1857-ben két művészt állítottak a francia büntetőbíróság elé a jó erkölcs megsértéséért: egyikük Charles Baudelaire, akiből a modern költészet megalapítója lett. A másiktól a modern regényirodalom kezdetét számítják. Gustave Flaubert 1880-ban ezen a napon halt meg.

„Az írás felséges dolog, az ember többé nem önmaga, mégis egy saját maga alkotta univerzumban mozog. Ma például egy őszi délutánon férfiként és nőként, szeretőként és szeretettként lovagoltam egy erdőn keresztül, sárga levelek alatt; és én voltam a lovakban, a levelekben, a szélben, a szereplőim szavaiban, még a vörös napban is, ami szerelemtől ittas szemeiket lehunyni kényszerítette”- írta egy baráti levélben Gustave Flaubert.

A lélektani regény egyik legnagyobb mestere 1821. december 12-én született Rouen városában. Orvosi családból származott, mivel anyja doktor leánya volt és édesapja a roueni kórház fősebészeként tevékenykedett. Így nem meglepő, hogy szülei is e pályára szánták, de Flaubert inkább a párizsi jogi egyetemre iratkozott be, ahol barátságot kötött Victor Hugoval. Már gimnazista korában is írt novellákat és cikkeket, de csak Párizsban került a fiatal írók és művészek közelébe. Elhatározta, hogy az irodalomnak fogja szentelni életét és otthagyta a jogi képzést. Egyes források szerint ebben a döntésében szerepet játszott epilepsziája is. Flaubert haláláig kétlaki életet folytatott: hol Párizsban, hol családja Rouen melletti birtokán, Croissetben töltötte idejét.

Flaubert több műfajban tevékenykedett, de legnagyobb alkotásai egyértelműen a regények. Műveinek tárgya a történelem (mint a Szent Antal megkísértése és a Szalambó) vagy a jelenkor (akárcsak a Bovaryné, az Érzelmek iskolája és a Bouvard és Pécuchet). Legnépszerűbb regénye az imént említett Bovaryné. Flaubert nagyjából ötvenöt hónapot dolgozott rajta, miután 1856 őszén elkezdte folytatásokban közölni.

Flaubert a Bovaryné cselekményének magját (a házasságtörést és öngyilkosságot) egy megtörtént esetből merítette, de leszögezte: „A Bovarynéban semmi sincs, ami „igaz” lenne: teljességgel kitalált történet: sem az érzelmeimből, sem az életemből nem tettem bele semmit. Éppen a személytelensége kelt illúziót (ha egyáltalán kelt). Egyik elvem ez: nem szabad magunkat megírni. A művésznek úgy kell jelen lennie a művében, ahogy Isten van jelen a teremtésben: láthatatlanul és mindenhatóan; érezni mindenütt érezzék, de látni sehol se lássák.”

Flaubert sikerének titka az általános polgári kiábrándulás volt az 1848-as forradalmak után. Már a Bovaryné alcíme (Moeurs de province – Vidéki erkölcsök) sejteti, hogy nem pusztán egy romantikus asszony történetéről szól. Az író szerint Bovaryné „olyan nő, akinek hamis a költészete, hamisak az érzelmei... olyan nő, amilyet lépten nyomon láthatni” és amikor műve megjelent, legalább „húsz francia faluban szenvedett és sírt egy-egy szegény Bovaryné.” Babits Mihály szerint a Bovaryné „voltaképp házasságtörési regény, amilyenből nemsokára műfaj lesz, sőt legfőbb és szinte egyetlen műfaj.”

Ám az államügyészség vallás- és erkölcsgyalázás vádjával pert indított Flaubert ellen. Vajon mi volt ez a nagy bűn? Az, hogy az író bemutatta a polgároknak, hogy vége a romantika korának és nem ítélte el a házasságtörő asszonyt. A botrányper egyértelműen Flaubert malmára hajtotta a vizet, mivel népszerűsége az egekbe szökött és egyből a francia irodalmi élet közepén találta magát. Kevés írónak adatott meg addig, hogy életében elismerjék és szeressék munkásságát.

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 12. 12. www.nembulvar.hu