig összesen 9 műben dolgoztak együtt, tökéletesen ismerik egymás elvárásait, képességeit és erősségeit. A Sweeney Toddban pedig annyira sikeres volt az együttműködésük, hogy Depp Golden Globe-díjat is kapott a morcos borbély megformálásáért. Depp mellett Burton másik kedvenc és sokat foglalkoztatott művésze az egykori felesége, Helena Bonham Carter, aki szintén tökéletes alakítást nyújt Mrs. Lovett szerepében. Mindkét színész karakterében alapból megtalálható valamiféle őrültség árnyéka, ami izgalmassá teszi őket és ezáltal ideálisak Burton rémes világához. Az általuk alakított figurák mindig kicsit sötétek, kicsit vidámak, kicsit eszelősek, kicsit pszichopaták, de mindenesetre rendkívül szuggesztívek.
Annak ellenére, hogy a film egyik szereplője sem képzett hangú énekes, mégsem kellemetlen őket hallgatni, nincs egyetlen fals hang sem. Külön érdemes kiemelni Sacha Baron Cohent is, aki végre jóízlésű humorérzékéről is tanúbizonyságot tesz, és az egész mű legszórakoztatóbb része, ahogy olasz akcentusát megcsillantja.
A zseniális színészek és a briliáns látvány elegyéből kikerekedő túlfeszített és módfelett nyomasztó összhatás egészen döbbenetes, nincs benne egy felesleges képkocka sem, az első pillanattól az utolsóig élvezet nézni. Burton most is gyermeki őszinteséggel, de persze éjfekete humorral nyúl figuráihoz, és legyen bármennyire is véres mostani meséje, abszolút magával ragadó. Simán eléri, hogy közben felnevessünk, ám a végén mégis komolyan vegyünk mindent, amit láttunk. A rendező ezzel a musicallel még a legmerészebb elvárásainkat is felülmúlta, nemcsak egyszerűen más lett ez a műve, hanem minden téren több egy kicsivel, mint amiket korábban alkotott. Nem véletlen, hogy a legjobb filmnek járó Golden Globe-díjat is elnyerte művéért. Ez volt számára a szakmai csúcs, a Sweeney Todd óta egyik alkotása sem tudott ekkorát szólni. Viszont a közönsége azóta is lelkesen várja, hogy a hangulatkeltés nagymestere végre előrukkoljon valami nagyszabású és meghökkentő, tipikusan Tim Burton-ös gótikus rémmesével.
Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélya (Sweeney Todd: The Demon Barber of Fleet Street, 2007)
amerikai-angol zenés dráma, 116 perc
Rendező: Tim Burton
Főszereplők: Johnny Depp, Helena Bonham Carter, Alan Rickman, Sacha Baron Cohen
