Volt egyszer egy... Hollywood

2019. augusztus 17. - Péntek Tünde

Pontosan 50 évvel ezelőtt lett brutális gyilkosság áldozata Sharon Tate. A tragikus esemény évfordulójára Quentin Tarantino is készült némi meglepetéssel.

1969. nemcsak az Egyesült Államokban volt mozgalmas esztendő: zajlott a vietnami háború, virágoztak a hippimozgalmak, beiktatták Richard Nixont, az Apollo-űrprogram sikere Neil Armstrong holdsétájában teljesedett ki – és Charles Manson is ébredezett. Persze mindebből semmi sem látszott Hollywoodban.

Quentin Tarantino főhőse Rick Dalton (Leonardo Dicaprio), a lecsúszott egykori filmcsillag, aki keservesen próbálja fenntartani hollywoodi sztárimidzsét – és ebben nagy segítségére van kaszkadőre, Cliff Booth (Brad Pitt). Luxus lakóhelyének szomszédságába költözik a rendkívüli népszerűségnek örvendő Polanski házaspár, akik irigylésre méltó álomvilágban élnek. Mindeközben még a Manson-család életébe is betekintést nyerhetünk. Az pedig nem kérdés, hogy a film tetőpontján a három eseményszál összefut egy igazán Tarantinós vérengzés keretében.

Tulajdonképpen a Volt egyszer egy… Hollywood egy klasszikus Tarantino film abból a szempontból, hogy képes alaposan meglepni az embert amolyan Tarantinós megoldásokkal. Ám a rendezőnek ezúttal nem az volt a célja, hogy elmeséljen egy történetet, hanem egyértelműen az, hogy megidézzen egy letűnt világot: Hollywood aranykorát. Pontosabban azt az időszakot, amikor még ugyan a sztár volt az isten, de a televízió már belopakodott a mozi mellé és érződött a változások szele.

A Volt egyszer egy… Hollywood rendkívül szórakoztató módon enged bepillantást a hatvanas évek mozisztárjainak világába, számos egykori és jelenleg is élő legenda teszi tiszteletét a filmben – megszámlálhatatlan mennyiségű kikacsintással fűszerezve. Valószínűleg csak maga Tarantino tudná jelenetről jelenetre megmondani, hogy hol milyen utalást csempészett a művébe, annyira bennfentesnek hat az egész és oly precízen vászonra vitte a hatvanas évek Hollywoodjának miliőjét – de azért kevésbé hozzáértőként is el lehet csípni jó pár poént.

Habár Tarantino 1969-ben még kisgyerek volt, mégis ebben a városban nőtt fel, és érezhetően saját emlékeit is előhívta. Nem véletlen, hogy szereplői olyan sokat kocsikáznak és éppen bizonyos városrészeken mennek keresztül, vagy bizonyos dalokat hallgatnak. Nézőként akár üresjáratnak és öncélúnak érezhetnénk ezeket a jeleneteket, viszont általuk egy igazi életképet kapunk a hatvanas évekből – ahogy a rendező látta. Illetve a Volt egyszer egy… Hollywood még abból a szempontból is roppant személyes Tarantino számára, hogy még soha ennyiszer nem idézte meg korábbi filmjeit.

A Volt egyszer egy… Hollywoodban fanfárok és egy szóbeli bejelentés is jelzi, amikor a filmben elérkezünk ahhoz a részhez, amire mindenki vár: 1969. augusztus 8. estéjéhez. Ekkor különösen kegyetlen esemény helyszíne lett a hollywoodi elit lakta Cielo Drive: Hollywood legvéresebb történetét maga az élet írta, mivel Roman Polanski nyolc és fél hónapos terhes feleségével, Sharon Tate-tel, valamint a villában tartózkodó további 4 emberrel végeztek a Charles Manson által vezetett szekta tagjai – közel félszáz késszúrással. Az értelmetlenségével és brutalitásával sokkoló gyilkosság alapjaiban változtatta meg az emberek biztonságérzetét – és ezzel véget ért az ártatlanság kora Hollywoodban is.

A Manson-család és a Sharon Tate gyilkosság megfilmesítése alapból is igen merész koncepció – ráadásul egy olyan, vérrel nem spóroló rendező esetében, mint Tarantino, kifejezetten botrányosnak hat, már látatlanul is. Mi több, a történet egyik fontos szereplője még az a Roman Polanski is, akit 1977-ben elítéltek egy 13 éves lány megerőszakolásáért és a mai napig körözés alatt áll az Egyesült Államokban. Persze a Volt egyszer egy… Hollywood 1969-ben játszódik, amikor még minden szép és jó volt – de Polanski magánélete mindig is ingoványos talaj. Tarantino persze a védelmébe vette az Oscar-díjas lengyel rendezőt az első adandó alkalommal, illetve a Cannes-i Filmfesztiválon arra kérte az újságírókat, hogy ne árulják el a filmje végét. Így én sem fogom megtenni, pedig szerintem sok kritikus részletesen megírta volna, hogy miért is lett olyan zseniális – és nem botrányos – a befejezés. Talán azzal nem lövök le semmilyen poént, ha elárulom, hogy nagyon is Tarantinós jelenet zajlott le a film csúcspontjaként a Cielo Drive-on – és akik már látták, biztosan érteni is fogják, hogy miért gondolom úgy, hogy – egy igazán megindító alkotói szándék eredményeként.

Tarantino mindig is a mestere volt annak, hogy a lenézett kisemberekből csinál igazi hősöket, az örökös mellékszereplőkből pedig főszereplőket – ráadásul a Volt egyszer... egy Hollywoodban mindezt a csúcsra járatta, hiszen lecsúszott főhőseit két nagyon is menő színész játssza – nem mellesleg istenien: Leonardo DiCaprio és Brad Pitt. Mindketten dolgoztak már korábban a rendezővel (Pitt a Becstelen brigantykban, DiCaprio a Django elszabadulban), aki igen elismerően nyilatkozott alakításukról: „A kiváló ripacs DiCaprio és a nevetségesen jóképű Pitt párosa a legizgalmasabb sztárdinamikájú páros Robert Redford és Paul Newman óta.” Ez pedig nem is olyan nagy túlzás: játszva elvitték a hátukon a filmet, tökéletes az összhang köztük. DiCaprio szemmel láthatóan imádta, hogy színészt alakíthat és kedvére ripacskodhat, Brad Pitt pedig a keményfiú szerepében talán sosem játszott még ennyire laza és menő módra. Amikor pedig a néző is azt látja, hogy a színészek ennyire baromira élvezik a szerepüket, akkor már nyert ügye van a filmnek, bármiről is szóljon.

Persze nem is kellenek óriási történések ahhoz, hogy élvezetes legyen a mű, csak kell hozzá egy olyan kaliberű rendező, mint Tarantino. Aki annyira meg tudja tölteni élettel a mindennapokat, hogy még egy béna westernjelenet forgatása is annyira szórakoztatóvá válik, mint egy nagyköltségvetésű akciófilm csúcsjelenete. Az anekdoták szerint Tarantino imádja a saját filmjeit megnézni, mi több a premierjein hangosan nevetni szokott a saját poénjain. Még akkor is, ha csak ő érti. Nem kérdés, Tarantino elősorban saját magának készít filmeket, másodsorban pedig a közönségének – akik persze ilyennek szeretik, vagy utálják. Mert róla mindenkinek megvan a véleménye, nem lehet szó nélkül elmenni a munkássága mellett.

A Volt egyszer egy… Hollywood erénye a megunhatatlan hangulat, a vérprecíz utalások és a két főszereplő kiváló alakítása. Viszont hiányoznak belőle a pergő dialógusok és a fordulatos történetmesélés – amik sok korábbi Tarantino film jellegzetességei. A Volt egyszer egy… Hollywood leginkább egy nosztalgiautazás, ami egyszerre melankolikus és szatirikus is. Egy letűnőfélben lévő világot idéz meg, amelyet igencsak öniróniával kezel. Erősen rétegfilm, aminek nagyon lehet unni az első két óráját, ha valakit nem köt le a hollywoodi sztárélet vagy két nagyszerű színész kiváló alakítása – viszont az utolsó félóra mindenképpen felejthetetlen.