A vörös ügynök

2019. július 14. - Péntek Tünde

Hallottunk már a leghosszabb ideig szolgáló egykori brit származású KGB-ügynöknőről, akinek komoly szerepe volt az atombomba technológiájának kicsempészésében a szovjetek számára? A lehengerlő történet nem pusztán kitaláció, a filmből pedig az is kiderül, hogyan maradt titokban öt évtizeden át a kémnő valódi tevékenysége.

A film azzal indul, hogy a festői angol faluban élő nyugdíjas könyvtárosnő ajtaján váratlanul bekopogtat az MI5 és 27 rendbeli hivatali titoksértéssel és hazaárulással vádolják. A kihallgatás során Joan visszaemlékezik cambridge-i éveire. Az 1930-as évek második felében, hacsak egy rövid időre is, de menőnek számított Angliában szocialistának, netán kommunistának lenni.

Ekkortájt a tehetséges és csinos fiatal fizikuslány megismerkedik egy csapat lelkes és hangos baloldali fiatallal, és barátságot köt az orosz születésű, német emigráns Szonjával, illetve beleszeret a nagyvilágú hölgy unokatestvérébe, a jóképű és lehengerlő stílusú Leoba. A titokzatos férfi azonban időről időre eltűnik, amikor pedig Joan állást kap a szigorúan titkos atomkutatási programban, Leo a lány segítségét kéri információk kiszivárogtatásában, hiszen mindenki érdeke, hogy a Szovjetuniónak is legyen atombombája.

Lindsay Shapero angol írónő Red Joan című regénye 2013-ban jelent meg, ami alapján készült a film. Főszereplőjét Melita Norwood (1912-2005) ihlette, akit 87 éves korában állított elő az MI5, mint egykori orosz kémet. A nő 1937-es beszervezésétől kezdődően 40 éven keresztül látta el információkkal a szovjeteket, ő volt az egyik legeredményesebb szovjet ügynök, akit egy nyugati országba valaha beépítettek. 1992-ben disszidált KGB ügynök buktatta le. Vallomásában többször utalt rá, hogy soha nem a pénz motiválta, hanem a hazaszeretet, amit Nagy-Britannia iránt érzett. Idős korára való tekintettel nem ítélték el.

A vörös ügynök azt a folyamatot próbálja több-kevesebb sikerrel végigvenni, hogyan lesz a kissé naiv fiatal lányból a legjobb meggyőződése ellenére is az ellenség kémje. A történet szerint Joan, látva Hiroshimát és Nagasakit rájön, hogy milyen szörnyeteget teremtettek, és fellángol benne az igazságérzet: ha az ellenfél kezébe is egy ugyanilyen pusztító eszközt adnánk, akkor talán egyik fél sem fogja felhasználni.

A film innentől kissé didaktikus módon próbálja a néző szájába rágni Joan igazságát. A másik kissé erőltetett dolog benne a „nők vagyunk, ránk senki sem gyanakszik” – erre valójában anélkül is rájönne a néző, hogy folyamatosan ki lenne hangsúlyozva. Ellenben annak is szemtanúi vagyunk, hogy a főhősnő végig két férfi között tipródik és hagyja, hogy manipulálják – vagy éppen intimbetétek között csempészi ki a brit atomkutatás titkos aktáit.

A filmből sajnos éppen a legérdekesebb dolog nem derült ki, hogy milyen ember is lehetett valójában a kémnő. Mi járhatott egyáltalán a fejében? Annak ellenére, hogy a forgatókönyvet is a regény megalkotója, Lindsay Shapero írta, mégiscsak belekerültek szexista klisék és a valóság is eltorzult az egyszerűbb érhetőségért cserébe. Így történhetett meg, hogy a filmbeli főhősnő fizikai szakos egyetemista Cambridge-ben, majd majd summa cum laude végzett diplomás nő, akit kommunizmus sodrába leginkább egy férfinak való megfeleléskényszer, és a közösséghez való tartozás vágya hajt.

A valóságban Norwood latin-logika szakra járt Southamptonban, de sose fejezte be tanulmányait, titkárnőként dolgozott az atomkutatási intézetben és nem szerelemből lett kommunista: édesapja a Szovjetunióból menekült Angliába, de még ott is közeli viszonyt ápolt a kommunista emigránsokkal, és ez a szemlélet az egész családot áthatotta. Ráadásul nem is az első atombomba-kísérletek hatására, vagy Hirosima és Nagaszaki tragédiája nyomán döntött úgy, hogy segíteni fogja a szovjeteket, hanem már jóval korábban megkezdte a kémkedést. És nem mellesleg nem a főnökéhez ment férjhez, mint a filmbeli Joan.

Annak ellenére, hogy A vörös kémet Judi Dench nevével adják el, jóformán csak pár perc erejéig láthatjuk. Viszont még így is a megszokott profizmust hozza. Mi több kifejezetten érdekes pályafutása szempontjából a megtört könyvtárosnő szerepe, mivel ezúttal is a brit titkosszolgálattal van dolga, mint a James Bond filmekben, csakhogy itt nem az igazgatói székben ül, hanem az asztal másik oldalán. A fiatalkori Joant a Kingsmanből megismert Sophie Cookson alakítja, akire igazából semmi rosszat nem lehet mondani, de kiemelkedően jókat sem.

Valahogy az egész filmre ez jellemző: kellemes szórakozást nyújt egyszer, de nincs benne semmi rendkívül. Pedig ebből az alaptörténetből egy hihetetlenül izgalmas kémdrámát is ki lehetett volna hozni. Ebben a formában viszont csak egy beszélgetős filmet kaptunk némi szerelmi bonyodalommal átitatva. De az a mentségére szól, hogy a tipikusan angol miliőt tökéletesen elkapta: aki imádja a tweedzakókat és szövetszoknyákat, a vörös téglás épületeket, a sorházakat, a vidéki vasútállomásokat vagy az esőzésektől súlyos levegőt, és persze úgy általában a brit atmoszférát, nem fog rossz szájízzel visszagondolni a vörös kémnő történetére.