Lebilincselő, elsöprő erejű, felkavaró, szívbemarkoló, fájdalmas, szomorú, izgalmas, érzéki, olvasmányos, letehetetlen, monumentális, szívet-lelket megtépázó, csodálatos, gyönyörű – mazsoláztam ki néhány jelzőt a Moly.hu-n található olvasói értékelésekből. De akár úgy is mondhatnám, hogy A bronzlovas egy tökéletesen megírt történelmi romantikus regény, amibe jó belefeledkezni, és élvezet olvasni a nagyívű történetet, a szép lassan kibontakozó szerelmi szálat a háború borzalmai közepette.
Azután visszament a kórházba és arra gondolt, sem a bombák, sem az én összetört szívem nem veheti el tőlem annak az emlékét, ahogy mezítláb sétáltam keresztül a Mars-mezőn a jázminillatú júniusban.
Elsőként helyezzük kontextusba A bronzlovast. A cselekmény 1941-ben indul Leningrádban, amikor is a fehér éjszakák fényében még látni a város egykori nagyságát, a palotákat és sugárutakat, egy letűnt kor meséjét, abból az időből, amikor a várost még Szentpétervárnak hívták. Itt él a Metanov család: két lánytestvér, Tatjána és Dása egy ágyon osztoznak és egy szobában laknak bátyjukkal és szüleikkel. Egy ragyogó nyári napon Tatjána megismerkedik egy Alexander nevű, jóképű katonatiszttel, akiről később kiderül, hogy Dása udvarlója. 1941. június 22-én Hitler megtámadja a Szovjetuniót, és a Metanov család kemény, nélkülözésekkel teli életének megszokott rendje semmivé lesz, rengeteg szenvedésen mennek keresztül, ahogy Hitler seregei közelednek Leningrád felé, és az orosz tél is lassan beköszönt. Az ostromlott városban, a bombázások közepette Tatjána és Alexander elkerülhetetlenül sodródnak egymás felé, de szerelmük szétszakíthatja Tatjána családját és a kapcsolatuk mélyén lappangó titok bárki életére veszélyes lehet, aki csak tudomást szerez róla.
A háború kitörésekor, 1941. június 22-én, aznap, amikor Alexander megismerkedett Tatjánával, 3 millió polgári lakos élt Leningrádban. Amikor a németek ostromzár alá vették a várost, 1941. szeptember 8-án, akkor már csak 2,5 millióan laktak Leningrádban. 1942 tavaszára 1 millió ember maradt.
Habár a regényben erősebben jelen van a romantikus szál, mint a történelmi események ismertetésének szándéka, azért nem árt tisztában lenni a valósággal. Leningrád elfoglalását több tényező is kívánatossá tette Hitler számára: a város szimbolikus jelentőségű volt, mivel Oroszország korábbi fővárosa volt, az 1917-es forradalmak fő színhelye, emellett ott állomásozott a szovjet Balti Flotta, és egyúttal ipari központ is volt számos hadiüzemmel. Egy jelentés szerint Hitler annyira biztos volt a város elfoglalásában, hogy már a meghívókat is kinyomtatták a győzelmi ünnepségre, amelyet a Hotel Astoriában tartottak volna. 1941. szeptember 8. és 1944. január 27. között, 872 napon keresztül tartotta bekerítve, blokád alatt Leningrádot a német hadsereg. A hadműveletet a világtörténelem legpusztítóbb és legvéresebb ostromaként tartják számon, az áldozatok száma több millió főre tehető, emberi és gazdasági veszteségei meghaladták a sztálingrádi csata, a moszkvai csata, vagy Hirosima és Nagaszaki bombázásának kárait.
Halált látott mindenütt. Legtöbbet a fronton, de Leningrád utcáin is látta a reménytelen halált. Látott megcsonkított és szétroncsolt holttesteket, látta a megfagyottak és éhhalált haltak holttestét is. Látott mindent. Ám mindezek ellenére Alexander még mindig hitt.
A városban maradt civilek 1941-1942 telén szenvedtek legjobban az éhezéstől: a közlekedés összeomlott, a szélsőséges időjárás, – amely a -30 fokot is elérte – még azt is megnehezítette sokak számára, hogy eljussanak akár csak egy néhány kilométernyire lévő élelmiszerosztó pontig, útközben pedig könnyedén megölhettek bárkit a napi fejadagjáért. Ebben az időszakban havonta százezren haltak meg. Leningrádba a szállítmányok a Ladoga-tó jegén keresztüli útvonalon érkeztek meg, ami az „élet útja” nevet kapta és rendkívül veszélyes volt. A járművek elakadhattak a hóban, vagy alámerülhettek a német bombák által felszaggatott jégen. Olyan sokan vesztek oda, hogy végül a „halál útjára” keresztelték át. Ennek ellenére áramlott rajta keresztül a városba az ellátmány, kifelé pedig a civilek és a sebesültek. A két és féléves harc összességében a legnagyobb pusztítást okozta, amit valaha elszenvedett ostromban egy modern város. Hitler parancsára a cárok palotáinak jó részét és a városi védműveken kívül elhelyezkedő történelmi épületeket kifosztották és elpusztították, sok műgyűjteményt a náci Németországba szállítottak. A légitámadások és az ágyúzás rengeteg gyárat, iskolát, kórházat és egyéb civil intézményt semmisített meg.
Ezt a könyvet szeretett nagyszüleimnek ajánlom, Maria és Lev Handlernek, akik átélték az első világháborút, az 1917-es Nagy Októberi Forradalmat és az azt követő polgárháborút, akik túlélték a második világháborút, Leningrád ostromát és kiürítését, az éhezést és a tisztogatásokat, éltek Lenin és Sztálin alatt, és életük aranyló alkonyán még húsz, légkondicionálás nélküli nyarat is átvészeltek New Yorkban. Isten áldjon Benneteket!
Paullina Simons ezt a történelmi időszakot választotta regényéhez és az előbbiekben ismertetett események kereszttüzébe helyezi szereplőit. A szerző rendkívül hiteles forrásokból dolgozott, mivel nagyszülei és szülei is ebben a korban és helyszínen éltek, saját bőrükön tapasztalták a háború kegyetlen mindennapjait. A regény érzékletes leírásokkal szemlélteti, milyen borzalmakon mentek keresztül a leningrádi lakosok. A mi generációnk aligha tudja elképzelni, milyen lehet, ha nincs víz, áram és meleg sem egy idő után, amikor már az összes bútort elfűtötték. Hogyan is lehet úgy élni, hogy napi 125 gramm kenyér a napi fejadag egy főre, amihez sokszor nincs alapanyag, csak fűrészpor és kartonpapír? Semmi nem számított a leningrádi éhezőknek, csak az, hogy túléljenek. Nem tudták meggyászolni a halottaikat, egy idő után a temetőig sem tudták elvonszolni őket, csak a fagyos utcán hagyták a holttesteket, mert nem volt már erejük. Ha megpróbálták volna, talán ők lettek volna a következők. Érezték, ahogy elevenen elsorvadnak. Aztán jöttek a bombák, amik esőcseppenként hullottak az égből, egyre több és több, szétszakítva házakat, életeket, családokat.
– Meg fogod találni a módját, hogy nélkülem élhess. Meg fogod találni a módját, hogy mindkettőnk helyett élhess – mondta Alexander Tatjánának, miközben a megduzzadt Káma folyó folyt tova az Urál-hegységből a Lazarevo nevű, fenyvesek közt megbújó kis falun át, mikor szerelmesek voltak és fiatalok.
A bronzlovast nagyon frappánsan úgy jellemezhetnénk, hogy borzasztóan gyönyörű regény, mivel a borzalom és gyönyörűség folyamatosan jelen van benne. A történet mozgatórugói a háború, a szerelem és túlélés, melyek kombinációja szívszorító és lélekszaggató jelenetek tömkelegét eredményezi. Lassan sodró, de erőteljesen építkező világa gyorsan rátelepszik olvasójára, hol aggódni, hol mosolyogni lehet a szereplőkkel együtt, akiknek története filmszerűen pereg előttünk. A szerelem minden borzalmak közepette lassan kibontakozik a könyv lapjain, mint egy kis mennyország a földi pokolban. Minden lopott pillantás, futó érintés reményt és kitartást ad a folytatáshoz a főhőseinknek (és olvasóknak egyaránt). Mindehhez keretet Puskin A rézlovas (avagy A bronzlovas) című műve adja, ami végigkíséri Tatjána és Alexander történetét és nem véletlenül vált a regény névadójává. Nagy Péter cár lovasszobra, azaz a Bronzlovas, Szentpétervár jelképe és a legenda szerint amíg ez a szobor áll, idegen hatalom nem foglalhatja el a várost. A Bronzlovas Leningrád 872 napos ostroma alatt is sértetlen maradt.
Amikor Tatjána felnézett a fagylaltjából, észrevette, hogy egy katona bámulja őt az utca túloldaláról.
Az első találkozás nyomot hagy az emberben, képet alkotunk valakiről: vagy azonnal ott teremnek a szikrák vagy semmi különös nem történik. Tatjána és Alexander egy ilyen pillantásnak köszönheti a köztük lévő kapcsolatot, amely a háború szörnyűségei között mégis boldogsággal tölti el a szívüket. Mindent elsöprő erejű szerelem születik Leningrád egyik utcáján azon a verőfényes napon, amit ember, háború, vagy halál szét nem szakíthat. Talán minden hölgy olvasó elveszik egy kicsit, amikor meglátja azt a bizonyos katonát a történet kezdetén az út túloldalán. Meghatározó jelenet, ahogy az ártatlanság találkozik a valósággal: Tatjána éppen csak nővé vált kislányból, Alexander pedig egy sokat megélt katona, aki két lábbal áll a földön. A találkozástól mégis a fellegekben érzik mindketten magukat, és ettől a pillanattól fogva elválaszthatatlanul összeforr a lelkük. Azonban sok fájdalmas eseménynek, titoknak kell kiderülnie addig, míg szerelmük beteljesedik.
A fehér éjszakák árnyoldala a leningrádi december. A fehér éjszakák – csupa fény, nyár, napfény és pasztellszínű ég. A december – sötétség, hóviharok és a város fölé tornyosuló felhős ég.
Számtalan morális dilemmával szembesülnek főhőseink: olyan kérdések bukkannak fel, mint hogy megéri-e meghalni azért, hogy megállítsák Hitlert; a család vagy a szerelem a fontosabb; meddig lehet hazugságban élni. A közel 900 oldalas regény olvasása során jó pár estét lehet tölteni Tatjánával, Alexanderrel és szerelmük bimbózásával a végnapjait élő Szentpéterváron. A könyv atmoszférája azonnal beszippantja az olvasót, a lapokon keresztül érezni azt a világvégi hangulatot, ahogy a háború árnya egyre inkább rávetül a városra és ezzel kontrasztban mennyire szép és mély érzések alakulnak ki finom és apró lépésekben a két főszereplő között. A Leningrádról szóló korabeli leírások olyan részletesek, hogy gyakorlatilag együtt sétálhatunk a hőseinkkel, látjuk magunk előtt az épületeket, utcákat, parkokat. Valódi álombeli utazás ez egy letűnt korban és városban.
Lazarevo a lelkembe csepegtet téged, belém csepegteti a hajnalt és a holdfényt a Káma folyó vizével. Amikor utánam kutatsz, ott keress, mert ott leszek életem összes hátralévő napján.
Tulajdonképpen Tatjána és Alexander történetében minden sablon megtalálható, ami a műfaj jellemzője. Sőt a karaktereket, illetve a történelmi helyzetet megismerve még komoly meglepetések sem érik az olvasót a cselekmény alakulását tekintve. Ennek ellenére annyira izgalmas a történetvezetés és az érzelmi skála dinamikája, hogy nem lehet letenni A bronzlovast. A könyv első nagyobb egysége a legerősebb, utána viszont jön nagyjából 150 oldal, ami olyan hatást kelt, mintha valaki más írta volna és más műfajba tértünk volna át. Stílusosan úgy is fogalmazhatnék, hogy a Káma partján -szútrára váltott a szerző és egy arcpirító, már-már közönséges pásztoridillt kaptunk. Amikor végül mégis visszatérünk a háború borzalmaihoz és a plasztikus írásmódhoz, talán mégis adekvátnak tűnhet a korábbi kitérő: szívfájdító felidézni főhőseink életét, hogy milyen csodálatos volt nekik boldognak, önfeledtnek és szerelmesnek lenni azokon a sötét napokon. Vannak azok a pillanatok, amikről már akkor tudjuk, hogy bármennyire is kedvesek számunkra, sosem jönnek vissza. Semmi sem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt volt. Leginkább ebben rejlik A bronzlovas varázsa. A pillanatokban, amik már csak a szív legmélyén élnek és nehezebb időkben előkerülnek afféle reménysugárként, hogy milyen szép volt egykor minden – egy másik életben.
