Szövetségesek

2020. november 01. - Péntek Tünde

Hollywood aranykora már sosem tér vissza, de az utóbbi években egyre több amerikai filmben bukkan fel ez az időszak, és olykor készül még egy-egy nagy ívű, klasszikus stílusú szerelmi dráma is, amely megidézi azokat a régi, szép időket. Így született meg a Casablanca tovább gondolt, újratöltött változata napjaink két ragyogó filmcsillagával a főszerepben.

Bizonyos földrajzi helyek nemcsak egy pontot jelentenek a világ térképén, hanem nevük hallatán jellegzetes hangulat és életérzés idéződik meg bennünk, amely szinte beleégett az ottani tájképbe is. Pontosan ilyen város Casablanca, amely a szerelem, a háború és a fájdalmas döntések szinonimájává vált Humphrey Bogartnak, Ingrid Bergmannak, a Marseillaise-nek és a ködbe vesző utcai lámpáknak köszönhetően. Ezt a hangulatot próbálja megidézni Szövetségesek című filmjével Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe trilógia, Forrest Gump, Számkivetett, Kényszerleszállás, Kötéltánc).

A Szövetségesek Max Vatan brit hírszerzőtiszt története, akit 1942-ben Észak-Afrikában összehoz a sors a francia ellenálló Marianne Beausejourral egy veszélyes küldetés során, az ellenséges vonalak mögött. Később Londonban összeházasodnak, ám kapcsolatukra baljós árnyékként vetül a háború emberfeletti nyomása – főként, mikor felmerül annak gyanúja, hogy Marianne német kém és Maxra hárul a feladat, hogy kiderítse az igazságot. Az alapanyag tehát abszolút adott egy kiváló, cselszövéssel és feszültséggel teli, látványos, klasszikus stílusú háborús filmhez és egyben emberi drámához.

Zemeckis egyik fő erőssége pedig a különböző korszakok hiteles megidézése, amiben ezúttal sem kell csalódnunk: a látványtervezés és a díszlet korhűsége a Szövetségesekben is elsőrangú, látszólag minden apró részlet a helyén van. A casablancai epizód szinte hibátlan. A látvány varázslatos, és nemcsak a nagy klasszikus elődöt idézi színesben, hanem az összes negyvenes évekbeli amerikai filmet, Hollywood aranykorát. A kosztümök a világ legszebb, leghódítóbb emberpárját varázsolják Marion Cotillard-ból és Brad Pittből. Előbbi tökéletes megjelenésében mintha egyesülne Ava Gardner, Katherine Hepburn és Ingrid Bergman bája, utóbbi pedig Cary Grant és Gregory Peck eleganciáját hordozza. A londoni részben pedig Zemeckis lenyűgöző részletességgel meséli el azt, hogy milyen volt a többé-kevésbé normális élet a második világháború alatt. Ahol reggelente üvegcserepeken kellett sétálni, a pezsgő kivételével mindent jegyre lehetett kapni, és esténként szinte tűzijátéki szórakoztatással ért fel a légitámadás - amikor éppen London egy másik kerületét bombázták.

Tehát a csomagolásra semmiképpen sem lehet panasz, viszont a tartalom már kevésbé elegáns. Manapság szinte virágkorukat élik a kémsztorik, ám ritkán működnek jól, mégpedig azért, mert a műfaj maga egy hatalmas kliséhalmaz. Árulások és próbatételek követik egymást, semmi sem az, aminek látszik, különösen a szerelemben, és minden fordulat könnyen kiszámítható. A közelmúltban mégis született két kiemelkedő alkotás a témában, a The Night Manager – Éjszakai szolgálat, illetve a Kémek hídja, és mindkettő azért lett nagyszerű, mert munkaként és nem romantikus kalandként ábrázolták a titkos ügynökök életét, magukat a kémeket pedig majdnem szürke átlagemberekként. Zemeckis immár 18. filmjéből éppen ez hiányzik, mert nincsen benne semmi átlagos vagy visszafogott: Brad Pitt és Marion Cotillard pompás ruháit konkrétan a Casablancából vették, a helyszínek csodásak, a díszletek ragyognak, rengeteg korhű fegyver és jármű vonul fel, ami önmagában is egy vagyon lehetett.

Ráadásul a Szövetségesekben egyetlen eredeti momentum sincsen, mindennel kapcsolatban beugrik, hogy ehhez hasonlót már láttunk valahol máshol. Ha túllépünk azon, hogy egy modern Casablanca történetről van szó, utána egyből eszünkbe juthat Tarantino klasszikusa a film első felét illetően. Brad Pitt, aki a Becstelen brigantykban egy amerikait játszott, akinek olaszul kell beszélnie, hogy megtévessze a nácikat, ezúttal egy angolt játszik, akinek franciául kell beszélnie, hogy megtévessze a nácikat. August Diehl, aki egy veszélyes, de játékos kedvű nácit játszott a Becstelen brigantykban, itt egy veszélyes, de játékos kedvű nácit játszik. Még a nagy merénylet helyszíne is ugyanúgy néz ki, mint a mozi előcsarnoka Tarantino filmjében.

Emellett a pilóta főhős, a sivatagban szövődő románc és a cselszövések akarva-akaratlanul is megidézik Az angol beteget. Ezután jön még az angliai rész, és onnantól a film az egymásra vadászó bérgyilkos pár, a Mr. és Mrs. Smith történetére emlékeztet kísértetiesen. (Azt pedig már csak zárójelben jegyezném meg, hogy még a forgatási helyszín is csak hasonlít valami másra, Marokkó partjaitól 93 mérföldre, Las Palmas-ban forgatták a casablancai részt, aminek klímája és környezete megegyezik egymással.)

Maga Brad Pitt is eszünkbe juttat egy pár másik filmet, melyben korábban játszott és relevánsan kapcsolódik a Szövetségesekhez. Például kapásból beugrik, hogy nyilván szeret háborús filmekben szerepelni, mert a korábban említett Becstelen brigantykban és a Haragban is megjárta a második világháborút, a Szenvedélyek viharában-ban pedig szintén hatalmas hévvel irtotta a németeket. Továbbá muszáj megemlíteni a Budapesten forgatott Kémjátszmát is, melyben Robert Redfordtól tanulta meg a titkos ügynökké válás fortélyait – és a Szövetségesekre már James Bondot is megszégyenítő képességekre tett szert, ahogy ejtőernyőjével aláereszkedett a film első képkockájában. Meg persze legalább annyira elegáns, céltudatos és hatékony, mint a 007-es és egy gyönyörű francia nő lesz a társa. Az meg már csak hab a tortán, hogy az egy évvel korábban, 2015-ben kijött 007 Spectre – A fantom visszatér című James Bond moziban nemcsak Marokkóban járt a világ legismertebb titkosügynöke, de egy francia nőt vitt magával a sivatagba.

Tehát a legnagyobb probléma a Szövetségesekkel az, hogy mindvégig megmarad egy másik film utánzatának, és egyetlen pillanatra sem képes önálló életre kelni. Tulajdonképpen azt sem lehet eldönteni, hogy pontosan mi is a műfaja. Kémtörténet? Romantikus dráma? Háborús film? Thriller? Ez mind, de mindegyikből csak egy kicsit.

És azt sem a Szövetségesekből tudjuk meg, hogy Brad Pitt jó színész, mert alapvetően egész idő alatt sótlan és visszafogott marad. Voltaképpen az általa megformált karakter kibontásához eleve nem kapott elegendő játékteret, és be kell vallanunk azt is, hogy Brad Pitt nem elég jó drámai színész ahhoz, hogy magából hozzátegyen valamit, saját képére formálja, ízt adjon szerepének. Habár Brad Pittet fizimiskája a szépfiú és hősszerelmes figurákra kárhoztatja, de nem véletlen az sem, hogy az Oscar-díját egy Tarantino filmbeli laza alakítással nyerte el, és szívesen emlékszünk vissza arra is, hogy mennyire jól állt neki a Harcosok klubja agresszív és brutális főhőse vagy az, amikor a Blöffben egy cigány bokszolót játszott el.

Brad Pitt alakításán pedig az sem segít, hogy a partnere, Marion Cotillard sokkal ügyesebben old meg mindent és csillog a vásznon – ami részben annak is köszönhető, hogy jobban megírták a szerepét. A főhősnő figurájáról sokkal kevesebbet tudunk meg a film során és végig fenntartja érdeklődésünket, hogy akkor ő most kém vagy sem, és ha igen, miért teszi? Cotillard ezt a bizonytalanságot remekül használja fel, nem tudni, mi rejlik kissé vicsorgó mosolya mögött, és ő bizony igazi drámai színész, aki ki tud bontakozni egy ilyen szerep kínálta lehetőségekben.

A Szövetségesek főszereplői kapcsán pedig nem lehet szó nélkül elmenni amellett sem, hogy micsoda médiabotrányba keveredtek. Ugyanis még a mozikba sem került a film, amikor napvilágot látott a hír, hogy Hollywood álompárja, Brad Pitt és Angelina Jolie elválik. A bulvársajtónak persze muszáj volt valami magyarázatot találnia a világ legtökéletesebb emberpárjának katasztrófájára, így gyorsan szállították a legegyszerűbbnek tűnőt: Angelina Jolie nyilván azért hagyta ott Brad Pittet, mert ő megcsalta a legutóbbi filmpartnerével, Marion Cotillard-ral. A helyzet odáig fajult, hogy a színésznő végül kénytelen volt kiadni egy nyilatkozatot, mely szerint Brad Pitt és közte nem történt semmi, és különben is második gyerekét várja Guillaume Canet színész-rendezőtől, akivel 2007 óta együtt él. Vélhetően sem Marion Cotillard, sem Brad Pitt nem őriz kellemes emlékeket a Szövetségesekkel kapcsolatban, és sokkal szívesebben vették volna, ha arról írnak a pletykalapok, hogy az amúgy franciául folyékonyan beszélő színésznek milyen fortélyokat tanított a színésznő a forgatáson, hogy legyőzze akcentusát – mert egyébként ez is megtörtént.

Tehát a Szövetségesekről mondhatunk jót és rosszat egyaránt, de az biztos, hogy roppantul ambivalens, fordulatos és kiszámíthatatlan, ami összességében nem megy sem a hitelessége és sem a katartikussága rovására. Mi több, ahhoz képest, hogy egy nagy költségvetésű hollywoodi moziról van szó, a befejezése egészen meglepő és bátor. Zemeckis pedig kifejezetten ragaszkodott ahhoz is, hogy a Szövetségesek megmaradjon a romantikus-lélektani síkon, és semmiképp ne csússzon át politikai-történelmi vonalra. Így született meg tehát egy igazi szerelmeslevél Hollywood aranykorához, amely habár sosem lesz olyan klasszikus, mint a nagy elődjei, mégis szépen csillog.