Az utolsó mohikán

2019. augusztus 09. - Péntek Tünde

„Hosszú életem reggelén boldognak és erősnek láttam népemet, s mielőtt estém elérkezett volna, holtan kellett látnom az utolsó mohikánt.” – így zárul a világ egyik legismertebb indiánregénye. Aki pedig az 1992-es feldolgozást is látta, biztosan az emlékezetébe vésődött a monumentális befejezés. Meg úgy az egész film.

James F. Cooper 1826-ban íródott regénye alapján készült a film, ami még abban az időben játszódik, amikor Anglia és Franciaország egymás ellen háborúzott Amerikában. Az örökös csatározás megosztotta az indián törzseket is, és arra kényszerítette őket, hogy állást foglaljanak valamelyik fél mellett. A történet szerint Sólyomszem, a mohikánok között nevelkedett sápadtarcú, beleszeret egy angol tiszt lányába, Corába. A huron Maguának is szüksége van a lányra és húgára, hogy sakkba tudja tartani velük az angolokat. Akár úgyis összefoglalhatnánk egy mondatban az eseményeket, hogy a film Sólyomszem, Csingacsguk, Unkasz, Alice és Cora véget nem érő, vadregényes kalandjairól szól.

Viszont ebből a szimpla történetből olyan ragyogó alkotás született, ami egyedülálló és időtálló alkotássá vált - a kilencvenes évek egyik legjobbjává. Michael Mann műve több ponton eltér az eredeti könyvtől, így alapvetően egy romantikus film lett az indiánregényből, de van benne bőven akció, dráma és még egy kis humor is. Persze a párbeszédek időnként némileg bárgyúak (a nagy hollywoodi produkciókban szokásos egyszerű érthetőség kedvéért), de a színészi alakításoknak köszönhetően teljesen hitelesnek hatnak az adott környezetben.

Érdemes egy kicsit beszélni Az utolsó mohikán történelmi hátteréről is. A történet szerint 1757 -ben járunk, éppen egy évvel azután, hogy kirobbant a hétéves háború (1756-1763). Winston Churchill szimplán "a valódi első világháborúnak" nevezte ezt, mivel a történelem során először fordult elő, hogy szinte minden kontinensen harcoltak ugyanazon konfliktusból kifolyóan. Az egyik oldalon Anglia állt, az akkoriban megerősödő és nagyhatalommá váló Poroszországgal szövetségben, míg velük szemben Franciaország viselt hadat, összefogva Ausztriával és Oroszországgal. A háború Európában bizonyos vitatott területekért folyt (például Poroszország - Ausztria közt Sziléziáért), Amerikában és Ázsiában pedig a legértékesebb gyarmatterületek (India, Amerika) birtoklása volt a tét.

James F. Cooper ebbe a történelmi környezetbe helyezte kalandregényét, amely annyira népszerű lett, hogy több játékfilm készült belőle, de rajzfilmsorozat formájában is megtekinthető. Az első filmváltozatot 1920-ban mutatták be, amit további nyolc feldolgozás követett - köztük egy román-francia koprodukció is található Ultimul Mohican címmel. Most pedig egy televíziós sorozat előkészületei zajlanak, amit az a Cary Fukunaga irányít, aki a True Detective sorozat lehengerlő első évadát rendezte, illetve most éppen az új James Bond filmet forgatja. De ne szaladjunk ennyire előre, minden kétséget kizáróan az 1992-es mohikán film aratta az eddigi legnagyobb közönségsikert – zenéje pedig nemcsak Oscar-díjat nyert, de a kilencvenes évek legnépszerűbb soundtrack-je volt.

Michael Mann rendező nem vette félvállról a munkát. Elsőként megnyerte a főszerepre a friss Oscar-díjas Daniel Day-Lewis-t, aki már akkor is inkább valódi színművésznek számított, semmint mainstream mozik sztárjának – Az utolsó mohikánig egyetlen nagy költségvetésű hollywoodi produkcióban sem vállalt szerepet. Viszont ő is meglátta a forgatókönyvben azt a pluszt, ami kiemelte Az utolsó mohikánt az átlagos amerikai kalandfilmek közül. Elhivatottságát pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy a forgatás előtt nem csak katonai kiképzésen vett részt (A szakasz és a Ryan közlegény megmentése színészeit is felkészítő Dale Dye edzette), hanem megpróbálta kiismerni a vadonélés és a nyomkövetés fortélyait. Hetekig sátorban élt Alabamában, vadászott, halászott, zsákmányát megnyúzta – ha pedig nem fogott semmit, akkor nem evett. Szabadidejében egy kenut is épített magának. A tomahawk hajítást mesterfokon űzte, illetve a forgatás alatt végig a flintlock puskájával az oldalán járt, még a karácsonyi vacsorára is magával vitte.

Az eredmény pedig magáért beszél, ebben a filmben nem Daniel Day-Lewist, az Oscar díjas, kissé sznobnak tűnő angol értelmiségit, a költő és színésznő fiát látjuk, hanem a vadonban élő, azzal együtt lélegző, szikár és kemény férfit, akit megedzett az élet és az ezzel járó, mindennapos harc. Viszont az elhivatott színész szervezetében nem múlt el nyom nélkül a megfeszített munka: a forgatás után klausztrofóbiája és enyhe hallucinációi miatt orvosi kezelésre szorult. Egyik kollégájának pedig a következőképpen jellemezte Az utolsó mohikán forgatásával kapcsolatos érzéseit: „Leszoktam a dohányzásról, de ez a film újra függővé tett.”

Ráadásul Day-Lewis és a rendező szépen egymásra találtak, mivel Michael Mann is mindenben a tökéletességre törekedett, az összes jelenetet nagyjából hússzor vette fel, drága díszleteket csináltatott – csak a William Henry erőd került 6 millió dollárba, az 1992-es árfolyamon - és kora reggelig dolgoztatta embereit. Az anekdota szerint egy hajnalig húzódó munkanapon egyszer csak felkiáltott: „Ki kapcsolta fel azt a sárga lámpát? Azonnal oltsátok el!” A díszlet távolabbi részéből pedig megérkezett a válasz: „Az a Nap, Michael, semmi gond.”

Éppen a mindenre kiterjedő hitelessége és minősége miatt nem avult el a film a mai napig. A játékidő során látott házak, vagy az ostromlott erőd nem stúdiódíszletek voltak, hanem ott épültek a helyszínen, valódi fából. Az indiánokat ténylegesen amerikai őslakosok játszották, legyen szó nagyobb szerepekről, vagy éppen statisztákról - ami korábban nem számított bevett gyakorlatnak. Összességében 900 indiánt alkalmaztak a forgatás során. De a fegyverekre is nagy figyelmet fordítottak: a késes-tomahawkos harcmodort, illetve az összecsapások koreográfiáját egy 18. századi szablya tankönyv alapján alkották meg, az indiánok ruházatához, tetoválásaihoz, harci díszeihez pedig korabeli festmények adtak ihletet. Az abban az időben készült tájképfestők munkái szintén komoly inspirációt jelentettek Dante Spinotti operatőrnek: a hatalmas vadonban eltörpülő emberi alakok, a varázslatos szépségű hegyek, völgyek, a vízesések ábrázolása mind hasonlóak ezekhez a korabeli tájképekhez. A hitelességet még tovább fokozta, hogy nem nagyon használtak mesterséges megvilágítást, ennek megfelelően csodálatosan szép gyertyafényes jeleneteket, nappal is árnyékba burkolózó szobabelsőket láthatunk – ami szintén egyedülálló megoldásnak számított akkoriban.

A rendkívüli alaposságnak köszönhetően el is szaladt a költségvetés: a 7 millió dollárra tervezett kiadások a forgatás végére 33 millióra rúgtak. A gyártó 20th Century Fox stúdió kifejezetten azért alkalmazott egy embert, hogy megakadályozza, hogy a direktor túl sokszor vegyen fel egy-egy jelenetet - ezzel visszafogva a költségeket. Nem meglepő módon a rendezői változat jó hosszú lett, első körben három órásra sikerült a film, amelyet végül egy órával lerövidítettek, mire a mozikba került. 2001-ben kijött DVD-n a bővített változat, viszont az is csak pár perccel hosszabb az eredetinél, tehát sajnos nem lehet tudni, hogy milyen nagyszerű jelenetek maradtak végül a vágóasztalon. Így vagy úgy, de Az utolsó mohikán egy izgalmas, fordulatos, gazdag látványvilággal, illetve történelmi hűséggel felruházott, könnyen átélhető kalandfilm, amely igazi filmélménnyel ajándékozza meg a nézőket. Ritka kincs az ilyen.