Az

2019. december 01. - Péntek Tünde

2017-ben a Stephen King nagysikerű regénye alapján készült Az jött, látott és letarolta a világot. Bevételeit illetően minden idők legsikeresebb horrorja lett, a nézők és kritikusok is többnyire pozitívan nyilatkoztak róla. Többnyire. Idén megérkezett a befejező rész is, amivel kapcsolatban még inkább megoszlottak a vélemények.

Ha elfogadjuk, hogy Stephen King a horror királya, akkor azzal sem állunk távol a valóságtól, hogy az Az az író legmonumentálisabb regénye – még akkor is, ha 1986-ban íródott, és azóta kiadott még jó pár emlékezetes könyvet. Míg a tipikus King-regény egy konkrét félelemre építkezik, addig az Az egyben hozza az összeset, ahogy Pennywise, a bohóc karaktere is maga A Félelem. Ráadásul a magyarul csaknem ezernégyszáz oldalnyi regény története hatalmas ívet ír le mind időben, mind térben, a horrorbohóc létrejöttének és a benne munkáló erők évszázados harcának bemutatásával pedig gyakorlatilag egy horroreposszá válik.

A történet szerint a viharos múltú kisvárosban, Derryben egy csapat kiközösített tinédzser rájön, hogy a 27 évente bekövetkező városi tragédiák nem a véletlen művei: a csatornák mélyén egy bohócmaskarába bújtatott titokzatos szörnyszülött tér rendre vissza, hogy az általa kiválasztott gyerekeket a legnagyobb félelmeik képében csalja kelepcébe. Főhőseinket pedig iskolásként majd, felnőttként, 27 évvel később is sanyargatja Pennywise.

Az argentin Andres Muschietti új adaptációjában - volt egy 1990-es tévés minisorozat is -, Az története a regényhez később jóval később, az 1980-as évek végén kezdődik, ami sok mindent meg is változtat. „A regényben a gyerekek az 1950-es években élnek, ezért a félelmeiket megtestesítő szörnyek főleg a filmek világából érkeztek, mint a Farkasember, a Múmia, Frankenstein teremtménye vagy Drakula. Az én megközelítésem más volt, én sokkal mélyebb félelmeket akartam előhozni, amelyek okozói nem filmes szörnyek, hanem gyerekkori traumák.” – nyilatkozta a rendező. És persze az új idősík jó kis retró érzést is ad a filmnek BMX biciklikkel, walkmanekkel és pár New Kids on the Block poénnal.

Az Az kapcsán folyton arról beszéltek, hogy elképzelhetetlenül félelmetes, pedig a klasszikus értelemben vett horrorként abszolút nem működik. Muschietti a páratlan ijesztgetés adta lehetőségeket feláldozta a rendhagyó dráma oltárán, eredménye pedig egy lélektani thriller és egy önmagában érdekes pszichológiai esettanulmány lett. Kaptunk egy durva felnövéstörténetet, ahol az egyik gyereknek a túlzottan ragaszkodó anyjától kell elszakadnia, egy másiknak az őt bántalmazó 15 éves sráccal kell életre-halálra megküzdenie, a harmadiknak pedig az őt megrontó apjával kell leszámolnia. Na meg emellett ki kell nyomozniuk a gyerekeket elrabló bohóc rejtélyét is.

Pennywise karaktere helyett a srácokra helyeződött a hangsúlyt, a film legnagyobb terrorját a gyerekek és az ő személyes tragédiájuk okozza, így pedig a bohóc figura végtelenül ostoba és hatástalan lett. Bill Skarsgard játékába hiba nem csúszott, ellenben a film módszereibe, amivel a frászt akarta hozni a nézőre már igen. Alapjában véve a film nagyon innovatív megoldásokat mutatott be a hangulatteremtést illetően, viszont az ijesztgetés szempontjából mintha éveket ugrott volna vissza az időben. Kicsit olyan benyomást keltett az egész, mintha a rendező tisztában lett volna azzal, hogy 2017-ben feljebb ment a nézők ingerküszöbe annál, hogy egy nonstop vihogó bohóctól féljenek. Így mindezt azzal kompenzálták, hogy számos ijesztgetésre lehetőséget adó jelenetet tudatosan billentettek át egy komolytalanabb hangvételbe. A humor és félelem kettőssége remekül képes együttműködni, ám kohézió helyett itt valami nagyon zavaros eredmény született.

Andy Muschietti filmjében a fiatalos színészgárda és Derry egészen különös atmoszférája valamennyire el tudta vinni a hátán a dolgot. A legnagyobb trükk az az egészben, ahogy meglovagolja a manapság igen divatos retróhullámot: megkapjuk a nyolcvanas évek iránti jelenlegi őrületet a kazettás magnókkal, a számológépes karórákkal, na meg a Steven Spielberg és Stephen King minden kliséjét egybegyúró Stranger Things nosztalgiavonatával (ahonnan az egyik szereplőt, Finn Wolfhardot át is emelték, hogy a legviccesebb sorokat kapja meg a filmben).

Nem mondom, lehet szeretni a film humorát, hangulatát a srácok közötti kémiát, a szabadszájúságot, a komolyabb hangvételű és valós problémák érintését, ám a lényeg, amiért ez az egész megszületett, egyszerűen hiányzott és félrecsúszott. A két rész összesen 5 órányi programot kínál, amelyen erősen érződik, hogy túl lett tolva – a kevesebb akár több lehetett volna. Horrornak gyenge, gyerekfilmnek nem való, drámának komolytalan. Ez – pontosabban Az – a bohóc senkinek sem okoz álmatlan éjszakákat.