Az Északi

2022. május 21. - Péntek Tünde

A brutálisan kegyetlen és nyers vendetta azt a skandináv legendát meséli el a nézőknek, amely Shakespeare Hamletjét is ihlette. Amleth története viszont olyan ösztönös, tesztoszteronnal átitatott szinten elevenedik meg a mozivásznon, amelyben a szereplők inkább emlékeztetnek vérszomjas állatokra, mintsem vikingekre.

A vikingek népszerűsége a 18. század közepe óta töretlen a populáris kultúrában, mivel Richard Wagner ekkor hozta vissza a köztudatba a skandináv mítoszokat A Nibelung gyűrűje operaciklus kedvéért, és a világ azóta sem tud betelni az ebből a korszakból származó történetekkel. A legtöbbször barbár népségként bemutatott vikingek számtalan kalandfilmben felbukkantak a filmtörténelem során, a History Channel 2013-ban indult, Vikingek című, fiktív eseményeken alapuló sorozatával pedig ismét az érdeklődés középpontjába kerültek a 21. században is.

Így túlzottan nagy kockázatot nem vállal az a fiatal rendező, aki első komolyabb hollywoodi filmjének témáját egy véres vikingeposzban találja meg. Akkor pedig végképp nem, amennyiben a korhatáros víziójához még sztárokat is tud szerezni. Mondhatjuk úgy is, hogy Robert Eggers biztosra ment. Első filmje, A boszorkány mindössze 4 millió dollárból készült, ezért belefért, hogy hagyományos rémisztgetés helyett művészhorrort készítsen, sőt, a Willem Dafoe-t és Robert Pattinsont felvonultató A világítótoronynál is szabadon engedhette képzelőerejét, hiszen nagyot bukni nem tudott volna. Az Északi viszont már hollywoodi mércével is szuperprodukciónak számít a maga 100 millió dolláros büdzséjével és sztárszereposztásával. Itt már nem volt helye az öncélú művészetnek, szükség volt olyan könnyen fogyasztható témakört és történetet találni, amivel minél nagyobb réteget meg lehet szólítani.

Ennek tudatában Eggers valóban nem akart dramaturgiai forradalmat hirdetni, egyből Shakespeare-hez, pontosabban a Hamletet megihlető középkori skandináv legendához nyúlt, amelyet Saxo Grammaticus dán történetíró jegyzett le először. Az Északi traileréből is a fülünkbe mászik főhősünk azon mantrája, amivel valójában a 140 perc hosszúságú film tartalmát is összegezhetjük:

„Megbosszullak, atyám! Megmentelek, anyám! Meggyilkollak, Fjölnir!”

Tehát egy klasszikus bosszútörténetről van szó, amelyben a fiatal viking herceg, Amleth kénytelen végignézni, hogy apját lemészárolja a nagybátya, Fjölnir, aki aztán a király özvegyének oldalán el is foglalja a trónt. A kisfiúra is halál várna, de sikerül elmenekülnie. Fosztogató-portyázó viking hordák között nő fel, és belőle is igazi vérszomjas harcos válik, akit valójában csak a vendetta éltet. Amikor megtudja, hogy Fjölnir elvesztette a hatalmát, és a királyi udvar helyett Izlandon él száműzetésben, a magát rabszolgának kiadó Amleth megpróbálja beteljesíteni a végzetét és elindul a tűz és jég birodalmába.

A rendező elárulta, hogy Az Északi forgatása előtt archeológusokkal, a viking korszak legkiválóbb történészeivel konzultált, a forgatókönyvet pedig a Sjón művésznéven alkotó izlandi íróval és költővel közösen írta több viking saga felhasználásával. Eggers állítása szerint a film minden elemének van valamilyen alapja a skandináv történelemben vagy a folklórban. Alkotásában összemosódik a hétköznapi és a természetfeletti, a néző ugyanazt látja, amit a Valhallába vágyakozó, a mítoszokat valóságként megélő főhős. Ezért nem hagyományos akcióeposzt kapunk, mindazonáltal a direktor azt akarja, hogy elmerüljünk a vérben, a sárban, az ijesztő lázálmokban, és az egyszerre rideg és fenséges izlandi – valójában északír – tájban.

Az Északi kezdő képsorait annyira erősen szürkén festették meg, amitől valóban úgy érezheti a néző, hogy egy szempillantás alatt 895-be, a viharos északi vizekre került egy csapat vértől mocskos viking harcos közé, akik épp egy sikeres portyáról térnek haza. Ezután a filmtől mindent megkapunk, aminek a nagykönyv szerint benne kell lennie egy vikingtörténetben, de már-már fojtogató a sok esemény és szimbólum: hősi halál, becsület, hit, Odin, vak sámánok, farkasok, életfa, sorsfonalak, hollók, égi kard, bosszú, kegyetlen viking játékok, rabszolgaság, csónakos temetés, kínzás, mitológiai elemek, valkűr, Valhalla stb. Habár semmi sem marad ki, mégis olyan érzésünk támadhat, mintha egy 4 évados sorozatot nyomnának le erőszakkal a torkunkon tömörített formában, 140 perc alatt.

Ráadásul az is indokolatlanul erőszakos, ahogy a skandináv kultúra elemeihez nyúlnak. Az alkotás és annak karakterei nem verbálisan kommunikálnak a nézővel, hanem a lélegzetelállító snitteken túl az artikulálatlan, egészen mélyről jövő, elemi erejű üvöltések és kiáltásokkal fejezik ki az érzéseiket, gyakorlatilag állatoknak tűnnek viselkedésük minden apró rezzenése alapján. Az agresszió, brutalitás és barbárság vikingekre illő sztereotípiát csúcsra járatják a készítők annak érdekében, hogy a nézők vérszomját kielégítsék, holott a viking kultúra legkevésbé sem a pusztításról és a gyilkolásról szólt. Az Északi viszont sajnos az a típusú film, amelyben két meztelen férfi azért küzd meg életre-halálra éppen egy kitört vulkán mellett, a bugyogó láva vörös fényében, mert úgy tökéletes a látvány. Amikor Eggersnek választania kell a logika és a vízió közt, mindig az utóbbira szavaz. Habár saját elmondása szerint beleőszült az utómunkába, az első tesztvetítések után alaposan átdolgozta és finomította a művet, mégis túl sok mindent feláldozott a szórakoztatás oltárán.

Szó se róla, a látványvilág, a harci jelenetek koreográfiája, a hosszú, megszakítás nélküli felvételek, a gyönyörű nagytotálok, a korhű viking hangszerekkel felvett zenei aláfestés kiemelkedővé teszik a filmet, de akad jó pár olyan furcsaság is, amiken nehéz túllendülni.

„Az Északi a filmtörténet leghitelesebb vikinges filmje, amelyben az utolsó megbüdösödött állatbőr is korhű.” írja a 24.hu

Ezzel az állítással szívesen vitatkoznánk például az alábbi pontokban:

A rusz falu lerohanásakor meglehetősen alulöltözöttek a harcosok, habár nyilván sok női néző örülhet a kidolgozott férfi felsőtestek látványának. Tudniillik a berserkerek nem mentek csatába ágyékkötőben, de farkas- vagy medvebőrben annál inkább.
A temetési szertartásokon a vikingek kíméletesen átsegítették az áldozatot a túlvilágra, de nem olyan kegyetlenséggel és sok csapással döfték le őket, mint a filmben Norman Bates (Psycho) módjára, hiszen a haláluk nem büntetés volt.
Sok kérdést felvet a filmben kétszer is felbukkanó, fogszabályzót viselő valkűr megjelenése. A legkézenfekvőbb nyilván az, hogy miért így néz ki? Másrészt érdemes megjegyezni, hogy a valkűrök eredetileg farkasok hátán közlekedő, felfegyverzett, harci díszbe öltözött nők voltak és csak a Richard Wagner-féle operák romanticizálták őket szárnyas paripákon száguldó, fehérbe és aranyba öltözött ősi hajadonoknak.
A vikingek nem táncikáltak meztelenül, Shakespeare-bogyós fejdísszel, begombázva az erdőben, ez inkább egy boszorkányos filmbe illett volna.
Nicole Kidman nagyszerű színésznő, de ezzel a szereppel mégis mellényúlt. A film elején amikor 54 évesen, tükörsimára botoxolt arccal és Aranyhajas-tinilányos hajzuhataggal megjelenik a vikingek között, szabályosan sokkoló a látványa. Az ilyen korú nők abban az évszázadban nem így néztek ki, és nem így viselték a hajukat. A színésznő végig "tájidegen" marad ebben a környezetben.
A filmben bemutatott viking labdajáték, a Knattleikr helyszíne eredetileg jeges terület volt, és nem az volt a célja, hogy a résztvevők megöljék egymást. Habár a szabályokba belefért, hogy megüssék a másikat, egyáltalán nem fedi le a valóságot, hogy az utolsó vérig játsszák.
Az arcra kent „asszonyi tisztátalan vér” gyomorforgató, semmilyen szinten nem kapcsolódik sem az érához, sem a történethez, viszont roppant ízléstelenné teszi a jelenetet.
A filmben a merevedés istenéről beszélnek és a férfi rabszolgákat nemiszervüknél fogva kötözik ki szelleműzés céljából. Illetve az is kiderül, hogy attól válik egy kisfiú férfivé, ha úgy üvölt, mint egy farkas, emellett böfög és szellent. Meglehetősen érdekes elemei ezek a viking kultúrának.
Néhány közismert kulturális és történelmi elem mégis hiányzott. Például az Északiban nem szerepeltek női harcosok, egyetlen viking sem viselt hajfonatokat. Nem ütötték le azt a magaslabdát sem, hogy a valkűrök páncélja „furcsa vibráló fényt” áraszt, amely fel-felvillan az északi égbolton, létrehozva azt, mit az emberek aurora borealisnak, avagy északi fénynek hívnak – ezt a jelenséget teljesen mellőzték, pedig nagyon is alap, ha már Izlandon járunk. És habár számtalan belső szervet láthattunk a filmben, a tüdő – azaz az ikonikus vérsas – mégis kimaradt. Pedig a 18-as karika bőven elbírta volna még ezt is.

És ha már elkezdetük elemezni Az északi hibáit, akad néhány dramaturgiai észrevétel is:

A párbeszédek borzasztóan modorosak, ami nagyon furcsán hatott a film brutalitása és nyerssége mellett. Nem tudom, hogy csak a magyar szinkron lehet-e az oka, mindenesetre borzasztóan gyenge, és aki valamit is konyít a viking kultúrához, nyilván bántja a fülét, hogy következetesen Valhöll-ként emlegetik a Valhallát – mintha csak átvették volna a szót az eredeti nyelvű szövegkörnyezetből.
Komoly mitológiai ködből kerül elő az égi kard, erős Excaliburos felhanggal, ám az nem védi meg a gazdáját. Akkor hol a mágia, ami amúgy ott is előbukkan, ahol nem is számítunk rá?
Egy vérszomjas viking harcos, aki nem ismer se istent, se embert és csupán a bosszú élteti 30 éve, nem lesz szerelmes pár nap alatt egy vadidegen nőbe és nem árulja el neki szinte azonnal élete történetét és nagy titkait. Nem lesz egy általa megismert nő a gyenge pontja épp akkor, amikor végre elégtételt vehetne az apja haláláért.

Miért akarná egy anya is a saját kisfia kivégzését?
Vajon 6-7 éves kisfiú képes a tejfogaival egy pillanat alatt leharapni egy felnőtt férfi orrát?
A nagysikerű Trónok harca sorozat vérfertőző momentumai miatt lehetett kötelező itt is beleírni a forgatókönyvbe, még ha nem is illik bele?
A korábban is említett harci jelenet a kitörő vulkán lábánál abszolút hiteltelen. A valóságban szereplőink már a mérges gázoktól megfulladtak volna és esélyük sem lett volna az izzó talajon meztelenül ugrabugrálni.

A fentiek tükrében mindenképpen óvatosan fogadnám a filmet egekig magasztaló kritikákat, ugyanis leginkább ilyenekkel lehet találkozni. Persze Az Északi nyugodt szívvel nevezhető szórakoztató filmnek, csak nem mindenki ugyanazt látja meg benne – egy ponton túl az előbb felsorolt hibák szinte már komédiába csapnak át és lehet rajtuk nevetni, annyira banálisak. Összességében Az Északi történelmi filmnek és drámának borzasztóan gyenge, a látvány viszont magáért beszél és kiváló az atmoszférája. Kár érte, sokkal jobb is lehetett volna.