Henri Beyle egyes források szerint százhetven álnéven publikált, de egy német kisváros neve alapján felvett Stendhal-lal vonult be a köztudatba. Szerette magát milánói olasznak mondani, holott egy ízig-vérig francia család leszármazottja volt. Irodalommal csak negyven éves kora környékén kezdett el foglalkozni.
1783. január 23-án született Grenoble-ban Henri Beyle egy jómódú polgári családba. Édesapja ügyvéd volt, de fiával igazán sosem értették meg egymást. Édesanyját hét esztendős korában elvesztette, amit nagy tragédiaként élt meg, hiszen egyetlen támasza volt. Ezután nagyapjában lelt szövetségesre, aki pártolta unokája lázadó természetét. Segítségével tizenhat évesen elhagyhatta otthonát és Napóleon mellé szegődött katonának. A császár kíséretében jutott el először Itáliába ami életének minden szempontból meghatározó helyszínévé vált.
Napóelon bukása után Milánó városát választotta új otthonául. A festői környezet pedig felpezsdítette írói vénáját. Elkezdett fordítani, útirajzokat készíteni olasz városokról, novellákat és életrajzokat írni (például Napóleonét), de ez időben egy nagy lélektani tanulmánya is napvilágot látott A szerelemről címmel. Viszont mindez csak ujjgyakorlat volt a későbbiekhez képest.
1827-ben jelent meg első regénye, az Armance. Három évvel később írta meg a Vörös és Feketét, ami nagyjából egy időben jelent meg Puskin Anyeginjével és Vörösmarty Csongor és Tündéjével. A mű alaptörténete valóságos, egy újságban olvasott gyilkossági esetet vett át és színezett ki. A Vörös és fekete műfaja lélektani karrierregény: Julien Sorel pályafutását ismerhetjük meg belőle. Stendhal volt az első író, aki ennyire szemléletesen és mélyrehatóan megformált egy irodalmi alakot. Stendhal azt állította, hogy írás előtt mindig a törvénykönyvet szokta olvasgatni, hogy megfogalmazása kellően rideggé váljon. Tulajdonképpen ötvözte a kor két nagy stílusirányzatát: a romantikát és a realizmust.
Ezután még két regényt írt: a Vörös és fehért és a Pármai kolostort. Művei mindig megjelentek, de saját korában senki sem vette észre nagyságukat, az 1880-as évekig egyetlen kritika sem említette őket. Stendhal legjobb barátjának, Prosper Merimée-nek az mondta, úgy számítja, hogy negyven esztendőnek kell eltelnie halála után, s akkor végre felfedezik. Jóslata szinte naptári pontossággal bekövetkezett. Hirtelen észrevették, felismerték, elismerték és azóta minden újabb nemzedék egyre jobban kedveli, napjainkban is a legolvasottabb szerzők közé tartozik.
A szenvedélyek tisztelete egész életét áthatotta és ezt művészetétől sem választotta el. Mindig hajszolta a változatosságot: nagy szerelmek és futókalandok sorozatából állt magánélete. Senki sem tudta megadni neki, amire igazán vágyott. Stendhal utolsó éveiben Párizsba költözött és 1842. március 22-én halt meg. Saját sírfeliratát is ő tervezte meg, ami nem meglepő módon olasz nyelven íródott: „Arrigo Beyle, Milanese, Visse, scrisse, amo” („Milánói Henri Beyle, Éltem, írtam, szerettem”).
A cikk eredeti megjelenése: 2013. 01. 23. www.nembulvar.hu
