Hollywood aranykorába repít vissza minket Walt Disney tündöklő, sokszínű és grandiózus produkciója – habár Mary Poppins legújabb története mégsem sikerült túlzottan eredetire.
P. L. Travers 1934-ben alkotta meg Mary Poppins történetét, a későbbiekben további hat könyve is megjelent a csudálatos dada kalandjairól. Ahogy a Banks úr megmentése című filmből is megtudhattuk, az írónő nagyon nehezen adta be a derekát Walt Disney-nek, hogy mozivászonra álmodja művét, és annak ellenére, hogy felügyelet alatt tartotta az előkészületeket, nem nyerte el a tetszését az 1964-ben bemutatott, világ sikerű alkotás. Ezek után soha többet nem adott engedélyt művei adaptálásához, és végrendeletében kifejezetten megtiltotta, hogy bármiféle filmváltozata lehessen könyveinek.
Az írónő végakaratát egészen 22 évig tiszteletben is tartották. Ám ekkor a Walt Disney álomgyár mégis jó ötletnek tartotta P. L. Travers második Mary Poppins regényét leporolni, és a 2018-as karácsonyi filmdömpingre a mozikba küldeni – igaz, hogy már az első történetnek sem volt kifejezetten ünnepi jellege, de valamiért ebben az időszakban szokták azt is elővenni. Habár a néhai írónő kérését figyelmen kívül hagyták, de a második könyvének a meghatározó részein nem változtattak, és az eredeti, bevált formulát használták fel, amellyel sikerre vitték Mary Poppins első kalandját is.
Így, több mint 50 év után folytatást készíteni egy örökzöld, klasszikus filmhez, elég nagy bátorságra vall és kifejezetten rizikós vállalkozás. A rendezést arra a Rob Marshallra bízták, aki a musicalfilmek királya Hollywoodban, ő követte el a 6 Oscar-díjas Chicagot, a Kilencet és a Vadregényt is – tehát kisujjból rázza ki, hogyan kell nagyszabású és stílusos zenés filmet forgatni. A Mary Poppins visszatérrel pedig nagyon biztosra akart menni a stúdió is, így annyi lett az alapkoncepció, hogy a kor elvárásainak megfelelő, igazán látványos köntösbe csomagolták ugyanazt a klasszikus tartalmat.
Ha végig gondoljuk, mai szemmel nézve elég negédes mesének hat az 1964-es Mary Poppins, de az 5 Oscar-díjas alkotáson generációk nevelkedtek fel, hiszen imádni valóan fülbemászó a zenéje, Julie Andrews bűbájos dada, és a történet is nagyon kedves minden korosztály számára. Ráadásul annak idején formabontónak számított a látványvilága, mivel ez volt az első olyan film, amelybe animációs betétet csempésztek. Manapság viszont az effektek csupán szükséges kelléknek számítanak Hollywoodban, ám a Mary Poppins visszatér esetében egyértelműen maximumra állították a nosztalgia-faktort, és az eredeti stílust szem előtt tartva születtek meg az 50 évvel ezelőtti technikát megidéző megoldások. Sőt, nemcsak a látványt, hanem a történetvezetést és a jelenetek felépítését is a régi recept alapján gyúrták össze, és minden hozzávalóból rádobtak még egy adagot, hogy kellően impozáns legyen a végeredmény.
A Mary Poppins visszatérben a korábban megismert Banks gyerekek már felnőttek, és abban a tudatban élnek, hogy egykori dadájuk csak egy kiváló mesemondó volt, de a varázslatos kalandok csak a képzeletük szüleményei voltak. A gazdasági világválság idején járunk, és komoly bonyodalom kezd kialakulni a megözvegyült, három gyermekes Michael háza táján. Ám a jelzálogkölcsön szorításában megfordul a szél, és megjelenik Mary Poppins - aki egy évet sem öregedett első felbukkanása óta. A dada a gyerekeket próbálja megregulázni, de természetesen olyan csudálatos dolgokat is elkövet, amelyek az apukát is ráébresztik arra, amit egykor az ő apja is megtanult: még a felnőttek életébe is belefér az önfeledt játék és nevetés.
Furcsa élmény a Mary Poppins visszatér, mert igaz, hogy minden új, amit látunk benne, de minden egyes eleme valami fél évszázaddal előbbi dologra akar minket emlékeztetni. Szó se róla, profin össze van rakva a produkció, különösebben bele sem lehet kötni a minőségébe, mivel szemkápráztatóan szépek a kosztümök, a díszlet, az animáció, a táncbetétek és a zene, csak valahol mégis érdektelen marad az összhatás. Tulajdonképpen ez a film semmi újat nem tartalmaz a korábbihoz képest, mi több, precízen, jelenetről jelenetre leutánozza azt. Már maga a történet is bármennyire jól kidolgozott, nagyon is kiszámítható, ugyanazokat a fordulatokat süti el. Itt is van egy munkáscsapat, akik Mary Poppins rajongói, csak ezúttal nem kéményseprők, hanem lámpagyújtók. A csudálatos dada most is azzal varázsolja el először a gyerekeket, hogy hihetetlen dolgokat ránt elő a táskájából. Szintén láthatunk egy hosszú animációs betétet, amelyben feltűnnek a pingvinek, és az élőszereplők ruhája is kísértetiesen emlékeztet az 1964-es öltözetekre. A tetőpont pedig nem sárkányeregetés lesz (mert azon már a film elején túlesünk), hanem lufik által esnek eksztázisba a szereplők.
A filmzene is egyértelműen azt a benyomást kelti, mintha már hallottuk volna – de valójában mégsem. A hangzásvilág felidézi a Spoonful of Sugart, a Chim Chim Cheree-t vagy a Supercalifragilisticexpialidocious-t, ám valahogy mégsem annyira magával ragadóak és fülbemászóak a dalok, mint az eredetiek. Az élményen pedig a magyar szinkron csak rontani tudott, egyrészt nehezen követhetők a dalszövegek, és nem is igazán sikerült szájra igazítani őket, teljesen mesterkéltnek hat a végeredmény. Másrészt a szinkronszínészek énektudása is hagy némi kívánnivalót maga után, például Mary Poppins magyar énekhangja egyszerűen bántja a füleket. Érdemes belehallgatni, hogy az eredetiben milyen kellemes hangszínen szólalt meg Emily Blunt:
Ha már Emily Blunt-nál tartunk, valójában ő viszi a hátán a filmet, tökéletes választás volt a szerepre. Olyan természetes bájjal ruházza fel Mary Poppins-t, amivel méltó utódja tud lenni Julie Andrews klasszikus figurájának. Ahogy az előbb is hallhattuk, nagyszerűen énekel – egy szóval ragyog tőle a vászon, ahányszor csak felbukkan. A lámpagyújtó figurát Lin-Manuel Miranda játssza, aki az Egyesült Államokban népszerű színházi színész, a Hamilton című, rapdalokra épülő musicallel vált közismertté. Ezúttal is lehetőséget kapott rappelni – igazából nem is lóg ki annyira a történetből, mint azt első hallásra gondolnánk. Az 1964-es filmből két színész, Dick van Dyke és Angela Lansbury is beugrik epizodistaként. Illetve kisebb szerepben felbukkan még két Oscar-díjas művész is, Meryl Streep és Colin Firth – akikről nagyjából annyit lehet elmondani, hogy méltóságukat épphogy meg tudták őrizni, habár nem sokon múlt. Ezúttal szerencsére Firth nem énekelt, de arról sem vagyok meggyőződve, hogy Meryl Streep-nek kellene erőltetnie ezt a vonalat. (Mamma mia kritika itt.)
Vajon mi értelme van ennek a filmnek? Mit akar üzenni a Mary Poppins visszatér? Remélhetően a fő üzenetet nem a nyitójelenetben rejtették el, ugyanis, bármennyire hihetetlen, ez tényleg megtörténik: a lámpagyújtó kerékpározik a szürke utcákon, arról énekelve, hogy milyen gyönyörű London – a háttérben pedig a füstölgő gyárkéményeket, a segélyért sorban álló embereket, utcagyerekeket és a lépcsőkön alvó hajléktalanokat látjuk.
Később persze valami tanulság kikerekedik arról, amit a „perspektívaváltás” szóval jellemezhetnénk legjobban – bármennyire nem gyerekbarát a kifejezés. A feje tetejére állt szoba és a léggömbös finálé is arra utal, hogy ha észrevesszük, a világ tele van apró csodákkal és szeretettel, amely révén napi gondjaink sem tűnnek már annyira elviselhetetlennek, ezek által kapunk erőt a folytatáshoz. P. L. Travers is hasonló, pedagógia célzatú tanmesének szánta Mary Poppins könyveit: a gyerekeket a felnőttek iránti empátiára és engedelmességre neveli, szüleiket pedig arra, hogy védjék és becsüljék meg családjukat, amelyből erőt meríthetnek a legnehezebb pillanatokban is.
Habár az üzenet nagy vonalakban átjött, azért biztos vagyok benne, hogy P. L. Travers forog a sírjában a Mary Poppins visszatér megfilmesítése miatt. Hiszen bármennyire is színvonalas szuperprodukció született, semmit nem tudott hozzátenni ahhoz, amit már az 1964-es klasszikus elmondott. A Mary Poppins visszatér a folytatás és remake furcsa egyvelege lett, egy igazán kellemes családi mozi, bájos szereplőkkel és nosztalgikus hangulattal – de meglepődnék, ha a következő karácsonykor bárki inkább ezt a filmet nézné még, mint az eredeti remekművet. Ennek ellenére Mary Poppins visszatér üde színfoltja a mai modern filmgyártásnak, Hollywood aranykorát alaposan megidézi. Legalább annyira nagyszabású és minőségi alkotás lett, mint az 1964-es elődje vagy az Óz, a csodák csodája, és olyan sokszínű képi világot vonultat fel, hogy simán lehetne Disney-összesnek nevezni. Csak sok újdonságot ne várjunk tőle.
Mary Poppins visszatér (Mary Poppins Returns)
amerikai musical, 130 perc, 2018
Főszereplők: Emily Blunt, Lin-Manuel Miranda, Ben Wishaw, Emily Mortimer, Colin Firth, Meryl Streep
Rendező: Rob Marshall
Ha érdekesnek találtad a cikket, a blog következő bejegyzéseit ajánlanám figyelmedbe!
Filmkritika: Banks úr megmentése
