A hazai színházi élet még nem látott olyan szintű nemzetközi botrányt, ami a Porgy és Bess bemutatása kapcsán alakult ki. 35 év után láthatta újra a magyar közönség George Gershwin világhírű operáját – ezúttal fehérbőrű énekesek előadásában.
Az Operaház honlapját böngészve elég érdekes ajánlószövegre bukkanhatunk, ha a Porgy és Bess előadásról szeretnék több információt megtudni:
A jogtulajdonosok nyilatkozata: „A Porgy és Bess produkció jelen formában történő bemutatása nem engedélyezett, és ellentétes a mű színrevitelének követelményeivel."
A furcsa közlemény hátterében az áll, hogy Ira Gershwin, a zeneszerző testvére és a dalszövegek írója rendelkezése alapján csak fekete színészekkel szabad eljátszani a Porgy és Bess-t – ezzel ellehetetlenítve az európai és ázsiai előadásokat. Azonban 2017-ben a Magyar Állami Operaház egy olyan szerződésre tudott lecsapni, melyből kimaradt a hírhedt „all black cast” kitétel – valószínűleg tévedésből. Amikor kiszivárgott a 2018. január 27-re tervezett premier híre, egy névtelenségben maradó, felháborodott magyar operarajongó feljelentette a jogörökösöknél a fehérbőrű színészekkel készülő darabot. Mivel az Operaház érvényes szerződéssel rendelkezett, így a jogtulajdonos csak arra tudta kötelezni a vezetőséget, hogy minden szóróanyagon és plakáton tüntessék fel az előbbiekben idézett sorokat.
Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója a következőket nyilatkozta az Indexnek a botrányos előadással kapcsolatban: „A színház az absztrakcióról szól, arról, hogy a színészek eljátszanak valamit, nem pedig arról, hogy tényleg csak Pinkerton nevű ember játszhatja Pinkerton hadnagyot a Pillangókisasszonyban. Különben is, mi az, hogy csak fekete szereplők? A fekete egy színt jelent? Akkor határozzák meg, hogy a színskála pontosan melyik színe megfelelő. Vagy származást? Akkor hány fekete felmenő után számít valaki feketének? Vagy identitást? Akkor hány évig kell afroamerikai közösségben élni, hogy az ember eljátszhassa Porgy-t, és ne kérdőjelezzék meg, minek tartja magát?”
A magyar előadásban egyébként játszanak színes bőrű színészek is, például Kálid Artúr is látható egy prózai szerepben. A Porgy és Bess 15 szereplője pedig a következő nyilatkozatot írta alá az igazgató úr kérésére: „Én, alulírott kinyilvánítom, hogy identitásomnak elválaszthatatlan részét képezi az afro-amerikai eredet és tudat. Ezért is külön öröm számomra, hogy George Gershwin Porgy és Bess című operájában felléphetek.”
Az Erkel Színházban látható Porgy és Bess elképesztő népszerűségnek örvend, a bemutatóval együtt 10 alkalommal volt eddig megtekinthető, melyek mindegyikén gyakorlatilag teltház volt, és számos külföldi néző is ült a közönség soraiban. Az utolsó előadásra az idei évadban 2019. április 17-én került sor. Nemcsak a New York Times-ban is taglalt botrány miatt marad emlékezetes a darab, hanem valóban egy olyan világszenzációról van szó, amely igazán különleges élményt nyújtott az európai operarajongók számára.
Gershwin mesterműve az afro-amerikai kultúra alapköve, az amerikai opera esszenciájaként is emlegetik. A Porgy és Bess népszerűségére a legjobb példa, hogy a Summertime, az I Got Plenty O’ Nuttin’ vagy az It Ain’t Necessarily So kezdetű dalokról sokan a mai napig azt hiszik, hogy csupán régi jazz-slágerek, nem pedig Gershwin operájának részletei. Az alkotók azért nem akarták, hogy a fekete közösség sorsáról szóló előadást fehérbőrű énekesek mutassák be, mivel szerintük a történet nem ragadható ki eredeti kontextusából, nem választható el a faji megkülönböztetés kérdésétől. Amikor Gershwin alkotása debütált 1935-ben, alig pár évtizede törölték el a rabszolgaságot, mindennapos volt az afro-amerikaiak szegregációja és az ellenük irányuló agresszió. A darab a fekete közösség vidámsággal, imádsággal, munkával és szenvedéssel teli életét mutatja be: egy rokkant koldus és egy kábítószerfüggő nő szerelmét meséli el az erőszakkal és rasszizmussal küzdő dél-karolinai nyomornegyedben, Charlestonban.
Az Erkel Színházbeli előadás díszletei meghatározhatatlan helyszínt mutatnak be, a térbeliségről annyi információt lehet megtudni a darabban elhangzottak alapján, hogy messze van New Yorktól. Az általános érvényűség elvét reprezentálják a kosztümök is: azokból nem derül ki konkrétum a szereplők társadalmi helyzetére, szubkultúrájára vagy egyáltalán a bemutatott történelmi időszakra vonatkozóan. Ezeket a színes ruhadarabokat hordhatnák akár afro-amerikaiak, ám mivel jelen előadásban fehérbőrű szereplők vannak a színpadon, így inkább hippiknek tűnnek, esetleg egy későbbi időszakbeli bohém kolónia tagjainak – de például Sporting Life stílusú figurákat itthon is láthatunk a 8. kerület belsőbb részein. További érdekesség, hogy a darab rendfenntartó figuráit alakítják a színes bőrű színészek, akik a közösséget sanyargatják – így még inkább a feje tetejére áll az eredeti koncepció, mivel a Gershwin-féle verzióban ezekben a szerepekben láthatunk fehéreket.
A színkavalkád és a kortalanság eszmeiségének jegyében valóban igazi 21. századi, modern Porgy és Bess előadás született, melynek létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen. Azonban azt is érdemes megjegyzeni, hogy Gershwin éppen azzal teremtette meg sajátos operastílusát, hogy a blues, a jazz és a gospel világából merítkezett, a darabban több spirituális jellegű részlet is elhangzik – a Porgy és Bess zeneisége pedig egyértelműen behatárolja, hogy az afro-amerikai kultúráról van szó. Így kicsit zavaros a kialakult összkép: ennyire karakteres hangzásvilágnál furcsának hat az az általános jellegű és megfoghatatlan látvány, ami a színpadon tárul a nézők elé. Habár a Magyar Állami Operaház társulata kiválóan énekel, és Palerdi András Porgy-ja annyira tökéletesen szól, hogy csukott szemmel hallgatva magam előtt láttam a fekete bőrű rokkant férfit – mégis, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jutott eszembe a magyar verzió láttán, hogy milyen is lehet egy Porgy és Bess előadás a New York-i Metropolitan Operában.
Elviekben fenntartás nélkül lehet támogatni Ókovács Szilveszter szívügyeként is azonosítható törekvést, miszerint az afroamerikai szereplőket kötelezően előíró, nem túl modern felfogású rendelkezésen túllépett, és több ízben hangoztatta: „ma már nem lehet bőrszín alapján meghatározni, ki mit énekelhet és mit nem.” A Porgy és Bess előadással egy olyan darab került vissza a magyar operarepertoárba, amelyet 35 évig nem játszottak hazánkban, pedig korábban több mint egy évtizeden át valóságos slágerdarabnak számított. Most az Erkel Színház 10 előadása során nagyjából 18 ezer nézőnek nyílt lehetősége megtekinteni a nem mindennapi operát. A nemes célzatú hagyománytörés révén hiánypótló és emlékezetes előadás született meg, csodásan és elképesztő lelkesedéssel éneklik a művészek Gershwin örökzöld klasszikusát. Viszont abban is biztos vagyok, hogy nem én voltam az egyetlen olyan néző a közönség soraiban, aki kissé ambivalens módon mégis gondolt arra, hogy szívesen elmenne egy „all black cast” Porgy és Bess előadásra is. Szó, mi szó, a Porgy és Bess után is megállapítottam ugyanazt, ami mindig eszembe jut a Magyar Állami Operaház repertoárja kapcsán: "Az Erkel Színházban továbbra sem láttam még rossz előadást.”
Végezetül következzék egy költői kérdéscsokor és pár elgondolkodtató tény, mellyel Ókovács Szilveszter reagált a darabbal kapcsolatos támadásokra. (forrás: itt és itt)
- Lehetséges-e ma a felvilágosult Földön, hogy embereket származásuk és/vagy bőrszínük alapján különböztetnek meg Auschwitz, Martin Luther King és hutu-tuszi népirtások után?
- Milyen szín a „fekete” (all black cast) a Pantone skálán?
- Milyen származás a „fekete” (all black cast), és miféle jegyek, netán géntérkép alapján kell igazolni?
- Barack Obama egyik nagyszülője „fehér” volt: helyesnek tartaná, ha ő fellépne a Porgy és Bessben? Egyáltalán megtehetné?
- Dumas és Puskin egyik nagyszülője „fekete” volt: helyesnek tartaná, ha ők nem léphetnének fel a Porgy és Bessben?
- George Gershwint, Amerikába vándorolt ukrán zsidócsalád sarját ma nem engednék fel saját művének színpadára a bőrszíne és/vagy származása miatt, és rá hivatkozva. Rendben lévőnek találja ezt?
- Mi következik abból, hogy a genetika mai állása szerint kettő/néhány embertől származunk valamennyien?
- Magyarországon élhet-e 14 operaszínpadra alkalmas szakmai állapotú, színesbőrű művész?
- Ha nem él, miféle pozitív diszkriminációt lehetne alkalmazni másokkal (magyarokkal/”fehérekkel”) szemben, őértük?
- Veszített-e azzal a világ és George Gershwin kultusza, hogy főművét, egyetlen operáját 1983 óta gyakorlatilag egyetlen színház sem tudja játszani, repertoáron tartani?
- Van-e Önnek elég ideje kivárni 2053-at, amikorra már a mai jogi keretek között semmiféle tilalom nem tartható fenn?
- Hogyan reagálna Ön és a világ, ha a Magyar Állami Operaház, amely bírja Bartók Béla örökös exkluzív engedélyét A kékszakállú herceg vára c. opera székesfővárosi előadására, mától pl. a Fesztiválzenekarnak ezt megtiltaná, esetleg levédiai vagy etelközi származáshoz kötné mások budapesti előadásainak szíves engedélyezését?
- Tudta-e Ön, hogy az Egyesült Államokban már az ötvenes években is léptek fel „fekete” operaénekesek, és váltak sztárrá? S hogy közülük pl. Grace Bumbry vagy Jessye Norman nálunk is, az Erkelben is járt, nem jogtiprás, hanem hatalmas ováció mellett?
- Ön szerint az a tízezer néző, aki a tavalyi előadások után az idei sorozatra előre jegyet váltott az Erkel Színházba, a fenti kérdések kapcsán milyen válaszokat adna?
+ 1: Nyugalma megmaradna-e akkor, ha a kirakatba tett árucikkért kifizetné az árat, de az eladó azt közölné, hogy Ön nem veheti meg, mert Ön nem „fekete”?
- Probléma-e, hogy 35 év rasszista tiltás után Budapesten egy európai társulat újra előadja az európai származású George Gershwin operáját annak eredeti nyelvén, angolul?
- A Porgy és Bess tényszerűen nem folklór-opera; Gershwin egy szűk nyarat szánt a charlestoni körülmények, hangulatok megfigyelésére (ha ezzel autentikussá lehetne válni, talán ezt a tanulmányutat kellene kikötni, vagy a kulturális Maugliként való felnevelődést afroamerikaiak között, nem pedig a bőrszínt), amúgy pedig Gershwin maga nyilatkozta, hogy a Carmen drámájának romantikáját és a Mesterdalnokok szépségét kívánja egyszerre megírni a Porgyban… Miről beszélünk hát? Bizet-ről, Wagnerről?
- Minden alapmű kiragadható valamelyest a kontextusából, ez színházi alapvetés, a mű lényege és üzenete fontos: vagy akkor Bernstein kezét is le kéne vágni, mert a Rómeó és Júliából West Side Storyt csinált?
- Az európai művészet minimum a középkor óta szabad, senki sem fog arra engedélyt kérni például Japán vagy Etiópia népességétől a Pillangókisasszony és az Aida kapcsán, hogy ... régebben keletkezett darabokat miként állítson színpadra.
-Történelmi igazságtalanságot sem követtünk el afroamerikaiakkal szemben a mű előadásával, vagy ha igen, akkor a Tamás bátya kunyhójának puszta olvasása is az lehetett.
