Elvis

2022. szeptember 23. - Péntek Tünde

Baz Luhrmann mindig is különleges látványvilágú, mondhatni giccsbe hajló filmeket rendez, egyúttal a zenéhez is nagyon ért: melynek ékes példája a Moulin Rouge! és A nagy Gatsby. Ezúttal a 20. század egyik legnagyobb sztárjának életét mutatja be – vagy úgy is mondhatnánk, ki más készíthetne filmet Elvis Presley-ről, ha nem Baz Luhrmann? Így a végeredmény annál meglepőbb.

1977. augusztus 16-án délután eszméletlenül találták gracelandi otthonában Elvis Presley-t, azonnal kórházba szállították, de már nem tudták megmenteni. Negyvenöt év telt el azóta, és habár sokan emlékeznek rá, legtöbben csak általánosságokat tudnak a negyvenkét éves korára összetört és elgyötört énekes-szupersztár életéről és karrierjéről. Például azt, hogy ő volt a rock 'n' roll királya, a popkultúra megkerülhetetlen alakja, egykori háza ma zarándokhely. Dalai beépültek a tudatalattinkba, eszelősen jól énekelt, illetve táncolt is, messiásként tekintett rá a beatnemzedék, köztük a Beatles és a Rolling Stones, és még az is tudható róla, hogy alkohol- és drogfüggő volt.

Vajon mi újat lehet még 2022-ben elmondani a Királyról, a világ talán legikonikusabb énekeséről, akinek nemcsak a hangja, a mozgása, a neve, de még a hajának kontúrja is fogalommá vált? Baz Luhrmann mostani filmje nem mozdul ki a jólismert közhely-sztereotípiáinkból, nem kínálja tálcán a hagyományos életrajzi mozik alaposságát, inkább extravagáns köntösben, videoklipszerűen villantja fel az énekes életének legfontosabb állomásait. Luhrmann stílusa, a túlzásra, harsányságra, a zene, a díszletek és az érzelmek felfokozott kavalkádjára építő filmnyelve tökéletesen passzol Elvis-hez, aki a trapéznadrágjaival, bőrszerkójával, strasszaival, barkójával és óriási napszemüvegeivel maga volt a megtestesült giccs, őrület és showbiznisz.

Különös, hogy Hollywoodban még sosem készült egészestés, nagyigényű életrajzi mozi a huszadik századi könnyűzene egyik legismertebb és talán legnagyobb hatású figurájáról. Ami viszont a kisképernyőt illeti, találunk néhány feledésbe merült próbálkozást: Kurt Russell például John Carpenter 1979-es tévéfilmjében, Jonathan Rhys Meyers pedig a CBS negyedszázaddal későbbi minisorozatában alakította Elvis-t. A meglepően szűk, ám annál nagyobb hatású életművel rendelkező Luhrmann (a mostani csupán a hatodik nagyjátékfilmes rendezése a Kötelező táncok, Rómeó + Júlia, Moulin Rouge, Ausztrália és A nagy Gatsby után) viszont elmondása alapján már hosszú évek óta tervezte az Elvis filmet.

Ha a néző a film címe alapján azt várná el, hogy az Elvis című alkotás a híres énekessel a főszerepben készült el, akkor érheti némi meglepetés. Luhrmann művében ugyanis a Király a titokzatos menedzsere, a magát csak „ezredesnek” szólíttató Tom Parker szemén keresztül jelenik meg. A két férfi közti különös, sokat változó kapcsolat (néha barátság, néha gyűlölet) több mint 20 évig tartott. Akkor kezdődött, amikor Elvis még a pályája elején állt, nem múlt el akkor sem, amikor az énekes addig példátlan hírnevű sztárrá emelkedett. Parker a narrátora a történetnek, az ő visszaemlékezésével indul a film a 90-es évekből, amikor már idősen és nagybetegen meséli el, hogy miért nem igaz az a híresztelés, mi szerint neki köszönhető, hogy Elvis karrierje és élete dicstelen véget ért. Szerinte csakis nekünk, rajongóknak volt köszönhető, mert semmi nem volt elég belőle.

Újdonság magában a megközelítésben nincs a rendező részéről, mivel a Moulin Rouge!-ban, és A nagy Gatsbyben is narrációs szerkezetet használt. Feltételezhetően azért, mert így könnyebb jelezni, hogy nem a „valóságot”, hanem annak az emlékek ködén átszűrt, felnagyított, romantizált verzióját látjuk. Annyira viszont Luhrmann sem vakmerő, hogy a szokásos életrajzi elemeket teljesen száműzze a filmjéből, ezért ha nem is időrendben, de csak végignézhetjük, hogyan lesz egy szegény családba született memphisi tinédzserből pár év leforgása alatt Amerika legnagyobb zenei szenzációja és egy műfaj megteremtője. Ugyanakkor a maximum, amit megtudunk Elvisről, hogy naiv, istenadta tehetség, egyben született showman volt, akiből öntudatlanul lett korszakalkotó zenészkirály, stílusikon és szexszimbólum, miközben küzdött benne a lelkiismeret, hogy a mama pici fia maradjon, vagy a színpadot és a közönség őrjöngő rajongását válassza.

A film hangsúlyozza, hogy Elvis nem a semmiből teremtette meg a modern rock and rollt, merített az afroamerikai zenei hagyományokból, „kulturális kisajátítással” mégsem lehet vádolni, mert ő maga is ebben a zenei környezetben nőtt fel, a fekete zenésztársai iránt pedig maximális tisztelettel viseltetett. Azt viszont, hogy hogyan szerezte a legnagyobb, vagy akár a kisebb slágereit, a rendező már nem mutatja be ilyen részletességgel, helyette csak klipszerűen végigszáguld a karrier és az életmű fontosabb állomásain a Hound Dogtól a Trouble-on át a Suspicious Mindig, érintve természetesen a németországi katonai szolgálatot, a megismerkedést a későbbi feleséggel, Priscillával, az 1968-as nagy visszatérést és a Las Vegas-i éveket. A látványos, színes, vibráló, extravagáns külső nem enged igazán közel a mögötte megbújó emberhez és nem tér ki Elvis életének izgalmas részleteire. Csak a felszínt kapargatja, azt is távolról.

Az ausztrál rendezőt a zenei géniusz helyett jobban érdekelte a ketrecben tartott zseni története, illetve a menedzser és a legenda se veled, se nélküled viszonya, ami a film szerint a bántalmazó kapcsolatok iskolapéldája. Kétségtelenül Parker érdeme, hogy meglátta Elvis tehetségét és kiemelte a lokális előadók sorából, ám a mentori szerepkör helyett a kiszipolyozást választotta. Az egyetlen szempontja a minél szélesebb közönség megszólítása, a minél nagyobb anyagi siker volt az önkifejezés és a művészi fejlődés támogatása helyett. Az ezredes előtérbe tolása miatt Elvis szerepe csökken a műben, és nem a saját szavain keresztül ismerjük meg őt, hanem egy kendőzetlenül torz tükörből. Elvis a filmben végig távoli marad, nem ismerjük meg őt, Luhrmann csupán egyetlen érzelmet vált ki a nézőből vele kapcsolatban: a sajnálatot. Ő ugyanis túl elveszett és befolyásolható volt ahhoz, hogy érdemben ellentmondjon és függetlenedjen. Miután besétál az ezredes csapdájába, védtelen az érzelmi manipulációk ellen. Nem tud önállóan dönteni, nem tud eleget keresni, miközben állandó megfelelési kényszer hajtja. Zavaros az élete, ő maga semmiben sem biztos, csak a saját hangjában. Énekelni akar, repülni akar, James Dean akar lenni – és legjobban azt akarja, hogy a közönség emlékezzen rá, amire egyre kevesebb esélyt lát utolsó éveiben.

Luhrmann filmje túlságosan kedves és empatikus Elvis-szel és családjával, romantizálja az énekes magánéletét. Még a közismerten tékozló apa sem negatív szereplő, mindenki szimpatikus, feleségével, Priscillával pedig még a könnyes szakítás után is szerető kapcsolatban marad Elvis, akinek a leépülése is cukormázasan jelenik meg. Ebben a filmben nem látjuk szétcsúszva és betegen a Királyt, még akkor sem, amikor a lelki vívódásai karrierje alkonyán egyre súlyosabbak. Gondosan ügyeltek arra, hogy Elvis karaktere szinte a film végéig jó formában maradjon, és tulajdonképpen csak néhány pillanat erejéig jelenik meg túlsúlyosan a vásznon. Ez egyrészt hiteltelenné teszi az életrajzi alkotást, másrészt viszont gesztusértéke van, hogy csak a szépet mutatja meg az utókornak. Egyébként Elvis hozzátartozói el vannak ragadtatva a filmtől, a lánya és volt felesége is nyilvánosan gratuláltak a rendezőnek és a főszereplőknek, hogy méltóságteljesen jelenítették meg a vásznon az énekest.

Elvis Presley megformálója a filmben az eddig kevésbé ismert Austin Butler, akit sok kritika ér amiatt, hogy nem hasonlít eléggé a Királyra és túl fiatal a szerephez. Az énekes manírjait mindenki ismeri, olyan régóta és olyan sokan utánozzák, hogy az Elvis-imitátoroknak már külön szakmakódjuk van a vállalkozói nyilvántartásban, így Butler is könnyen belesétálhatott abba a csapdába, hogy csak a külsőségeket próbálja lemásolni. A mozgása és a beszédhangja kétségtelenül emlékeztet az eredetire, viszont a színészi játék leginkább a felszínen mozog, akárcsak maga a film. Butler egyébként saját maga énekelte fel a filmben hallható dalokat, de összemixelték hangját az igazi Elvis dalaival, így ebben sem tudott különösebbet mutatni.

Luhrmann alkotásával kapcsolatban igazán beszédes, hogy a film legjobb monológját maga Elvis Presley mondja el a végén – felvételről. Egyúttal ez a mű egyetlen megható momentuma és itt érezhető leginkább Elvis valódi lénye és nagysága. A jelenet az énekes utolsó Las Vegas-i koncertjén először Austin Butler előadásával indul, majd átvált valós felvételre. Megrendítő a kép: az egykori fess és üde Elvis felpuffadt arccal a zongoránál ül, és Parker elmondása szerint úgy énekli az Unchained Melody-t, mint fénykorában. A rendező az életrajzi filmek bevált eszközével, vagyis archív anyagok montázsával búcsúzik a Királytól. Ha más nem is, ez a zárszó biztosan megérinti a nézőt.

Alapjában véve Luhrmann a rá jellemző teátrális eszközökkel mutatja be Elvis életét csökkentett verzióban, alkotása pedig csak nyomokban tartalmaz valódi érzelmeket. A rendező a látvány és az extravagancia oltárán feláldozza azt, hogy mélységet adjon a filmjének. Mintha jobban érdekelné az énekest körülvevő kultusz, mint maga az ember. Habár Luhrmann bevallottan Elvis-rajongó, alakján keresztül mégis inkább mesél Amerikáról, az ellentmondások országáról, mint főhőse útjáról. Felvillantja a paranoid ötvenes éveket, a traumatikusan zárt családot, a feketék-fehérek szegregációját, a rock 'n' roll (és később a beatzene) megszületését, a hatvanas és hetvenes évek nem egyszer tragikus történelmi fordulatait, köztük Martin Luther King és a Kennedy-testvérek meggyilkolását. Sok érdekes összefüggésre világít rá Luhrmann és színes-szagosan megelevenedik előttünk egy korszak Amerika történelméből, csupán az a kár, hogy Elvis mindössze csillogó díszlet marad a róla szóló filmben és nem ismertük meg jobban.