Nem is olyan régen szó volt már a blogban olyan tragikus eseményről, amelyek New Yorkban történtek. Most pár érdekességet, városi legendát szemügyre véve könnyedebb vizekre evezünk, habár ezúttal sem végződnek szívderítően a történetek. Fényűzés, kísértethistória, szerelem és gyilkosság – csak néhány darabka az ezerarcú New York emlékezetéből.
Voltak olyan idők, amikor New Yorkban a gazdaság, a bőség és az elegancia egyet jelentett a Waldorf Astoria nevével. 1839-ben a Dakota-házat is megálmodó Henry Hardenbergh tervezte a világ legnagyobb luxusszállodáját az Ötödik sugárúton a város egyik legtehetősebb üzletembere, William Waldorf Astor kérésére. A hotel 13 emeletes volt és 450 kiadó szobával várta a vendégeket. Négy évvel később John Jacob Astor IV. a sugárút másik felén, néhány lépésnyire a Waldorftól egy 17 emeletes hotelt építtetett, ami így a szomszédjánál is impozánsabb méretekkel büszkélkedhetett. Végül a családi rivalizálás felett az üzleti érzék győzedelmeskedett, egy 91 méter hosszú folyosóval összekötötték az épületeket, így született meg 1897-ben a Waldorf-Astoria, olyan korszerű szolgáltatásokkal, mint a szobaszervíz, szobatelefon, saját fürdőszoba, gyermekmenü és a teljes áramosítás. A szállodakomplexum luxus lakosztályaiban királyok, hercegek, elnökök és sztárok szálltak meg, a báltermekben fényűző társasági élet folyt, a konyha pedig olyan legendás ételeket alkotott meg, mint a Waldorf-saláta, az ezersziget öntet, a Benedek tojás és a vörös bársony torta.
A sikeres évek nem tartottak örökké, mivel John Jacob Astor IV a Titanic utasaként az óceán jeges vizében lelte halálát, míg pár évvel később unokatestvérét szívroham vitte el. Hamarosan megnyitott a Savoy-Plaza Hotel is, a New York-i elit pedig Manhattan északibb utcáiba tette át székhelyét, így a Waldorf-Astoria lassan elvesztette vonzerejét. Végül 1929. május 3-án zárta be kapuit a legendás szálló, melynek helyén az Empire State Building épült fel. Azonban Lucius Boomer üzletember még a lebontás előtt megvásárolta 1 dollárért a Waldorf-Astoria névhasználatát, így 2 év múlva a ma is ismert helyén, a Grand Central Terminal környékén, a Park sugárúton megnyitotta az új hotelt. Az új Waldorf Astoria a világ legnagyobb és legmagasabb szállodájának számított, 2200 szobával várta a vendégeket. A világhírű hotel az évtizedek során fontos szerepet töltött be az Egyesült Államok politikai és kulturális életében, otthont adva számos magas rangú rendezvénynek. A Waldorf Astoria állandó lakói közé tartozott Sophia Loren, Elizabeth Taylor, Frank Sinatra és Cole Porter – aki kedvenc zongoráját a hotelre hagyta. További érdekesség, hogy a szállodához a Grand Centralról egy külön vágány is vezetett, illetve a tetőn hat kaptár 300 ezer méhhel biztosította a friss mézet a vendégek reggelijéhez.
1972-ben a Hilton Hotels Corporation vásárolta meg a Waldorf Astoriát, 2014-ben pedig a kínai székhelyű Angbang Insurance Group a világtörténelem legdrágább hoteltranzakciója keretében. Az új vezetőség bejelentette, hogy a szállodát luxuslakás-hotel kombinált komplexummá alakítja: a szobák egy része továbbra is szálloda marad, másik része luxus apartmanház lesz. A felújítások még jelenleg is tartanak.
Greenwich Village barátságos, kanyargós utcácskája New York City egyik legősibb környékén található. A közhiedelemmel ellentétben nevét nem a West Village bohém LGBT közösségéről kapta, és nem is Sidney Howard Gay-ről, a Nemzeti Rabszolgaság Ellen című magazin szerkesztőjéről – hanem egy hely földtulajdonosról. A Gay Street 12-t 1827-ben építették, a holland telepesek idején halottasházként funkcionált, később istállót alakítottak ki belőle, majd a Washington Square-i gazdag családok rabszolgái éltek itt. Az 1920-as években a szesztilalom idején egy hírhedt zugkocsma, a Pirate’s Den (Kalóztanya) működött a pincéjében. A város polgármestere, a kicsapongó életviteléről híres Jimmy Walker egyik törzshelye volt ez a mulató, amit megvásárolt szeretője, Betty Compton számára. Walker később feleségül vette a nőt és a Gay Street 12 szám alatt a szesztilalom alatti ivászat, tánc és mulatság a tetőfokára hágott a polgármester úr szervezésében. Habár a második világháború közeledtével végérvényesen befejeződtek a tivornyák, az utca lakói mégis szandálok koppanását hallották az épületből és sült hagyma szag áradt ki az ablakokon. Úgy tűnt, hogy a Gay Street 12-ben sosem ért véget a vigadalom. A helyiek arról is beszámoltak, hogy éjszakánként gyakran láttak az utcán a 20-as évek divatja szerint öltözött nőket és férfiakat, többen Jimmy Walkert is felismerték.
Az 1950-es években Frank Parris bábművész és családja vásárolta meg a házat, akik szintén természetfeletti jelenségekről számoltak be: lépéseket hallottak és bútorok mozgatásának zajára lettek figyelmesek az éjszaka közepén. A kutyájuk nagyon nyugtalan volt a házban, gyakran csak egy pontra koncentrált és az összes szőr felállt a hátán. Ráadásul az eb halála után az ő jelenlétét is érzékelték a családtagok: mintha láthatatlanul is a lábukhoz dörgölőzött volna, hogy a túlvilágról is védelmezze őket. Egyik este egy magas, sötét hajú, cilinderes, fekete köpenyt viselő férfit látott a Parris család a házban, illetve a szomszédok is az utcán – ő lett a Gay Street fantomja. Azóta több tulajdonosa is volt a legendás háznak, de valamilyen formában minden lakó tapasztalta a szellem jelenlétét, illetve erős sült hagyma szagra is panaszkodtak.
Habár a Titanic című filmben csak egy pillanatra láttuk őket, mégis biztosan emlékezünk arra az idős házaspárra, akik az ágyban egymást átölelve várták, hogy a hullámok örökre eltemessék őket. Jack és Rose románcával ellentétben az ő történetük teljesen valóságos: Isidor Strausról és feleségéről, Idáról emlékezett meg James Cameron, amikor úgy döntött, hogy a Macy’s Nagyáruház társtulajdonosának sorsát is beleépíti művébe. Isidor Straus egy német származású kereskedő, aki testvérével együtt alapította meg a világhírű áruházat. Feleségével, Idával egy napon születtek és több mint 40 éven át együtt tudtak ünnepelni. Házasságuk során pár napnál hosszabb időt nem töltöttek egymás nélkül. Hét gyermekük született. 1912 tavaszán Dél-Franciaországban vakációztak, majd jegyet váltottak a Titanicra, hogy hazatérjenek New Yorkba. A hajó leggazdagabb utasai közé tartoztak, apartmanjukról mintázták Rose filmbéli lakosztályát.
A Titanic katasztrófáját túlélő szobalány, Ellen Bird beszámolója alapján ismerheti meg az utókor a Straus házaspár végtelen szerelmének krónikáját. Társadalmi rangjuk miatt mindketten elsők között szállhattak be egy mentőcsónakba, ám Isidor lelkiismerete nem engedte, hogy nők és gyermekek helyét vegye el – ám ahhoz ragaszkodott, hogy felesége beüljön. Amikor Ida rádöbbent, hogy férje nem tart vele, kilépett a mentőcsónakból és a következőket mondta: „Isidor, a helyem melletted van. Veled éltem le az életem. Ahová mész, én is oda megyek. Szeretlek, és ha kell, veled halok.” A párt a hajó fedélzetén látták utoljára, egymást átölelve ültek egy fedélzeti székben. Isidor holttestét már másnap megtalálták és New Yorkban temették el, azonban Idáé sosem került elő – így nem teljesült végső kívánságuk, hogy örökké együtt legyenek.
A Kitty Genovese-gyilkosság – avagy a 911-es segélyhívó története
Kitty Genovese meggyilkolása még egy félévszázad távlatából is összefonódik a nagyvárosi élet durvaságával, a mások iránti érdektelenséggel. Kitty egy brooklyni olaszamerikai család legidősebb gyermeke volt. Miután szülei Connecticutba költöztek, ő New Yorkban maradt, Queens kertvárosias hangulatú részében, a Kew Gardens vasútállomáshoz közel bérelt lakást. Egy bárban szerzett menedzseri állást és nem félt késő éjjel közlekedni Queens sötét utcáin.
1964. március 13-án hajnali három körül ért a környékre, amikor lakásától 100 méterre közeledő lépteket hallott a háta mögül. Futásnak eredt, ám a férfi gyorsabb volt: elkapta a lányt és kétszer hátba szúrta. Kitty kiabálni kezdett: “Úristen, megszúrt! Segítség!” Több ablakban is felgyulladt a fény, Robert Moser, aki a hetedik emeleten lakott, nem tudta kivenni, mi történik, így csak lekiabált: „Hagyd békén azt a lányt!” A támadó erre megfutamodott. A 14 éves Michael Hoffman szintén látta a párt, szólt is az apjának, aki hívta a rendőrséget. 3-4 perces várakozás után végre beszélhetett a diszpécserrel, akinek elmondta, hogy egy nőt bántalmaztak, a támadó elfutott, a nő elindult a lakása felé. A diszpécser a hallottak alapján úgy döntött, nincs szükség a kivonulásra. Marjorie és Samuel Koshkin az ablakból láttak árnyakat és hallották a veszekedést. Koshkin hívni akarta a rendőrséget, de a felesége megnyugtatta, hogy már biztosan többen hívták őket, így nem foglalkoztak tovább a dologgal. Joseph Fink a szemközti ház kisegítő házmestere éjjeli műszakos volt, foteljéből tökéletesen rálátott az eseményekre. Vallomásában később elmondta, hogy eszébe jutott venni a baseball ütőjét és kimenni az utcára, de meggondolta magát és inkább lement a saját lakásába aludni.
Ezalatt Kitty megpróbált a lakásához jutni. A gyilkos, látva, hogy semmi sem történik, tíz perccel később visszatért, a félholt lányt a ház hátsó bejáratánál találta meg, torkon szúrta, hogy ne tudjon kiabálni, majd brutálisan megerőszakolta. A lánynál lévő 49 dollárt magához vette. A Kitty kezén talált szúrt sebek bizonyították, hogy védekezett. A dulakodás zajára a lakók ismét felriadtak. Hajnali 3 óra 50 perckor a házban lakó Karl Ross kinyitotta a lakása ajtaját és látta, amint a gyilkos torkon szúrja a lányt. Karl aznap este ittas állapotban volt, nem akart bajba keveredni, inkább szólt a szomszédjának, Sophie Farrar-nak, hogy menjen ki és nézze meg, mi történik. Sarah a maga 150 centijével, nem tudva, hogy a támadó még a közelben van-e, kiszaladt a földön fekvő, levegőért kapkodó Kitty-hez. Sarah utasította Karl-t, hogy hívja a rendőrséget, miközben vigasztalta a haldokló lányt. A rendőrség 10 percen belül a helyszínre érkezett. Kitty a kórházba szállítás közben halt bele sérüléseibe, testén a nyomozók 17 késszúrást találtak.
Hat nappal a brutális gyilkosság után, a tejesember személyleírása alapján, elfogták a tettest. A 29 éves, nős, két gyermekes apa, Winston Moseley, szintén Queens-i lakos, hirtelenjében még két gyilkosságot, továbbá számtalan betörést bevallott. “Aznap azzal a szándékkal jöttem el otthonról, hogy megölök egy nőt.” Moseley-t halálra ítélték, ám az elmeszakértők vizsgálata alapján a halálos ítéletet életfogytiglani börtönre változtatták. 81 éves korában hunyt el, több mint 50 évet töltött a börtönben.
Kitty halála az egész országot megrázta és változások lavináját indította el. A vizsgálatok szerint 37 szemtanú lehetett, akik közül senki sem sietett a lány segítségére. A rendőrség okult a tragédiából, hiszen többen őket próbálták hibáztatni, hogy azért nem telefonáltak nekik, mert a diszpécserek morcosak és nem elég segítőkészek – illetve amúgy is a nehéz elérni őket. 1964-ben még nem volt 911-es központi segélyhívó vonal. A bejelentőnek először a központot kellett hívni és gyakran csak hosszas várakozás és bonyolult kapcsolás után tudott a hívó kapcsolatba lépni az illetékes szervekkel. Kitty halála előmozdította a 911 segélyhívó szám használatának bevezetését és a közbiztonság általános javítását.
Bizonyított tény, hogy az ember felelősségérzete csökken, amennyiben többen vesznek részt egy adott feladat elvégzésében. Kitty esetében, a lánynak nagyobb esélye lett volna az életben maradásra, ha csupán egy személy lett volna tanúja az ellene elkövetett támadásnak. Így vonult be a tudományba a Genovese-szindróma és Kitty hamarosan a modern társadalom, a városiasodás rémének szimbóluma lett.
Ha tetszett a cikk, és szívesen olvasnál még New Yorkról, a következő írásaimat ajánlom figyelmedbe:
Tragédiák New York történetéből
