Joséphine

2018. november 04. - Péntek Tünde

Van élet Carrie Bradshaw és Bridget Jones után is, ismerjük meg a francia Joséphine-t!

Helen Fielding Bridget Jones naplója című bestsellere 1996-ban jelent meg Nagy-Britanniában, a 2001-ben elkészült filmes feldolgozása pedig világsiker lett. Mondhatni kultusz teremtődött az állandóan súlyproblémákkal és egyéb hétköznapi nehézségekkel küzdő, egyedülálló 30-as nő ügyes-bajos dolgait – 3 további könyv és 2 film is készült még belőle. Ebben az időszakban pedig az Atlanti-óceán másik partján élte virágkorát a Szex és New York, ami közismerten a szingli életforma egyik alapköve. Tulajdonképpen az angol és az amerikai széria fő különbség csupán abban áll, hogy míg Bridget egy teljesen átlagos nő, addig Carrie és barátnői nagyvilági életet élnek – viszont láthatóan mégis nagyon hasonló problémákkal néznek szembe. Ha megérint minket a téma, ha nem, annyi biztos, hogy még ma is ismerősen cseng Bridget Jones vagy Carrie Bradshaw neve, akkora szenzációnak számítottak a 2000-es évek elején. Ráadásul ez a hullám még egész sokáig kitartott, ugyanis 2013-ban felbukkant a francia Joséphine.

A 30 éves, vásárlás mániás nő Brad Pitt nevű macskájával osztja meg otthonát, utálja a munkáját, a nagy fenekét és a családja által rágyakorolt nyomást, hogy bárcsak olyan tökéletes lenne, mint nővére. A helyzetkomikumokkal igencsak bőven megtoldott történet a klasszikus szingli motívumokra épül, tehát főhősnőnknek vannak nagyon okos barátnői és egy meleg barátja, aztán van egy rosszfiú az életében, illetve egy olyan férfi is, akiről elsőre nem hitte volna, hogy ő lesz végül a befutó. A francia Bridget Jones egy igazi önsorsrontó metropolita, aki egy ártatlannak induló hazugsággal taccsra vágja az egész környezetét is, miközben pedig a fehér lovon érkező herceget várja, kiderül, hogy csak az orráig kellett volna ellátnia.

Annak ellenére, hogy igencsak szórakoztató, Joséphine történetében nincs semmi újszerű, mi több, egész sok blődség is belekerült – mint például, hogy a lakásban 20 centis sarkú cipőben botladozó, kissé kapatos főhősnőt nyilván senki nem veszi észre, hogy titokban besurran. Vagy úgy egyáltalán, miért nem tűnik fel senkinek, hogy a bezárt szoba ablaka hol nyitva, hol csukva van? Praktikussági szemszögből nézve, meg vajon hogyan tudta kivitelezni a fürdőszoba kérdést Joséphine önkéntes száműzetése közepette? Persze, egy vígjátékról van szó, ne keressünk benne komoly értelmet – na de akkor is… A legmeglepőbb mégis az, hogy a fájdalmas logikátlanságok ellenére is működik a dolog, annyira nagyszerű humorérzékkel írták meg a forgatókönyvet.

További érdekesség, hogy 2016-ban kijött a Joséphine folytatása „Joséphine s’arrondit” címmel, amit Bridget Jones után szabadon úgy is magyarosíthatnánk, hogy „Joséphine babát vár”. Azonban maga a film előbb jelent meg, mint Bridget legutóbbi története, vagy egyáltalán, mint a film alapjául szolgáló Helen Fielding könyv. Tehát mégis van valami eredeti a Joséphine sztoriban, ráadásul egy újabb trend első darabjaként mutatkozott meg, miszerint a szingli-filmek egy ponton átváltanak kismama komédiákba.

Kétség sem fér hozzá, hogy az ezredforduló környékén felszabadították a 30-as nőket, hiszen még a mai napig jönnek ki filmek azt sugallva, hogy semmi szégyellni való nincs abban, ha valamiért éppen magányos az ember. A hangsúly viszont azon van, hogy ez egy átmeneti állapot – ami akár kellemes is lehet „elszenvedőjének”. Ha belegondolunk, ezek az úgymond szingli-sztorik nem mások, mint modern Csipkerózsika-mesék, hiszen mindegyik végén eljön a herceg: Bridget Jones és Mark Darcy, illetve Carrie Bradshaw és Mr. Big románca is beteljesedik. Joséphine is pontosan ugyanezt az üzenetet adja át nekünk, hogy előbb vagy utóbb mindenkire rámosolyog a szerencse, és gyakran csak mi magunk nem vesszük észre saját boldogságunkat. Ha egy magányos esténken valamilyen humoros, kedves, romantikus vígjátékra vágyunk, bátran fordulhatunk a francia Bridget Jones-hoz, aki garantáltan szerencsétlenebbnek tűnik majd nálunk.