Elcserélt életek

2020. június 06. - Péntek Tünde

Mondhatnánk, hogy az eltűnt gyerekek utáni nyomozás igencsak sablonos, mégis olyan lebilincselő drámát hozott össze Clint Eastwood egy megtörtént eset perirataiból, amit biztosan nem tudunk kiverni a fejünkből, ha egyszer megnézzük.

Tulajdonképpen Clint Eastwood már a harmincas éveiben beírta magát a filmtörténelembe a Sergio Leone által az 1960-as években rendezett spagetti westernekkel. A keményfiú szerepeivel egyhamar világhírűvé vált színész egészen a század végéig aktívan dolgozott a kamerák előtt, és színészként volt része sikerben és bukásban egyaránt. Ám karrierjének viszonylag korai szakaszában, már 1971-ben kipróbálta magát a másik oldalon is, és ezen munkái mindig is nagyobb kritikai elismerést kaptak, már a megjelenésükkor. Clint Eastwood rendezőként a későn érő típusba tartozik: 1992-ben vehette át első Oscar-díját, mégpedig a Nincs bocsánatért, azóta pedig csak egyre jobb lett. Ezután jött a szívszaggató romantikus dráma, A szív hídjai, aztán a közel tökéletes Titokzatos folyó, majd újabb Oscar-díjakat zsebelt be a mesteri Millió dolláros bébiért, 2006-ban pedig az elnyűhetetlen mozilegenda egy epikus méretű háborús filmpárossal jelentkezett, A dicsőség zászlajával és a Levelek Ivo Dzsimáról-lal.

Habár ez az időszak nevezhető rendezői tevékenysége fénykorának, a későbbiekben már nem sikerült akkorát robbantania – például a J. Edgarral, az Amerikai mesterlövésszel, a Sully-val, A csempésszel, vagy Richard Jewell balladájával sem. De kétségtelen, hogy Hollywood még talpon levő nagy öregjei közül Clint Eastwood az, aki talán leginkább képes tartalmat adni a klasszikus formanyelvű, makacsul történetközpontú, ugyanakkor morális kérdéseket boncolgató, tipikusan amerikainak nevezhető mozifilmeknek. Rendezői karrierjében pedig kiemelkedő esztendőnek nevezhető a 2008-as, mivel abban az évben két filmdrámát is készített, melyek sikeresek és kiválóak lettek, sőt a Gran Torino a teljes életművének is az egyik legjobbja.

Clint Eastwood direktori pályafutásában az utóbbi időkben kiemelt szerepet kapnak a non-fikciós narratívák, ráadásul jelen esetben egy nagyon jól dokumentált kriminalisztikai ügyről van szó. A valós alapokon nyugvó Elcserélt életek forgatókönyve annyira megtetszett neki, hogy már az elolvasás napján eldöntötte, hogy el fogja készíteni a filmet. A forgatókönyv zömében a Los Angeles-i városháza archívumából előbányászott, több 1000 oldalnyi perirat és bírósági tárgyalások jegyzőkönyvei alapján született, és számos esetben szó szerint elhangzott mondatok kerültek a vászonra.

Az eset azzal kezdődik, hogy 1928 márciusának egyik szombat reggelén, Los Angelesben Christine Collins elbúcsúzik a kilencéves kisfiától, akit egyedül nevel, azután munkába megy. Este, amikor hazaér, a legszörnyűbb rémálma válik valóra: a kis Walternek nyoma veszett. Öt hónappal később a rendőrség bejelenti, hogy a kisfiú előkerült, és a nyomozást lezárták. Holott csak rábeszélték az asszonyt, hogy vigyen haza egy kisfiút, akiről pedig tudta, hogy nem az ő fia. Az anyának el kell fogadnia a rendszert, mert már így is őrültnek tekintik. Amikor pedig Christine megpróbálja elérni a hatóságoknál, hogy folytassák a nyomozást, valóságos rágalomhadjárat indul ellene. Egyedül Briegleb tiszteletes személyében talál segítségre, és szép lassan az ügy részletei is napvilágot látnak – a megoldás pedig minden képzeletet felülmúl…

Az Elcserélt életek súlyos tartalmakkal nehezedik a nézők lelkivilágára. A film témája alapvetően az anyai karakterdrámára fókuszál, szervesen összekapcsolva a baljós eseményeket a korrupt helyi rendőrörs viselt dolgaival és magával a nyomozással, melynek során elfogják a wineville-i sorozatgyilkost, aki teljesen kiszolgáltatott gyermekeket ölt rendszeresen. Kisebb eltérések persze előfordulnak a tényszerű valósághoz képest, ám ezek száma elenyésző, és leginkább olyan változtatásokról van szó, melyekre csupán dramaturgiai szempontból volt szükség.

Ebből kifolyóan az Elcserélt életek nem csak megtörtént eseményeken alapuló dráma, hanem a legutolsó kis részletig valósághű korkép is. A századelő Amerikájának társadalmi hangulata, a korabeli rendszer elnyomó jellege (amely legfőképpen a nőkkel szemben manifesztálódott), a Los Angeles-i városvezetés és a rendőrség túlkapásai mind-mind testet öltenek a filmben. Clint Eastwood pedig a maga szokásos módján, szerény, fikarcnyit sem hivalkodó stílusában vitte filmre a szomorú, de rendkívül jelentős történelmi időszakot – úgy, hogy az a zsigereinkig hatoljon. Felismerte, hogy a történet van annyira jó, hogy ne kelljen felcicomázni, mivel szimplán magáért beszél. A helyszín, a ruhák, a beszédformák, a zene vizuális és auditív oldalról egyaránt gyönyörködtetnek, illetve egyfajta támfalaivá válnak az alapból kiváló forgatókönyvnek és színészi gárdának.

A fakó, kopott színek a fekete-fehér filmek atmoszféráját hivatottak felidézni bennünk, miközben mindig akad valami a jelenetekben, ami kiugrik a képből (például egy rikító sárga taxi, vagy egy vérvörös ajakrúzs). A nagyrészt jazz stílusú zene, illetve a zongorára és vonósokra, valamint szimfonikus zenekarra komponált számok Eastwood keze munkáját dicsérik, kitűnően követik a cselekmény folyását, drámai szerkezetét. Ahogy az anya helyzete egyre kilátástalanabbá válik, úgy lesz komorabb a dallamvilág is, megjelennek a mélyebb hangszerek, majd a fináléra kiteljesedik a kompozíció. Az Elcserélt életek már-már egy rettentő profin megrendezett színdarabra hasonlít, semmi sem véletlen benne, ám mégsem érezzük egyetlen pillanatát sem túlzásnak vagy erőltetettnek.

Christine Collinst Angelina Jolie kelti életre. Részben azért esett rá a választás, mert Eastwood szerint az arca kiválóan illik a korabeli miliőbe – ellentétben Hilary Swankkel és Reese Witherspoonnal, akik szintén esélyesek volt a főszerepre. Nem mellesleg Jolie számára abszolút testhez álló a gyermekéért harcoló anya, a bátor nő szerepe. Ha bárki kételkedett volna benne, hogy csak véletlenségből vagy csupán fizikai adottságai miatt keveredett Hollywoodba, nos, neki jókora meglepetés lesz a film, mivel a színésznő tényleg kiválóan játszik és nem túlzás az Oscar jelölés sem.

Jolie annyira meghatározó a vásznon, hogy a többi szereplő alig jut szóhoz mellette. John Malkovich csupán a kötelezőt hozza, igazából nem látszott rajta azt az átélés, amit kolléganője tanúsított. De szó se róla, Malkovich még így is profi és egy igazi kaméleon – bárkit el tud játszani úgy, hogy a nézőt kirázza tőle a hideg. Persze minden idők egyik leghírhedtebb gyerekgyilkosának, Gordon Northcott-nak az ábrázolása is rendkívül hátborzongatóra sikerült Jason Butler Harner jóvoltából, aki igazi mélységet volt képes belecsempészni a szerepbe.

Az Elcserélt életek abból a szempontból is kiváló alkotás, mert tökéletesen mutatja be a húszas évek amerikai társadalmának kétszínűségét, gyomorforgató álszenteskedését, és rendkívül nyomasztó hangulatát: az amerikai álom és a valóság teljes összeférhetetlensége megdöbbentően kiütközött benne. Ritkán látni ennyire egyben lévő filmet, melyben tényleg minden apró elem a helyén van. Mértani pontossággal jönnek a jelenetek, mindig húsba markoló hatást váltva ki. A remek korrajzának, profi színészeinek és nem utolsósorban a kiváló rendezésnek köszönhetően egy nagyszerű, megrázó filmélmény. Clint Eastwood keze pedig 70 felett is éppen olyan biztos, amikor színészeit, vagy a jeleneteket kell igazgatnia, mint a hatvanas évek fegyverpárbajainál a Vadnyugaton.