Bohém rapszódia

2018. november 24. - Péntek Tünde

„Úgy érzem, hogy egyszer készülni fog egy film az életemről, amelyben én leszek a kulcsszereplő. Talán nem én magam játszom majd el a főszerepet. De annyi biztos kedveseim, hogy amit eddig műveltem életemben, az alapján totálisan korhatáros lesz a film.” – Freddie Mercury.

Pontosan 27 éve ezen a napon, 1991. november 24-én hunyt el a Queen frontembere, Freddie Mercury – akit valójában senkinek sem kell bemutatni. Egészen mostanáig kellett várni arra, hogy ez a rendkívüli életpálya mozgókép formájában is életre keljen. Persze amennyire hálás feladat egy ilyen karakteres zenész életéről mozifilmet forgatni, legalább annyira nehéz is. A Bohém rapszódia Freddie víziójának megfelelően az énekest állítja az események középpontjába, de inkább a Queen történetét meséli el az 1970-es megalakulástól az 1985-ös Live Aid koncerttel bezárólag. Freddie fizikai leépülése és haláltusája már nem tárgya a filmnek, viszont ennek ellenére is éppen eléggé felkavarta az állóvizet.

A produkció már a forgatás közben botrányba fulladt, mivel a szexuális zaklatással megvádolt rendező, Bryan Singer családi okokra hivatkozva hetekig nem jelent meg a felvételek helyszínén. Így a producerek (akik között az eredeti Queen tagok, Brian May gitáros és Roger Taylor dobos is megtalálhatók) menesztették őt, és a helyére S.O.S leszerződtették Dexter Fletchert – aki egyébként egy Elton John életrajzi filmen is dolgozott akkoriban. Végül a filmért rendezési kreditet csak Singer kapott.

Sok kritika érte amiatt is a Bohém rapszódiát, hogy Freddie Mercury-nek csak a szalonképes, idealizált arcát mutatja meg. Az Index gyűjtéséből például kiderül, hogy az énekes 1979-80 körül a Queen koncertjein előszeretettel énekelt Darth Vadernek vagy Supermannek öltözött ember nyakában ülve, aztán egyik partiján meztelen felszolgálók dolgoztak, és törpék hordták körbe tálcán a kokaint, emellett barátai közreműködésével álruhába öltöztetve csempészték be Diana hercegnőt egy hírhedt melegbárba, illetve Freddie és David Bowie között veszekedésig fajuló viták zajlottak az Under Pressure felvétele közben. Ezekből a legendás – egyben polgárpukkasztó – történetekből semmi nem került bele a filmbe. 2010 környékén még Sacha Baron Cohen (alias Borat) főszereplésével képzelték el a produkciót, aki viszont nem finomkodott volna a biszexuális énekes tivornyáit illetően. Cohen végül azért szállt ki még az előkészületek során, mert a film készítői nyilvánvalóvá tették számára, hogy egy családbarát mozit szeretnének és meg akarják óvni a Queen örökségét.

Ennek az lett az ára, hogy egyrészt elég felszínesre sikerült Freddie karakterének ábrázolása, másrészt a valóságot dramaturgiai szempontoknak alárendelve több helyen elferdítették. Kezdjük ott, hogy a zenekar tagjai nem akkor és nem úgy találkoztak, ahogy a filmben láthatjuk. A Mike Myers által alakított producer (aki szerint óriási bukás lesz a Bohemian Rhapsody) egy fiktív személy, akinek jelentősége csupán hatásvadászat. A filmben Freddie a Live Aid előtt mondja el a Queen tagjainak, hogy AIDS-ben szenved – valójában csak két évvel később diagnosztizálták nála a betegséget és további két évet várt azzal, hogy 1989-ben bejelentse ezt a zenekarnak.

Azonban legalább Freddie és a macskák kapcsolata nem kitaláció. Turnéi során gyakran hazatelefonált és kérte a házvezetőit, hogy adják át a telefont a macskáinak, hogy beszélhessen velük, illetve a koncertjei élő közvetítéseit a házi kedvenceknek is néznie kellett, bekapcsoltatta nekik a televíziót. Kedvenc cicáját Delilah-nak hívták, akiről még egy dalt is írt.

Habár a Queen összes nagy slágere felcsendül, a film készítői szerint azonban egy nagy szerzemény van mind felett: a Bohemian Rhapsody. A dal akkordjai a legváratlanabb pillanatokban is megszólalnak, és vélhetően minden jelentéktelen anekdotát is megtudunk a keletkezésével kapcsolatban. A számot maga Freddie Mercury szerezte és 3 hétig tartott a felvétele – abban az időben ennyi idő alatt egy teljes albumot szokás volt rögzíteni. Arról azonban már nem szól a fáma, hogy a zenész milyen személyes indíttatások miatt írta meg a remekművét. A filmben Freddie személyiségének az a része van kidomborítva, hogyan ébred rá biszexualitására, hogyan távolodik el menyasszonyától és hogyan keríti hatalmába a magány. Mindez azonban a rejtélyre nem ad választ, hogy hogyan vált belőle ekkora színpadi legenda, honnan is jött a karizma, amivel a közönségét annyira extázisba tudta hozni, mint előtte senki más. Vajon milyen ember lehetett valójában Freddie Mercury? Vicces és nagydumás, vagy inkább visszahúzódó és érzékeny, esetleg gőgös és hiú? Nem tudjuk meg. Akárcsak azt sem, hogyan változtatta meg életét a pénz, a siker, a csillogás – majd az AIDS diagnózisa.

A sminkesek munkáján persze semmi nem múlott, a Mercury-t alakító Rami Malek olyan fogpótlást kapott a szájába, amivel csoda, hogy egyáltalán tudott beszélni. A színész egyébként a forgatás után megtartotta emlékbe a protézist és aranyba öntette. Igaz, hogy a filmben a hetvenes évekbeli Freddie fizikailag jobban megidézte Mick Jaggert, de aztán a bajusszal helyére kerültek a dolgok. Egyetlen dolog volt a Bohém rapszódiában, amit nem szedtek ízekre a kritikusok, és az maga Malek játéka. A televíziós sorozatokból ismert színész hónapokig gyakorolt koreográfusával, hogy Freddie minden apró rezdülését magáévá tegye: a szemforgatását, a testtartását, a mozgáskultúráját, az összes kis pimasz színpadi nüanszát, és nyilván a legendás mikrofontartási technikáját is.

Az énekhangok pedig úgy sikerültek, hogy a nézőben kétség sem merül fel, hogy nem az igazi Freddie Mercury hangját hallja. Valójában is őt halljuk, illetve helyenként Malek és egy hivatalos Mercury-imitátor (Marc Martel) hangját is rákeverték digitálisan. Még a mellékszerepekre választott színészek is teljesen hitelesek, minden felcsendülő akkordot lekövetnek kézzel a zenészek. Az összes hátránya ellenére a kor, a divat, az atmoszféra ábrázolása, illetve maga a zene teszi teljesen élvezhetővé és magával ragadóvá a Bohém rapszódiát. A tetőpont a korábban már említett gigantikus koncertjelenet, a Live Aid rekonstruálása.

Freddie Mercury bemelegítő ugrásokat végez, majd két biztonsági őr széthúzza a függönyt, és a férfi kilép. A helyszín a londoni Wembley-stadion, a show-t 1,9 milliárd ember nézi a tévében. A Queen mindössze huszonöt perc alatt a világtörténelem egyik legjobb koncertjét hozza össze. A film nézője viszont nem Freddie-vel válik eggyé, hanem a koncert közönségével, aki az első sorból csodálja a legendát.

Ezen a ponton egy kis kitérőt szeretnék tenni és bemutatni egy másik csodás koncert-élményt, amit a Bohém rapszódiával egy időben lehet elcsípni a mozikban.

A híres rocksztár visszamegy a színpadra, de még egyszer hátrapillant a félénk dalszerző (és nem mellesleg csodás hangú) lányra, akit az imént próbált egy duettre invitálni – sikertelenül. Majd a férfi elkezdi énekelni azt a dalt, amit a lány előző este dúdolt neki. Végül a lány minden bátorságát összeszedve mégis kilép a közönség elé, csatlakozik a sztárhoz, a refrént már közösen éneklik. A férfi ezerszer állt már a világot jelentő deszkákon, mégis gyermeki örömmel figyeli és támogatja a megszeppent lányt, akiből a biztatás hatására hirtelen kitör minden visszafojtott vágya: kiereszti hangját, teli torokból énekel, a lelkét kitéve a közönség elé. Egy csillag született.

Talán ezzel lehetne leginkább érzékeltetni, hogy mi is a baj a Bohém rapszódiával. Bradley Cooper első rendezésében a sok közeli felvételnek köszönhetően a néző nemcsak a koncertet látja, hanem a színpadon álló művészekkel is együtt lélegzik, együtt izgul, ott van velük – nemcsak az első sorból nézi őket, hanem részese az előadásuknak. Ahogy a homályos háttérből kivehető, a Csillag születik koncertjét is talán akkora közönség előtt játszották, mint a Live Aid-et a helyszínen, viszont mégis egy rendkívül intim pillanatot kapunk, hús-vér, esendő emberekkel a színpadon. Mindez hiányzott a Bohém rapszódiából.

Igaz, hogy Rami Malek kiválóan hozza a karaktert, és a Queen dalai még mindig csodálatosak, mégis egy biztonsági játékot látunk, és az ég világon semmi újat nem tudunk meg. A karizmatikus embereknek megvan az a különleges tulajdonsága, hogy semmi sem teszi őket nevetségessé. Freddie Mercury kiálló fogai, furcsa bajsza, ízléstelen fellépő ruhái, sztárallűrjei, modorosságai, és botrányos magánélete ellenére is a zenetörténelem egyik leghitelesebb és legeredetibb előadójának számít a mai napig, aki generációk zenészeinek példaképévé vált – többek között az előbb említett, Csillag születik főszerepét játszó Lady Gaga is a Queen Radio Ga Ga című slágere nyomán vette fel művésznevét. Ezek után pedig már csak az a kérdés, ha ennyire meghatározó figura Freddie Mercury, és ennyi koncertfelvételt hagyott az utókorra, ami alapján ilyen profin lehet reprodukálni a fellépéseit, akkor miért is ne az eredeti felvételt nézzük meg? Bármennyire is vérprofi illúzió a Bohém rapszódia, és bármennyire is megveszi a nézőt a fülbemászó dalokkal és csodás atmoszférával, azért az az igazság, hogy ha a film után netán kedvet kapnánk megnézni az igazi Live Aid felvételt, biztosan nem vágyunk majd újra Rami Malek imitált előadására. Persze, ha lett volna valaki, aki normálisan megrendezi a filmet, akkor esetleg fontolóra vehetnénk a lehetőséget.