Nine - Kilenc

2021. október 04. - Péntek Tünde

Egy teljes év kihagyás után jegyet váltottam az Operettszínházba, méghozzá a frissen bemutatott Nine – Kilenc című musicalre, amit a pandémia miatt fél év csúszással tudtak színre vinni. Már akkor izgatott a dolog, amikor meghallottam, hogy ezt a darabot állítják színpadra, mivel a belőle készült mozifilmet nagyon kedvelem és tudtam, hogy tele van olyan nagy slágerekkel, amik kiválóan csengenének a Nagymező utcai teátrum ódon falai között. Minden adott volt egy remekbe szabott előadáshoz, amit ilyen előzmények és a színház színvonalas gárdáját ismerve elrontani sem lehet. Vagy mégis?

Milyen is egy igazi Broadway musical? Ha egyetlen szóval lehetne illetni, az minden kétséget kizáróan a show lenne. A látvány, a szórakoztatás, a tánc, a díszlet, a kosztümök, a slágerek és a hangok... Ha mindez stimmel, teljesen mindegy, miről is szól a történet, szeretni fogják. Külcsínnel bármi eladható - akkor is, ha belül üres, vagy akkor is, ha túl bonyolult. A Broadway-en megnézni egy musicalt éppen olyan élmény, mint beülni egy baseball meccsre, ahol a szünetben nyakba akasztós tálcákról kínálják a nassolni valót. Csak hátradőlünk, mint a moziban és átadjuk magunkat a mesteri parasztvakításnak. Vajmi kevés köze van ahhoz a színházkultúrához, amit európaiként megszoktunk. A levegőből árad a pénz szaga és a színpadképből egyből leszűrhető, ha valaki nem vérprofi, akkor nincsen helye a csapatban. Legfeljebb csak akkor, ha pár hétre leszerződött hollywoodi sztárokról van szó, de hát nekik bármi megbocsátható, hiszen ők vonzzák be a tömegeket. Ám ettől függetlenül is, a Broadway-en nem szabad hibázni, a show-nak tökéletesnek kell lennie. Ez az aranyszabály.

Persze ettől még bőven lehet sikeres hazánkban is egy Broadway musical, láttunk is rá bőven példát. Viszont az már egyáltalán nem biztos, hogy mindenre fogékony az itteni közönség, még akkor sem, ha a Broadway-en több mint 700 előadást megélt és 12 Tony-díjat bezsebelt a darab. Ha máshonnan közelítjük meg a dolgokat, elmondhatjuk, hogy az Operettszínház legsikeresebb musicaljei közé tartozott a Rómeó és Júlia, Mozart!, Elisabeth, Rudolf vagy az Elfújta a szél. A törzsközönség imádta ezeket a kosztümös, életrajzi vagy irodalmi ihletésű darabokat, amelyek legalább annyira neveltek és elgondolkodtattak, mint amennyire szórakoztattak. Amióta lekerültek a repertoárról az említett közönségkedvencek, a színház vezetősége görcsösen keres egy olyan sikergyanús szerzeményt, ami a nagy elődökhöz méltó hisztériát generál - ám minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy a Nine – Kilenc a legnagyobb balfogás minden eddigi próbálkozás közül.

Már csak akkor is, ha azt vesszük, hogy nem az egykori történelmi idők ruhái és hangulata villan fel a színpadon, hanem egy futurisztikus jellegű divatbemutató – ami nem mellesleg borzasztóan idegenül hat a csodaszép, ódon színház falai között. Már maga a díszlet is posztmodern és Ikeásan letisztult: egy nagy lépcsősorból áll, amin láthatóan botladoztak a magassarkú cipőben tipegő primadonnák. A látvány pedig végig konstans marad, és a forgószínpad mozdulatlanul áll az egész előadás alatt. Talán nem is láttam még olyan előadást az Operettszínházban, amiben ne használták volna ki ezt az egyáltalán nem hétköznapi lehetőséget, amivel még inkább fokozni lehet a látottak nagyságát és monumentalitását. Azt pedig csak kiegészítésként tenném hozzá, hogy a Broadway-en a Chicago-ban is hasonló színpadkép fogadott, de ott a lépcsősornak annyi funkciója volt, hogy a zenekart mögé ültették be, mivel nem volt zenekari árok. A Nine – Kilencben viszont csak a jelenetükre várakozó táncosok és színészek sziluettje jelent meg, aminek abszolút nem kellett volna látszódnia. A mélypont pedig egy értelműen az volt, amikor végignéztem, ahogy a takarásban felhúznak egy szárnyas Cupidót a magasba és láttam alulról, ahogy percekig lógott fentről, arra várva, hogy végre leeresszék a megfelelő pillanatban. Aztán miután megjelent végre a színen és betöltötte meglehetősen giccses funkcióját, annak is szemtanúja voltam, ahogy újra elröptették, majd a díszletek árnyékában a földre szállt. Egyébként a meglepően harsány jelmezek egytől egyig egyediek, mind a három szereposztás művészei különböző jelmezekben lépnek színpadra, ami azt hivatott bemutatni, hogy mindegyik színész más és más egyéniség, és ez a ruhákon is tükröződik.

Szokták mondani, ha nem is stimmel minden egy darabban, van, hogy egy vagy több színész elviszi a hátán az előadást és ezáltal lesz emlékezetes. Sajnos a Nine – Kilenc ebből a szempontból is kellemetlen élmény. A szereposztást nézve az lehetett a koncepció, hogy a színház minden nagy sztárját felvonultassák benne, tekintet nélkül arra, hogy az operett vagy a musical tagozatot erősíti-e. Ráadásul a darabban a musicalekhez mérten több prózai rész van az átlagnál. Szóval, ez a Broadway-en úgy működik, hogy csak azokat az énekeseket castingolják be, akik ugyanúgy mozognak, mint a hivatásos táncosok, emellett még kiválóan énekelnek is, és vannak annyira jók prózában, hogy összeereszthetők egy pár hétre leszerződött filmcsillaggal is. Hazánkban viszont mások az elvárások, a Nine – Kilenctől függetlenül is felfedezhetők az olyan alapigazságok, minthogy a legnépszerűbb és legjobb hangú musicalénekesek nem feltétlenül tudnak táncolni és egész középszerűek prózában. Velük ellentétben az operettcsillagok jól mozognak és énekelnek, ám még inkább elveszik a kimondott szavak mélysége előadásukban. Mi több, teljesen más hangképzést és technikát igényel a musical és az operett. (Mindezen túl még vannak a prózai színészek is, akik énekelni nem igazán tudnak, de mégis megpróbálkoznak vele - ám ez már végképp zárójeles megjegyzés.)

Gondoljunk csak bele, mekkora káosz lett egy félig operettes, félig musicales felállásból egy Broadway darab esetében, ahol a külcsín vinné el a show-t. Sok esetben tűnt erőtlennek a szubrettek hangja, és a prózai, drámai pillanataikban kellemetlen volt nézni őket, annyira hiteltelenül és gyengén beszéltek. Emellett kaptunk musicalsztárokat, akik esetlenül táncoltak, sőt, helyenként annyira zavaróan, hogy kínos volt nézni. Azt pedig inkább ne is firtassuk, hogy volt olyan koreográfus, aki áldását adta, hogy egy ilyen mozgásérzékkel megáldott színész premier plánban bemutassa a kissé hiányos tánctudását. Nem mellesleg a musicalénekesek prózai jelenetei csak fél fokkal voltak jobbak az operettes kollegináknál.

Ha már a színészek beszélőkéjénél tartunk, nem lehet elmenni amellett sem, hogy a musicalt teletűzdelték olasz szavakkal és mondatokkal, ami sok esetben értelmezhetetlen a nyelvet nem beszélő nézők számára. Rendkívül olcsó és ötlettelen megoldás, hogy csupán ebből jött át, hogy Olaszországban járunk és abból a semmihez sem fogható talján életérzésből és atmoszférából semmit sem kaptunk. Már csak azért sem, mert hallhatóan a színészek is küzdöttek az idegennyelvű szavakkal. Bevallom, én sem tudok olaszul, ellenben ismerek pár kifejezést, sőt még a darab helyszínét adó Velencében is jártam. Amikor pedig sokadik alkalommal elhangzott a színpadon ízes magyarsággal, hogy "kanálgrande", legszívesebben a vöröses színű falat kapartam volna. Ellenben, amikor egy párbeszéd hátterében, az elhangzó mondatok megértését nehezítve, az egyik szereplő csak úgy a semmiből, indokolatlanul elkezdte énekelni a Casa Sulitaria című Roberto Murolo slágert, egy pillanatra mégis Olaszországban éreztem magam. Kár, hogy csupán pár percig tartott.

És akkor még a történetről nem is esett szó. Egyetlen mondatban úgy foglalhatnánk össze, hogy adott Federico Fellini 8 és ½ című filmje, amit zenékkel felturbózott változatban színpadra vittek. De persze lehet erről kicsit bővebben is beszélni. Talán érdemes onnan megközelíteni a dolgot, hogy az olasz nagymester műveit lehetetlenség beskatulyázni, a besorolhatatlan műfajú, újszerű, szélsőséges és személyes fogalmazásmódja igazi csemege az ínyencségekért rajongó nézők számára, a különböző művészeti ágakban alkotóknak pedig inspiráció. Il Maestro egyik legkülönlegesebb alkotása kétség kívül az 1963-ban bemutatott 8 és ½, amely a filmtörténet első rendezői önvallomása. Nagy hatást gyakorolt az egyetemes filmművészetre, majd az évek során a világ legkülönbözőbb pontjain, a legkülönbözőbb stílusú alkotók készítették el a maguk változatát, például François Truffaut az Amerikai éjszakát (1973), Bob Fosse a Mindhalálig zenét (1979), vagy Woody Allen a Csillagporos emlékeket (1980). Egy ilyen alapmű, mint a 8 és ½, nem kerülhette el, hogy a Broadway-en is bemutassák. Fellini egyáltalán nem ellenezte, sőt megkönnyítette az átdolgozáshoz szükséges jogok eladását, ám kikötötte, hogy a plakátokon nem szerepelhet sem az ő neve, sem a film címe. Hat hónapos vidéki turné után került sor végül a New York-i premierre a 46. utca egyik színházában 1982. május 9-én. Tehát csaknem negyven év után kötött ki az Operettszínház Nagyszínpadán - mondhatnánk, kicsit megkésve.

Fellini zsenialitásához kétség sem fér, ugyanakkor ahhoz sem, hogy olyan kifinomult és karakteres filmeket készített, amik határozottan nem kommerszek és csak egy bizonyos réteget szólítanak meg. Minden tiszteletem az Operettszínház törzsközönségéé, de nem feltételezem, hogy a Rómeó és Júlián vagy a Mozart!-on szocializálódott, pofonegyszerű cselekményvezetést megszokott közönséget különösen megszólítaná egy alkotói válságban szenvedő rendező története, akinek emlékei, képzelődései és aktuális életeseményei olyan szinten összemosódnak, hogy a művészfilmeken edzett nézőt is összezavarják, hogy éppen mit lát.

Viszont, hogy mondjak valami jót is, a darab nem egy fülbemászó slágert tartalmaz. Külön kiemelném a Szulák Andrea előadásában elhangzott Folies-Bergère-t, ami a musical legjobb pillanatát okozta - habár talán az első sorban ülő férfiak máshogy nyilatkoznának erről, akiket viccesen vegzált egy kicsit a művésznő. Auksz Éva is életet lehelt a Cinema Italiano című dalba, melyet a mozifilmben Kate Hudson tolmácsolásában láthattunk - és ehhez még hozzátenném azt is, hogy véleményem szerint a film legfelejthetőbb jelenete volt, így igazi meglepetést okozott, hogy mégis van potenciál ebben a dalban, ha a megfelelő előadóhoz kerül. Egyébként a musical zenéje sokféle műfajból merít, így az Operettszínház Musical Együttese számára is rendkívüli lehetőségeket biztosít a tarantella, a flamenco, a vogue, a revü, a klasszikus és kortárs táncok által inspirált koreográfiák színpadi bemutatása révén. Külön érdekesség és egyedi vonás, hogy az Operettszínházbeli előadásban hangzik el először magyarul a kifejezetten a Nine – Kilenc filmváltozatához komponált három sláger, az előbb is említett Cinema Italiano, a Take it All és a Guarda la Luna. Ráadásul a musical történetének negyven éve alatt ez a három dal csak és kizárólag most csendül fel elsőként színpadon, eddig csupán a mozgóképes verzióban volt hallható / látható.

Az összbenyomást tekintve talán az is probléma, hogy a Nine film túl magasra tette a lécet. Homonnay Zsolt, határozottan nem Daniel Day-Lewis, vagy Polyák Lilla sem Nicole Kidman, még akkor sem, ha mérföldekkel jobban énekelnek náluk. Ugyanis a kisugárzás, a jelenlét, az átélés és a hitelesség egytől egyig hiányzott a színpadról, amik viszont a mozifilmet és vele együtt magát a darabot annak idején emlékezetessé tették. Emellett még az Operettszínház musicalje sajnos kusza is, a kosztümök harsányak, a díszletek minimalisták. Arról nem is beszélve, hogy az egész történet koncepciója hibás és tévesen magyarázza meg a darab címét. Ugyanis az előadás alatt többször is hangsúly kerül arra, hogy a fiatal Guido Continit 9 éves korában érték olyan hatások, amelyek az egész életét és rendezői munkásságát meghatározták – így evidensnek tűnik a címadás. Viszont nem erről van szó. Nem is a Guido körül legyeskedő hölgyek számáról. Hanem Fellini analógiájáról, akinél a 8 és ½ az eddigi munkáinak az összegét jelenti – az eredeti Nine musical pedig még egy fél részt hozzátett a zene révén az alkotók koncepciója szerint, így nincs is semmi misztérium a kilences számjegyben. Tehát már az alapoknál megbicsaklott az Operettszínház verziója. A közönség pedig érezte, hogy valami nagyon nem stimmel, nem is rémlik, hogy valaha láttam volna az Operettszínházban az előadás szünetében hazamenni nézőket, ezúttal viszont még az első sorban is maradtak üres székek a második felvonásra. Kár érte, mert nagyon szerettem volna szeretni – és minden adott volt hozzá, hogy jó legyen. Talán legközelebb sikerül eladhatóbb musicalt és jobb rendezőt választani...