A ház, amit Jack épített

2018. december 16. - Péntek Tünde

„Undorító, gusztustalan, hányingerkeltő, hitvány, el sem kellett volna készülnie” – mondták a cannes-i filmfesztiválon a felháborodott nézők, a premiervetítés közben több, mint százan elhagyták a termet. Ám, az előadás végén mégis állótapssal jutalmazták Lars von Trier legújabb munkáját. Akkor most hogy is van ez?

A dán rendezőt sok jelzővel lehetne illetni, de azzal, hogy unalmas, semmiképpen sem. Bármit is csinál, az mindig formabontó és felkavaró, ő az a direktor, aki sosem fél megmutatni az emberi természet sötét oldalát. Egyébként sokan kirívóan ízléstelennek tartják. Hét évvel ezelőtt azzal kavart óriási botrányt egy cannes-i interjú során, hogy kijelentette: "Megértem Hitlert, mint embert. Csinált pár rossz dolgot, de mégis látom, ahogy ott ül a bunkerében. Szeretem Albert Speert is, a Harmadik Birodalom építészét és a munkáit. Oké, náci vagyok. Mi nácik szeretjük a nagyszabású dolgokat, és lehet, hogy a következő filmem az Endlösunról fog szólni. Szimpatizálok Hitlerrel, ám ez nem jelenti azt, hogy egyetértek a zsidók lemészárlásával. Az égvilágon semmi problémám nincs a zsidó közösséggel. De Izraellel tele van a tököm.” Ezek után, nem meglepő módon Lars von Triert kitiltották a filmfesztiválról, és még így hét esztendő múltán is csak versenyen kívül mutathatta be A ház, amit Jack épített című alkotását.

A rendező legújabb filmje egy pokoli vízió a gonoszról, ami igencsak provokatív és a nézhetetlenségig kegyetlen. Ugyanakkor vitathatatlan művészi teljesítmény is. Egy rendkívül nehéz darab, ami vélhetően sokakat megbotránkoztat, akiket viszont csak mértékkel, nekik egy igazán emlékezetes és különleges élményben lesz részük. A ház, amit Jack épített az alkotás kedvéért való alkotás mintapéldája, egy „autoerotikus egomasszázs” – ahogy egy kritikus fogalmazott. Tulajdonképpen a mű a teremtés és a művészet felsőbbrendűségéről zeng ódákat, és annyira saját magáról beszél benne Lars von Trier, hogy még önmagától is idéz korábbi filmjei képkockáit bevágva.

Azt már tudjuk, hogy valami igazán egyedi és botrányos dologról van szó, de mégis, ki az a Jack, aki a házat építette? Leegyszerűsítve az egész történet Dante Isteni színjátékának újraértelmezése. Még az irodalomórákról emlékezhetünk rá, hogy az élete közepén járó Dante zarándokútja során letér az útról, sötét erők törnek rá, ekkor szegődik mellé Vergilius, aki kivezeti onnan, végigkalauzolja a poklon, a purgatóriumon, végül elkíséri a paradicsom kapujához. Lars von Trier Jack-je leginkább csak a pokolban jár. Egy középkorú mérnök meséli el egy ismeretlennek (akit egyébként A bukás című filmben Hitlert alakító színész játszik) munkássága öt meghatározó eseményét: ő egy meg nem értett zseni, aki a tökéletes házat szeretné felépíteni, és eközben művészi hajlamait abban éli ki, hogy bizarr pózokban fotózza az általa meggyilkolt embereket, a képeket pedig „Mr. Sophistication” (magyarul Kifinomult Művész) aláírással a helyi sajtóban megjelenteti. Jack építészetének téglái ezek a holttestek, amiket egy fagyasztó raktárban tárol.

Nincs mit szépíteni, ebben a filmben két és fél órán át azt nézhetjük, ahogy Jack nőket és gyerekeket öl, elképesztően kegyetlen és igen változatos módszerekkel. Igazából Jack nem szeretne mást, csak alkotni, és bántja, hogy senki nem érti meg. A sorozatgyilkos élvezi, ahogy kínozza és feldolgozza áldozatait, szórakoztatja, ahogy saját hűtőkamrájában kompozícióba rendezi őket. Tulajdonképpen sokat gondolkoznunk sem kell, Vergilius és Jack beszélgetéséből kiderül, hogy ez az egész csak egy metafora, a pusztulásban rejlő szépséget ábrázolja az alkotás. Nehéz elképzelni ennél találóbb ars poeticát Lars von Trier részéről, hiszen az egész életműve is éppen erről szól, és biztosan ő is örömet lel abban, hogy meg tudja kínozni nézőit, amikor bemutatja nekik, hogy mennyire ronda is tud lenni az élet.

További hasonlóság, hogy Jack, akárcsak a rendező, kényszerbeteg. Jack nemcsak kényszeresen gyilkol, de kényszeresen takarít is. Ahogy a tetthelyeken suvickolja a padlót, törölgeti a falat, rendezgeti a hullákat, azzal számtalan szórakoztató percet szerez a nézőknek – bármilyen morbidan is hangzik ez egy rendkívül nyers módon naturalista film esetében. Lars von Trier olyan fekete humort épített ebbe a művébe, ami egészen párját ritkítja. Az, hogy a szadizmus ilyen szintű ábrázolása mellett végig szórakoztató figurának megmarad Jack, és a film végén pedig felcsendül a dallamos és könnyed Hit The Road Jack, egyszerűen zseniális.

Persze mindehhez kellett egy olyan kaliberű színész is, mint Matt Dillon. Az ő pályafutása kicsit olyan, mint Matthew McConaughey-é, aki hirtelen ráébredt, hogy nemcsak vígjátékokból áll a világ, komolyabb témakörben is kipróbálta magát – aminek a vége egy Oscar-díj lett. Dillon úgy nyilatkozott a filmről, hogy ez volt az egyik legkeményebb munka az életében, de megérte, mert nagyon elégedett az eredménnyel. Ez abszolút látszik is, mondhatni tökéletes alakítást tett le az asztalra. Hol mániákus, hol számító, hol sármos, hol hidegvérű, hol megnyerő, hol laza és hol iszonytató – minden verzióban brillírozik, pusztán a tekintetében is elcsíphetjük az eszelős gyilkost. Megborzongat minket, mégsem undorodunk tőle. Mi több, kíváncsivá tesz, hogy mit tartogat még számunkra. Már eleve nagy teljesítmény az is, hogy a két és fél órás időtartam alatt végig fenntartja az érdeklődést, de ez egészen zseniális, hogy egy percre sem válik unalmassá ez a gyomorforgatóan kegyetlen figura.

A ház, amit Jack épített kapcsán eszünkbe juthat Bret Easton Ellis Amerikai pszichója is. Aki olvasta a könyvet, biztosan nem felejtette el azóta sem a betegesebbé betegesebb formájú, brutális gyilkosságokat, amelyeket a legapróbb részletességgel mutatott be a szerző a főszereplő hányaveti tolmácsolásában. Bármennyire is undorító olvasmány volt, egyszerűen nem lehetett letenni – képtelenség volt elszakadni ekkora tabuktól, hogy bárki képes ilyen élvezettel nőket, férfiakat, gyerekeket és állatokat megkínozni, majd kivégezni. Meghökkentünk, elítéltük a főszereplőt, de a lelkünk mélyén valahol mégis megnyugvással töltött el minket, hogy csak egy fiktív történetet olvastunk. Valahogy így van ez Jack-kel is, aki a házat építette. Ez Lars von Trier Amerikai pszichója. (A könyv alapján készült, harmatgyenge filmet pedig inkább felejtsük el.)

Ha pedig ez sem lenne éppen elég provokáló, a rendező még pár polgárpukkasztó dolgot is belecsempészett alkotásába. Viselt dolgaira tekintettel, főhőse számára ikonként elevenedik meg Hitler, Sztálin és Mussolini. Egy hírhedt náci kivégzési módot is láthatunk, amikor Jack egy golyóval készül egyszerre több életet is kioltani. Aztán a II. világháború egyik német repülőgépe, a náci terrorbombázások egyik hírhedt eszköze, a Stuka zuhanóbombázó tökéletességéről és szépségéről mesél nekünk. Továbbá Jack a korábban már említett Albert Speertől idéz, aki Berlin újjáépítésének tervezése kapcsán kifejtette gondolatait az erős és gyenge építőanyagokról: előnyben részesítette a gyenge anyagokat, amiknek beépítésével az épületek idő előtti romlását és pusztulását akarta előidézni, mivel vonzották az építészeti romok. A rendező a „MeToo” mozgalomra is reflektál, mivel őt is több ízben nevezték már nőgyűlölőnek, aki állítólag kéjes gyönyörrel képes gyötörni a színésznőit mindaddig, amíg tökéletes nem lesz egy-egy jelenet. Lars von Trier válasza pedig annyi, hogy ebben a művében túlnyomó többségben női áldozatokat mutat, akik ráadásul idegesítők, hiszékenyek és buták. Emellett az emberek elhidegülése és közönye is megjelenik a filmben: Jack szabadon járkál ki-be különböző lakásokból hullákat cipelve, de senki nem buktatja le. Az egyik jelenetben egy bérház ablakából az éjszaka csöndjébe ordítva demonstrálja leendő áldozatának, akit szintén segélykiáltásra biztat, hogy kiabáljon torkaszakadtából segítségért, úgysem siet senki sem a megmentésére.

Szó, mi szó, A ház, amit Jack épített letaglózó moziélmény, egyszerre felkavaró és mélyen elgondolkodtató alkotás. Lars von Trier fekete humora, sodró lendülete, cinizmusa továbbra is páratlan, egyszerűen nem tűnik el nyomtalanul a néző fejéből. Nemcsak azért, mert mondjuk egy életre belénk vésődik a jelenet, ahogy egy kisfiú metszőollóval lenyisszantja a kiskacsa lábát (a rendező később mindenkit megnyugtatott, hogy a madárnak a valóságban nem esett bántódása). Ha az ember nyitottan és érdeklődően áll hozzá, akkor könnyedén megértheti, hogy a sorozatgyilkos megbánást nélkülöző tettei mögött valójában egy filmművész gyarlósága rejtőzik. A rendező úgy nyilatkozott, hogy ez lesz az utolsó filmje, és valóban: A ház, amit Jack épített eddigi életművének összegzése, csúcsterméke. Ezt akár nevezhetjük nagybetűs Művészetnek is – ha van hozzá gyomrunk.