A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya

2022. május 26. - Péntek Tünde

Nicolas Cage visszatért – pedig el sem tűnt. Sokak legrosszabb vagy legnagyobb álmát testesíti meg az a film, amely a Nicolas Cage-et játszó Nicolas Cage-ről szól, és arról, mennyire szereti a saját szakmáját.

Valószínűleg senkinek sem kell bemutatni Nicolas Cage-et, aki valójában Nicolas Kim Coppola néven látta meg a napvilágot. A Keresztapa zseniális rendezője, Francis Ford Coppola unokaöccse sosem akart a híres nagybátyja árnyékában élni, ezért választott magának egy művésznevet. A terve annyira bevált, hogy saját jogán a kilencvenes évek ünnepelt filmsztárjává nőtte ki magát, és 1996-ban még Oscar-díjat is kapott a Las Vegas, végállomás című drámában nyújtott alakításáért.

Aztán történt valami. A 2010-es A varázslótanonc című, nagy költségvetésű Disney mozi óriásit bukott a kasszáknál, és utána a hollywoodi stúdióknál Cage tiltólistás lett. Ez számára nemcsak presztízsproblémát jelentett, hanem azt kockáztatta, hogy börtönbe kerüljön a pénzügyei miatt. Az Egyesült Államokban ugyanis nagyon könnyen utolérheti az igazságszolgáltatás azt, akinek halomban állnak a kifizetetlen számlái. Amíg jól ment a szekér, a színész extravagáns életvitelt folytatott és alaposan túlköltekezett, ami mellett komoly adótartozásai halmozódtak fel. Cage a legsikeresebb éveiben akár 10-15 millió dollárt is keresett a filmjeivel, ám ezek a csapok hirtelen elzáródtak előtte, és kisebb volumenű, jelentősen kevesebbet fizető munkák váltak elérhetővé a számára.

Ennek köszönhetően sokkal többet kellett dolgoznia azért, hogy az életszínvonalának megfelelő összegű pénzt keressen: 2017-ben hat, 2018-ban szintén hat, míg 2019-ben szintén hat filmes projektben működött közre. Habár folyamatosan dolgozott, a karrierje mégis alaposan megsínylette a dolgot, hiszen rengeteg, a tehetségéhez és hírnevéhez nem méltó munkában vett részt. Ha nem akarnánk finomkodni, úgy is fogalmazhatnánk, hogy rosszabbnál rosszabb, B-kategóriás filmekben láthattuk, és túl sok fércmunkához adta a nevét.

Nem túlzás azt állítani, hogy Nicolas Cage igencsak megosztó színésszé vált. Az utóbbi években divatos volt cikizni azért, mert bármilyen filmet elvállalt, hogy ki tudja egyenlíteni a tetemes adótartozását. A 2020-as évekre két lábon járó mém lett belőle, miközben már pályája eleje óta egy igencsak különös hollywoodi jelenség szerepében tetszeleg. És pontosan ez a karakteresség és egyedi stílus az oka, mi miatt mégsem tűnt el a rossz színészek süllyesztőjében: ugyanis kétség kívül tehetséges, és nagyjából minden ötödik filmjére érdemes valami miatt odafigyelni.

Cage pontosan 40 évvel ezelőtt kezdte a pályafutását és most mozikba került A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya egész kereken a 100. filmszerepe. Néhány évente cikkeznek arról a kritikusok, hogy ez vagy az a film lesz „Nicolas Cage nagy visszatérése” – a mostani műalkotás pedig pontosan ebből csinál viccet: színészünk úgy tér vissza, hogy közben el sem ment.

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya gyakorlatilag egy nagy adag önreflexió, ugyanis Nicolas Cage saját magát alakítja benne. Rájátszik arra a képre, ami az emberek fejében él róla: egy hiú, munkamániás, ám szétesett magánéletű, és szebb napokat is látott Nicolas Cage-et alakít, akinek könyörögnie kell azért, hogy normális szerepeket kapjon. Amikor az ügynöke közli vele, hogy már több mint hatszázezer dollárral tartozik a hotelnek, ahol hónapok óta él, és nincs miből fizetnie, kénytelen elvállalni egy megalázó melót: egy milliárdos születésnapi bulijára kell elmennie Mallorcára, ahol a pár napos hakniért egymillió dolláros gázsi jár. A kezdeti nehézségek után annyira sikerül összehaverkodnia Javival (Pedro Pascal), hogy a színész azon kapja magát: élvezi a helyzetet. A dolgok azonban váratlan fordulatot vesznek, amikor a CIA felkeresi Cage-et, hogy kémkedjen nekik a házigazda után, aki feltételezhetően egy bűnbanda feje.

Igaz, hogy Cage önmagát játssza, de ezt a kijelentést érdemes a helyén kezelni: valóban Nicolas Cage a főszereplő, aki Nicolas Cage-et kelti életre, ám a filmben látható karakter többnyire fikciós elemekből épül fel. A családi szál teljes mértékben kitalált háttéren alapul, illetve nyilván a CIA vonulat sem túl életszerű. Azonban a film fantasztikusan vicces módon idézi meg Cage karrierjét és tart egy kvázi görbe tükröt a sztár pályafutása előtt. Az egész koncepció elsülhetett volna úgy, hogy a színész bohócnak legyen beállítva, de Cage munkásságának egekbe magasztalása képes kifejezetten jól működni. Rengeteg a visszatekintés olyan klasszikusokra, mint az Ál/Arc, a Con Air – A fegyencjárat, A szikla, ami egy filmrajongónak mindig külön élmény, ám a tisztelgések mellett nem kevés öniróniával is megszórták a végeredményt. Habár Nicolas Cage azt nyilatkozta, hogy nem fogja megnézni A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyát, mivel a karaktere nem tükrözi, milyen is ő valójában, de alapvetően nem is az a cél, hogy magát az embert ismerjük meg, hanem a színészt, aki 40 év alatt képes volt sokak kedvencévé és leggyűlöltebb filmsztárjává válni.

Sosem hittem volna, hogy valaha ilyet fogok leírni, de ebben a filmben nem lehet nem szeretni Nicolas Cage-et. Igaz, hogy maga a kémtörténet nem nagy dobás, és a film a kiégett és nevetségessé vált excentrikus hollywoodi figurák minden kliséjét felvonultatja, de az akcióvígjáték nem működne más, egykor hasonló státuszt elérő filmsztárral – mint például Steven Seagal vagy Chuck Norris. Nem csupán azért, mert ők nem szerepeltek túl sok valóban kiváló és klasszikussá érő alkotásban, amiket lehet idézgetni, hanem mert közel sincsenek olyan jó színészek, mint Nicolas Cage, aki most bebizonyította, hogy nem felejtette el a mesterségét, jó érzéke van a humorhoz, és tud szándékosan is vicces lenni. Önmagát anélkül parodizálja ki, hogy az ripacsokdásba fordulna át. Azért ez nem kis szó.

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya kétféleképpen is nézhető. Amennyiben Nicolas Cage-et egy csapnivaló pojácának tartod és mindig is irritált, ez a vígjáték kellően vicces alaknak mutatja be, aki talán jobban is tenné, ha visszavonulna, hiszen aranykora már régen túl van a virágkorán. Viszont, ha Cage szerinted egy nagyszerű színész, aki mindig képes megújulni, akkor tetszeni fog, hogy a sztár nagyon szép tisztelgést kap, felemlegetik a leghíresebb filmjeit és elismerik teljesítményét. Hogyan lehet mégis a kettőt egyszerre? Úgy, hogy mindannyian másképp értékeljük a művészetet, és ahogy a filmben sznob hősünk a Paddington 2.-ben is végül felfedezi az értéket, csakúgy, mint a Dr. Caligari című klasszikusban. Nem baj, ha nem magaskultúra, amit nézünk, lényeg, hogy az alkotás, a befektetett munka érzéseket váltson ki belőlünk.

Az író-rendező Tom Gormican zseniálisan találta meg az egyensúlyt a műfajok között, és tudatosan építette fel a sztoriját, ami egy precízen fókuszált, karakterközpontú drámaként indul, majd átmegy egy gyakran esetlen és bárgyú akciófilmbe. A film semmiképp sem akarja komolyan venni magát, és végképp nem életrajzi jelleget ölt, egyszerűen csak egyfajta mozgóképes emlékmű, ami dicshimnuszt zeng Cage pályafutásáról. De mindezt úgy teszi, hogy közben egy önálló akció-vígjátékként is megállja a helyét; magyarán nem szükséges Nicolas Cage munkásságát kívülről fújni ahhoz, hogy valaki élvezze ezt a filmet. Kifejezetten üdítő élmény, ha olyasmit látunk manapság a mozikban, ami nem kiszámítható, ahol a készítők nem ragaszkodnak görcsösen a műfaji szabályokhoz, és nem akarnak mindenáron megfelelni a gyártó stúdió valós és a nézők vélt elvárásainak. Teljesen felszabadult és kissé öncélú vicceskedésnek minősíthető A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya, amelyen valóban jókat lehet nevetni.

Végül, de nem utolsósorban érdemes azt is megemlíteni, hogy a magyar nézők számára kifejezetten kedves a film, mivel egy magyar-amerikai koprodukcióról van szó. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyának nagyjából 60 százalékát Magyarországon forgatták (többek között Budapesten, Komáromban és Leányfalun), és amellett, hogy rengeteg hazai filmes szakember dolgozott benne, Nicolas Cage egyik dublőre is magyar színész volt. A nagy autós üldözős, lövöldözős jelenetben különösen szórakoztató a Budai Várnegyedet, a Parlamentet és az V. kerület utcáit csodálni mallorcai képekkel vegyítve, a végső gálajelenetet pedig az Uránia Nemzeti Filmszínház nagytermében vették fel.

Zárásként pedig szeretném megosztani azt a nagyszerű hírt, hogy állítólag Nicolas Cage mostanra kifizette a tartozásait az adóhatóság felé. Tehát, ha nem csúszik ismét adósságspirálba, akkor minden lehetősége meglesz arra, hogy ne kelljen elvállalnia minden szembejövő filmet a megélhetéséért, és csak az igazán minőségi alkotásokra tudjon koncentrálni. Innen is a legjobbakat kívánjuk neki!