Kultúra minden mennyiségben

KultúrSokk

KultúrSokk

A Pentagon emberei

2018. augusztus 15. - Péntek Tünde

A XX. század az Egyesült Államok sikertörténetének tekinthető. A világ vezetőbirodalmaként az amerikaiak melle dagadt a büszkeségtől, ám éppen ez a nagy önteltség vezetett a hetvenes évek legnagyobb politikai baklövéseihez. Erről az időszakról pedig két nagyszerű film is készült, melyek tökéletesen megidézik az oknyomozó újságírás fénykorát, és betekintést engednek a botrányok kulisszatitkaiba is.

8_32.jpg

2017-ben debütált Steven Spielberg mozija A Pentagon titkai címmel, amely olyan elszánt újságíróknak állít emléket, akik vakmerő kiállásukkal szembe szálltak a leghatalmasabb politikai erőkkel és tájékoztatták a nyilvánosságot arról, amit a Fehér Ház évek óta gondosan eltitkolt előlük. 1967-ben Robert McNamara védelmi miniszter kérésére felállítottak egy különleges ügyosztályt annak érdekében, hogy a vietnámi háborúról tényszerű elemzéseket készítsenek. Ebből született meg egy 7000 oldalas, 47 kötetes, szigorúan bizalmas vizsgálati anyag. Már 16 éve zajlott a vietnámi konfliktus 1971-ben, és a társadalom zúgolódni kezdett a rengeteg áldozattal és sebesülttel járó, céltalannak tűnő háború ellen. Ekkor Daniel Ellsberg elemző, aki részt vett a vietnámi tanulmány elkészítésében, kiszivárogtatta a titkosított iratok nagy részét – a napilapok között pedig versengés alakult ki, hogy ki hozza le felforgató hírként őket. Először a The New York Times közölt részleteket belőle, ám bírósági úton a Nixon-kormány betiltotta a tevékenységüket. Ezután a kis helyi újságként működő The Washington Post vállalta magára a botrányt, és kiállt a sajtószabadság mellett.

3_42.jpg

Steven Spielberg nagy rutinnal rendelkezik a megtörtént esetek megfilmesítésében, gondoljunk csak az 1972-es olimpiai terroreseményeket feldolgozó Münchenre, a hidegháborús Kémek hídjára, vagy a Schindler listájára. A Pentagon titkai leginkább a Lincoln című rendezésére emlékeztet, mivel itt is kissé lassan indulnak be az események, de az első pillanattól fogva a korszak hiteles ábrázolása volt a cél. Például maga Nixon nem is jelenik meg a műben, csak messziről látni a sziluettjét a Fehér Házban, ahogy telefonál, de az ő hangját hallatjuk archív felvételekről. Persze a történetben lévő aktualitás mellett sem lehet szó nélkül elmenni, akaratlanul is párhuzamot lehet vonni Richard Nixon és Donald Trump között. És nyilván az sem véletlen a #metoo mozgalom idején, hogy a film egyik főszereplője egy olyan nő, akit nem tekintenek egyenrangú félnek az őt körülvevő férfiak.

2_48.jpg

Habár Daniel Day-Lewis Lincolnjához fogható emlékezetes alakítást ezúttal nem sikerült kihozni színészekből, ennek semmiképpen sem a szereplők voltak az okai. A The Washington Post harcias és karakán laptulajdonosának szerepét az addig 20-szor Oscar-díjra jelölt Meryl Streepre bízták, akinek személyiségéhez is közel áll a karakter. Ez volt egyébként a színésznő és a rendező első közös munkája, az együttműködés annyira gyümölcsözőnek bizonyult, hogy Streep 21. alkalommal is hallhatta nevét a 2018-as Oscar-gálán.

6_33.jpg

A Pentagon titkai másik főhőse viszont Spielberg nagy kedvence, Tom Hanks, és immár ötödjére dolgoztak együtt a Ryan közlegény megmentése, a Kapj el, ha tudsz, a Terminál és a Kémek hídja után – és további érdekesség, hogy Hanks és Streep útjai is ezzel a filmmel keresztezték egymást először. A The Washington Post főszerkesztőjének alakja szintén telitalálatnak bizonyult a színész számára, amellett, hogy a megszokott jófiú karaktert kapta, alázatos és határozott játékot kívánt meg a szerep. Hanks a magánéletben szenvedélyesen gyűjti a régi írógépeket, és a The Washington Postnál zajló forgatás idején kipróbálta az összes náluk található darabot. Egy Corona Zephyr eszközön megakadt a szeme, és nemes egyszerűséggel arról tájékoztatta a részleget: „Vagy megveszem, vagy ellopom, Önöktől függ.

4_44.jpg

Szó, mi szó, ahogy 2016-ban a Kaliforniai álom a musicalek aranykorából merítkezve visszahozta a műfajt a köztudatba, ugyanígy porolta le a Spotlight – Egy nyomozás részletei 2015-ben a tényfeltáró újságírós filmeket. Ezt a vonalat erősíti A Pentagont titkai is, és több ponton tiszteleg egy nagy klasszikus előd előtt. Például, amikor Ellsberg a film elején elkezdi lemásolni a titkosított elemzést, akkor az iroda falán az 1969-es Butch Cassidy és a Sundance kölyök poszterét láthatjuk, amely alkotás meghozta a világhírnevet Robert Redford számára. A Pentagon titkai záró jelenete a Watergate-botrány első pillanatait mutatja be – és éppen így kezdődik Az elnök emberei című film, amely a The Washington Post leghíresebb esetét dolgozza fel.

10_4.png

1972. június 7-én a washingtoni Watergate Épületben lévő demokrata párti irodában betörőket füleltek le és vád alá helyzeték őket. A látszólag jelentéktelen ügy tudósítója a szinte kezdőnek számító Bob Woodward lett. Ám igen hamar kiderült, hogy eset komplikáltabb, ugyanis minden vádlottnál lehallgató készülékeket találtak, ráadásul egyikük CIA ügynök volt. Ahogy komolyabb fordulatot vett az ügy, az újság másik fiatal tudósítója, Carl Bernstein is beszállt Woodward mellé segédkezni a szálak felgöngyölítésébe, ami végül Nixon elnök lemondásához vezetett.

12_23.jpg

Alan J. Pakula rendezése Bernstein és Woodward műve alapján készült – a szerzőpáros még csak tervezte a könyv felépítését, amikor Robert Refdord már bejelentkezett a megfilmesítési jogokért. Az újságírók eredendően csak Nixonról és a Watergate-botrányról akartak írni, ám a munkásságukat élénken figyelő Redford meggyőzte őket arról, hogy legyenek ők a főhősök és a nyomozásuk állomásait meséljék el. Így Az elnök embereiben is azt látjuk, ahogy az elszánt újságírók vasalt ingben és nyakkendőben telefonálnak, könyvtárba járnak, személyes találkozókra rohangálnak és a tényfeltáró újságírás technikai és etikai problémáival is megküzdenek (például azzal, hogy mennyi forrásnak kell lenni a hitelességhez, vagy leírható-e valami, amire nincs bizonyíték, csak tudomásunk van róla).

14_21.jpg

A produceri feladatok ellátása mellett Robert Redford alakítja a filmben Bob Woodward-ot, habár eredendően nem is akart szereplőként részt venni az alkotásban. Viszont a Warner Bros. csak azzal feltétellel finanszírozta a projektet, amennyiben ő játssza az egyik főszerepet, így fejet hajtott akaratuknak. Végeredményben ez egyáltalán nem volt rossz döntés, nagyszerű párost alkottak Dustin Hoffmannal. Megállapodtak abban, hogy megtanulják egymás szövegét is, így a felvételek közben könnyedén egymás szavába vághattak, ami még természetesebbé tette az adott párbeszédet. A felkészüléshez mindketten beköltöztek pár hétre a The Washington Post szerkesztőségébe, és mindketten szívesen meséltek az ott töltött élményeikről. Redford egyik kedvenc sztorija, hogy a folyosón összefutott egy csoport középiskolással, akik tanulmányi kirándulásra érkeztek az újsághoz. Természetesen azonnal elkezdték fotózni a színészt egészen addig, amíg Bob Woodward el nem sétált mellettük. Redford felhívta a figyelmüket, hogy itt van az a fickó, akit alakít a filmben, inkább őt kellene lefényképezniük – azonban a diákokat nem érdekelte a lehetőség. Hoffmant az egyik nyomdász nézte fénymásoló fiúnak és megkérte, hogy szerezzen neki tüstént egy új írógépszalagot. Az akkor már közismert színész vélhetően hétköznapi öltözékével és hosszú hajával tévesztette meg a „munkatársat”.

11_26.jpg

Az elnök embereiben minden módon törekedtek a hitelességre, még olyan apróságokban is, minthogy az amúgy balkezes Redford jobbkezessé vált Woodwardként, vagy amikor tárcsázza a Fehér Házat, valóban annak a központi telefonszámát üti be. A filmbéli hívásokkal kapcsolatban az is híres anekdotává vált, hogy az egyik jelenetben Woodward megszakítás (és vágás nélkül) hat percen keresztül telefonál. A beszélgetés vége felé Redford bakizott egyet és rossz néven szólította partnerét – azonban a szerepében maradva kijavította a tévedést, ami annyira természetesnek tűnt, hogy végül ez a verzió látható a filmben is. Redford film iránti elkötelezettségét mi sem mutatja jobban, minthogy a washingtoni forgatás idején a Watergate Hotelben szállt meg. Sőt, azt is bevallotta, hogy 13 éves korában a kiváló atlétikai teljesítményéért járó iskolai díjat Richard Nixon adta át neki személyesen, akiről már akkor is mindenki azt suttogta, hogy egy napon elnök lesz. Nyilván nagy hatással volt rá a találkozás, habár bevallása szerint oly módon, hogy kifejezetten hátborzongató figurának találta a politikust.

15_17.jpg

Az elnök embereit nem kevesebb, mint 8 Oscar-díjra jelölték, amelyből négyet megnyert. Alan J. Pakula műve igazi klasszikusként vonult be a filmtörténelembe, mai szemmel nézve is nagyszerű és élvezetes alkotás, amin abszolút tetten érhető, hogy legalább akkora lelkesedéssel készítették, mint amivel a két főszereplő újságíró nyomoz a filmben. Pakula 1998-as halála utána egy barátja a következőket mondta róla: "Nem volt az a sztárcsináló fajta, mert a filmjeiben szereplő színészek többnyire már sztárok voltak. De ha ezeknek a művészeknek a legkiválóbb alakításait keressük, akkor azokat sokszor Alan J. Pakula filmjeiben találjuk meg".

13_19.jpg

„A hírek a történelem piszkozatai” – mondja Meryl Streep A Pentagon titkaiban. A fenti filmek egy olyan korba repítenek vissza, amikor nemes és nagyszerű hivatásnak tűnt újságírónak lenni, igazi értékekért küzdöttek a szakma képviselői, a média valóban a negyedik hatalmi ágként funkcionált. Ez már valóban történelem.

9_27.jpg

A Pentagon titkai (The Post)

amerikai politikai dráma, 115 perc, 2017

Főszereplők: Tom Hanks, Meryl Streep

Rendező: Steven Spielberg
7_30.jpg

Az elnök emberei (All the President’s Men)

amerikai politikai dráma, 138 perc, 1976

Főszereplők: Dustin Hoffman, Robert Redford

Rendező: Alan J. Pakula

16_14.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://expertin.blog.hu/api/trackback/id/tr7314183641

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Négyes_ 2018.08.16. 18:41:00

Szégyenlem, de az Elnök embereit még nem láttam. Viszont most felfigyeltem erre a Redford filmre és ma este tuti végignézem. Köszi a posztot!

kmera 2018.08.17. 13:21:28

Elég lassú mindkét film, és nekem a réginél sajnos nem tetszik, hogy a végét összecsapják - szerintem legalábbis vagy hasonló részletességgel kellett volna kifejteni, vagy a filmet jobban megvágni, de így nekem olyan kurtán-furcsán harapják el a szálat.
Az új film sajnos szintén csalódás egy kissé, erősebb forgatókönyv kellett volna ott is, mert az alaptörténet jó egyébként.
Érdekes, hogy valójában mennyire nincs közöm ehhez a témához, mégis egy csomó filmet megnéztem már, pl. a Frost/Nixon is, de dokumentumfilmet, stb...
süti beállítások módosítása