Ezt a történetet senkinek sem kell bemutatni. Andrew Lloyd Webber musicalét szintén nem. Bármekkora rizikót hordozott magában a passió rockzenésítése, sikerre volt ítélve azokban az időkben – és a mai napig töretlenül játsszák a zenés színházak, a Madách Színház például éppen ebben az évadban kezdte újra játszani, hiszen abszolút közönségkedvenc. „Csak az a kérdés izgat, mitől lettél sztár?” – kérdezi Heródes király a darabban. Nos, pontosan ennek próbálunk utánajárni.
Talán ott lenne érdemes kezdeni, hogy nem újkeletű Krisztus kínszenvedésének és kereszthalálának megéneklése, a zeneirodalomban számtalan formában és műfajban találkozhatunk vele. Például a VIII. századtól a gregorián liturgikus rendbe beékelődtek különböző bibliai történetekből eredeztethető „játékok”. Ezek közül a passió volt a leggyakoribb, mely eredendően a liturgiához kapcsolódott, a későbbiekben viszont akár a templom előtt is játszódhatott. Egy évezreddel később, 1742-ben Dublinban egy árvaház javára, kizárólag jótékonysági céllal mutattak be egy igencsak polgárpukkasztónak számító darabot, amely Jézus teljes történetét meséli el a jövendöléstől és a születéstől kezdve a kereszthalálon és a feltámadáson át az utolsó ítéletig. Ez nem más, mint Georg Friedrich Händel Messiás című oratóriuma, a zeneszerző életének fő alkotása. A Messiás az első műzenei kompozíció, amely nem liturgikus keretek közé állította Krisztus alakját, viszont csak bibliai szövegeket hallhatunk benne. További érdekesség, hogy a Messiás az egyetlen olyan zenemű, amelyet az elmúlt 280 évben minden esztendőben eljátszottak – 1970-ben pedig egy 22 éves angol zeneszerzőre is inspirálóan hatott, és bátorságot merített belőle, hogy esetleg rockopera formájában is lehetne beszélni a témáról.
Andrew Lloyd Webbert ma már senkinek sem kell bemutatni, önmagában is ikonikus zeneszerzőnek számít, ezért nehéz kiemelni egyetlen alkotását, tekintve, hogy olyan műveket köszönhetünk neki, mint Az Operaház Fantomja, a Macskák vagy az Evita. A Jézus Krisztus szupersztárt ugyanakkor mégis érdemes kihangsúlyozni, hiszen ezzel alapozta meg hírnevét, és annak ellenére, hogy már több mint félszáz éves darabról van szó, a mai napig hatalmas népszerűségnek örvend. Még karrierje kezdetén lévő Webber eredetileg kísérleti jelleggel írta meg a zenéket, melyeket lemezen tervezett bemutatni. Ekkor jelent meg Tim Rice, akit magával ragadott maga a téma és a hangzásvilág, így a megkomponált dalokhoz szöveget írt. Kettejük zsenialitásának köszönhetően jött létre a világhírű rockopera, egekbe röpítve pályafutásukat.
A Jézus Krisztus szupersztárt 1971-ben mutatták be New Yorkban a Mark Hellinger színházban, az ősbemutató sikere pedig minden várakozást felülmúlt, a Jézus Krisztus Szupersztárt két év alatt összesen 711-szer játszották el, és New Yorkba később háromszor, 1977-ben, 2000-ben és 2012-ben is visszatért a produkció. Ez az előadás sokak szerint valójában az első rockoperának számít, hiszen korábban egyik színdarab sem ért el ekkora sikereket, legalábbis kifejezetten a zenéjének köszönhetően. 1972-ben az előadás már a londoni West Enden debütált. A darabot a kitüntetések sem kerülték el, bár a Tony-jelöléseket nem sikerült díjra váltani, de a New York-i előadásokat díjazó Theatre World-díjat kétszer is elnyerte. Díjak ide vagy oda, a Jézus Krisztus szupersztárt mindig nagy érdeklődés övezte, az 1990-es évektől sorra születtek az újabb és újabb változatok. Az 1992-es észak-amerikai felújítás után az előadás a West Endre is visszatért, és az Egyesült Királyságban egy turné-verziója is futott. Legutóbb 2019-ben a Barbican Centerben játszották. Ebből az előadásból 2020 augusztusában koncertváltozatot is készítettek, ami a pandémia kitörése óta először az egyik első színházi előadás volt a brit fővárosban.
A Jézus Krisztus szupersztár a filmvásznat is meghódította, a Norman Jewison rendezte film premierje után 1973-ban az emberek hosszú sorokban álltak a mozik előtt a jegyekért, és szabályosan megrohamozták a lemezboltokat. Ikonikus számait, a Gethsemanet, a Heaven On Their Mindsot, az I Don’t Know How to Love Himet vagy a Superstart a mai napig játsszák a rádiók. 2018 húsvétján pedig élő televíziós műsorként is láthatták a nézők a rockoperát, a főbb szerepeket a Grammy-díjas John Legend, Alice Cooper és Sara Bareilles alakították.
Amikor az alkotókat a musical témaválasztásáról és népszerűségéről faggatták, ők rendkívül egyszerű magyarázattal szolgáltak. Ahogy fogalmaztak, szerintük „nagyszerű” sztori a bibliai történet. Persze ennél azért sokkal többről van szó. A Jézus Krisztus szupersztár sikerének egyik titka a magával ragadó zenéjében rejlik, hiszen egyik sláger követi a másikat és prózai dialógusok sem szakítják meg a dalok egymásutánját. A stílusa egyszerre ötvözi a rock és a beat eszközeit, Webber a klasszikus zenéből is kölcsönzött a rockopera megírásakor, Mária Magdolna híres dalát az I Don’t Know How to Love Himet Mendelssohn ihlette. De alapvetően az 1970-es évek zeneisége meghatározó, amikor olyan klasszikus rockbandák születtek, mint a Deep Purple, Pink Floyd, Kiss vagy Led Zeppelin, és divatba jött a filharmonikusok alkalmazása több együttesnél.
Emellett a Jézus Krisztus szupersztár azért is lehetett ekkora szenzáció a hetvenes években, mert időben pontosan egybe esett a Jézus-mozgalmak megjelenésével és terjedésével. Az irányzat főbb jellegzetessége volt, hogy olyan, korábban drogfüggő hippiket toborzott, akiket a karizmatikus kereszténység gyakorlására vezetett. A mozgalom követői kommunákban éltek és a hippi életvitelből sok mindent megtartottak, de megváltoztatták annak tartalmát, például a szabad szerelem tanítása Isten és emberek iránti szabad szeretet lett. A Jézus Krisztus Szupersztárban az emberközelség és a jelenben való beilleszkedés ábrázolása egyértelműen telitalálat volt a mozgalom hívei számára. Egyébiránt a darab olyan kérdéseket vet fel, amelyek mindmáig érvényesek, szövegei, ironikus hangvétele még hangsúlyosabbá teszik az Újszövetségben leírtakat, a történet pedig helyenként túllép a Biblián és olyan mozzanatokat is megmutat, amiket nem találunk meg a Szentírásban.
Andrew Lloyd Webber számára is éppen ezért volt nagy kérdés, hogy hogyan fogadják a darabját, mivel a mű Jézus utolsó napjait Júdás szemszögéből mutatja be – stílusosan nevezhetnénk akár Júdás evangéliumának is. Az ő narratívája miatt teljesen új megvilágításba kerülnek az Újtestamentumban olvasható történetek. Az előadás Jézust hibáival, esendőségével együtt ábrázolja, ezzel párhuzamosan Júdás Jézussal egyenrangú félként jelenik meg a színen, akinek szintén megismerjük az álláspontját és kételyeit. Nem véletlen, hogy a darab első dala Júdástól származik, aki elkeseredve és felháborodva figyeli a nép Jézus iránti rajongását, akik valóban szupersztárként ünneplik és istenítik a Messiást. Júdás Mária Magdolna iránti ellenvetésének is hangot ad és többször figyelmezteti Jézust, hogy kicsúszott a keze közül az irányítás, és kezd hiteltelenné válni. Mivel nem talál megértő fülekre, egyenes út vezet Kajafáshoz – és innen a történet további részét már ismerjük.
A darabban megjelenik a passiótörténet minden lényeges mozzanata Júdás csókjától a korbácsoláson át a keresztre feszítésig - és persze a tépelődő Poncius Pilátus is mossa végül a kezeit. Több híres bibliai jelenet is megelevenedik egy-egy dalban, köztük a templomjelenet, amelyben Jézus felháborodik, hogy Isten házát kereskedők és prostituáltak lepik el, majd kiűzi őket; de látjuk azt is, amikor a leprások Jézusnak könyörögnek, sőt, követelik, hogy gyógyítsák meg őket, és természetesen az utolsó vacsora sem maradhat el.
A rockopera sikere az alaptörténet univerzális jellegében is rejlik, ugyanis a Jézus Krisztus szupersztár épp annyira szól Jézus utolsó napjairól, mint általánosságban véve a hatalom gyakorlásáról, és Júdás karaktere legalább annyira bibliai, mint amennyire egy ateista ember, aki kérdéseket tesz fel, hogy megpróbálja megérteni Jézust és az indíttatásait. Ezenfelül a darab amiatt is válhatott kultikussá és maradhatott napjainkban is érdekes és élvezhető, mert leegyszerűsítve meséli el a passiótörténetet: nem kell hozzá vallásosnak vagy vallás iránt érdeklődőnek lenni, hogy érthető legyen a tartalma, annyira emberközeli és elgondolkodtató a cselekményvezetés és a karakterábrázolás. Ráadásul a Jézus Krisztus szupersztár különböző társadalmi témákat is feszeget, melyek azóta sem vesztették el aktualitásukat, így könnyen rezonál bármelyik történelmi korszakkal. Tehát napjainkban is épp annyira aktuális, meghökkentően merész és izgalmas darab, mint születésének idején, miközben a hippikorszak nosztalgiáját és hangulatát is megidézi.
A Jézus Krisztus szupersztár a világ számos országában színpadra került, így természetesen Magyarországra is elég hamar eljutott: elsőként a Budapesti Műszaki Egyetemen került színre az amerikai bemutató után csupán három hónappal Csuha Lajos, Miklóska Lajos és Bódy Magdi főszereplésével. Azonban mindössze tíz lejátszott előadás után az ország kultúrpolitikai vezetői a produkciót és annak szereplőit letiltották. A korabeli híradások a „szórakoztatóipar Krisztusát” egyszerű divatbábuként említették, amit a nyugati világ kreált afféle pót-Jézusként. Később ezt a tiltást feloldották, és 1986-ban Szegeden a Dóm téren került színre a darab Szikora János rendezésében. Jézus szerepében Sasvári Sándort, Júdásként pedig Makrai Pált láthatták a nézők, mellékszerepben Nagy Anikó (Mária Magdolna), Vikidál Gyula (Pilátus), Gregor József (Kajafás), Deák Bill Gyula (Simon) is szerepelt az előadásban, amely később hanglemezen is megjelent. A Madách Színház 2010-es felújított és modernizált bemutatójáig a magyar musicaljátszás legnagyobb alakjai álltak színpadra Jézusként az 1986-os verzió szerinti dalszövegekkel: Varga Miklós, Csengeri Attila, Szomor György, Feke Pál, Bot Gábor és Tóth Attila. Szirtes Tamás újszerű rendezése pedig pár év kihagyás után ismét megérkezett az Erzsébet körúti teátrumba 2021 októberében. Természetesen még a pandémia sem befolyásolta a jegyeladást, akkora érdeklődés mutatkozott a darab iránt.
Mitől is különleges a Madách Színház előadása? Leginkább attól, hogy egyszerű. A zenés színházak előadásaihoz mérten kifejezetten puritán a díszlet – csupán néhány ledfal reprezentálja a helyszíneket és néhány kötelező kellék jelenik meg színpadon, mint a pálmalevelek, asztalok, székek, kancsók, poharak vagy kenyér az utolsó vacsorához. A jelmezek is korhűek, pontosabban a krisztusi időkre igyekeznek emlékeztetni – még talán valamennyire Heródes outfitje is ilyen, de persze vele kapcsolatban eleve nem túlzás semmilyen giccses ruhadarab. Semmi sem vonja el a figyelmet attól, hogy a dalokra és a kiváló musicalszínészek előadására koncentráljunk. Ami szintén egyedi vonás, hogy Júdás rengeteg időt tölt a színpadon megfigyelőként, még akkor is, amikor meg sem szólal az adott jelenetben – ezzel még inkább érzékeltetve, hogyan lesz lépésről lépésre dühösebb Jézusra és mi vezet ahhoz, hogy elárulja. Serbán Attila lendületes játékával egészen összezavarja a nézőt Júdás figurájával kapcsolatban, akinek tetteit valamennyire megértjük – még akkor is, ha a lelkünk mélyén mégsem. A hangi kvalitásokat nézve pedig kétség sem fér hozzá, hogy Serbán Attila nemzetközi porondon is megállná a helyét Júdásként, annyira könnyedén énekli el ezt a borzasztóan nehéz szerepet.
A mostani előadás legnagyobb szenzációja viszont mégsem ő, hanem Sasvári Sándor, aki 2010-ben még Pilátust alakította, viszont idén Jézus szerepében mutatkozott be a teátrumban – 24 év kihagyás után. Meglepő fordulat, hogy a Madách Színház nagyszerű énekeseket felvonultató társulatából a közel kétszer 33 éves színész kapta meg a szerepet, még akkor is, ha komoly tapasztalata van benne. Talán nincs is semmi sértő abban, ha kimondjuk, túl idős hozzá, hiszen ezek csak a tények. Ennek ellenére kifejezetten a Sasvári Sándor-féle előadásra váltottam jegyet, és akárcsak Júdásban, bennem is pontosan az merült fel: „nehogy félreérts, csak tudni szeretném” (hogy miért).
Amikor először megpillantottam a színpadon Jézusként Sasvári Sándort, meg sem kellett szólalnia, hogy megértsem. Aztán, amikor mégis megszólalt, hirtelen bevillant, hogy itt az operaház fantomja, – talán túl sokszor hallgattam a CD-t – de végül gyorsan ki is vertem a fejemből a hasonlatot. Nehéz megfogalmazni, de annyira szuggesztíven játszott, annyira kifejező volt az arcjátéka és a tekintete, amit ritkán látni színházban. Nem lehetett másra koncentrálni, csak rá, amikor a színen volt – pedig a többi szereplő is remekül helyt állt kezdve Posta Victor Pilátusától, Balogh Anna Mária Magdolnáján át egészen Nagy Sándor Heródeséig. A darab közben már eszembe sem jutott, hogy egy élelmedett korú Jézust látok, hanem egy megtört és tépelődő férfi állt a színpadon, akinek csak az erényére vált, hogy már nem fiatal, hanem valószínűleg sokkal mélyebben átéli és megérti mindazt, amit megjelenít. Helyenként ugyan hallható volt, hogy a hangja már nem egészen olyan, mint annak idején lehetett, viszont az erős színpadi jelenlétének köszönhetően egyáltalán nem volt zavaró az egy-két kevésbé fényes hang. Amikor pedig elkezdődött a híres Getshemane szóló, abszolút benne volt a feszültség olyan szinten is, hogy vajon mi sül ki ebből, úgy fog-e szólni, ahogyan kell. Habár nem adta magát könnyen a dal, mégis tökéletes volt Sasvári Sándor előadásában, aki talán a lelke egy darabját is otthagyta a színpadon, mi nézők pedig kicsit meghaltunk vele együtt. Azt hiszem, ilyen élményekért érdemes színházba járni.
„Ha a Jézus Krisztus Szupersztárban, a kedvenc rockoperámban, húsz év múlva felkérnének ügyelőnek, azt is elvállalnám. Nagyon boldog vagyok, hogy ismét itt lehetek, kiváló színészi feladat. E darab úgy megvan írva mind zeneileg, mind szövegileg, hogy csak egy mezsgyén szabad előadni: hittel, meggyőződéssel és szeretettel.” – Sasvári Sándor
Képek forrása: Madách Színház Facebook oldala
