Az új-zélandi független filmesként kezdő Taika Waititi a Thor: Ragnarök rendezése után végleg betört Hollywoodba, és a belé vetett bizalmat azzal hálálta meg, hogy egyből elővette az egyik legsúlyosabb történelmi traumát, hogy leöntse azt a rá jellemző játékos humorral. A sztorit felvázolva mindenki számára érthetővé válik, hogy miért gondolják sokan a direktor alapötletét túlzásnak és provokatívnak.

Taika Waititi legújabb filmjének főhőse a 10 éves Jojo, aki mindent tud a zsidókról: hogy szarvuk és kígyónyelvük van, továbbá képesek megtámadni az ember elméjét. Képzeletbeli barátja maga Adolf Hitler és a kisfiú alig várja, hogy a Hitlerjugend tagjaként egyszer majd ő is elfoghasson egyet az árják legnagyobb ellenségéből, majd a legfőbb vezér személyi testőrévé váljon. Azonban egy baleset keresztül húzza számításait, és miközben otthon lábadozik, rettenetes felfedezést tesz: az anyja egy hús-vér zsidó lányt rejteget a falak mögött. A saját családja veszélyeztetése miatt nem adhatja fel a titkos lakót, így kénytelen őt jobban megismerni, ami egyre keményebb próbák elé állítja a náci jelszavakra épülő világképét.

Merész vállalkozás a II. világháborút humorosan feldolgozni és örök érvényű kérdés, hogy szabad-e viccelni Hitlerrel és a német fasizmussal. Charlie Chaplin erre már 1940-ben igennel felelt A diktátorral, és számtalan filmes követte a példáját, A producereket rendező Mel Brookstól kezdve az Iron Sky-filmek alkotógárdájáig – vagy gondoljunk csak Az élet szép-re. A téma érzékenysége miatt sokan tartják ízléstelennek az ilyenféle poénokat, de a náci szatírák kiválóan alkalmasak arra, hogy megfosszák erejüktől a történelmi rémalakokat. A humornak pedig csak egyetlen szabálya van: mindig felfelé kell ütni. Ezt Waititi is nagyon jól tudja, és élvezettel neveti ki a nácizmust, de az elszenvedőihez végtelen empátiával viszonyul.

Persze mindezt alapos előkészületek előzték meg, mivel már tíz évvel ezelőtt megfogant Waititi fejében, hogy adaptálni kellene Christine Leunens Cellába ​zárva című regényét. Mire eljutott odáig, hogy a Fox Searchlight égisze alatt elkészítette a filmváltozatot, lényegében csak a könyv legalapvetőbb történeti elemeit tartotta meg, és teljes egészében a saját jellegzetes stílusára formálta az alapanyagot - kezdve azzal, hogy vígjátékot csinált az eredetileg meglehetősen sötét sztoriból. A hangnemváltás pedig bevált. Egyszerre képes kifigurázni bármit, ugyanakkor kellő drámaisággal kezeli az eseményeket, ahol szükséges – és tökéletes arányérzékkel vált a kínos és komoly pillanatok között.

A rendező több alkalommal is bizonyította már, hogy remekül ért a gyerekek nyelvén. Korábbi munkáinak főszereplői (úgymint a Boy vagy a Vademberek hajszája) is olyan kisfiúk voltak, akik önmagukat keresték, illetve a saját helyüket a világban. Jelen alkotás hőse nem különbözik tőlük, a változást pedig a zsidó lány megismerése hozhatja el életében. Kikövetkeztethető a konklúzió a valószerűtlen párosról, akik megkedvelik egymást, de a filmet nem lehet ilyen szimplán beskatulyázni.

Waititi ezzel a morbid, szatirikus ötletével teremt egy sajátos, a feje tetejére állított, alapvetően nagyon vicces világot, és végig következetesen meg is marad benne. Mindent úgy ábrázol, ahogyan azt egy kisgyerek látja. És számára a Hitlerjugend tábora alapvetően nem tér el egy zsákbanfutós-szaladgálós gyerekzsúrtól, az ország idealizált, rajongott vezetője nyilván egy nagyon kedves bácsi, aki mindent tud, ha egyszer annyira nagyra tartják, a gránátok dobálása pedig olyan lehetőség, mint biciklizés egy menő bringával. Waititi szakít azzal a hagyománnyal, hogy a tragikus eseményeket legalább egy kicsit tragikusan kellene ábrázolni, és tulajdonképpen épp ezzel világít rá a dolog hátborzongató mivoltára: arra, hogy mit fogad el természetesnek, izgalmasnak és jópofának egy a világról alkotott saját tudással még nem rendelkező gyerek. Azt, amiben felnő, és ha nácik között nő fel, akkor mesekönyv helyett marad a zsidógyalázó kifestő.

Ez a morbid gátlástalanság lesz az, ami új irányt, meghökkentő és magával ragadó hangvételt tud adni a filmnek: a sok vicceskedés után hirtelen tragikus irányt vesz a történet – és ez nagyon jót tesz neki, akárcsak az a visszafogottság és elegancia, ahogyan Waititi ezt a fordulatot ábrázolja. Mindez ad egy kis mélységet a filmnek, mivel előtte nagyrészt arról van szó, hogy a náci kisfiú szépen lassan rájön, hogy egyrészt a padláson lakó zsidó lány is érző ember, másrészt, hogy emiatt ő nem lehet a patás ördög, harmadrészt pedig, hogy a nácizmus talán mégsem olyan jó dolog.

A megvalósítás pedig kifogástalan. Az operatőri munkától kezdve a színészekig minden egyensúlyban van. Scarlett Johansson szokás szerint remekel, a veteránt és kiképzőtisztet alakító Oscar-díjas Sam Rockwell ezúttal is felejthetetlenné varázsolja a karaktert, a zsidó lány szerepében Thomasin McKenzie szépségével és kedves kisugárzásával beragyogja a vásznat, Roman Griffin Davis pedig tökéletesen hozza a belső vívódásokkal teli kisfiút. És nem utolsó sorban a félig maori, félig zsidó származású rendező alakítja Adolf Hitlert, és szabályosan lubickol a tíz éves gyermek fejéből kipattant diktátor karakterében. Arra a kérdésre, hogy miért vállalta el a szerepet, többféle választ adott Waititi: egyrészt nem talált senkit, aki eljátszotta volna, másrészt véleménye szerint, ha egy képzett színész alakította volna Hitlert, aki tényleg ért is a színészkedéshez, az más irányba terelte volna a filmet. És még azzal is poénkodott egy talk show-ban, hogy igazából teljesen irreleváns, hogy ő maga formálja meg Hitlert, hiszen túlságosan jóképű hozzá.

Taika Waititi filmjét nem kevesebb mint hat Oscar-díjra jelölték és a legjobb adaptált forgatókönyvért járó szobrocskát Waititi meg is kapta. A rendező újfent megmutatta, hogy a hibbantság képes együtt létezni a fajsúlyos tartalommal, noha talán nem mindenki számára befogadható ez a hangvétel. De érdemes meglátni, hogy a polgárpukkasztó történet mögött egy megható és giccsmentes szatíra rejtőzik, amely arról szól, hogy a szeretet legyőzi a gyűlöletet. Waititi azt próbálja ezáltal közvetíteni a világnak, hogy figyeljünk oda egymásra, és azzal, hogy mindezt egy gyermek szemszögén keresztül mutatja be, jelzi: a gyűlölet nem velünk született, hanem belénk nevelt viselkedésforma. 

Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit, 2019)

német-amerikai háborús film, 108 perc

Rendező: Taika Waititi

Főszereplők: Roman Griffin Davis, Taika Waititi, Thomasin McKenzie, Scarlett Johansson, Sam Rockwell, Rebel Wilson