007 Nincs idő meghalni

2021. október 13. - Péntek Tünde

Nem kevesebb, mint hat évet kellett várni a 25. Bond-film, a 007 Nincs idő meghalni premierjére, ráadásul abból kettőt úgy, hogy a film gyakorlatilag készen volt, ám a Covid miatt nem lehetett bemutatni, közvetlenül az újranyitás után pedig nem érte volna meg azonnal előrukkolni vele. De Őfelsége titkosügynöke csak begördült a mozivásznakra Aston Martinjával, hogy egy utolsó felejthetetlen kalandra vigye el a nézőket.

Már maga a főszereplő megtalálása sem volt egyszerű. Ugyanis Daniel Craig annak idején csupán négy rész – a Casino Royale (2006), A Quantum csendje (2008), a Skyfall (2012) és a Spectre (2015) – forgatására írta alá szerződését. A negyedik film bemutatója után kategorikusan kizárta a folytatás lehetőségét, és a Time Out magazinnak adott interjúja legendássá vált:

Hogy még egy Bond-filmet forgassanak velem? Na ne! Inkább összetöröm ezt a poharat, és az üvegszilánkkal felvágom az ereimet. Két éven át éjjel-nappal a filmen dolgoztam, 47 évesen fél évig kellett gyúrnom, hogy megfelelő fizikai állapotba hozzam magam, ezt még egyszer biztosan nem csinálom végig. Kész, befejeztem. Minden, a Bond-figurával kapcsolatos gondolatomat, ötletemet, elképzelésemet beletöltöttem a Spectre-be, a Bond-tartály kiürült. Halvány fogalmam sincs, mivel rukkolhatnánk ki a következő részben. Kimennénk az űrbe? Ezt a poént már elsütötték a Holdkeltében.

Persze végül egy 25 millió dolláros ajánlat hozzájárult a kategorikusnak tűnő döntése megváltoztatásához és rábírta, hogy még egyszer utoljára magára öltse a 007-es szmokingját. Hogy ez a búcsú kinek hogyan tetszik, egyéni ízlés kérdése, viszont a készítők mindent megtettek azért, hogy minél érzelmesebb legyen és semmin sem spóroltak: sem a kütyükön, sem a kikacsintásokon, sem a tisztelgéseken, sem a fordulatokon, sem a játékidőn.

James Bondtól úgy váltunk el a 2015-ös Spectre - A Fantom visszatérben, hogy rács mögé juttatta régi ellenfelét, Ernst Stavro Blofeldet (Christoph Waltz), és rátalált a szerelemre egy másik ellenfele, Mr. White lánya, Madeleine Swann (Léa Seydoux) oldalán. Így a Nincs idő meghalni azzal kezdődik, hogy mindezt felborítja, majd egy új ellenfelet mutat be. Ő a titokzatos Lucifer Safin (Rami Malek), aki egy különleges, „személyre szabható” fegyver birtokába jut, és akinek személyes elszámolnivalója van, némi meglepetésre ezúttal nem Bonddal, de nyilván belekeveredik az ügybe az időközben visszavonult 007-es is. Kissé megnehezíti hősünk dolgát, hogy az MI6 is a feje tetejére állt, a helyére lépett, egy fiatal, fekete női 007-es (Lashana Lynch), aki kezdetben csak a riválist látja benne, és M (Ralph Fiennes) sincs meggyőződve arról, hogy újra csatasorba kellene állítania Bondot.

A Daniel Craig nevéhez fűződő öt Bond-filmnek megvan az a sajátossága a korábbi húsz résszel ellentétben, hogy miközben az előzőek önmagukban is megállták a helyüket, egyik sem következett a másikból, addig a Casino Royale, A Quantum csendje, a Skyfall, a Spectre és most a Nincs idő meghalni nagyon is összefügg és egy egészet alkot. Az utolsó felvonás elvarr minden szálat, ami korábban nyitva maradt, és a maga 163 percével minden idők leghosszabb Bond-filmje lett, melynek a főcíme is csupán a 25. perc környékén kúszik be.

Viszont a szemfüles nézőknek feltűnhet, hogy nemcsak az előző négy rész fináléja lett a Nincs idő meghalni, hanem megidézi a legsikeresebb régi 007-es filmeket. Teszi ezt például azzal, hogy a visszavonult titkosügynök életében akkor kezdődnek a bonyodalmak, amikor épp Jamaicán tölti jól megérdemelt pihenését, pontosan ott, ahol az 1962-es Dr. No-ban először láthattuk bevetésen – akkor még a tavaly elhunyt Sir Sean Connery alakításában. De a nagy elődökre nyíltan utal már maga a cím is, ugyanis az Őfelsége titkosszolgálatában betétdala éppen arról szól, hogy „miénk a világ összes ideje”. És persze azt se felejtsük el, hogy a legutóbbi 007-filmekben az ellenfelek mind a Spectre nevű, eredetileg Ian Fleming Tűzgolyó című regényéhez kitalált nemzetközi terroristaszervezet tagjai voltak, Bond pedig részről részre megölt valakit közülük. Végül eljutott ősellenségéhez, Ernst Stavro Blofeldhez, akit a régebbi Bond-filmekben Donald Pleasance és Telly Savalas is eljátszott már. A legutóbbi felvonásban pedig a kétszeres Oscar-díjas Christoph Waltz alakította őt.

A Nincs idő meghalni tehát egyszerre próbál meg tradicionális Bond-mozi lenni annak minden kütyükkel, őrült gonoszokkal tarkított szélsőségével együtt és kedvezni a Craig-éra földhöz ragadt stílusához. Viszont érezhető a rendezőváltás, Fukunaga Bond-világa minden korábbinál futurisztikusabb és a feje tetejére állít mindent, ami korábban evidens volt. Például a politikai korrektségre különösen érzékeny mai korszellem elvárásai egy percig sem erőltetett formában jelennek meg, és a "Bond-lányokként" is hivatkozott kötelező jó nők (Léa Seydoux, Ana de Armas) is olyan funkciót töltenek be, hogy eszünkbe sem jutna üres biodíszletként tekinteni rájuk. Ami pedig Bond karakterét illeti, nos, már ő sem az a tipikus csapodár, szoknyavadász alkat, de előzetesen nem is lőnék le semmilyen poént, bőven lesz alkalom őt számára is meglepő, új oldaláról megismerni.

A Nincs idő meghalni nem is egy olyan bátor húzást tartalmaz, ami eltér az eddig látottaktól és biztosan megosztja majd a nézőket. És miközben ez a sorozat történetében egyedülálló kísérlet önmagában is megkülönbözteti a mostanit a többi Bond-filmtől, abból szempontból is kifejezetten különös és emlékezetes darab, hogy szó esik benne vírusokról, karanténról, oltásokról, holott Fukunaga már 2019-ben leforgatta. Ez a kissé bizarr és hátborzongató vonás még inkább hozzájárul a film egyedi atmoszférájához és abszolút felejthetetlenné varázsolja.

A Nincs idő meghalni további egyedisége, hogy nemcsak egy gonosz karakter szerepel benne, hanem egyszerre kettő is, akik ráadásul egymásnak is az ellenfelei. Ám úgy tűnik, hogy ez már kicsit sok volt a forgatókönyvíróknak, ugyanis egyiküknek sem sikerült kifejezetten jó szerepet írni. A Christoph Waltz alakította Blofeld csupán egyetlen jelenetet kapott, ami meglehetősen kevésnek bizonyult, még akkor is, ha kifejezetten élvezetes volt nézni az osztrák színész zseniális játék.

Bond másik ellenlábasa, Lucifer Safin sem töltött túl sok időt a vásznon. Ahhoz képest, hogy minden idők egyik legijesztőbb Bond gonoszának belépőjét tudhatja magáénak, legalább egy órára el is tűnt a vászonról és amikor visszatért, akkor sem tudtunk meg túl sok dolgot róla. Igazából az indíttatásai sem derültek ki, de még az sem, hogy mitől torzult el az arca – az pedig további kérdéseket vet fel, hogy a filmben láthatjuk egy visszaemlékező, majd egy 15 évvel későbbi jelenetben is, és egy percet sem öregedett, pontosan ugyanannyi idősnek tűnik, mint az a felnőtt szereplő, akinek gyerekkori emlékei között feltűnt már akkor is nagykorúként. Persze ez nem a Bohém rapszódia-beli játékáért Oscar-díjat nyert Rami Maleken múlt. Ugyanis, amint végre felbukkant a vásznon, egy szempillantás alatt meghűlt a levegő és nem lehetett nem rá koncentrálni. Az egyiptomi származású színészről még biztosan hallani fogunk, és óriási vétek lenne, ha nem próbálkozna negatív karakterek eljátszásával, annyira hátborzongatónak hatott minden mozdulata. Kár, hogy ezúttal nem kapott érdemibb szerepet.

A Nincs idő meghalni minden kétséget kizáróan Daniel Craig filmje. Érezhető, hogy az általa megformált James Bondnak akartak egy csodás hattyúdalt írni, amiben a színész nemcsak a tőle megszokottat tudja hozni, hanem valami mélyebbet és emlékezetesebbet. Craig pedig abszolút meghálálta a lehetőséget, és nem túlzás azt mondani, hogy az eddigi legjobb alakítását nyújtotta 007-esként – valami olyat, amire mindenki emlékezni fog, aki megnézi a filmet.

Pedig milyen hosszú út vezetett idáig. Amikor annak idején nyilvánosságra hozták, hogy ő lesz a következő James Bond, már látatlanban megkezdődött a sárdoblálás: baltaarcúnak, prolinak és faragatlannak nevezték a szerepre, és alkatilag is teljesen alkalmatlannak találták, mivel sem túl elegánsnak, sem kifinomultnak nem tűnt első blikkre. Viszont éppen Daniel Craig jóvoltából vált hús-vér figura egy idejétmúlt karakterből. A készítők kifejezetten rá szabták át Bond alakját, a valóban kissé darabos színész nyers erejére építették fel a figurát, csiszolatlanságát pedig erénnyé formálták át, így egyfajta kívülállót csináltak belőle a titkosszolgálaton belül. Roger Moore kedélyessége, Timothy Dalton távolságtartása és Pierce Brosnan élcelődése a múlté volt, Craig nyers férfiassága jellemezte az új Bondot, aki csak nagyon keveset beszél, de sokat üt, és akit többet látunk félmeztelenül, mint bármelyik Bond-lányt.

Daniel Craig tizenöt évig alakította a 007-est. Lássuk be, felette is eljárt az idő, ráadásul már forgatásról forgatásra egyre nehezebben bírta a kiképzést. Legutóbb mindkét térdét és a vállát is meg kellett operálni és majdnem elveszítette az egyik hüvelykujját. Viszont 25 millió dollár ide vagy oda, így is tisztelendő, hogy bevállalta, hogy játszik még egy nagyot. A Nincs idő meghalni méltó búcsúja lett egy korszaknak és mintapéldája annak, hogyan kell útjára engedni egy karaktert. Bárki is veszi át a helyét, biztosan nem lesz könnyű dolga.

Így hát lezárult egy újabb éra a 007-es történetében, egy másik pedig hamarosan megnyílik az új színésszel, akivel vélhetően más irányba mennek majd el a készítők, talán a Moore-Brosnan vonalon tovább. Hogy ezt a tizenöt évet és öt filmet miként őrzi meg az utókor, azt majd az idő úgyis eldönti, ám addig is nyugodtan igyunk egy vodka-martinit Őfelsége elnyűhetetlen titkosügynökére! Természetesen rázva, nem keverve.