A mai napon ünnepli 62. születésnapját minden idők eddigi legsikeresebb színésze, a háromszoros Oscar-díjas Daniel Day-Lewis. A jeles alkalomból a médiának igen ritkán nyilatkozó művész egy 10 évvel ezelőtti, vidám hangulatú interjúját olvashatjuk a következőkben, amelyet a TimeOut Londonnak adott a Kilenc című film bemutatója apropójából. Az eredeti cikk itt található.
Daniel Day-Lewis interjú
A kétszeres Oscar-díjas ír színész arról mesélt Dave Calhounnak, mivel sikerült rávennie Rob Marshall rendezőnek, hogy karácsonyi blockbusterében, a Kilenc című musicalben énekeljen és táncoljon.
„Emlékszem ám, hogy legutóbb botsáskának neveztél!”- mondja nevetve Daniel Day-Lewis, aki még fotósunk előtt is a sértettet játssza. Arra a beszélgetésre emlékeztetett, amikor 2006-ban Dublinban találkoztunk a felesége, Rebecca Miller által rendezett Jack és Rose balladája bemutatója előtt – pár hónappal később pedig már a Vérző olajat kezdte forgatni, amelyért második Oscar-díját kapta (az elsőt az 1990-ben készült Bal lábamban nyújtott alakításával nyerte el). Kissé megszégyenülve mondom neki, hogy akkoriban rendkívül sovány volt, ráadásul vidéki otthonából érkezett a dublini interjúra motorral, ahhoz illő szűk bőrruházatban. „Botsáska! Vajon most minek fogsz nevezni?” Örömmel jelenthetem, hogy Daniel Day-Lewis 52 éves koránál fiatalabbnak tűnik és kicsit – hangsúlyozom, kicsit – teltebb az arca. Mint egy jóllakott botsáska.
A színész a Kilenc című musical bemutatója kapcsán járt Londonban, amit a Chicago-val világhírűvé vált Rob Marshall készített. E filmben Day-Lewis játssza Guido Contini-t, a fiktív olasz filmrendezőt a hatvanas évek Rómájában. Contini alkotói válságban szenved, de házassága is zátonyra futhat, ha a szoknyapecér direktor továbbra is szeretője (Penélope Cruz), múzsája (Nicole Kidman), illetve egy újságíró (Kate Hudson) után fut, ahelyett, hogy visszatérne az évek óta szenvedő felesége (Marion Cotillard) karjaiba. A musical egy 1982-es zenés darab adaptációja, ami Federico Fellini 1963-es klasszisán a 8 és 1/2-en alapul. És igen, Daniel Day-Lewis – a sötét és mély karakterek nagymestere – ezúttal énekel, táncol és Rómában furikázik egy púderkék Fiat sportkocsival.
Most egész gyorsan visszatértél a mozivászonra a legutóbbi filmed után.
Egy barátom annyit mondott erre: „Úristen, a végén még túlzásokba esel.” (nevet) Igazából nem akartam újra dolgozni. Nagyon nem akartam. A családom szempontjából nem volt megfelelő az időzítés. A feleségem, Rebecca Connecticutban forgatott és pár hónapra mi is odaköltöztünk a fiúkkal, akik így magántanulók lettek. Akkor úgy gondoltuk, hogy ezt nem fogjuk újra végigcsinálni. Valóban nem ez volt a legjobb pillanat, hogy munkába álljak.
Eléggé meglepődtem, hogy Rob Marshall musicalszerepet ajánlott neked.
Talán arra számított, hogy sok kifogást hozok majd fel ellene, hogy miért nem tudom megcsinálni – és adok neki egy listát azokról a színészekről, akiknek szerintem sokkal jobban menne, mint nekem.
Mivel győzött meg?
Az az igazság, hogy Rob a madarakat is leénekli a fáról. Veszett ügy volt küzdeni ellene. Sikerült mindannyiunkat meggyőznie róla, hogy idővel a kisegérből oroszlánt fog csinálni. Fogalmam sincs, hogy csinálta. Őszintén megmondtam neki, hogy nem tudok énekelni. Erre ő: „De igen.” Én meg: „Tényleg nem.” Aztán valahogy előkerült egy zongora és megpróbálkoztam az egyik dallal. Utána megmondtam neki: „Látod, nem tudok énekelni.” Erre ő: „Most hallottam, hogy igen.” Tudta, hogy 8 héten keresztül együtt fogunk próbálni és meg volt győződve róla, hogy menni fog. Minden bizalmam belé vetettem.
Van egy nagyon megható jelenet a filmben, amikor az olasz színészlegendával, Sophia Lorennel táncolsz, aki édesanyád szellemét alakítja.
Oh, nagyon élveztem azt a részt! Édesanyám tavaly hunyt el és nagyon bánt, hogy nem láthatta már a filmet, mert izgatta a fantáziáját, mikor megtudta, hogy Sophia játssza majd az anyámat. Teljesen elbűvölte a dolog. Nem volt elragadtatva mindenkitől, akik az évek során az édesanyámat játszották, de Sophia telitalálat volt.
A legtöbb filmedből hiányzik a románc. Leginkább maguknak való karaktereket alakítsz.
Ez így van és talán nem véletlenül. Habár nem tudom, hogy miért… Azok a figurák, akik az utóbbi években felkeltették az érdeklődésemet, nem jártak túl nagy sikerrel a nőknél. (harsányan felnevet) Talán csak egy kicsit.
A Kilenc részben a filmgyártásról szól, amivel még nem foglalkoztál korábban.
Ötletként érdekelt. Nagyon befelé forduló tevékenység. A 8 és 1/2 bizonyította, hogy mennyire önkifejező tud lenni. És ugyanez igaz Truffaut nagyszerű filmjére, az Amerikai éjszakára. Számos nagy példát lehetne még hozni. Pedig az örök igazság inkább az lehetne, hogy ne dolgozd fel a saját munkádat.
Aggódtál amiatt, hogy a musical műfajjal esetleg eléred színjátszó képességeid határát?
Ez volt az egyik kérdés, amit feltettem Robnak, ugyanis nem vagyok a musical műfaj nagy követője. Amikor fiatal voltam, szerettem Astaire musicaljeit. És gyerekként Mary Poppinst is. Ezután egy hatalmas rés következik az ismereteimben. Ha valaki betett egy musicalt, mindig az jutott eszembe: „Miért énekelsz? Ne csináld. Csak mondd el a történetet.” Aztán megnéztem a Moulin Rouge-t, amit nagyon szerettem. Akárcsak a Chicago-t. Úgy tűnt, hogy kivételes munka zajlott le a háttérben. Az egyik első kérdés, amit feltettem Robnak, az volt: „Hogyan tudod összefésülni a beszélt és énekelt nyelv látszólag teljesen eltérő világát? Hogy találod meg benne a valóságot?”
Az általad játszott karakter, Guido Contini élete elég zavaros, mivel a nyilvános és magánszférája teljesen összefonódik. Tettél-e komoly erőfeszítéseket, hogy elkülönítsd őket?
Volt egy olyan időszak az életemben, amikor tudtam, hogy így kell tennem. De amikor beindul a munka, mindig kérdéses, hogy hol húzzam meg a határokat. Nem mindig könnyű. Akkor pedig még nehezebb, amikor megjelenik a film és mindenki bele akar mászni az életembe. De amióta Írországban élek, sokkal könnyebb lett minden. Nagyon szerencsés vagyok. Már fiatal korom óta tudom, hogy mennyire fontos számomra a privát szférám megőrzése. Nemcsak nekem és a családomnak van rá szüksége, de a munkámhoz is elengedhetetlen. Hogy vissza tudjak térni a normális kerékvágásba, aztán megint beletemetkezhessem az új szerepbe. Ez csak akkor megy, ha hétköznapi módon, normális társadalomban tudok élni. Ha egy rendkívül különleges teremtménynek kiáltanak ki és az őrült gépezetnek köszönhetően napról napra jobban elhiszed, hogy az vagy, akkor – Isten bocsássa meg – nem sok mindened marad az életben. Sosem szabad elfelejteni, hogy mennyit veszthetsz.
A Kilencben nagyszerű kolléganőkkel vagy körülvéve, külön kiemelném Penélope Cruzt, aki mindent beleadott és egy igen erotikus számot láthatunk tőle. Megengedték neked, hogy a durva dolgokat is megnézd, vagy megkértek, hogy hagyd el a helyiséget?
Az a helyzet, hogy mindenhová szabad bejárásom volt. Ezzel jár eljátszani egy rendezőt. Nyilvánvalóan kértem engedélyt, de ott ültem az összes próbán. Így teltek a napjaim a lányokkal az előkészületek során és láttam, ahogy napról napra, lépésről lépésre fejlődnek, míg végül eljutottak odáig, ami a filmben látható.
Határozottan van egy kis Daniel Day-Lewis Guido karakterében, aki amiatt aggódik, hogy a sok beszéd megöli a filmjeit.
Igen, a beszéd megöli a filmet. Mintha csak én mondtam volna. Nekem is feltűnt a hasonlóság. Ez pontosan egy olyan dolog, ami közelebb vitt engem Guido karakteréhez.
Gyakran kérik tőled, hogy mesélj a felkészülési módszereidről. Hogyan készültél fel erre a szerepre, amikor nem a próbákon ültél?
(hangosan felnevet) Ezt nem fogom az orrodra kötni.
Ha tetszett a bejegyzés, a következő cikkeimet is figyelmedbe ajánlom!
Zseni vagy őrült? – A Daniel Day-Lewis életmű
