A Manderley-ház asszonya

2020. november 19. - Péntek Tünde

„Egy álom már csak Manderley, nem bánthat már a múlt. A bűn, a vágy, s a szenvedés tovatűnt, s a mélybe hullt. Mégis éreztem, folyton ott láttam Rebeccának szellemét, s tudtam megnyugszom, hogyha értem majd, ami volt, az miért történt.”

Daphne Du Maurier nagy sikerű gótikus regénye 1938-ban jelent meg, és mindössze két évvel később maga Alfred Hitchcock dolgozta fel első hollywoodi munkájaként, a szintén fantasztikus Sir Laurence Olivier főszereplésével, amiért kapásból el is nyerte a legjobb filmnek járó Oscar-díjat. Ha nem is ismerjük magát a sztorit, már csak ennyi körítésből is sejthetjük, hogy A Manderley-ház asszonya nem csupán szimpla romantikus dráma, hanem egy sötét és borongós mese, amely krimi és felnövéstörténet is egyszerre.

„Ez a ház a falaival oltalmazóan fogott körül minket. Szerettük egymást ezek között a falak között. Mindez tegnap volt. Ma pedig továbbmegyünk, mások vagyunk, mint tegnap voltunk, talán csak egy árnyalattal különbözünk tegnapi önmagunktól, de mégis mások vagyunk. Soha többé nem lehetünk azok, akik tegnap voltunk.”

A Mandeyley-ház asszonya a nemrégiben megözvegyült Maxim de Winter (Armie Hammer) életét követi nyomon, aki Monte Carlóban megismerkedik a nála jóval fiatalabb, naiv társalkodónővel (Lily James). A Riviérán töltött idő alatt a két fiatal egymásba szeret, így de Winter, kiragadva őt a régi világából, Mrs. de Winterként viszi magával a lányt Angliába, messze földön híres birtokára, Manderley-be. Új otthonában azonban a lányt szerelmes évődések helyett a jéghideg házvezetőnő, Mrs. Danvers (Kristin Scott Thomas) és a régi feleség mindenek felett lebegő szelleme fogadja. A kísértetjárta ház pedig csak úgy hemzseg a sötét titkoktól és a gonoszságtól.

„Milyen szerencse, hogy az első szerelem lázát nem lehet többször megkapni. Mert láz és teher az első szerelem, akármit mondanak is a költők.”

Az ifjú feleség, akinek bravúros módon sosem tudjuk meg a nevét, vidám csitriből előttünk válik megfélemlített feleséggé, majd a férje mellett kiálló, erős asszonnyá. A történet az ő szemszögén keresztül, saját tolmácsolásában sejlik fel előttünk: ahogy az új Mrs. de Winter egyre több részletet ismer meg a ház tragédiájából, úgy kerül egyre több puzzle-darabka a helyére a néző kirakósába. Bár az eredeti regény egyértelmű főszereplője az új feleség, Hitchcocknál például a karizmatikus Laurence Olivier által alakított férj, és a cselekményben is jóval nagyobb szerepet játszó Mrs. Danvers kapja a legnagyobb játékteret.

„Azt hiszem, van egy elmélet arról, hogy az embert a szenvedés jobbá és erősebbé teszi és hogy mindenkinek kell a szenvedés tűzkeresztsége, hogy igazi ember válhasson belőle.”

Akár a könyvre, akár a Hitchcock-filmre gondolunk, A Manderley-ház asszonya kapcsán mindenekelőtt az erős atmoszféra a meghatározó, ami egy gótikus romantikus-lélektani thriller működéséhez elengedhetetlen, hogy a néző egész teste libabőrbe boruljon már csak a ház látványától is. Az mostani változatban viszont sajnos nem kell ettől tartani, hogy bárkit hatalmába kerítenek majd ilyen hátborzongató érzések. A rendezés meglehetősen steril és fantáziátlan ahhoz, hogy berántsa a nézőket a birtokot körülölelő sötét árnyak közé. Hiába a korhűnek szánt díszlet, Manderley nem különleges és nem is misztikus, Rebecca jelenléte pedig a felesleges álomjelenetek ellenére sem érzékelhető. Ahogy Hitchcock is rájött, az eredeti történet erőssége a hangulatában, nem pedig a cselekményében rejlik, ám a mostani filmnek ezt nem sikerült megugrania.

„És amint ott ültem, elgondolkozva, államat a tenyerembe támasztva és az egyik kutya selymes fülét simogatva, egyszerre arra gondoltam, hogy nem én vagyok az első asszony, aki ebben a karosszékben ül, valaki már volt itt előttem, valaki itt hagyta egyéniségének bélyegét a párnákon, a szék karfáján, ahol a kezét nyugtatta. Valaki más töltött már kávét ebből az ezüstkannából, és ivott ebből a csészéből, majd lehajolt a kutyákhoz, éppen úgy, ahogyan most én.”

Igaz, hogy A Manderley-ház asszonya legújabb feldolgozásába a kezdeti romantikus idillt követően szép lassan kúsznak be a lélektani dráma elemei, ám ezek is csupa hagyományos eszközökkel teremtődnek meg. A harmincas évek Angliájának luxusban fuldokló, patinás eleganciája áll szemben a szőnyeg alá söpört sötét titkokkal, a tenger vészjósló morajával, a merev, házon belüli hagyományokkal. Manderley nem csak egy ház, hanem egy lelkiállapot is, ami generációkon át béklyózza meg örökösei életét. A hangulat ugyan átjön a vásznon, a feszültség annál kevésbé. Az az alaktalan rettegés, a rejtély és a baljós előérzetek tapintható fenyegetése hiányzik belőle, melyet Hitchcock egy angol villásreggeli mellé is oda tudott tenni az asztalra. Ha belegondolunk, filmjeiben csak igen ritkán látunk vért, szinte kizárólag a pszichénkre, a képzeletünkre hat remekműveivel, és A Manderley-ház asszonya pontosan olyan történet, ami éppen ezt követeli meg.

„Előttünk a manderley-i országút. Fejünk fölött a koromfekete égbolt, amely a látóhatár szélén már nem volt fekete. Bíborvörös volt, mintha vérrel öntözték volna meg. És pernyét csapott az arcunkba a sós tengeri szél…”

Az ódon ház baljóslatú belseje eleve adja magát atmoszférateremtésre, viszont a rendező sok helyen a színészeire hagyatkozik, hogy átadják a cselekmény által megkövetelt lelki folyamatokat. Azonban sajnos ők sem voltak megfelelően instruálva, mivel a főhősnőt játszó Lily James meglehetősen vérszegény alakítást nyújt, és Armie Hammer is meglepően jellegtelen Mr. de Winterként tündököl a csodás díszletek között. Egyedül talán csak Kristin Scott Thomas mutatott valami emlékezeteset, de a pengére szorított szájával, az őrület jegyeit a felszín alól folyamatosan éppen csak felvillantó tekintetével, a helyzet követelte mesterkélt mosolyával sem tudta megmenteni a filmet a kárhozattól.

„Valaki voltam. Felnőtt. Azt a kislányt, aki félénken és zavartan áll a szalon ajtajában, és zsebkendőt tépeget, mialatt belülről hangos zsivaj hallatszik ki, ezt a zavart, félszeg kis iskolás lányt elfújta a szél.”

Mindezek ellenére mégsem mondanám, hogy A Manderley-ház asszonya 2020-as feldolgozása hiábavaló lett volna. El kell ismerni, hogy a képi világa teljesen rendben van, és a Monte Carlóban játszódó jelenetek kifejezetten jól sikerültek. Emellett még az is a film javára válik, hogy a rendező hű maradt a könyvhöz, és Hitchcockkal ellentétben nem próbálkozott meg egy alternatív befejezéssel: nem mentett fel tettei súlya alól senkit sem, amikor végül mindenről lehullt a lepel. Egyébként meg, ha nincsenek túl nagy előzetes elvárásaink A Manderley-ház asszonyával kapcsolatban, netán az eredeti alapanyagot sem ismerjük, a végén még egész jól szórakozhatunk rajta.