„Erőszak segítségével elérhetővé válhatnak bizonyos célok, de mindig valakinek a kárára, sérelmére. Bár ily módon megszüntethetünk olykor egy problémát, ám mégis teremtünk helyette egy újat. A gondok, a konfliktusok végtelen megoldásában leghatékonyabban az emberi értelem, megértés és a kölcsönös tisztelet segíthet.” (A 14. dalai láma)
A világ legnyugodtabb országa zord és mégis fenséges vidéken terül el – ám jelenleg már csak a hívők szívében él. Tibet önállóságának utolsó éveit (a második világháború időszakát és a kínai felszabadítási hadsereg 1950-es invázióját) tárja elénk Jean-Jacques Annaud nagy sikerű filmje, amely egy európai ember szemszögéből mutatja be a legendás tájat és annak misztikumát.
Az osztrák Heinrich Harrer és társai 1939-ben India északi részén próbálják meghódítani a világ egyik legmagasabb csúcsát, a Nanga Parbatot, amikor utoléri őket a világégés szele. A háború kitörésekor az angolok hadifogolytáborba viszik őket a Himalája lábánál lévő Dehradun városába. Többszöri próbálkozás után 1944-ben sikerül megszökniük a fogságból és majdnem 2 évi bujdosás és gyaloglás után átkelnek a Tibeti-fennsíkon és egyúttal a tibeti határon. Először visszafordítják őket Indiába, végül eljutnak Lhászába, a tiltott városba, Tibet szent fővárosába, ahol szívélyesen fogadják őket. A tizennégy éves dalai láma élénk érdeklődést mutat Harrer iránt. Mivel addig nemigen fordult meg ezen a földön idegen, felkérik az osztrák hegymászót, hogy legyen a dalai láma tanára: tanítsa angolra, földrajzra és a nyugati világ szokásaira. Az együtt töltött idő során Harrer szoros barátságba kerül a spirituális vezetővel, és az önző és arrogáns hegymászó élete is megváltozik a találkozástól…
Az izgalmas kalandfilm megtörtént eseményeket dolgoz fel, az osztrák hegymászó, Heinrich Harrer azonos című életrajzi könyve alapján készült. A Hét év Tibetben című film hiteles képet nyújt a férfi tibeti éveiről, azonban mégsem ismerjük meg teljes körűen Harrer mozgalmas életét. Például azt is érdemes tudni az osztrák hegymászóról, hogy 1933-ban belépett a náci pártba, de nem folytatott politikai tevékenységet, habár az SS-nek is tagja volt. Ezt az elhatározását később fiatalkori tévedésnek tartotta. A német hatalom propagandacélokra használta Harrer azon sikerét is, hogy 1938-ban részt vett abban a hegymászó csoportban, amelynek először sikerült meghódítania a Berni-Alpokban lévő Eiger hegy északi falát, az úgynevezett halálfalat. Egy évvel ezután következett a filmből is ismert himalájai expedíció. Harrer 1951-ben tért vissza Európába, és megírta kalandos útjának a történetét: a könyvet több mint félszáz nyelvre lefordították. Élete további részében még több expedícióban is részt vett, és több dokumentumfilmet is készített. 1983-ban ismét ellátogatott a megszállt Tibetbe, amelyről egy újabb könyvet is írt. Az 1959-ben Tibetből elmenekülni kényszerült dalai lámával Harrer 2006-ban bekövetkezett haláláig tartotta a kapcsolatot.
1989-ben korunk egyik legkiemelkedőbb vallási vezetője, Őszentsége, a dalai láma Nobel-békedíjat nyert tevékenységéért. Ekkortájt már egyre inkább szakított a titokzatossággal és az őt övező homállyal, kilépett a nagyvilág és a politika porondjára, közvetítővé és béke-nagykövetté vált. Innentől a filmművészet is egyre intenzívebben fordult az eddig elzárt keleti (pl. kínai vagy tibeti) kultúrák felé, így született meg Bernardo Bertolucci Az utolsó császár-ja, de ezt az áramlatot követi Martin Scorsese Kundun című filmje, amely nemcsak ugyanabban az évben látott napvilágot, mint a Hét év Tibetben, de szintén a dalai láma életéről mesél a nézőknek.
A kortárs kitekintésben érdemes azt is megemlíteni, hogy pontosan egy évvel a Hét év Tibetben előtt mutatták be Anthony Minghella 9 Oscar-díjat nyert filmjét, Az angol beteget. Ha végiggondoljuk, a két mű rendkívül hasonlít egymásra: Almásy László gróf szenvedélye a sivatag (akárcsak Harreré a hegymászás) és sorsfordító, történelmi események sodrába kerülnek a távoli tájakon – mindezt a néző rendkívül romantikus köntösbe csomagolva, igazi hollywoodi stílusban kapja meg. Az is közös a két férfiben, hogy mindketten viaskodnak származásukkal, náci kollaboráció vádjával is szembesülnek, és persze a karakterfejlődés is hasonló: száműzöttségükben és hontalanságukban kerülnek egy ismeretlen aura vonzásába, amely alapjaiban rengeti meg addigi világképüket. További érdekesség a tájidegen, ámde annál beszédesebb zene: míg Almássy László Sebestyén Mártát hallgat a sivatagban, addig a dalai láma zenedobozából Claude Debussy Holdfénye szól.
Az előző sort folytatva, ha a pletykáknak lehet hinni, a Hét év Tibetben főszerepére is komoly eséllyel pályázott Ralph Fiennes – akárcsak Richard Gere és Daniel Day-Lewis is. Végül Brad Pitt lett a befutó, aki abból a szempontból is tökéletes volt a szerepre, hogy 34 évesen játszotta el a hegymászót, és Harrer szintén ugyanennyi idős volt, amikor megismerkedett a dalai lámával. Egyébként Harrer a filmbeli önmagát látva a következővel viccelődött: „Brad Pitt borzalmas választás volt, én sokkal jobban néztem ki nála.”
Habár Richard Gere végül nem szerepelt a filmben, megtette azt a szívességet a producereknek, hogy továbbította a forgatókönyvet jó barátjának, a dalai lámának, aki nagyon elégedett volt a koncepcióval és áldását adta a mű elkészültére. Nem hinném, hogy bárkit is meglep, hogy Kínában már nem fogadták ilyen örömmel és lelkesedéssel a Hét év Tibetbent. A kommunista országban sosem mutatták be a filmet arra hivatkozva, hogy a kínai katonákat durvának és agresszívnek mutatja be és túlzottan elfogult a dalai lámával szemben. Emellett a film két főszereplőjét, Brad Pittet és David Thewlis-t örökre kitiltották az országból.
A Hét év Tibetbent jórészt Argentínában forgatták és az Andokban építették fel a filmbeli Lhászát. Viszont a bemutató után 2 évvel a rendező elismerte, hogy titokban, engedély nélkül Tibetben is készítettek felvételeket és ebből 20 percnyi anyag szerepel a két és fél órás filmben – de részleteket nem árult el. Az viszont biztos, hogy az alkotásban is látható, Argentínában legkevésbé sem őshonos jakokat külföldről hozatták be a forgatás helyszínére, és mindegyik állatnak szükséges volt kiállítani fényképes útlevelet, foglenyomatokkal.
A Hét év Tibetben meseszép hegyek közé bújtatott igazi pacifista alapmű. A háború értelmetlenségét, embertelenségét már számtalanszor láthattuk mozgóképekbe öltve, de kétségtelen egy ennyire békeszerető nép szenvedésein keresztül megélve még erőteljesebben hat az üzenet. Igaz, hogy ez a tipikus hollywoodi alkotás nem hatol túlzott mélységekbe, inkább akar csak szép film lenni, de teszi ezt remekül, a megragadóan bemutatott emberi kapcsolatokon keresztül, látványos helyszíni képekbe öntve, nem utolsó sorban pedig John Williams gyönyörű zenei aláfestésével megkoronázva. Megkapó alkotás, amit kár kihagyni és érdemes újranézni.
Hét év Tibetben (Seven Years in Tibet, 1997)
amerikai filmdráma, 139 perc
Rendező: Jean-Jacques Annaud
Főszereplők: Brad Pitt, David Thewlis