Az ártatlanság kora

2018. október 21. - Péntek Tünde

Martin Scorsese neve kétségtelenül egybeforrt a komoly társadalomkritikát megfogalmazó, New Yorkban játszódó gengszterfilmjeivel. Azonban a híres rendező mégis azt a művét illette „a valaha készített legerőszakosabb filmem” jelzővel, amely a 19. századi amerikai arisztokrácia felszínes világába kalauzolja el a nézőket.

Edith Wharton volt az első írónő, aki Pulitzer-díjat nyert. 1920-ban jelent meg Az ártatlanság kora című remekműve, amely a kritikusok mellett az olvasók körében is elsöprő sikert aratott. A történet az 1870-es években kezdődik, ahol a New York-i operaház arisztokrata közönsége körében meghökkentést kelt az Európából frissen hazatért, férjét elhagyó Olenska grófnő megjelenése. Newland Archer éppen a grófnő kuzinját készül feleségül venni, és saját társadalmi rangját használja fel a megtépázott asszony hírnevének helyreállítására – hiszen neki sem érdeke egy kétes hírű rokont felmutató családba benősülni. Azonban arra nem számít, hogy olyan erős vonzalom ébred benne a társasági illemmel és képmutatással szembeszálló grófnő iránt, ami felülír minden korábbi elképzelését saját életéről és szabadnak hitt döntéseiről. Az asszony azonban tisztában van vele, mit is jelentene mindkettejük számára egy kompromittáló viszony. Miközben a grófnő megpróbál észszerű döntéseket hozni, Archer pedig a kötelességtudata és érzelmei között gyötrődik, tökéletes betekintést nyerhetünk a felső tízezer bálokkal, vacsorákkal tarkított felszínes és álszent világába, ahonnan kegyetlenül kiutasítandó mindenki, aki nem felel meg a fojtogató társadalmi elvárásoknak.

„Valójában mindnyájan afféle hieroglifákból álló világban éltek, amelyben az igazi dolgokat soha nem mondták ki, nem tették meg, és még csak nem is gondoltak azokra, csupán egy rakás egyezményes jellel érzékeltették.” – írja könyvében Edith Wharton. Ha belegondolunk, ebben a klasszikus történelmi tablóban legalább annyira komoly társadalomkritika fedezhető fel, mint például Scorsese ikonikus Taxisofőrjében – csak a korszak és a szociális közeg nem ugyanaz. Azonban még is jó sokáig tartott, míg a híres direktor a vászonra álmodta a Pulitzer-díjas remekművet. 1980-ban Jay Cocks (a későbbi társ-forgatókönyvíró) ajándékozott neki egy példányt Wharton könyvéből, a következő kommenttel: „Amikor romantikus darabot fogsz készíteni, ez lesz az.” Nem kevesebb, mint 7 évébe telt Scorsese-nek, míg elolvasta a művet, a nagyszerű alapanyagból pedig csupán 17 nap alatt a forgatókönyv is elkészült, de több éves előkészületekre volt szükség, míg végül 1993-ban a mozikba került a film.

Az ártatlanság kora nem más, mint Wharton remekművének tökéletes adaptációja. Habár a regény műfajánál fogva sok benne a leírás és a moralizáló eszmefuttatás, a kiváló rendezésnek köszönhetően nem csorbul a tartalom. A párbeszédek és a cselekmény tulajdonképpen szó szerint visszaadják a leírtakat, méghozzá olyan szinten, hogy a színészek egy pillantásából is be lehet azonosítani, hogy a könyv ezen részében éppen min gondolkodtak. A környezet pedig igen aprólékosan kidolgozásra került: gyönyörű zenei aláfestés mellett alaposan megleshetjük a tájak szépségét, az épületek berendezésének minden apró részletét, a ruhák eleganciáját, a bálok etikettjét, a kulináris művészetet nyújtó étkezéseket, anélkül, hogy túl érdektelennek hatna ez a pazar látványvilág. Mivel egy igen precíz korrajzról van szó, ebben a fényűző közegben minden jelentéktelennek tűnő kiegészítőnek is jelentősége van, ha alaposabban megnézzük. Arra is odafigyeltek, hogy mivel New Yorkban nem volt megfelelő épület az operaházas jelenetekhez, így azokat Philadelphiában forgatták. A történet idejében még nem nyitott meg a Metropolitan Opera, de 1883. októberében a premier előadás a filmben is látható Faust darab volt.

A lenyűgöző díszletek között egy kitűnő érzékkel vászonra álmodott, felkavaró szerelmi dráma lassan csordogáló kibontakozásának lehetünk tanúi. A szépen megkomponált jelenetek egymásutánjában nagyszerű képet kapunk a női és a férfi érzelmi világ működésének különbözőségéről. A film melankolikus hangulata rendkívül egyedi légkört teremt, a lebilincselő, magával ragadó és hiteles érzelmi világ teszi igazán felejthetetlenné, egyszerre gyönyörűvé és fájdalmassá a történetet. Az ártatlanság kora kifejezetten bravúros az erotika-ábrázolás szempontjából is: tulajdonképpen a főszereplők testét végig gyönyörű kosztümök fedik, de a fojtott szenvedélyek feszültsége és sejtelmessége csak úgy vibrál a vászonról. A legérzékibb jelenetek például abban merülnek ki, hogy a télikabátban lovaskocsizó Archer kigombolja a grófnő kesztyűjét és csókot lehell a csuklójára, vagy az ölébe hajtja a fejét, és átöleli az asszony karcsú derekát. Egyetlen obszcén vagy korhatáros momentum nélkül bontakozik ki előttünk ez a mindent elsöprő vágy és vonzalom, aminek fülledt hangulatától szinte sistereg a film.

Hogy ennyi év távlatából is lenyűgözőnek hat az alkotás, nyilván kiemelkedő színészi játékra is szükség volt. Scorsese jó érzékkel választotta ki a főszereplőket, akik egyből el is fogadták a felkérést. Daniel Day-Lewis a tőle megszokott maximalizmussal ábrázolja Archer erkölcsi dilemmáját. A radikális felkészülési technikáiról is híres színész (akinek munkásságáról „Zseni vagy őrült?” címmel jelent már meg cikk a blogban) Newland Archer karakterében történő elmélyedéséhez N. Archer néven bejelentkezett két hétre a New York-i Plaza Hotelbe, korhű ruhákat hordott, és a 19. századi arisztokrata normák szerint viselkedett.

Olenska grófnő megformálója Michelle Pfeiffer, aki világéletében távol tartotta magát a hollywoodi felszínes csillogástól. Az ártatlanság korában is bebizonyította, hogy kívülállósága ellenére micsoda kisugárzással rendelkezik a kamerák előtt: a csodaszép kosztümök és társasági etikett elsajátítására tett próbálkozásai ellenére, már a testtartásából vagy egy pillantásából is látszik, hogy valójában mennyire dúl benne a szabadság iránti vágy. Méltó partnerei voltak egymásnak Day-Lewisszal, nagyszerűen működött az összhang köztük. Nem mellesleg kifejezetten érdekes, hogy a valóságban mindketten ugyanazon a napon, április 29-én születtek, a színésznő 1958-ban, a színész pedig egy évvel korábban.

A páros egy igen kellemetlen helyzetbe is került a film kapcsán. A bemutató előtt a US Magazine egy fotóösszeállítás keretében hozott le egy anyagot a készülő nagyszabású alkotásról. Egy olyan képet is eljuttattak a szerkesztőségbe, amelyen Pfeiffer és Day-Lewis ölelik egymást – a színésznő kezében pedig egy lehellet frissítő cukorkás csomagot szorongat. Túl későn vették észre a hibát, hogy retusálják, így nyilvánosságra került a fénykép – amelyet nem egyszerű manapság felkutatni megfelelő minőségben, de a lenti kép bal alsó sarkában, a barna szőrmén látható az oda nem illő elem.

Olenska grófnő érett asszonyi szenvedélyességének tökéletes ellenpólusaként jelent meg Winona Ryder szinte gyermeki ártatlansága. A film egyik jelenetében Archer mondja neki, hogy már majdnem 22 éves – és ez a valóságban is pontosan így volt a forgatás idején. Rydert alakításáért Oscar-díjra is jelölték, mivel mondhatni tökéletesen formálta meg a romlatlan fiatal lányt, aki az egész mű talán legnagyobb meglepetését okozza a történet alakulásában. Egyébként Edith Wharton a grófnőt barna hajúnak álmodta meg, míg May volt a szőke – azonban Scorsese nem látta túl sok jelentőségét a hajszínek felcserélésének a forgatás szempontjából.

Az ártatlanság kora minden szereplőjét érdemes alaposan megfigyelni. Martin Scorsese egy fényképészként jelenik meg, ráadásul a szülei is feltűnnek egy jelenetben a pályaudvaron. A direktor édesapja egyébként nem érte már meg a bemutatót, így hivatalosan is az ő tiszteletére ajánlotta filmet, amit az utolsó képsorokon is olvashatunk. A Beaufort bálon May eljegyzési gyűrűjét csodáló nő nem más, mint Daniel Day-Lewis nővére, Tamasin, aki öccsét látogatta meg a forgatáson, és a rendező kérte meg, hogy fogadja el az aprócska szerepet a filmben. A hölgy egyébként nem színésznő, hanem szakácskönyvek írásával vált híressé.

És miért is lett a történet címe Az ártatlanság kora? Hiszen, mint végül kiderül, egyik szereplőnk sem ártatlan. Inkább abban van valami ártatlanság, ahogy Archer és Olenska grófnő viszonya alakul, amilyen döntéseket hoznak, és amik motiválják őket a háttérben. A történet az emberi természet tekintetében akár az Anna Karenina antitézisének is felfogható, talán éppen ez történt volna az orosz asszonnyal is, ha nemet mond Vronszkij grófnak. Talán Anna nem ugrik a vonat elé, hanem megöregedve egy padon ücsörögve elmereng azon, hogy mit mulasztott el – mint Archer. Bárhogy is nézzük, ez a história minden formában egy elképesztően szomorú és lehangoló mese egy visszafogott életről, elfojtott vágyakról és egy bigott, képmutató társadalomról, amely az egyén boldogságának útjában áll. Scorsese állítása valóban helytálló, miszerint ez a valaha készített legerőszakosabb műve – legalább is lélekben. Azonban nemcsak Edith Wharton képzeletében születtek ilyen kegyetlen gondolatok, elég csak kicsit felelevenítenünk magyar irodalmi ismereteinket - és akár azon is elmerenghetünk, hogy mennyit és milyen irányba változott az értékrendünk 100 év alatt.

"Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom."
/Ady Endre/